A szerethető sorozat – One Piece A Netflix nagy fába vágta fejszéjét, amikor elhatározta, hogy leforgatja a One Piece élőszereplős változatát. De az Eiichiro Oda klasszikusa alapján készült sorozat kapkodós tempója, ócska megoldásai és sótlan antagonistái ellenére is élvezetes. Egy olyan kaland kezdete, amiben még hatalmas a potenciál, amennyiben a folytatás is olyan szerethető lesz, mint a nyitóévad. Az 1997 óta futó One Piece a világ legsikeresebb mangája. Két évvel az eredeti megjelenése után elstartolt Eiichiro Oda művének anime-adaptációja is, amely máig töretlen népszerűségnek örvend. Idén a Netflix is behúzta a váratlant, amikor bejelentette, hogy élőszereplős változatot készít a több mint ezer fejezetet számláló mangához. A streamingszolgáltató lehetetlen feladatot vállalt, mivel a One Piece univerzumát, szereplőit és cselekményét képtelenség egy az egyben adaptálni. A rövidítés és a sztori variálása viszont hatalmas kockázattal jár(hat), hiszen potenciális rajongókat veszíthetnek el, amennyiben valami félremegy. És az sem véletlen, hogy a három nagy shonen (Bleach, Naruto, One Piece) egyikéből sem készítettek még élőszereplős verziót. Ezek az animék ugyanis túlságosan hosszúak, komplexek és eszementek ahhoz, hogy sikeresen lehessen őket kisképernyőre vinni. Bár a Bleach esetében 2018-ban volt filmes próbálkozás, az csúfos kritikai kudarcot vallott. Így amikor 2017-ben napvilágot látott a hír, hogy a One Piece kap egy nyolcrészes feldolgozást, sokan kétkedve fogadták a bejelentést. A rajongók többsége attól tartott, hogy a sorozat az anime-adaptációs bukások sorát gyarapítja majd. Ez az eddigi anime-feldolgozások megítélése alapján valós félelem lehetett. Ugyanakkor az utóbbi években olyan adaptációkat is láthattunk, amelyek sikeresek voltak akár kritikai, akár anyagi szempontból. Ilyen az Alita: A harc angyala (2019) és az Alice Határországban (2020). A manga, aminek lelke van Ahhoz, hogy megértsük, miért tartottak annyian a One Piece-adaptációtól, meg kell vizsgálnunk, mitől különleges az alapmű. Rajongók milliói lettek úgy elkötelezett hívei ennek a shonennek, hogy fenntartásokkal ültek neki. Mégiscsak arról szól a történet, hogy egy csapat fiatal egy állítólagos kincs megtalálásának reményében összefog, és átszeli a világ legveszélyesebb tengerét, a Grand Line-t. Európai szemmel az anime kalandsorozatnak nevezhető, azonban gyakran kifordítja a zsáner hagyományos kliséit. Igaz, hogy a kincskeresésről van szó, világa mégis összetettebb ennél. Ebben az univerzumban vannak démongyümölcsök, amelyek különleges képességekkel ruházzák fel használójukat, miközben elveszik birtokosuk úszóképességét. És a kincset, vagyis a One Piece-t, azért keresi mindenki, mert a megtalálója egyúttal a tengerek új urává, Kalózkirállyá válik. A kalózkodást sem lehet átlagosnak nevezni, hiszen a korszak jellegzetességei modern megoldásokkal keverednek. Így lehetséges, hogy e fiktív világban egyszerre léteznek szamurájok, zombik, robotok és beszélő állatok. De a legtöbben pont karaktereinek komplexitása és érzelmes pillanatai miatt szeretik annyira a One Piece-t. Egyszerű témákat feszeget ugyan, mint a barátság, a megértés, a becsület, vagy a hűség, ám ezeket olyan mélységgel teszi, amihez foghatót korábban még nem láttunk. Emiatt lehet az, hogy könnyeket hullajtunk, amikor egy beszélő csontváz