2022 Október Az önmagáért való mészárszék – Nyugaton a helyzet változatlan

Az önmagáért való mészárszék – Nyugaton a helyzet változatlan



Erich Maria Remarque háborúellenes regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan a Netflix jóvoltából harmadszorra is filmes adaptációt kapott. De mit üzen az első német nyelvű feldolgozás napjaink igencsak békétlen világában?

A német pacifista szerző, Erich Maria Remarque regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan 1929-ben jelent meg először. Az író saját I. világháborús élményei nyomán írta meg elemi erővel ható művét, melynek címe egy korabeli újságcikkre utalt. Az állásháború könyörtelensége ugyanis éppen abban állt, hogy miközben a katonák milliós nagyságrendben estek el, a front megmerevedett és évekig egyetlen métert sem mozdult. A regény első adaptációja 1930-ban készült el, és azonnal klasszikussá nemesedett, melyet egy szintén sikeres tévéfilm követett 1979-ben. Érdekesség, hogy a mű angol területen az All Quiet on The Western Front címet viseli, vagyis a nyugati fronton minden csendes, mely inkább a csata utáni állapotokra utal.

2022-ben viszont Edward Berger, a tehetséges német sorozatrendező úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy végre Németország is filmre vigye Remarque munkáját, kihasználva a korszerű filmipar adta lehetőségeket. A regény adaptációja azonban nem éppen a legkönnyebb vállalkozás, hiszen nem beszélhetünk valódi cselekményről vagy főhősökről. Remarque sokkal inkább egy naplószerű helyzetjelentést, egy háborús életképet akart adni, mintsem eposszá formálni a nagy háború borzalmait. Éppen ebben áll regényének ereje is; nyers, sokszor kiforratlan, stilizálatlan, éppen olyan, ahogy egy akkori katona mindezt megírta volna.

Filmvásznon mindez viszont nehezen kivitelezhető, ezért a korábbi feldolgozásokhoz hasonlóan az új verziót is cselekményesíteni, dramatizálni kellett az alkotóknak.
Paul Bäumer (Felix Kammerer) fiatal katonaként, lelkesen vonul be a seregbe, hogy reményei szerint dicsőséges győzelmet harcoljon ki hazája számára. Illúziói viszont hamar szertefoszlanak, amikor megtapasztalja a lövészárokharcok sokkoló kegyetlenségét. Rothadó hullák, mindent elöntő sár, patkányok, golyózápor és ágyútűz között tengeti napjait, remélve, hogy egy napon végre békében hazatérhet.


A forgatókönyvírók Remarque művét bizonyos pontokon jócskán kiszínezték és olyan elemeket tettek hozzá, melyeket a világhírű regény egyáltalán nem tartalmazott, míg más szegmenseket egy az egyben hagytak ki a filmből. Egyik fontos betoldás az 1918 novemberében a compiegne-i erdőben kötött fegyverszünet körülményeinek bemutatása, melyben a német delegáció vezetőjét Daniel Brühl alakítja. Ez a szál rögtön hatalmas kontrasztot teremt a front eseményeivel, hisz a mocsokban úszó, nyomorúságos körülmények közt élő bakák helyett öltönyös, díszegyenruhás úriembereket láthatunk. A hozzáadott szál ezen kívül betekintést enged a hadigépezet kulisszáiba, amikor a háború már csupán egy önmagát gerjesztő mészárszék volt.

A film igazi erénye viszont a lövészárokharcok brutalitásának kendőzetlen bemutatása.
Az új feldolgozás természetesen táplálkozik olyan korábbi nagy elődök vizualitásából, mint a Ryan közlegény megmentése, a Jöjj és lásd vagy az 1917, de a rendező mindezeket csak inspirációként használta saját pokolbéli víziójának megteremtéséhez. Mert az új Nyugaton a helyzet változatlan határozottan egy pokoljárás, mely egy abszurd és értelmetlen konfliktus bugyrait tárja fel. A film sikeresen világít rá egy olyan jelenségre is, mely a modernkori hadviselés és különösen az orosz-ukrán háború árnyékában különösen fontos. Az utolsó esély című tengeralattjárós mozi egy híres párbeszédében Gene Hackman arról faggatja Denzel Washington karakterét, hogy igaznak tartja-e Clausewitz mondását, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel.” Washington azonban úgy véli, hogy a háború ugyan szolgálhat politikai célokat, de végső soron csak és kizárólag önmagát. Ebből kifolyólag a valódi ellenség elpusztíthatatlan, mert az maga a háború.


