Balassi Bálint Balassi Bálint(1554-1594) 1554. október 20-án született Zólyom várában, Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként. Később egy öccse, Ferenc és két húga, Anna és Mária született még. Apja felső bányavidéki várkapitány, dúsgazdag báró, az ország egyik leggazdagabb és Lipót császár uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb embere. Bálint neveltetését 1564-től Bornemisza Péter irányítja. 1565 őszétől Nürnbergben végzi alsóbb fokú iskoláit. Valószínűleg megfordul több külföldi egyetemen, vélhetően Padovában is. 1569. október 12-én a pozsonyi országgyűlésen apját és annak sógorát, Dobó Istvánt - hamis vádak alapján - Miksa császár elfogatja. A család a lengyelországi birtokaira menekül, ahová a fogságból megszökő apa a következő évben követi őket. 1572-ben Bécsben a császár kegyeibe fogadja a Balassikat, János udvari főajtónálló, Bálint pohárnok. Részt vesznek Rudolf trónörökös pozsonyi koronázásakor. 1573 első felében meghal Sulyok Mária. Ez év nyarán, az udvari szolgálat leteltével Bálint bevonul az Erdély ellen szervezett hadjárat egyik lovas csapattestéhez; megsebesül, fogságba esik. Az előkelő származású hadifogoly Báthori István fejedelem pártfogását élvezi, aki megtagadja a szultán kiadatási kérelmét. 1576-ban követi a fejedelmet Lengyelországba. 1577-ben, mire hazatért Magyarországra, meghalt az apja. Ettől fogva ő próbált megküzdeni a család ellenségeivel és zavaros birtokügyeivel, de csak tetézte a bajokat. Hiába volt művelt udvari ember, hiába tudott a magyar mellett még nyolc nyelven, hiába fűtötte becsvágy, hiába instanciázott Bécsben várkapitányságért, főispánságért, zabolátlan természetével, duhajkodó életmódjával, önkényeskedő fellépéseivel sorra mindenkit maga ellen fordított. Még ravasz nagybátyjával és egyben gyámjával, Balassi Andrással is pereskedésbe bonyolódott. 1579-től 1582-ig hadnagyként szolgált az egri végvárban, de végül innen is elbocsátották, mert lovaskatonáival ideje nagyrészében liptói nemesurak, zólyomi és selmecbányai polgárok ellen vonult ki bosszúálló rajtaütésekre. 1578-ban megismerkedett Losonczi Annával, az egyik legnagyobb felvidéki birtokvagyon tulajdonosával, az osztrák származású Ungnád Kristóf, egri várkapitány, majd horvát bán feleségével, és végzetes nagy szerelembe esett vele. Júlia néven Losonczi Anna lett legszebb szerelmes verseinek ihletője. A hat évig tartó szenvedélyes, zaklatott kapcsolatnak, amely sokáig kibírta a csapodár férfi szüntelen hűtlenkedését is, az vetett véget, hogy 1584-ben Balassi hozományszerző nősülésre szánta el magát. 1587-ben meghalt Losonczi Anna férje, s az időközben az evangélikus hitről katolikusra áttért költő 1588 februárjában Pozsonyban találkozott a megözvegyült Losonczi Annával, s a kapcsolat felújításában reménykedett. Balassi volt szerelmét kezdte ismét ostromolni, de a büszke asszony elutasította. 1589-ben reményvesztetten elbujdosott Lengyelországba. Katonáskodni készült, de Wesselényi Ferenc dembnói várában újabb szerelem ejtette rabul. Ez ihlette a Célia-verseket. Egy ideig a Kelet-tenger partján a braunsbergi jezsuita kollégiumban tartózkodott, és itt olasz humanisták műveit tanulmányozta. 1591-ben megint hazatért, és bor- meg lókereskedéssel próbálkozott. Közben művelt főurak körében olyan társaságra lelt, amely már felismerte és méltányolni tudta költői tehetségét. Mikor 1593-ban kitört a tizenötéves török háború, Balassit magával ragadta vitézkedő szenvedélye, és belevetette magát a harcokba. 