elkezdi énekelni a „Binks pálinkája” című nótát, vagy ha egy lány azt kiáltja, élni akar. Lényegében ezért féltek annyian a Netflix-adaptációjától. A One Piece-t ugyanis a lelke teszi felejthetetlenné, anélkül pedig az egész értelmét veszti. A felejthetetlen kalandoknak köszönthetően szinte a csapat tagjává válunk, és együtt szurkolunk nekik, hogy megvalósítsák álmaikat, hisz tudat alatt mi is erre vágyunk. Én leszek a Kalózkirály! Ebből az alapanyagból kellett Steven Maedának és Matt Owens-nek egy, a laikusok számára érthető, de a rajongóknak is élvezetes sorozatot összerakniuk. Az új nézők bevonzásának oltárán nagy áldozatokat hoztak a készítők, ugyanakkor ez a döntés a Netflixes One Piece javára válik. Egyfelől sűrítettek a sztorin, másfelől az egyik karakter szerepének átírásával egy koherens cselekményt kreáltak az első évadnak. Így elkerülték a Mandalórihoz hasonló, epizodikus történetvezetést, és felváltották azt az évadokra bontott történetszövéssel. Mindazonáltal a feszített tempó elveszi a lehetőséget a nézőtől, hogy megélje a legfontosabb pillanatait a sorozatnak, helyette loholunk tovább a következő helyszínre, az újabb legyőzendő ellenfelekhez. Remélhetőleg a jövőben erre jobban ügyelnek a készítők. Azt meg kell hagyni, hogy az alkotók jól sűrítették a masszív alapanyagot, hiszen sikerült nyolc részben összegyúrniuk a manga első nagy etapját, az East Blue Saga-t, amit Keleti Kék-tengernek fordítanak. Ez kicsit komolytalan megnevezés, ezért inkább maradjunk az East Blue-nál. Ebből a nagyjából 100 fejezetet (= 61 epizódot) feldolgozó évadból megtudhatjuk, hogyan alakul meg a főszereplők csapata, a Szalmakalapos kalózbanda. A történet kiindulópontja, hogy évtizedek teltek el Gold Roger, az egykori Kalózkirály kivégzése óta, aki utolsó szavaival tengerre hívta az embereket. Elárulta, hogy az összes vagyonát egy távoli helyen rejtette el, és aki megtalálja az eldugott kincsét, a One Piece-t, abból lesz a következő Kalózkirály. Főszereplőnk, Monkey D. Luffy álma, hogy megtalálja a címadó kincset és a kalózok új királyává váljon. Ehhez pedig össze kell verbuválnia egy elszánt csapatot. Lényegében ezt láthatjuk megelevenedni a Netflix feldolgozásában. Csakhogy a barátok megtalálása nem egyszerű feladat, ugyanis rengeteg akadályon és ellenfelen kell túljutnia hősünknek. Ráadásul a Grand Line, a világot átszelő tenger térképére is szüksége lesz egy ekkora kaland megkezdéséhez. A tét nagy, de milyenek a szereplők? Kifejezetten jól válogatták össze a protagonistákat, a csapattagok között működik a kémia. Az események katalizátora természetesen Szalmakalapos Luffy, akit Iñaki Godoy kitűnően alakít. Godoy egyszerűen telitalálat volt a szerepre, mert minden megvan benne, ami kell Szalmakalapos Luffy eljátszásához. Laza, falánk, lelkes, döbbenetesen magabiztos és kicsit bohókás, de nem olyan debil, mint az eredetiben. Aztán ott van Roronoa Zoro, a kardforgató Mackenyu Maeda megformálásában. Az élőszereplős Zoro inkább hasonlít egy mezei macsóra, mint mindenki kedvenc kalózvadászára, de a karakter esszenciáját így is sikerült eltalálniuk. Csak egy kis humor hiányzik a figurájából, például kifigurázhatták volna a tájékozódási készségeinek hiányát, ahogy a mangában rendszeresen teszik. Ettől eltekintve, Mackenyu Maeda Zorója jó kiállású, céltudatos, néha ijesztő, iszákos és