[TD="width: 50%, align: center"]Alexandre Dumas (pére)(1802 - 1870)[/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Ami rosszat, lebecsülőt, olykor egyenesen megvetőt el lehet mondani, írni, gépiesen ismételni egy igazán jelentékeny, mindig nagyon érdekes, születése után két évszázaddal is a legtöbbet olvasott íróról, azt elmondták, leírták, ismételték évtizedről évtizedre az idősebb Alexandre Dumas-ról. A francia irodalomban - közismerten - ugyanis két Alexandre Dumas lett világhíres író. Az idősebbiknek ifjúkorától kezdve mindvégig elképesztően sok szeretője volt, ezek egyikétől harmincéves korában született egy törvénytelen fia. Ez a gyermek korán igen értelmesnek, sőt tehetségesnek mutatkozott, apja örökbe is fogadta. Később ez a fiú csaknem olyan híres, egy időben még népszerűbb író lett, mint az apja. Nem is úgy írta a nevét könyvei élére, hogy „ifjabb Alexandre Dumas", hanem így: „Alexandre Dumas fia". Egészen másfajta író volt, mint az apja, sokan tanultak tőle is, színjátékait világszerte játszották, regényeit sok nyelven olvasták, színházesztétikai tanulmányát tankönyvnek tekintették. Múlhatatlanul bekerült ő is az irodalomtörténetbe, de mostanában már csak híres érzelmes színművét, „A kaméliás hölgy"-et szokás játszani. Míg apja minden rosszallás ellenére máig is a legolvasottabb szerzők közé tartozik, és mindig színházi siker, ha felújítják egy-egy darabját. És bár írói nemzedékek tűnnek fel és tűnnek el, „A három testőr" és a „Monte Christo grófja" változatlanul minden világrészen az olvasási sikerlista élén áll. A nevéhez és életművéhez tapadt lebecsülő jelzők még igazak is lehetnek, ám ezek a vétkek őnála inkább erényeknek tekintendők. Azt mondják, hogy felületes. Gyakran igaz is, de úgy felületes, hogy a rohanó cselekmény, a váratlan, izgalmas helyzetek áradata, a számos feledhetetlen figura folytán ez a felületesség nemcsak alig észrevehető, de nem is fontos. És hogy lélektana nem felel meg a pszichológia tudományos eredményeinek? Igaz, de hát a legszebb mesék lélektana is mese. Hogy történelemábrázolása nem pontosan olyan, mint ahogyan a kutató tudomány kiderítette'' Ez is igaz, de sokkal inkább fordítja a figyelmet a történelem gazdagságára, mint a legalaposabb, részletező tanulmány. Az igazi nagy romantikusok - Walter Scott, Jókai Mór, az idősebb Dumas - még az irodalmat is hatásosabban fordították a látványos múltidézés felé, mint a kétségtelenül hitelesebb iskolai tananyag. A híres Richelieu bíboros korát, az angol polgári forradalmat, a nagy francia forradalmat, Garibaldi szabadságharcát több olvasó ismeri szemléletesen, mint ahányan az iskolákban jelesre megtanulták. Dumas élete pedig csaknem olyan érdekes, olyan kalandos, mint vadromantikusnak mondott regényei. A romantikusok pedig indulatos köztársaságpártiak voltak. Ok azonban győztek. Hugo az irodalom élére emelkedett, mellette Dumas és Vigny is a legnépszerűbb írók-költők közé került. El is kezdődött Dumas korlátlanul termékeny korszaka. Egy-egy nagyon is népszerű regényének - főleg „A három testőr"-nek és a „Monte Christo grófjá"-nak tömegek igényelték a folytatását. A kimeríthetetlen képzeletű író pedig ezt a kettőt is, és néhány egyéb izgalmas történetét hosszú ideig tudta új mozzanatokkal folytatni. „A három testőr-"-t követte a „Húsz év múlva", majd a „Bragelone vicomte". A „Monte Christó"-nak még több folytatása készült, a „Joseph Balsamo" című sikeres regényből pedig egész regényciklus kerekedett ki „Egy orvos emlékiratai" címen. Volt úgy, hogy párhuzamosan 6-8 regénnyel foglalkozott, miközben a színházak kérésére tragédiákat és komédiákat írt, nem egyet 4 nap alatt. Ezt a munkát egyedül nem is bírhatta. Ezért munkaközösségeket szervezett. Mint nem egy reneszánsz festő, a legnagyobb képeket csak megtervezte, felvázolta, a részleteket pedig a tanítványok készítették el a mester utasítása szerint, s végül a végső simításokat is a nagy festő végezte, úgy Dumas írótársaival megbeszélte a témákat, elkészítette a fejezetbeosztást, az egyes alakok legfontosabb jellemvonásait. Azok el is készítették a regény nyers szövegét, amelyet azután Dumas végső formába öntött. A címlapra pedig mindig kiírta a társszerzőket, a tiszteletdíjon pedig becsületesen osztozott velük. Összes művei - regények, drámák, emlékiratok, novellák - végül több mint 300 kötetben jelentek meg. Jó részük szükségszerűen lett felületes, olykor nagyon is összecsapott. De Dumas a felületesség lángelméje volt. Még a társszerzők fogalmazásán is az ő hatása kelti az érdekesség élményét, a sikert, sőt nem