Anyu és apu mocskos kis titka – A félelem fészke Horrorfilmet nyár közepén mozikba küldeni furcsa döntés, A félelem fészke pedig pontosan olyannak érződik, mint az asztal közepén felejtett étel. Itt-ott van még némi íze, de összességében egy lejárt szavatosságú tucattermék, amiben csak csalódni lehet. Trükkös egy műfaj ez a horror, különösen most, a 21. században: annyiféle rémség, szörnyű szituáció, kísértetsztori és miegyéb lett felhasználva az elmúlt száz évben, hogy piszok nehezen lehet már valami igazán újat mutatni benne. Ha kellő érzékkel és profizmussal egymás mellé tudod tenni az alapokat, az atmoszférát, a néző elvárásainak ügyes kijátszását, akkor megbocsáthatóvá válik, ha egy-két klisébe belelép a sztorid. Erre volt jó példa a tavalyi (a hazai mozikat sajnos elkerülő) Barbár, ami a house invasion és a „valaki nem az, akinek mondja magát”-féle paranoiathrillereken tudott csavarni: a fenyegetés nem kívülről, hanem a ház mélyéről jött. Nem volt az az érzése az embernek, hogy ezt már látta három tucat másik verzióban. Ami sajnos A félelem fészkéről nem mondható el. Pedig Samuel Bodin filmje is nagyjából ugyanazt az elterelési taktikát próbálja kijátszani, mint Zach Cregger fent említett munkája. De miről is van szó? Van egy kisváros, kisváros közepén egy öreg ház, benne él egy kis család. A kisfiú, Peter egy magának való különc, aki nem találja a helyét és furcsa dolgok történnek vele. Kopogás jön a falból, egy titokzatos hang, ami hozzá szól és csak ő hallja. Anya és apa persze nem hisznek neki, csak élénk a fantáziája a gyereknek. De a furcsa dolgok csak halmozódnak. Anyu (Lizzy Caplan) mintha kicsit túlságosan is védelmező és feszült lenne, apu (Antony Starr) karján furcsa vágott seb van. Nem szeretik, amikor a tanárnő Peter jóléte után kérdezősködik. Mintha titkaik lennének. A pince mélyén, a kert mélyén, egy rejtett kis szobában. Peter megtanulja, hogy ezek a titkok rettenetesek, apu és anyu pedig nem az, aminek látszanak. Na tessék, itt egy érdekesnek tűnő alapszituáció, amiből azért elég sok hátborzongató pillanatot és sokkoló csavart ki lehet hozni, elvégre a családon belüli abúzus, a szeretet-gyűlölet tengely és a traumatikus múlt szimbolikus manifesztációja (pl. a tökökkel teli hátsó kert) jó táptalaj egy másfél-két órás borzongatáshoz. Sajnos az első benyomások sokat számítanak, A félelem fészke pedig csak 25-30 perc után kezdi a fenti kártyákat kijátszani, addig szinte úgy tűnik, mintha a világ legklisésebb és legsablonosabb kísértetsztoriját néznénk újramelegítve. Nyikorgó padló-ajtós ijesztgetés? Pipa. Rémálom-jelenet? Pipa. Egyik szereplő lát-hall valamit, másik bejön, nem lát-hall semmi különöset? Extra nagy pipa. Ami nem szerencsés arány egy olyan filmnél, aminek hossza stáblistával együtt 88 perc. Szerencsére a film kicsit összekapja magát, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a két szülő valami nagyon rossz dolgot rejteget, kapunk feszültséget, öles tempóba halad a cselekmény. Az utolsó harmadban lámpafényre kerülő igazság pedig kellően tocsogós-véres végkifejletet hoz magával, ahol jó horrorhoz méltóan végig ott van a feszültség, hogy ki marad életben és ki nem. A szórakozást és borzongást azonban erősen beárnyékolja, hogy az eltolt arányok miatt a film második fele kapkodónak és összecsapottnak érződik. Nem kell mindenre választ adni, de Chris Thomas Devlin szkriptje meg se próbál bármi kézzel fogató, logikai alapot adni az amúgy eléggé abszurd fordulatoknak, inkább csak jöjjön a következő szeletelő szekvencia. Várjuk csak, mit is írt ő korábban? A tavalyi Texasi láncfűrészest? Na akkor nincs több kérdésem. Rendezőként sajnos Samuel Bodin sem áll mindig a helyzet magaslatán, mert hiába próbálja a limitált helyszínekből a legtöbbet kihozni különféle kreatív kameraszögekkel, a világosítót sikerült megspórolni. Már régóta tartó morgolódásom, hogy a kortárs filmek éjszakai jelenetei (de sokszor már a nappaliak is) olyan vaksötétek, hogy az ember szinte ösztönösen rátenyerelne a „gain” gombra a távirányítón, csak hát erre most nincs lehetőség. Oké, hogy egy szörnyet sokszor hatásosabb nem fényárban mutogatni, de amikor hunyorogva kell kisilabizálnod, hogy a szereplők hol vannak és mit csinálnak, az piszok gáz. Ez nem atmoszferikus, nem realisztikus, hanem amatőrség, kontár meló. A 40 éves, filmszalagra forgatott olasz B-horrorok is sokszor jobban néznek ki, mint A félelem fészke, erre tényleg nincs mentség. A frusztrációim nagyrészt abból fakadnak, hogy ambícióihoz képest lehetett volna egy szórakoztatóan gonosz és élvezetes horror A félelem fészke, ha nem szabotálná saját magát vagy a középszerű, gyenge megoldásival, vagy az összecsapottsággal. Ráadásul ha a frappánsnak szánt befejezésed is inkább olyan, mintha félbevágták volna az egészet, akkor tényleg csak azt tudom mondani, hogy ez nem éri meg a mozijegyet árát. A félelem fészke augusztus 3-tól látható a mozikban. 2023. augusztus 4. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-felelem-feszke-kritika
