A szerelem örök, vagy legalábbis örök probléma, mely újra és újra nagyvászonra kívánkozik, ezúttal egy sikerkönyvön alapuló, történelmen átívelő sztori formájában, A szerelem történetében. Lássuk, megéri-e ezért moziba menni! Mostanában volt Valentin-nap és nőnap, ezekről az ünnepekről pedig eszünkbe jut a szerelem. A szerelem különleges lelki állapot, mikor úgy érezzük, minden megváltozott körülöttünk, és tulajdonképpen elveszítjük a realitásérzékünket, felborul az egyensúly a világ dolgai között. A szeretett másik válik életünk központjává, és hozzá képest minden más leértékelődik. Az egyik legrégebbi szerelmes-háborús mítosz, a trójai háború története is egy hirtelen fellángoló szenvedéllyel indult, és az irodalom nagy hősei (az ifjú Werther, Julien Sorel vagy a Noszty fiú) is általában a szerelemtől szenvednek, a szerelem miatt követnek el nagy badarságokat. Nincs ez másképp a romantikus regényekből közvetlenül vagy közvetetten sokat merítő filmklasszikusokban sem. David Wark Griffith invenciózus filmstílusát a bajba jutott nő és az őt megmentő férfi történetvariációiban fejlesztette ki, finomította, egyik leghíresebb műve, a Türelmetlenség éppen az „A szerelem kálváriája az emberiség történelmében” alcímet kapta. De az angol Oscar-díjas David Lean is a történelmi melodrámákra specializálódott, kiváltképp a Doktor Zsivágó foglalkozik a férfi-nő kapcsolatra ránehezedő történelmi krízissel. S ide sorolható a Titanic, a magyar Szabadság, szerelem vagy akár a tavalyi A szobalány című dél-koreai film is. Ezt a vonulatot követi a román származású francia Radu Mihăileanu (Életvonat, Asszonyok kútja) legújabb filmje, A szerelem története, mely az amerikai írónő, Nicole Krauss azonos című regényét dolgozza fel. Az irodalmi díjakat is nyert alapmű kétségtelenül összetett és hatásos, Mihăileanu filmje sajnálatos módon a regényalap komplexitásával nem tud megbirkózni. A szerelem története cselekménye két idősíkon, illetve három fő történetszálon fut. Nem csoda, ha már itt kezdjük elveszíteni a fonalat, mivel kihívást jelent annak kibogozása, ki, mikor, mit és miért cselekedett és cselekszik. Mindenesetre, ha az alaptörténet időrendje szerint haladunk, jobban járunk. Eszerint a negyvenes évek elején a Lengyelországban élő zsidó származású Léo (Mark Rendall) romantikus álmodozó, költő és író mindennapjai bukolikus idillben telnek. Két barátjával egy eleven és gyönyörű lány, Alma (Gemma Aterton) szívét ostromolják. Azonban 1939. szeptember 1-jén a németek lerohanják Lengyelországot, és Alma édesapja úgy dönt, lányát nem teszi ki a nácik agressziójának, ezért az akkoriban még álomvilágnak tűnő Amerikába küldi gyermekét. Melynek Léo nem örül, hiszen Alma őt választotta, örök szerelmet esküdtek egymásnak. Amihez Léo tartja is magát, és megígéri kedvesének, hogy keserves munkával, de összeszedi a hajóútra a pénzt ő is, Alma feladata csak az, hogy várjon rá a Nagy Almában, New Yorkban. Évtizedekkel később azonban azt látjuk, hogy a megöregedett, magányos és kicsit bolond Léo (Derek Jacobi) a szépséges Alma és gyermekek, unokák helyett egy másik szenilis bácsival, gyerekkori barátjával, Brunoval (Elliot Gould) civakodik otthonában. S amellett, hogy nem lett családja, nem sikerült regényíróként sem befutnia. Ehelyett alkalmi munkákból tengődik, tógába öltözve áll modellt egy művészeti iskolában, ahol a kamaszlány Alma (Sophie Nélisse) is tanul. Az egymásról tudomást sem vevő Léo és Alma nem is hinnék, hogy milyen közel állnak egymáshoz. A 15 éves Alma bolondos édesanyja ugyanis műfordítással foglalkozik, és egy nap egy számukra ismeretlen feladó felkéri Alma édesanyját, hogy fordítsa le spanyolból angolra az anya és rákban elhunyt férje kedvenc könyvét, „A szerelem történeté”-t, melynek főhősnőjéről lányukat is elnevezték. A 15 éves Almát elkezdi érdekelni a titokzatos feladó kiléte, és nyomozni kezd. Eközben rájön, hogy a regény nem egy fiktív mű, hanem tulajdonképpen egy napló, egy élettörténet. Így Alma megpróbálja felkutatni a két főszereplőt, és A szerelem története eredeti íróját, Léót. Huh, remélem, tudtok még követni. Nicoel Krauss regénye kétségtelenül egy írói csúcsteljesítmény, hiszen két idősík felől közelíti meg ezt a generációkon átívelő szerelmi történetet, ami legalább annyira szól az identitáskeresésről, mint a szerelemről. A regénynek viszont nagy előnyére válik a hossza, hiszen egy 200-300 oldalas monumentális művet nem lehet csak úgy letudni egy délután alatt. Részletekben befogadva pedig tökéletesen összeállhat fejünkben, ki kinek a kije, illetve melyik Alma honnan jött, és milyen kapcsolatban áll Léoval. Radu Mihăileanu viszont összerogy a feladat terhe alatt. A szerelem története több, mint kétórás film, de még így is túl tömény és sűrített, ami nem tesz jót a sztori befogadhatóságának. A film egyfelől túlságosan is hű akar lenni az eredeti