ritkán a halhatatlanságot. III. Napóleon trónra kerülése után, 1851-ben - akárcsak Victor Hugo - ő is önkéntes száműzetésbe ment. Járt Oroszországban, huzamos időt töltött Angliában. Mindenütt szeretet és anyagi siker fogadta. Megfordult nálunk is, érdeklődött a magyar költészet iránt, a franciául jól tudó JókaiVörösmarty-verseket fordított neki. Néhányat a nyersfordítások alapján le is fordított franciára, többek közt a „Szózat"-ot. Szigligeti pedig Dumas-drámákat fordított magyarra, és be is mutatta ezeket. - 1860-ban azután lelkesen csatlakozott Garibaldihoz, személyesen vett részt híres csatáiban. Megírta - mint Garibaldi emlékiratait - az olasz szabadságharc krónikáját. A kalandos évek után mégis hazament. Élt könnyen és könnyelműen, mint egész életében. 1870-ben, 68 éves korában még tartott az a német-francia háború, amelybe belebukott III. Napóleon, de ezt már nem érte meg. Maga is tudta, hogy halálos beteg, de türelmesen, szinte derűsen várta a földi elmúlást. Fia, az akkor már szintén világhíres, 40 esztendős író a végső napok egyikén meglátogatta. Ő írta meg később ezt az utolsó találkozást. A nagybeteg író nyugodtan feküdt a felpárnázott ágyban. Szivarozott, mellette az éjjeliszekrényen piros bor. Érdeklődött, min dolgozik a fiú. A fiú pedig válasz helyett kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, talán kéziratot keresve. Két aranypénz volt benne: Napóleon-aranyak. A fiú kérdően nézett apjára, az mosolygott és ezt mondta: „Látod, ennyivel kezdtem, ennyivel végzem. Ami közte volt, az az élet, a hír, a szerelem, a kaland, a megnyugvás, minden ami szép, és ami nem szép, de az egész nagyon jó volt." Ezzel fejezte be. Ma is a legnépszerűbbek közé tartozik. Talán tényleg gyakran volt felületes, de nagyon érdekesen volt felületes. A felületesség halhatatlan lángelméje volt. Az id. Alexandre Dumas kalandos történetei és történelmi krónikái megragadták a francia közönség képzeletét, akik alig várták, hogy megvehessék az újabb és újabb folytatásokat. VII. Károly a kiskirályok között (Charles VII chez ses grands vassaux), dráma. Cezar Kjui orosz zeneszerző A szaracén címmel operát írt belőle. D’Artagnan-történetek: A három testőr (Les Trois Mousquetaires, 1844) Húsz év múlva (Vingt Ans Après, 1845) Bragelonne vikomt (Le Vicomte de Bragelonne, ou Dix ans plus tard, 1847): ennek egyik része "A vasálarcos" története, amely több filmfeldolgozásból is ismert. D’Artagnan fia (Le fils de d’Artagnan, 1914, írta ifj. Paul Féval) Athos öregsége (La vieillesse d’Athos, 1925, írta ifj. Paul Féval) Monte Cristo történetek Monte Cristo grófja (Le Comte de Monte-Cristo, 1845–1846) Holt kéz (írta Dumas és F. Le Prince) A világ ura (Der Herr der Welt, 1920, írta Adolf Mützelburg) A milliomos menyasszony (Die Millionenbraut, írta Adolf Mützelburg) Valois-történetek A két Diana (Les Deux Diane, 1846) A szavojai herceg apródja (Le Page du duc de Savoie, 1855) Margot királyné (La Reine Margot, 1845) Marie Antoinette-történetek: Egy orvos feljegyzései (Joseph Balsamo, (1846–1848, mely a következő címeken is ismert: Joseph Balsamo, Cagliostro, Madame Dubarry, Dubarry grófnő, Az életelixír, A varázsló) A királyné nyakéke (Le Collier de la reine, 1849–1850. A regény alapjául szolgáló bűneset) Ange Pitou (Ange Pitou, 1853, más címeken: A Bastille elfoglalása vagy Hat évvel később) Charny grófné (La Comtesse de Charny, 1853–1855, más címen Andrée de Taverney) Király a vérpadon (Le roi des quilles) A vörös ház lovagja (Le Chevalier de Maison-Rouge, (1845, más címen Mária Antoanette lovagjai) Luisa San Felice (La San-Felice, 1863) Emma Lyonna (Lady Hamilton, 1865) Salvator, a végzet útjai Páris mohikánjai (Les Mohicans de Paris, 1854-1855) A fekete tulipán (La Tulipe noire, 1850) A jávai orvos (L’Île de feu, 1863) Ascanio (L'Orfèvre du roi, ou Ascanio, 1843) D'Harmental lovag (Le Chevalier d’Harmental, 1842) A régens lánya (Une fille du régent, 1845) A vívómester (Le maître d’armes, 1840) Akté (Acté,"" 1839, más címen Őrült a trónon) A bársonynyakékes hölgy (La Femme au collier de velours, 1850) Napóleon élete Olympe de Clèves (Olympe de Clèves, 1851) A vörös szfinx (Le Comte de Moret, 1865) Emlékeim (Mes mémoires, 1863) A diótörő (1844): E. T. A. Hoffmann történetének feldolgozása, Csajkovszkij később ebből írta A diótörő c. balettjét Az aranytolvajok (1857 után): egy elveszett színdarab, amelyet a kanadai Reginald Hamel fedezett fel újra a Francia Nemzeti Könyvtárban végzett kutatásai során 2004-ben Szent Hermina lovagja (Le Chevalier de Sainte-Hermine, 1869): ez a reg
