2022 Április A végtelenbe és tovább! – Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor

A végtelenbe és tovább! – Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor



Linklater is megcsinálta a saját gyermekkorának filmjét Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10 1/2: A Space Age Childhood) címmel, csodálva a hatvanas évek végét.

A Netflix kínálata a hétvégén egy újabb gyöngyszemmel bővült. Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor egy különleges coming-of-age történet az érzelmek nagyravágyó feltérképezőjétől, Richard Linklatertől. A film részben Sráckor, részben Kamera által homályosan, de valójában egyik sem. A rendező saját gyermekkorát vitte filmre, hogy az alapanyagot felhasználva újrarajzolhassa, kiszínezhesse és megünnepelje a hatvanas évek végi houstoni életérzést.

Ne dőljünk be a film előzetesének! Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor csak részben szól a titkos gyermekűrhajósról.
A lazán kezelt cselekményben a NASA a történelmi holdraszállás űrhajóját (Apollo 11) tévedésből kisebbre tervezte. A dollármilliárdok nem úszhatnak el, teljesen titokban le kell tesztelni a műszert: űrhajósnak egy gyereket kell kiválasztani. A választás Stanre (Milo Coy) esik, az ötgyermekes család legfiatalabb tagjára. Stan édesapja a NASA-nál dolgozik, igaz nem az űrhajókat vezérlő pultok egyikénél, „csak” a szállítmányozásnál. Az űrkorszakban élő Houstonban a fiú senkinek nem mondhatja el a küldetését, ami nehéz feladat, hiszen nem Armstrongék, hanem ő az, aki először a Hold felszínére lépett.
Linklater csupán alibinek használja a gyermeki történetet, az író-rendezőt jobban érdekli korszak, a gyermekkor, az emlékezés, minthogy elmerüljön a gegek hajtotta kamu sc-fiben. Olyannyira nem az alternatív holdraszállás története ez, hogy

az Apollo-10,5 csaknem egy teljes órára felfüggeszti a történetét, hogy az iskolai élet epizódjain, az éppen futó tévésorozatok nosztalgiáján és az olajfoltos strandélményeken időzzön. És milyen jól is teszi!
Az önéletrajzi ihletésű magánfilmek hagyománya régre nyúlik vissza (Amarcord, Álmodozások kora). Van amelyik teljesen lírai (Tükör), van amelyik konkrétabb (A rádió aranykora). Olyannyira kimeríthetetlen a forrás, hogy a filmcsoport folyamatosan bővül. Legutóbb a már Oscar-díjas Belfast vállalkozott hasonlóra. Branagh és Linklater filmjében az a közös, hogy mindketten a történelem árnyékában ünneplik a gyerekkort. Linklaternél ez egy konkrét pillanat körüljárását jelenti: a holdraszállást. 1969-ben – talán utoljára – az emberiség egyként figyelt az égre, ahol az Apollo 11 legénysége először lépett egy idegen égitest felszínére.


Ebben a pillanatban Floridában élni tényleg varázslatos lehetett, és Linklater a lehető legtöbbet akar megmutatni ebből a varázslatból a hétköznapok keretében. Az Apollo-10,5 az animáció segítségével teszi álomszerűvé a valóságot és képzeletet egyaránt. Az ún. rotoszkóp animációval készült film technikája azt jelenti, hogy a zöld háttér előtt leforgatott jeleneteket az animátorok kockáról kockára újrarajzolják. Linklater már kétszer is alkalmazta a technikát Az élet nyomában és a Kamera által homályosan filmekben. A karakterek és a mozgás emiatt mégsem válnak absztrakttá, mindvégig ott marad előttünk a valószerűség is. A technika és a látásmód ötvözete miatt bizonyos értelemben dokumentarista lesz a film, ami az emlékeket tárja fel, ahogy a gyermeki elme kiszínezi azokat. Sok szempontból ez Richard Linklater Persepolisa, de a világ sokkal optimistább, üdébb, amihez az animáció tökéletesen simul.

Az Apollo-10,5 ügyesen veszi észre azokat az apró mozzanatokat, amikben a monumentális történelmi esemény az érzelmek szintjén lecsapódik.
Ilyen lehet a televízióműsorvezető elcsukló hangja, vagy a távcsővel a kilövést figyelő NASA dolgozók tömege. Az emlék pedig a gyermeki távcsőn keresztül kap személyes töltetet a 32 féle ízű fagylalttal, vagy a sokszor szabálytalanul játszott kidobóval. Ebben a kontextusban már nem csoda, hogy a legkisebbik fiú az űrprogramba képzeli magát, hiszen a történelem gyakorlatilag a szomszédban írja önmagát. A film azonban van olyan öntudatos, hogy szinte észrevétlenül vezet át bennünket a megélt fikcióból a tudatosan mesélt fikcióba. A felnőtt Stan folyamatos, néhol talán túl sok narrációja Jack Black hangján fogja a néző kezét és gyakran olyan megfejtésekbe bocsátkozik, ami megköveteli a sok évvel későbbi felsőnézetet. Hiszen honnan is tudná a fiatal Stan, hogy az övé az utolsó generáció, akik még üldözték a szúnyogokat permetező autót mit sem törődve a méreggel, vagy éppen ők az elsők, akiket kollektívan érint majd a klímaszorongás.
Linklater filmje nem egyszerűen az érzelmeket keresi a gesztusokban, apró eseményekben, hanem az érzelmeket egy adott korban. A film egyszerre korrajz és személyes emlékfilm, ereje pedig ebben a kettősségben rejlik. Ez a közel is és távol is pozíció engedi meg, hogy szeretettel, mégsem lila ködben figyelje a filmkészítő a kort. Így lesz poén tárgya Stan szüleinek garasoskodása, ahogy a csomagtartóban rejtőzve kell belógniuk az autósmoziba, vagy éppen félig fagyott szendvicset kell enni az iskolában. A jól eltalált emlékező pozíció miatt

a vietnámi háború viszontagságai, vagy az űrversenyt ellenzők tábora is megkapja a helyét a filmben teljessé téve a korszak képét.
Az Apollo-10,5 minden elemében Linklater-film, ahol valójában a rendező emlékszik vissza gyermekkorának egyik pillanatára. Ötletes, humoros, érzelmes és kidolgozott. Ez a film azok közé a Linklater-filmek közé tartozik, amikben az ötlet valós anyagra talál, így nincs az az érzésünk, hogy csak azért kell néznünk a filmet, mert 12 évig készült. Az Apollo-10,5 ellenére függetlenfilmes érzületű, egy múltbomba, ami megünnepli 1969-et és a benne élő gyerekeket.

2022. április 4.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/apollo-10-1-2-a-space-age-childhood-kritika