A sámán ereje – A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya (The Unbearable Weight of Massive Talent) Nicolas Cage előtt adózik és emel neki szobrot. Hogy az alkotás aranyból vagy inkább hungarocellből készült? A meglepő válaszunk az, mindkettőből. Mikor egy nagy név Hollywoodban elhatározza, hogy egy film kedvéért eljátssza önmagát, nagy lehetőség áll előtte, hogy megváltoztassa vagy elmélyítse a róla kialakult képet. Neil Patrick Harris egy drogos nőfalóként teljesen átírta a gyereksztár imázsát a Kalandférgekkel, az Itt a vége komikusai viszont 100%-ig belementek saját sztereotípiáikba és tartottak egy másfél órás önirónia kurzust. Az esetek nagy részében jól sül el, ha egy színész saját maga paródiáját hozza, és általában az ázsiójuknak is ad egy löketet. Szükséges-e belepiszkálni a közönség megítélésébe Nicolas Cage esetében? Színészünk a 2020-as évekre már eleve egy két lábon járó mém, miközben már pályája eleje óta egy különös hollywoodi jelenség szerepében tetszeleg. Cage a behatározhatatlan, zabolátlan színész, akit a 2010-es években szinte csak rosszabbnál rosszabb, B-kategóriás filmekben láthattunk, amik rettenetes matériát szolgáltattak neki, és valljuk be, alakításai sem ütötték meg a hitelességi mércét. Francis Ford Coppola unokaöccse azonban nem is igazán erre pályázik: hatást akar elérni, néha úgy tűnik, mindenáron. Ami miatt Cage nem tűnt el a szar színészek süllyesztőjében, hogy minden ötödik filmjére nemcsak érdemes odafigyelni, hanem megkerülhetetlen alkotás a munkásságában. Így lehetett az, hogy három-négyévente jött egy új mozi, amelynél azt prédikálták a kritikusok, hogy „Nicolas Cage nagy visszatérése” – tárgyalt filmünk is viccet csinál ebből, hiszen úgy tér vissza, hogy közben el sem ment sehova. Cage-et a szívébe zárták az emberek: emlékeznek egykori ikonikus szerepeire, drámai alakításaira és nagyszabású blockbustereire, és szemet hunynak buktái felett. Ez főleg annak köszönhető, hogy nem éri be az egyszerűvel és folyton kísérletezik. És hogy mennyire illik ebbe önmaga túlspilázott verzióját alakítani egy akcióvígjátékban? Az út majdhogynem törvényszerűen vezetett idáig. Hogyan nevessünk azon, ami eleve nevetség tárgya? Úgy, hogy rájövünk, valójában már nem az. Cage igenis összekapta magát az elmúlt években, és csak nyomokban lelhető fel a DVD-re kinyomott thrillerek időszaka, vagy a Rejtélyek szigete rettenetes performansza. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nyúlna bele a trágyába könyékig. Nicolas Cage ugyanis a mai napig játszik ócska, semmirekellő alkotásokban, ám ezekben ő a legjobb pont, és inkább felfelé húzza minőségben a kókler munkákat. Aztán bevállal egy olyat, mint a Mandy vagy a Disznó, amitől letesszük a hajunkat. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya önironikus popcornmozija szintén a pozitív példák közé tartozik. A részben Magyarországon forgatott filmben Nicolas Cage élete válaszút elé érkezik. Elkeseredetten próbálja megszerezni élete következő nagy szerepét, ám miközben minden idejét karrierje istápolására szánja, családját, különösen 16 éves lányát elhanyagolja. Cage rettenetes apa, a nagy stúdiók és rendezők számára már nem kívánatos színész, emellett öntelt és túlbuzgó. Mielőtt beadná a kulcsot és nyugdíjba vonulna, menedzsere egy spanyol tengerparti haknira küldi, ahol egy befolyásos rajongójával tölthet pár napot. Javi (Pedro Pascal) kapcsán azonban baljós előjelek jelennek meg: a feltehetően bűnözésből megélő barátra még a CIA is pályázik, a kiégett színész pedig az egyetlen esélyük lehet a lefülelésére. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egy gátlástalan magas labdának tűnt több tekintetben is. Egy öncélú másfél órának, amelyben Cage szemérmetlenül tapicskol abban a szerepben, amelybe az elmúlt 1-2 évtized alatt pozicionálta magát. Azt gondolhattuk, hogy filmes safe space-ben lesz, hiszen bátran ökörködhet, az lepattan róla, de épp ezért nem lesz tétje sem. Tom Gormican rendező azonban meglepőt húzott, és filmjének épp az a legnagyobb erénye, hogy nem vált olcsó mulatsággá. Nicolas Cage „megváltásának” története ugyanis épp a színész alakítása miatt működik, karaktere szerethető, az interperszonális kapcsolatainak ábrázolása átélhető. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya megtette azt a gesztust, hogy lehozta egy hétköznapi szintre az egyáltalán nem átlagos életet élő színészt. Aki szenved a visszautasítástól. Aki még 58 évesen is nagy ambíciókat kerget. Aki nem képes egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet. Tom Gormican leeresztett egy szondát Nic Cage lelkébe, és megláthattuk, mitől szorong a leginkább: az egyedülléttől, de talán még inkább a kihagyott lehetőségektől. Ez csöppet megmagyarázza, miért gyárt filmeket orrba-szájba, és miért vállal be olyan produkciókat, amiket egyáltalán nem kellene. Cage-et nagyon sok téma megihleti, gondolkodik rajtuk, és mivel iszonyatosan komolyan veszi magát, valamit a végén kisajtol belőlük, ami miatt el kell vállalnia a megbízást – művészetből, tisztességből, egóból. A tré szerepeibe is mindent belead, de nem azért, hogy visszakerüljön a filmgyártás csúcsára, hanem hogy megszolgálja azt az „istenadta” tehetséget, amivel rendelkezik. A színész kifordított variációja, amit most mozivásznon láthatunk, egy ritka szórakoztató figura, hiszen jószándékú, de totál elfogult saját művészetével, ízlésével és gondolatvilágával kapcsolatban. Ám, ha valaki képes egyszer beférkőzni és szemtől szemben állni a zsenivel, ott csoda történik. Ez az a terep, ahová családja soha nem jut el, legnagyobb rajongójának, Javinak azonban sikerül egy csodás mediterrán hét során. Pedro Pascal alakítása egyértelműen Cage mellé tehető, ketten viszik a filmet és okozzák a legjobb perceket. Haveri románcuk egy szeretetteljes, alázatos emberi kapcsolat, ami azon túl, hogy elképesztően vicces helyenként, igazinak tűnik. Hiszen Javi is egy azonosulásra alkalmas alak, aki vagyonos emberként még mindig izgul és izzad a tenyere, amikor bálványával találkozhat – sőt, az még (a CIA nyomásának hatására) rá is bólint közös forgatókönyvük kiötlésére. Valóra vált álom ez mindkettőjük számára! A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya nagyon sok időt szentel kettőjük kapcsolatának építésére, mely párhuzamosan egy filmötlet kicsíráztatása is. Javi és Nic, mivel annyira megértik egymást, történetet írnak, amely kapcsán hamar megérti a néző, hogy egy metanarratívával van dolga. A két újdonsült pajtás sztorija folyamatosan reflektál a nézett film műfajára, annak váltakozására is. Mondják is, hogy két ember párbeszédéből nem lehet filmet csinálni, kell az izgalom és a feszültség is. Így lesz a „vicces kamarafilmből” paranoid thriller, majd a végén egy lapos akciófilm. A posztmodern időszakában a metanarratíva erőltetése sok esetben izzadságszagú és emiatt visszatetsző, itt viszont szépen belesimul a film szövetébe. Tom Gormican rendezése sok úton szólítja meg a nézőjét. Szubjektív látlelet a filmgyártásról egy olyan ember szemszögéből, aki a ’80-as évek óta az iparág aktív résztvevője; szórakoztató buddy movie; kémvígjáték. De mit állít Nicolas Cage-ről? A remek hír, hogy A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya kétféleképpen is nézhető. Amennyiben Nicolas Cage-t egy csapnivaló pojácának tartod, aki végigripacskodja és -üvöltözi filmjeit, ez a vígjáték kellően vicces alakká fazonírozza, aki talán lehet, jobban is tenné, ha visszavonulna, hiszen aranykora már túl von a horizonton. Viszont, ha Cage a „színjátszás zabolátlan jazz zenésze”, aki folyton új utakat keres, a sztár nagyon szép tisztelgést kap, felemlegetik a leghíresebb filmjeit és elismerik teljesítményét. Hogyan lehet mégis a kettőt egyszerre? Úgy, hogy mindannyian másképp értékeljük a művészetet, és ahogy a filmben sznob hősünk a Paddington 2.-ben is végül felfedezi az értéket, csakúgy, mint a Dr. Caligari című klasszikusban. Nem baj, ha nem magaskultúra, amit nézünk, lényeg, hogy az alkotás, a befektetett munka érzéseket váltson ki: Nic Cage pedig ennek a mestere. Ő nem éri be az unalmassal, nem is fogja soha. 2022. május 13. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-gigantikus-tehetseg-elviselhetetlen-sulya-kritika