még a délutáni szundit sem veti meg. Az érzelmi csúcspontokat viszont Emily Rudd Nami-ja szállítja, ezért talán az ő figurája lett a legkomplexebb a bandából. Ez aligha meglepő, hiszen Nami, a navigátor háttérsztorija az egyik legmegrázóbb. Karaktere kicsit komorabb az eredetinél, mégis megmaradt az a bájos, jólelkű, de pénzéhes tolvajmacska, akire mégsem tudunk haragudni. Rudd pedig nemcsak azért tökéletes választás, mert majdnem ugyanúgy néz ki, mint a narancshajú lány, hanem mert érződik, hogy ő is anime-rajongó, ami sokat ad karakteréhez. És ha már komor előzménytörténeteknél tartunk, Sanji sem maradhat ki a felsorolásból. Taz Skylar játéka is visszafogottabb, mint az alapanyagban, de ez nem is baj. Így a szakácsot egyszerre láthatjuk illemtudó pincérként és nagyszájú rugómesterként. De ha nőkről van szó, akkor ebben a feldolgozásban is meglágyul a szíve. A sorból egyedül Usopp lóg ki, akit Jacob Gibsen próbál érdekessé tenni, de még így sem köti le a néző figyelmét. Ez nem feltétlenül a színész hibája, valamennyire a félős mesterlövész karakteréből adódik, hogy nehéz megkedvelni, hiszen egy gyáva, de melegszívű hazudozóról beszélünk. Erre ráerősít az is, hogy mind Sanji, mind Usopp kevesebb játékidőt kapnak, mint a többiek, emiatt kevésbé tudunk kötődni hozzájuk. A legrosszabb az East Blue-n A fentebb említett ötösfogat viszi a hátán a sorozatot, ugyanis a mellékszereplők elég gyatrán lettek interpretálva. Ez részben a történet sűrítésének, részben az indokolatlan színészválasztásoknak köszönhető. Írtak például egy mellékszálat az események fősodrához, amelyben Garp altengernagy, a tengerészet hőse szárnyai alá vesz két ifjú kadétot, Koby-t és Helmeppót. Az animében ezeket a betéteket szokták kihagyni a rajongók, mivel abban semmi izgalmas nincs, ahogy Garp és Koby társasjátékoznak. Garp azért is kiábrándító, mert sikerült a brit Vincent Regant beválogatni a szerepére, aki semennyire nem adja át az altengernagy jellemét. Ez egy jelenetben feltűnő igazán, amikor egyszerre kellene kiakadnia és büszkén kacagnia az öreg tengerésznek, helyette csak azt az érzést kelti bennünk, hogy nem tud színészkedni. Hasonló a helyzet Luffy mentorával, Vöröshajú Shanksszal (Peter Gadiot), akitől nemcsak a kapitányi rangját, de az erejét is el lehet vitatni a látottak alapján. Inkább tűnik egy részeges banditának, mint kompetens kalóznak. Steven John Ward Dracule Mihawk-ja ez alól kivételt képez, mégiscsak ő játssza a világ legjobb kardforgatóját. Noha Mihawk élőszereplős verziója sokkal lazább, mint az eredetiben, még itt is érezni lehet azt az aurát, ami olyan rettegetté teszi. Legnagyobb bánatomra az antagonisták sem muzsikálnak túl fényesen. Árulkodó, hogy először az a Buggy tűnik a legfenyegetőbb ellenségnek, aki később nevetséges mellékszereplővé silányul. Azonban Jeff Ward bohócát nagyon eltalálták, hiszen eleinte félelmetes, aztán a sorozat előrehaladtával egyre röhejesebbé válik (akár az animében). Buggy emellett a történetszálakat is összeköti, ezért kulcsszerepe van az események alakulásában. Ehhez képest Kuro kapitányt (Alexander Maniatis) és Arlongot (McKinley Belcher III) gyalázatosan adaptálták. Maniatis Kuro-ja egyszerűen röhejes, főleg, amikor a karmaival elkezd teleportálgatni. Az alapmű szolgai másolása ilyen esetekben nagy hiba, hiszen ami rajzfilmen epikusan hat, az