CiNEDUB kritikák ,értékelés és egyéb

Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész - Kritika

2011-07-17 11:05:00 - S*


Gyermekkorunk boldog emlékeit idézi fel a pillanat, mikor a legelső Harry Potter film került rivaldafénybe, hogy a napokban Voldemort egy "Avada Kedavra" felkiáltással több, mint 10 éves időszakot zárjon le...
Varázslatos légkörrel szinte minden fiatal szívet elvarázsolt a zsenge varázslótanonc hányatott sztorija J.K. Rowling tollából, majd az idő vasfogának hathatós munkájának köszönhetően a franchise-t lezáró epizód második fele már leginkább a felnőtteket célozta meg: a Roxfort romokban, kedves szereplők holteste mindenütt és Voldemort félelmetes, velőtépő kacaja, amint Harry Potter-t kínozza - elérkezett az utolsó varázslat ideje!
Minden itt végződik: Harry, Ron és Hermione immár nem kerülheti el a végső összecsapást. Mindannyian tudják, hogy ez az utolsó felvonás. A három jó barát visszatér a Roxfortba, hogy felkutassa és elpusztítsa az utolsó horcruxot. Voldemort, aki egyre erősebb, uralma alá vonta a Mágiaügyi Minisztériumot és már Roxfort fölött is egyre nagyobb hatalma van, tudomást szerez a tervükről. A tét hatalmas, így mindent bevet a siker érdekében. Megkezdődik a Roxfort ostroma. Már többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt...

Tíz év és nyolc film után nehéz szavakat találni egy időszak lezárására, hiszen mint azt mindannyian tudjuk, a Harry Potter sorozat nem csupán a Warner Bros. stúdió egyik legnagyobb bevétlei forrását jelentette, hanem rajongók népes tömegének kisebb-nagyobb kikapcsolódását, elmerengését és élvezeti faktorát is. Meg merném kockáztatni, hogy nem akad olvasóink között olyan, aki ne képzelte volna oda magát a Roxfort nagytermébe, nem próbálta meg ajkait megnyalva élvezni a roxmortsi mézsört, vagy ne tudta volna komisz csínyekre használni a láthatatlanná tévő köpenyt... mindannyian gyerekek vagyunk ott belül, még ha tagadjuk is. Tudom, hogy sokan most azt várjátok, hogy katarzisomat utánozhatatlan és felesleges metafórákkal, valamint jelzőkkel oldalakon keresztül példázzam, de csak kis részben érzek ilyet - az erősebbik énem csalódott. A Halál Ereklyéinek első felében. A másodikban pedig még jobban.

A Halál Ereklyéi első részének tétlensége és ólomsúlyú előremenetele után a "folytatás" kész autóverseny volt az ostrommal, Harry és Voldemort epikus mágikus viadalával és a Gringotts-ba történő cseppet sem veszélytelen kirándulással, mégsem érezhettünk kellő elégedettséget. David Yates nagyon dolgozott rajta, hogy minden kérdést feltétlenül lezárjon, nem fukarkodott a látvánnyal sem és Steve Kloves forgatókönyvíró is mindent megtett, de nem tudom szebben fogalmazni a véleményem: mi bizony egy megerőszakolt Harry Potter-t kaptunk kézhez a könyvhöz képest. Való igaz, hogy az első három epizód még elvarázsolt mindenkit, de utána romló tendenciát mutatva a hatodik már csak mozitölteléknek volt jó és nem szórakozásnak. A minőségi javulás a Halál Ereklyéivel kezdődött el, de még így se kaphatjuk azt, amire befizettünk, vagy amit tavaly óta várunk. Furcsa megmásítások a történetben, rendkívül komor hangulat és kilátástalanság jellemi a Halál Ereklyéi 2. részét, ami valahol érthető is, hiszen a szívünknek oly kedves Roxfort-ot ostromolja a legnagyobb sötét varázsló a világon. Mégis mérlegen érzem magam: sikerült is mindent lezárni, a látvány sem volt utolsó, de nem éreztem magaménak a megvalósítást és néhol fel is ásítottam. Természetesen kellenek ezek az átvezetők a pörgősebb részek mellett, de ezt az Azkabani fogolyban is megoldotta Alfonso Cuarón olyan zseniálisan, hogy még csak az ásítási kényszer se érte el agyunk megfelelő receptorait.

