A Progressz teherűrhajó pénteken belépett a Föld légkörébe és megsemmisült. A várt katasztrófa ezúttal elmaradt – de sajnos az űrhajózás története során nem minden baleset végződött ilyen szerencsésen. Ahogy azt a Hír24 is megírta, az irányíthatatlanná vált Progressz teherűrhajó pénteken hajnalban a Csendes-óceán felett belépett a Föld légkörébe, majd – az előzetes várakozásoknak megfelelően – szép csendben porrá égett. Sokan féltek attól, hogy a fejükre eshetnek a balszerencsés orosz űrjármű roncsai, de a katasztrófa ezúttal szerencsére elmaradt. Sajnos, nem volt mindig így: az űrkutatás hat évtizedes története alatt több súlyos, olykor emberéleteket is követelő baleset történt. „Ez mindig is egy elképesztően veszélyes iparág volt" – hangsúlyozta a Space.com-nak nyilatkozva Allan J. McDonald, a NASA mérnöke, a Challenger 1986-os katasztrófájáról szóló Truth, Lies and O-Rings című bestseller szerzője. Összeállításunkban sorra vesszük az űrhajózás történetének legnagyobb katasztrófáit, és néhány olyan esetet is, amikor az űrhajósoknak csak hajszál híján sikerült elkerülniük a tragédiát. A Szojuz-1 végzetes repülése Az első asztronauta, aki egy űrutazás során vesztette életét az orosz Vlagyimir Komarov, a Szojuz-1 pilótája volt. Komarov űrkapszulája 1967-ben, visszatérés közben zuhant le az orosz sztyeppén; a Starman című könyv szerzői egy KGB-s informátorra hivatkozva azt írták, a szovjet űrprogram illetékesei tudták, hogy gond lehet a leszállással, de nem törődtek vele. [SIZE=x-small]Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov a Csillagvárosban (Forrás: Europress/AFP)[/SIZE] A szakértők szerint valószínű, hogy a kapszula ejtőernyői mondták fel a szolgálatot. Az űrhajós és a földi irányítás közötti rádióforgalmazást rögzítő hangszalagok tanúsága szerint Komarov „sírt dühében", amikor az kabint tervező mérnökökkel beszélt. Halál az űrben A történelem eddigi első és utolsó „űrhalála" is a szovjet űrprogramhoz köthető. 1971-ben Georgij Dobrovolszkij, Viktor Pacajev és Vlagyiszlav Volkov, a Szojuz-11 legénysége vesztette életét a Szaljut-1 űrállomásról visszatérőben. Mivel semmi sem utalt arra, hogy repülés közben probléma lépett volna fel, és az űrhajó rendben leszállt a kijelölt helyen, a mentőalakulat tagjai nagyon megdöbbentek, amikor a kapszula ajtaját kinyitva holtan találták az asztronautákat. A legénység tagjai a székükbe szíjazva haltak meg, az arcukat sötétkék foltok tarkították, az orrukból és a fülükből vér szivárgott. A tragédiát követő vizsgálat során kiderült, hogy halálukat a kabin szellőzető rendszerének meghibásodása okozta: egy elrepedt szelep miatt lezuhant a légnyomás, és az így keletkező vákuumban pillanatok alatt megfulladtak az űrhajósok. Mivel a baleset 168 kilométeres magasságban történt, még jóval az atmoszféra határa felett, az űrben haltak meg – máig ők az egyetlenek, akik erre a „tragikusan kivételezett" sorsra jutottak. A Challenger tragédiája A NASA súlyosabb balesetek nélkül vészelte át az Apollo-érát. Az amerikai űrprogram történetének első halálos tragédiája 1986. január 28-án történt, amikor a Challenger űrrepülőgép nem sokkal a kilövés után darabokra robbant a levegőben. A fellövést a nemzetközi tévécsatornák közvetítésén keresztül milliók kísérték figyelemmel világszerte; nem csoda, hogy a hét űrhajós – köztük Christa McAuliffe amerikai tanárnő – életét követelő baleset egy nemzedék meghatározó élményévé, afféle kollektív tragédiává vált..McAuliffe volt az első tanár, aki egy űrrepülő legénységének tagjaként látogatást tehetett volna a sztratoszférán túl, és mivel a tervek szerint egy különleges tanórát is kellett volna tartania a világűrből, rengeteg gyerek is ott ült a tévéképernyők előtt. „Ez az, ami kivételessé teszi a Challenger-tragédiát – hangsúlyozta James Hansen, az Auburni Egyetem űrtörténésze, a Truth, Lies and O-Rings társzerzője. – Végignéztük az egészet. Újra és újra végignézzük." A robbanás körülményeit vizsgáló kormánybizottság megállapította, hogy a Challenger katasztrófáját az egyik rakéta selejtes tömítőgyűrűje okozta. Mint kiderült, a NASA