élőszereplős változatban inkább tűnik elképesztő blődségnek. Ezt azonban még el lehet viselni. Ami sokkal fájóbb, hogy Arlong, aki elméletben az évad főgonosza lenne, egyáltalán nem ijesztő, holott egy cápaemberről beszélünk. A probléma abból fakad, hogy a maszkmesterek olyan kinézetet találtak ki a halembereknek (Gyojinok), ami leginkább a Szezám utca karaktereit idézi. Emiatt Arlong halemberek felsőbbrendűségéről szóló elmélete sem túl hatásos (vagy elgondolkodtató) párhuzam. Belcher III játékáról nem is beszélve, aki a kapzsi, fűrészorrú cápaembert egy cosplayer szintjére alacsonyítja. Még a tekintete sem olyan rémisztő, mint az animében, holott az élőszereplős változatban is borotvaéles fogai vannak, annyi különbséggel, hogy ott két fejjel nagyobb, mint a főhős. Érdemes még szót ejteni a látványról is, ami korrekt. A vizuális effektusok úgy ahogy rendben vannak és a vérdíjak leleplezése is kreatívan lett megoldva, de a kosztümök szörnyen festenek. Mindent az animének megfelelően akartak ábrázolni, ezért néha olyan érzése lehet a nézőnek, mintha a karakterek a San Diego Comic Con jelmezversenyén lépnének fel. És a kardok sem néznek ki úgy, mint amikkel embert lehet ölni. Ugyanakkor a rajzfilmes túlzások csökkentése nagyszerű döntésnek bizonyult, hiszen egyes figurák az eredeti karakterjegyeikkel nagyon furcsán hatottak volna egy élőszereplős sorozatban. Épp ezért nem kapott kunkori szemöldököt Sanji és nem lett Pinokkió orra Usoppnak. Az is okos lépés volt, hogy a karakterek nem kapnak olyan sebeket a csatáik során, amiktől egy átlagember már rég kifeküdne. Az akciójelenetek jól koreografáltak, de rövidek, és kifejezetten hiányoltam Zoro és Sanji kisebb csatáit, Luffy bunyóinak kiegészítéseként. Van remény, irány a Grand Line! A fentebb említett negatívumok dacára nem lehetünk teljesen csalódottak, ugyanis a One Piece egy ígéretes kaland kezdete. Ezenfelül az első etapban is lesznek bőven emlékezetes pillanatok, amelyek nagy része az alapmű ikonikus momentumait másolja, így tisztelegve Oda munkája előtt. És a laikusok számára is tartogat meglepetéseket a széria, mivel az East Blue Saga során több fontos információ kiderül a jövőre vonatkozóan. Emiatt kiált folytatásért ez a kalózkaland, ami ezután még jobb lehet. Az első évad több olyan eseményt és karaktert felvezetett, akiket minden rajongó szívesen látna a kisképernyőn megelevenedni. Új társak, veszélyesebb ellenfelek és nagyobb kalandok, ez várja hőseinket a Grand Line-on, a nézőket pedig a második évad során. Amiért igazán működik a Netflix próbálkozása, az a sorozat esszenciája. Ugyanis az alkotóknak sikerült a lehetetlen, és lelket adtak a One Piece élőszereplős verziójának. Élettel töltötték meg hőseinket és az őket körülvevő világot, és még azt is el tudom képzelni, hogy új nézőket is bevonzanak a Szalmakalaposok. Annak ismeretében kevésbé meglepő ez, hogy Oda vezető produceri teendőket látott el a sorozat készítése során, ezért volt beleszólása, mi hogyan valósuljon meg. Ennek köszönhetően egy szerethető széria kezdetét kaptuk, ami – olcsó megoldásai ellenére – az elfogultabb rajongók arcára is mosolyt csalhat, és még újakat is beszippanthat a kalózok univerzumába. A One Piece első évada elérhető a Netflix kínálatában. 2023. szeptember 8. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/one-piece-1-evad-kritika
