A gyermeki lét fekete tükre – M3GAN A horrorhoz alapvetően kétféleképpen lehet hozzáállni: drámaian vagy humorosan, tehát komolyan venni vagy kiröhögni a szabályait. A Blumhouse stúdió évek óta e kettő szemléletmódot váltogatja. Most éppen egyazon filmen belül. A M3GAN-t pedig ez a kettős mentalitás egy bipoláris katyvasz helyett az új év első zsánerfilmes meglepetésévé teszi. Jason Blum produkciós cége tisztességes erőfeszítéssel feji a horrorra, illetve thrillerre vágyó mozilátogatókat, és valamit piszok jól csinálnak. Noha az utolsó kritikailag is körberajongott filmjük, A láthatatlan ember már lassan három éves, a kisköltségvetésű modelljük továbbra is sikeres. Túléli a nehéz időket, hiszen minden Tűzgyújtóhoz hasonló fiaskóra jut egy, a Fekete telefonhoz hasonló kaszálás (közel a tízszeresét termelte ki az alig 20 millió dolláros büdzséjének). S mivel legutóbb a Halloween-trilógia exponenciálisan romló fogadtatásával alaposan befürödtek, volt mit korrigálni. Nem is lazsáltak a Blumhouse emberei, felhívták a parababák pápáját, James Want, nincs-e valami franchise-szagú ötlete. Az igen válasz pedig éppúgy kőbe volt vésve, ahogy a M3GAN financiális sikere is. Az Amie Donald (és hangjaként Jenna Davis) által életre keltett robotbaba TikTok-kompatibilis tánca Wednesday-ét megközelítő hype-hullámot generált a közösségi médiában. Korai még kihirdetni a riszapárbaj győztesét, hiszen még csak a globális moziforgalmazás első hetében járunk, azonban az 50 millió dollár közelében járó bevétel szinte rögtön aktiválta a fináléban alig leplezett, folytatási „záradékot”. Hogy miért lett a M3GAN közönségkedvenc már a bevetése előtt, azt nem nehéz felfejteni. Remekül brandelhető: neves „apa”, disszonáns külcsín és jellegzetes mozgás, és mindenekelőtt egy közismert popkulturális kontextus. A M3GAN története nem érdekelt senkit, csak az, hogy egy újabb babahorror James Wan istállójából, amit már azelőtt lehet Chucky-hoz és Annabelle-hez mérni, hogy premierdátumot kapott volna. Adott a szülei halála miatt traumatizált, magányos gyerek, Cady (Violet McGraw), aki a munkamániás nagynénje, Gemma (Allison Williams) gyámsága alá kerül, de nem alakul ki köztük bensőséges viszony. E patthelyzetben jelent gyógyírt a nő által fejlesztett android, ami előbb szoros kapcsolatot alakít ki a lánnyal, aztán legyilkol mindenkit, aki veszélyezteti őt. Tökéletesen semmilyen sztori egy péntek esti randihoz, néhány nem éppen kreatív jumpscare-rel, ami összebújásra sarkall, lombikban erjesztett poénokkal, popkulturális gegekkel. A M3GAN a felszínen – a várakozásokkal összhangban – tényleg nem több egy jókora adag klisénél, behelyettesíthető szereplőkkel, fordulatokkal. James Wan az alapok kidolgozásában a tavalyelőtti közös projektjükkel berobbanó Akela Cooperrel dolgozott együtt, ám zsánerismeretük most közel sem tud úgy kiteljesedni, mint az Eleven kórban. Az írónő forgatókönyve nem lesz Oscar-várományos, hemzseg az álnaiv logikátlanságokban. Például egyetlen cég sem annyira ostoba, hogy a 21. század legnagyobb tech- és játékipari innovációját szabadon engedje a vakvilágba. A M3GAN horrorként mind alapsztorijában, mind erőszakábrázolásában egyszerűen súlytalan. A baba előre borítékolható bekattanása után a film akár exploitationbe is fordulhatna, de a 16-os korhatár miatt azokban a jelenetekben sem válhat bűnös élvezetté, amelyek kiáltanak ezért. Sőt, a filmet rendező Gerard Johnstone igazából, egyetlen esetet leszámítva, nem vállalja a gyilkosság aktusának ábrázolását. Ráadásul a direktor a színészeit sem vezeti túl jól. A Tűnj el!