műhöz, így mindent beletuszkol bő két órába. Ugyanakkor megpróbál invenciózus is maradni, és nem lineáris formában meséli el a történetet, nem időrendben halad, hanem ugrál, vagy inkább csapong jelen és múlt között. Így hol a fiatal, hol az öreg Léóval foglalkozik a film, hol pedig a Sophie Nélisse-féle Almát követi. Ezek az ugrások csak azt eredményezik, hogy egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat a moziszékben (jómagam néha már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben felálltam volna), mivel amúgy idő nem jut arra, hogy normális emberi karakterekként tekintsünk a főszereplőkre. Sőt van, hogy akár fél órára is elhagyjuk Almát, ami miatt a fiatal lány szinte teljesen súlytalan figurává válik. Ami azért is nagyon ciki, mert Radu Mihăileanu beleerőlteti a filmbe a regényben is megjelenő jelenkori szerelmi szálat. Eszerint Alma és egy orosz származású fiú, Misha egymásba szeretnek, de a lány megijed, meghátrál, és barátzónába teszi szegény Mishát. Hogy mi lesz ebből a kapcsolatból? Nem tudjuk meg pontosan, mert Mihăileanu egyszerűen elmismásolja. Nem biztos, hogy szándékosan, hanem azért, mert nem jut elég idő ennek bemutatására. A Léo-Alma és az Alma-Misha kapcsolatok párhuzamba állítása így nem működőképes, értelmetlen. Továbbá totálisan felesleges szál a 15 éves Alma vallási fanatikus öccsének komikus története. Az izraelita vallás megszállottjaként a fiú prófétának, sőt egyenesen messiásnak képzeli magát, és csodákat akar tenni, elsősorban persze testvére és Misha összeboronálása végett. Önmagában vicces és kedves sztori ez, de túl sok funkciója nincs a fő történetet tekintve, sőt inkább csak elveszi annak normális kifejtésétől a drága időt. S mivel a főbb karakterek kidolgozására sem jut túl sok idő, így gyakorlatilag A szerelem története képtelen komolyabb lenni egy túlzsúfolt, túlhajszolt tipikus melodrámánál. A figurák típuskarakterekké degradálódnak, és legfeljebb az idős és a fiatal Léo kontrasztja izgalmas, de az öreg még így is túl sokat sír. Illetve sír vagy bolondozik, gonoszkodik. És ez utóbbi még érdekes is lenne, hiszen Léo ezzel próbálja elfedni, kompenzálni azt, hogy élete tönkre ment, nem lett nagy, elismert író és szerelme sem teljesülhetett be. Azonban a fentebb kifejtett okokból kifolyólag az idős Léo e jellemvonása is zárványszerű, kétdimenziós hős marad. Ettől persze Derek Jacobi remek, rutinból hozza a kissé buggyant öreget, de nyilván nem ezt fogják a színpadon Shakespeare Hamletjét is játszó színész élete alakításának tartani. A fiatal Alma Sophie Nélisse alakításában nem lenne rossz, de maga a karakter idegesítő. Avagy Alma sem túlzottan összetett figura a filmben. A regényben bizonyára ő is sokkal érdekesebb, de itt gyakorlatilag annyit tudunk meg róla, hogy (egyáltalán nem pozitív értelemben) tipikus kamaszlányként viselkedik, főleg Mishával, ugyanakkor pedig bőven van benne egy jó adag elitista gőg, ami miatt kifejezetten unszimpatikussá is válhat egyes nézők szemében. A film zenéjét kell még kiemelnünk a végítélet kimondása előtt. A zene nem lenne rossz, az izraeli Armand Amar elismerésre méltó munkát végzett, hiszen a konvencionálisabb szerelmi dallamok mellett feldördülnek Hans Zimmert idéző epikus nagyzenekari számok is. Azonban ezeket az utómunkánál a lehető legrosszabbkor vágják be, ami miatt egy-egy jelenet indokolatlanul sok érzelemmel és feszültséggel telítődik meg. Így például nem elég, hogy az öreg Léonak elege lesz, és tipikus filmes klisének számító érzelemkitöréstől vezérelve kiáll az esőbe, de még Armand Amar ideges zenéje is megragadja a nézőt a grabancánál, és szinte arcába vágja, hogy most nagyon komoly dráma zajlik a vásznon, tessék meghatódni. A szerelem története tehát potenciálisan egy jó sztori, de a film inkább arra alkalmas, hogy felkeltse az érdeklődést a regény iránt. Radu Mihăileanu műve nem áll össze egy nagy történetté, elmarad az igazi katarzis a végén, hiszen nem sikerül jól, természetesebb módon összerántani a szálakat. Így van A szerelem történetében több kisebb történet, melyek önmagukban érdekesek lennének. Ám befogadóként olyan érzésünk lehet, hogy nézzük-nézzük Léo vagy Alma történetszálát, de mikor ezek igazán érdekessé válnának, jön a vágás, és áttérünk valami másra. S részint emiatt, részint a sűrítések miatt a film sztorija olyan kuszának tűnik, hogy alig értjük, pedig amúgy teljesen egyszerű. Az régen rossz, ha egy ilyen klasszikus történelmi témájú melodráma esetében a könyv ismerete elengedhetetlen a film befogadásához, hiszen a vászonra vitt műnek önálló alkotásként is meg kellene állnia a helyét. A szerelem története így csak azoknak ajánlott, akik ismerik a regényt. Csak hát paradox módon akik ismerik a regényt, azoknak valószínűleg nem igazán fog tetszeni Radu Mihăileanu filmje. 5/10 – gyenge közepes Let's block ads! (Why?) Forrás...