tudott a problémáról; nem csoda, hogy a baleset után szinte a teljes vezetést leváltották, és két évre felfüggesztették az űrrepüléseket. A Columbia balesete Tizenhét évvel a Challenger tragédiája után újabb emberáldozatokat követelt az amerikai űrrepülő-program. A Columbia 2003. február 1-én, a földre való visszatérés közben darabokra szakadt, és a legénység mind a hét tagja életét vesztette. [SIZE=x-small]A Columbia űrrepülőgép (Forrás: Europress/AFP)[/SIZE] A katasztrófa okait vizsgáló CAID-bizottság megállapította, hogy az egyik üzemanyagtartály szigetelése levált, és megrongálta az űrrepülőgép hőpajzsát. A balesetet az okozta, hogy a légkörbe való belépéskor a pajzson ütött lyukon át forró gáz áramlott a Columbia bal oldali szárnyának belsejébe, és teljesen megolvasztotta annak szerkezetét. McDonald szerint a NASA szakembereinek hanyagsága ezúttal is hozzájárult ahhoz, hogy megtörténhetett a tragédia. Talán nem véletlen, hogy egy évvel később George W. Bush amerikai elnök végleg leállíttatta az űrrepülő-programot. Tűz az Apollo-1 fedélzetén Annak ellenére, hogy az Apollo-küldetések során egyetlen asztronauta sem halt meg, a földi tesztelés során sajnos történt egy végzetes kimenetelű baleset. Gus Grissom, Edward White II és Roger Chaffee 1967. január 27-én vesztette életét, amikor egy „teljesen biztonságosnak" tartott gyakorlás során kigyulladt az Apollo-1 parancsnoki modulja. A tűz pillanatok alatt elborította az aprócska fülkét, a kezelőszemélyzet pedig kénytelen volt végignézni, ahogy az űrhajósok megfulladnak a sűrű füstben. A vizsgálatok során kiderült, hogy a modult tervező mérnökök több végzetes hibát is elkövettek: rendkívül robbanásveszélyes tiszta oxigénnel töltötték fel a kabint, amelynek építése során sok gyúlékony anyagot is felhasználtak. Ráadásul az ajtó is befelé nyílt, így a legénység tagjainak esélyük sem volt kimenekülni a tűzcsapdából. A baleset után kongresszusi vizsgálatot indítottak. Nem sokon múlt, hogy az egész Apollo-programot leállítsák, de végül a fülke áttervezése után mégis engedélyezték a küldetéseket. Hansen szerint a tragédia paradox módon nagyban hozzájárult az űrrepülés biztonságosabbá tételéhez. „Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ha nem gyulladt volna ki az Apollo, sosem szálltunk le volna a Holdon" – jelentette ki a szakember. Az X-15-ös kísérleti repülőgép lezuhanása Michael Adams, az Apollo-program egyik űrhajósa 1967-ben, egy X-15-ös rakétahajtású repülőgép tesztelése közben halt meg. Mivel Adams több mint 80,5 kilométeres magasságban repült a kísérleti géppel, ezt a balesetet is az űrrepülés tragédiái között tartják számon a szakemberek. [SIZE=x-small]A legendás X-15-ös (Forrás: NASA)[/SIZE] „Houston, volt egy problémánk" Az űrrepülés történetének talán leghíresebb szerencsés kimenetelű balesete az Apollo-13 1970-es útja során történt. A küldetés célja az volt, hogy az Egyesült Államok – története során immár harmadszor – újra embert küldjön a Holdra. Sajnos Fred W. Haise, John L. Swigert és James A. Lowell, Jr. az űrhajó parancsnoka, végül nem vethette meg a lábát égi kísérőnk felszínén – sőt, kis híján a fogukat is otthagyták az űrben. A gondot egy hibás oxigénpalack okozta, amely repülés közben felrobbant és súlyos károkat okozott a szervizmodulban. Ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat: „Houston, volt egy problémánk"is, igaz, a Tom Hanks főszereplésével készült 1995-ös hollywoodi feldolgozással ellentétben valójában Jim Lowell, hanem nem Jack Swigert szájából. [SIZE=x-small]Az Apollo-13 legénysége a szerencsés landolás után (Forrás: Getty Images)[/SIZE] A sérülések miatt az űrhajó oxigénkészletének jelentős része elszökött és a fő meghajtórendszer (SPS) is használhatatlanná vált. Az űrhajót vissza kellett fordítani a Föld felé; a kockázatos manővert végül a tönkrement SPS helyett a biztonsági tartalékként magukkal vitt holdkomp hajtóművének beindításával tudtak végrehajtani az űrhajósok. A művelet sikerült, és az Apollo 13 a Hold gravitációs erejét kihasználva végül összes utasával együtt épségben visszatért a Földre.