-ben zseniálisan alakító Allison Williams balta arca most a horrortörténet egyik legélesebb fegyvere. De nem leszek vele igazságtalan, nagyjából mindenkiről elmondható, hogy fingjuk sincs a suspense és a mimika kölcsönhatásáról, amit színészi alakításnak szoktak hívni a művészeti iskolákban. Ez alól szinte csak Amie Donald jelent kivételt (a szinkronizált sajtóvetítés miatt Davis-ről nem tudok nyilatkozni), akinek mozgását Peter Jackson vizuális effektusokért felelős cége, a Wētā a maga paradox módján, elképesztő valósághűen animált meg. Az előzetes várakozások természetét és ezek kétélű mivoltát azonban azért emeltem ki, mert a M3GAN thrillerként egy tudatos projekt, egy jól kivitelezett film. Ezért talán érdemes ebből a nézőpontból is felskiccelni az expozíciót. Az első két jelenetben megismerünk minden, később fontossá váló külső és belső erőt. Violet a szüleivel hóviharba kerül. Míg a felnőttek egymással veszekednek, lányuk a tömeggyártott, okostelefon-alkalmazással vezérelt játékával van elfoglalva, ügyet sem vetve arra, hogy a vita végső soron pont a kacat miatt kezdődött. Egy semmiből érkező hókotró végül tragédiát okoz, amely nyomán a nénikéjéhez kerül. A nő egy mesterséges intelligenciájú robotot fejleszt éppen, ami szülőpótlékként tud felülírhatatlan figyelmet biztosítani a gyerekek számára. Már a bevezetés hemzseg a kommunikációs problémáktól. A M3GAN legfőbb erénye a történet felszín alatt rejlő üzenetének precíz exponálása. A film az információs társadalom eredendő problémáját rajzolja fel, a társas kommunikáció hiányát. Ebből a gócpontból sarjad a filmben megkritizált két viselkedésminta: az emberséget könnyen bedaráló, indusztriális rendben egzecíroztató főnök-alkalmazott hierarchia és a munkamánia oltárán feláldozott szociális érzékenység. De a M3GAN nem csapong köztük, konkretizálja a központi témáját, a gyermeki traumafeldolgozást, s minden mást ez alá rendel. Arányait véve rengeteg időt töltünk el a kiborglány szerepkörében. Vizsgáljuk Cady ingerszegény környezetét, raktározzuk a kinyert adatokat, konstatáljuk élete mellékszereplőinek viselkedését. A kislány előbb nem mer, később nem tud, végül nem akar beszélni szülei haláláról. A pszichológus segítsége pedig hiába érkezik szinte rögtön, ezek a stációk egyre nehezebbek, mivel a gyám hozzáállása miatt ez pusztán egy kötelező nyűg. A film kulcspillanata így nem egy sosem látott fordulat, hanem egy végtelenül emberi megnyilvánulás. Egy felnőtt elismeri, hogy hibázott, és mivel nem tudja meg nem történtté tenni, ártania kell gyerekének, hogy megvédje őt a még fájóbb sebesüléstől. A M3GAN tehát egy percig sem kíván abban a skatulyában létezni, amit kijelöltek számára. Nem akar Chucky lenni, egyáltalán nem kíván sokadik babahorror-sztorivá válni. Tisztában van premisszája hatásaival, lehetőségeivel. De azt nemcsak a thrillerszállal képes meghaladni, az alkotók a humor, az önirónia eszközéhez is képesek hozzányúlni. A film közepe táján, egy iskolai próbafoglalkozás során a tanárnő mosollyal vegyes megrökönyödéssel konstatálja az androidot – pontosan ezt az érzelmi reakciót váltotta ki a film belőlem is. De M3GAN már említett tánca is a humorával tüntet. Vagyis azt teszik az alkotók, mint a Blumhouse már két mozgóképnél járó szériája, a Boldog halálnapot! esetében: nevetség tárgyává teszik az eredendő zsánert, a horrort, de nem rombolják le annak trópusait, mint a paródiák. Ehhez remek választás volt Gerard Johnstone rendező. Az új-zélandi direktor lényegében ezt, a Ház az erdő mélyénhez hasonló középutat barangolta be első nagyjátékfilmjében, a Házi őrizetben is, csak ott egy sokkal explicitebb módon. Ahogyan 2014-es mozija szereplői létrehozzák maguk számára a koholt természetfeletti parát, úgy most M3GAN megalkotásával kreálják meg saját csapdahelyzetüket a karakterek. A M3GAN tehát a várakozásokkal szembe menve az érzékenyítés céljára használja fel öniróniától hangos, trendi felszínét. Ezen a ponton pedig elválik a tucattól: amolyan komikusabb hangvételű Fekete tükör-epziódként kürtöli világgá negatív és veszélyt jósló, de véletlenül sem pesszimista felfogását a szociálisan még mindig gyerekcipőben járó társadalmunkról, ami még önmagát sem ismeri, de máris egy mesterségesen létrehozott intelligenciát kutat. Ezzel az attitűddel pedig a M3GAN végső soron gond nélkül kompenzálja a sok esetben szándékos sematikusságát. 2023. január 12. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/m3gan-kritika