A fenti példa tökéletesen igaz az I. világháborúra is. A politikai célok hamar elveszítették jelentőségüket, hiszen a lövészárkokban folyó, megmerevedett öldöklésben a konfliktus már csak önmagát gerjesztette tovább. Ennek megértése által válik igazán fájdalmassá, amint sorra hullanak el a film hősei, a hősi halál hazug meséje pedig minden esetben semmivé foszlik.

Héroszok helyett csak vágóhídra küldött szerencsétlen fiatalokat látunk, akiknek teljesen megmérgezi a testét és a lelkét az őket körülvevő iszonyat.
A rendező igyekszik dinamikusan adagolni a cselekményt, ám a háború jellegéből fakadóan is sokszor inkább a várakozás köti le a néző figyelmét. A film nyomasztó atmoszféráját a zene is erősíti, mely elsőre talán túlságosan modernnek tűnhet a korabeli képek alatt, mégis jól illeszkedik a sötét tónusba. A szereplők egytől-egyig hiteles alakítást nyújtanak, az újonc bakákról pedig – akárcsak Nolan Dunkirk-jénél – elhisszük, hogy valóban katonakorú, 18-20 éves ifjoncok, nem pedig jóképű harmincas szépfiúk. A hitelességhez sokat ad hozzá, ha valaki eredeti nyelven, németül tekinti meg az alkotást, valóságos időgéppé változtatva a képernyőt. Különösen fontos a film hangsávja is, a háború dübörgő zaja éppúgy velőig hatoló, mint a csend a rohamok után.

Felmerül azonban egy igen fontos kérdés. Kapunk-e bármi újat, egyedit Remarque művének német feldolgozásától, mely az ország hivatalos nevezettje a következő Oscar-gálára. Az már önmagában is pozitívum, ha a filmesek a II. világháború árnyékában nem feledkeznek meg a korábbi világégésről. Egyedi háborús darabot készíteni viszont, a számtalan filmes előzmény miatt rendkívül nehéz és sok alkotó nem képes többet átadni annál, minthogy a háború embertelen. Sajnos az új Nyugaton a helyzet változatlan sem tud semmi olyat mondani a háborúról, amit a korábbi feldolgozások vagy más klasszikusok ne mondtak volna. Pozitív és egyedi példaként említeném Terrence Mallick Az őrület határán című rendezését, mely a háborút teológiai megközelítésben nem csak embertelennek, de istentelenek is láttatja. De kiemelhetném Kubrick hasonló témájú darabját A dicsőség ösvényeit, mely a harctéri bátorság kérdését feszegeti, nem is beszélve a rendező másik háborús opuszáról, az Acéllövedékről, mely groteszk és véres cirkuszt csinált a vietnámi konfliktusból.

A Nyugaton a helyzet változatlanból éppen ez az egyediség hiányzik.
Edward Berger ráadásul belesik a háborús filmek általános hibájába, melyet Truffaut fogalmazott meg. A mozgóképművészet természeténél fogva esztétizál, azaz látványt, szépséget farag olyan eseményekből, melyeket a valóságban megélni kicsit sem mondható kellemesnek. Egy felrobbanó gránát, vagy a mustárgáz sárgás-zöldes felhője egy valódi katona számára halált hozó, szörnyű jelenség, míg a filmvásznon szórakoztató látványelem.

Truffaut szerint pont emiatt nem lehet háborúellenes filmet készíteni, mert a mozgókép élvezeti faktort kreál az emberi történelem legsötétebb pillanataiból. Berger képei sokszor túlságosan is tiszták, szépek és túl jól fényképezettek egy ennyire borzalmas témához.

Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy bár a háborúkkal egyideje léteznek olyan művészeti alkotások, melyek elbeszélik a mészárlás rettenetét, mégis újra és újra felütik fejüket embercsoportok közti fegyveres konfliktusok. Vajon hány feldolgozás kell még a Nyugaton a helyzet változatlanból, hogy az emberiség végre tanuljon saját történelméből és ne küldjön vágóhídra milliókat? Ha a háborúnak nem is tud megálljt parancsolni Edward Berger rendezése, legalább emléket állít azoknak a szerencsétlen áldozatoknak, akik – ahogy Peter Jackson filmjének címe mondja – sohasem öregedtek meg.

A Nyugaton a helyzet változatlan a Netflixen látható.

2022. október 31.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/nyugaton-a-helyzet-valtozatlan-2022-kritika