A strici, a prosti és a drogdíler – Tyrone klónja Összeesküvés thrillerből, sci-fiből és vígjátékból gyúrta össze az elsőfilmes Juel Taylor a Tyrone klónja történetét, amely a Netflix szórakoztató és tartalmas, igaz, kissé okoskodó csemegéje lett. A strici, a prosti és a drogdíler bemennek egy kocsmába… Juel Taylor rendező szerint ebből a sok verzióban létező, idejét múlt viccből indult ki a Tyrone klónja alapsztorija, amelyben a három szereplő egy gettó alatti laborra bukkan és egy országos összeesküvést tár fel. A Tyrone klónja megidézi a 70-es évek blaxploitation filmjeit, de még inkább azokat a posztmodern darabokat, amelyekre Foxy Brown és a Shaft hatottak, hogy kifejezze az amerikai gettólét körkörös kilátástalanságát egy ironikus műfaji kavalkádban. Különös fénytörésű társadalmi szatíra ez, amely illik a feketéket negatívan érintő előítéletekről műfaji formulákon keresztül beszélő filmek sorába. A The Angry Black Girl and Her Monster a Frankeinstein parafrázisával extravagánsabb volt, a Mi pedig eredetibb; a blaxploitation összehasonlítva adja magát, de a Tyrone klónja alapja így is kellően szórakoztató mix. Fontaine (John Boyega) a Glen nevű városrész (egyik) drogdílere, aki az egyik helyi, motelben lakó pimptől, Cseles Charley-tól (Jamie Foxx) hajtja be a pénzét, mikor a rivális banda tagjai orvul meggyilkolják. Fontaine, mintha mi sem történt volna, másnap reggel felébred és az előző naphoz hasonlóan kaparja a sorsjegyet a kisbolt előtt, majd italt tölt a koldus poharába. Talán valami nincs rendben, de Fontaine ugyanúgy elmegy begyűjteni az elmaradt adósságot, de Charley mintha szellemet látna. Kettejük mellé csapódik a prostitúcióból kilépni igyekvő Jojó (Teyonah Parris) és egy elhagyatott házhoz követik a gyanúsan felbukkanó nagy fekete autót. A Tyrone klónja műfaja vígjáték-sci-fi-összeesküvés thriller, így nem lepődünk meg, mikor a házban egy földalatti bunkerben működő laboratóriumba vezető liftet találnak. Juel Taylor első rendezésében (íróként jegyzi a Creed II. és a Space Jam: Új kezdet filmeket) a műfaji kavalkád mellett az intertextualitás is előkerül. A szereplők leginkább csak szóban idézik meg a Véres játékot, a Spongyabobot, de Edward Stratemeyer Nancy Drew-ponyváit is. A film szerkezeti szinten inkább kapcsolódik a nyíltan fekete közösségek számára készített blaxploitation filmekhez, pontosabban azok hommage-ához. Hiába utalnak Foxy Brown karakterére, a film maga Tarantino Jackie Brownjából merít. A posztmodern után egy generációval már nem meglepő, hogy az egykori „koppintások” léptek az „eredetik” helyébe, viszont jelzésértékű, hogy a Tyrone klónja már hangulatában, stílusában és főleg minőségében egy teljesen más közegben született, mint anno a Blacula. Ellenben a problematika ugyanaz. A blaxploitation filmek központi gondolata, hogy fekete hős is lehet saját sorsának kovácsa, Fontaine pedig ugyanezzel az akadállyal szembesül. A teljes hood alatt elterülő laborkomplexumban hajbalzsamba és csirkepanírba gyúrják az agymosásra kitalált szert és futószalagon gyártják a feketéket. A trió sorra veszi a tipikus helyszíneket, amik minden gettóban játszódó, amerikai filmben megjelennek: a hajvágó szalonnal kezdve, a Cadillac belsőkkel bezárólag. Taylor egészen a minősíthetetlen sztereotípiákig is elmerészkedik, mikor a feketék a gyorsétteremben falják a csirkét, hogy ott jöjjenek rá, nem a fenséges íz miatt nevetnek annyira. A TV, a zene, a gyorsétterem, de még a templomi gospel is – Althusser után szabadon – azoknak az elnyomó ideológiai államapparátusoknak a részei, melyek elringatják a Glen lakóit, hogy az uralkodó réteg problémamentesen működhessen a háttérben. A narratíva pedig hangsúlyozza a kilátástalanságot. Fontaine napjainak körkörössége – amit még a halála sem szakít meg – egyértelműen utal a közösség előrelépni képtelen helyzetére. A filmet hasonló okok folytán alig tudjuk elhelyezni egy bizonyos időszakba. A pimp ruházat miatt akár a hetvenes években is járhatnánk, de ugyanúgy a kocsik is évtizedekkel korábbi időről árulkodnak, de a számítógépek már az ezredforduló utáni korszakot sejtetik. A pontos idő mindegy is, a Tyrone klónja szerint itt 50 éve változás nem történt. A strukturális rasszizmus kortalan jelenlétét látjuk, a film legnagyobb hibája, hogy tovább sulykolja. Nem elég, hogy a cselekmény – alig szubtilis módon – ekörül forog, a szereplők is gyakran emlékeztetnek bennünket, végül az összeesküvés mögött álló alak (akinek kilétén gyakorlott B-film nézők aligha fognak meglepődni) a nagymonológjában még egyszer kifejti. A campesített gettóhumor kitart a film utolsó perceiig, a társadalmi üzenet direkt hangsúlyozása mégis lelombozó, de ez betudható annak, hogy ez az íróként már bizonyított Taylor első rendezése. És bizony kár lenne veszni hagyni ezt az attitűdöt, hiszen az expresszív kamerakezelés (itt bizonyt tótágast is áll a kamera, hogy a hős válságát kifejezze) a humorosra karikírozott gettónyelvezettel –főleg Jamie Foxx prezentálásában–, kiváló elegyet alkot. Pedig az ötlet sokáig parkolópályán volt és majdnem el is veszett, hiszen a Netflix eredeti filmjének forgatókönyvét a hollywoodi feketelistáról választották ki, amely az el nem készült filmek forgatókönyveit gyűjti össze. A Tyrone klónja az a film, ami ötletesen aknázza ki a műfaji kombinációkat, ügyesen használja a humort, hogy az egyébként komoly tézisét átvigye – igaz néhol túlzásokba esik és kétszer is aláhúzza az üzenetet. Az éles fények, a filmre forgatott nyersanyag a kép sarkában időnként felbukkanó cue markkal együtt egyszerre friss, mégis régimódi hatást vált ki, hogy egy sztereotípiákat dekonstruáló szatíra legyen. Az utolsó jelenetben pedig az egyre feszítőbb kérdésre is megkapjuk a direct-to-video szerűen vicces választ: ki az a Tyrone? A Tyrone klónja megtekinthető a Netflixen. 2023. július 23. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/tyrone-klonja-kritika