1594. május 19-én ágyúlövés érte Esztergom ostrománál, és május 30-án belehalt sebeibe. Negyven évet élt mindössze, de ezalatt egyik végletből a másikba vitte sorsa. Volt gazdag főúr és üldözött bujdosó, művelt humanista és garázda kalandor, szerelmes költő és duhaj nőcsábász, hős végvári vitéz és alkudozó lókereskedő. Személyisége és életpályája sűrítve foglalta magába, költészete pedig összegző és maradandó érvénnyel fejezte ki a magyar reneszánsz fénykorának jellegzetességeit és ellentmondásait. A tanítvány és barát Rimay János 1569-ban kelt sírversében (Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára) a következő szavakat adta a haldokló Balassi szájába: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem / Kedvvel, búval, panaszval, / Hol méltó vádlásban, / Több rágalmazásban, / Mert egész föld foly azzal. / Vétkemben rettegtem, / Jómban örvendeztem / S vigadtam az igazzal.” Költészetének javarészét egy 17. századi, kézzel másolt kódex, az ún. Balassi-kódex őrizte meg, amely hosszú lappangás után 1874-ben került elő a zólyomradványi könyvtárból. Bevezetőjében a tudós másoló háromféle Balassi-verset különböztet meg tematikai szempontból: szerelmes éneket, isteni dícséretet és vitézségről való éneket, és azóta eszerint szokás három részre osztani Balassi költészetét. Maga Balassi is ilyen hármasság szerint tagolta verseit, ugyanis a Balassi-kódex, amely a másoló állítása szerint a költő „maga kezével írott könyvét” követte „szórul szóra,” kétszer 33 verset tartalmaz: az első rész a házassága előtt írt szerelemi és vitézi énekeit, a második a házassága utáni költeményeket, mindenekelőtt a Júlia-ciklust, és a kódex eredetije, Balassi lírai önéletrajzként felfogott verseskönyve minden bizonnyal kiegészült volna még további 33 verssel, nevezetesen az istenes versekkel, amelyeket a költő eredetileg külön jegyzett föl. Az fülemilének szól, Darvaknak szól) a tovatűnt Júlia után epedező költő fájdalmát és reménytelenségét fejezi ki. A Darvaknak szól című verset a záró strófa szerint Balassi akkor írta, amikor kénytelen volt elbujdosni Lengyelországba, és így a reménytelen szerelme érzése itt a bujdosás képével társul, Júlia pedig az elveszített otthonosság érzetével: „Sok háborúimban, Bujdosó voltomban, Midőn darvakat látnék Szép rendben repülni S azfelé haladni, Hol szép Júlia laknék, El-felfohászkodván S utánok kiáltván Tőlük én így izenék.” Balassi egyetlen igazi vitézi, s egyben leghíresebb verse az 1589-ből való Egy katonaének: In laudem confiniorum („A végek dicséretére”), amelyben tulajdonképpen a 16. századi históriás éneke epikai anyaga ölt lírai formát. Ilyen vitézi énekeket a humanista költészet nem ismert, Balassi itt teljesen elszakadt tudós mintáitól, és merőben személyes verstípust teremtett. Az Egy katonaének tökéletesen megszerkesztett vers, amely kilenc Balassi-strófájában a végvári vitézek életének tárgyias, tömör leírását s egyben eszményítő dicséretét tartalmazza. A leíró és a magasztaló versszakok szimmetrikus kompozíciót alkotnak, az utóbbiak mintegy a gondolati pillérei a versnek, az általuk közrefogott szakaszok pedig a katonaélet mozzanatos képeivel érvelnek. A központi helyzetű 5. versszak a végvári katonák életét a kor legfőbb eszményei, a humanitás és a virtus rangjára emeli: „Az jó hírért névért S az szép tisztességért Ők mindent hátra hadnak; Emberségről példát Vitézségről formát Mindeneknek ők adnak...” Balassi költészete a magyar reneszánsz irodalom csúcspontja. A magyar nyelvű vers az énekesek és lantosok színvonaláról általa emelkedett föl a reneszánsz műköltészet olyan magaslataira, ahol a legnagyobb európai kortársak, a francia Ronsard, a lengyel Kochanowski vagy a szonett-költő Shakespeare verseivel lett egyenrangú. EGY KATONAÉNEK Vitézek! mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Holott1 kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;2 Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.3 Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdúl, Sőt azon kivűl is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indúl; Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordúl. ... Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege! Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve; Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!