Mint említettem volt, a vizuális részeknél elégedetten felsóhajtottam, a Roxfort ostromát például gyönyör?en készítették el, csupán azt sajnáltam, hogy rövid ideig tartottak a csatározások és sokszor csak a háttérben láthattuk a történéseket, aminek azért nagyobb jelent?sége volt a könyvben. Ugyanígy jártak a fontosabb mellékszerepl?k, akikr?l csak a végén derült ki pár másodpercig, hogy nem élték túl a hatalmas küzdelmet, de sokan még ennyit sem kaptak. ?szintén megvallva azt éreztem, hogy sok mindent akartak belezsúfolni a második félid?ben, de néhol kapkodtak, néhol pedig lelassítottak. Ezt már csak azért sem értem, mivel összesítve négy és fél óra állt rendelkezésére a direktornak arra, hogy felszabadultan kibontakozhasson... A Gringotts-beli kalandozást, Voldemort és Harry összecsapásai és a többi grafikusi, valamint vizuális effekteket használó jelenetek lehengerl?re sikerültek, elégedettek lehetünk a film második felét?l és a 3D valamicskét javít is a megítélésen, de nem túl sokat és ezért nem éri meg annyival többet fizetni rá

Amit nem tagadhatok, az a színészek teljesítménye. A három főszereplő csípőből hozza a szintet, rajtuk nincs mit dícsérni, de kiemelném dőlt betűvel, aláhúzással, 50-es betűmérettel Voldemort mindenkori alakítóját, Ralph Fiennes-t akinek zsenialitásához egyszerűen nem fér kétség. Nem sűrűn hallottatok tőlem ilyet (és nem is fogtok sokat) de a karakter magyar szinkronja valami eszméletlenül eltalált, nem tudom ki választotta Forgács Péter-t Voldemort hangjává de virtuálisan küldök neki egy csokit. Igen, már a korábbi részekben is ő volt a hangja, de még sosem írtam Harry Potter kritikát így muszáj volt megemlítenem. Rajta kívül hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül Matthew Lewis, akit körülbelül senki sem ismer ilyen néven, de ha azt mondom: Neville Longbottom... megvan, ugye? Nos a fiú hatalmas meglepetést okozott, tehetségesnek bizonyult és végre nem a nyámnyila képét mutatta a világ felé. Perselus Piton jelenti a lezárás kulcsfiguráját, rengeteg minden kiderül róla és aki nem olvasta a köteteket, annak hatalmasra kerekedik majd a szeme - én szóltam! Az őt felkaroló Alan Rickman hozzá hasonló módon profi munkát végzett mind játékában, mind jellemében! Bár nem sok szerepük volt és annál kevesebb párbeszédük, de profizmus terén elengedhetetlen megemlítenem Dumbledore-t (Michael Gambon), McGalagony professzort (Maggie Smith) és Molly Weasley-t (Julie Walters), akik a szóban forgó nyúlfarknyi idejükben is elvarázsotlak minket.

Hangok terén kellő dallamokat kaptunk a kellő helyen, az események felgyorsulásával együtt a zenei aláfestés is erősödött és valóban remek munkát hallhatunk a különböző zajoknál is, persze ehhez nem otthoni 2.1-es hangszóró kell, hanem legalább egy ötös, egy pont meg egy darab egyes...

Sajnálom, hogy ellent kell mondjak a külföldi referenciának és nem 80 és 90 % feletti pontokat szórok ki az epikus lezárásra, de a saját pontomnál szerintem nem érdemel többet és ezt úgy mondom, hogy minden könyvet (a kiegészítéseket is) olvastam és az összes filmet láttam legalább kétszer. A Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. része sokkal jobb, mint a negyedik, ötödik, hatodik vagy hetedik epizód és részben méltó végkifejletet nyújt egy világ rajongóinak de rengeteg sebből vérzik és egyedül a színészi játék, a vizuális megvalósítás, valamint a hangulat tartja életben. David Yates uram, tudtál te volna ennél jobbat is! Ennek ellenére ajánlom mindenkinek megtekintésre, hiszen egy 10 éves időszakot zár le... ez pedig megérdemel két és negyed órát az életünkből!
Értékelés: 75%

 

Micimackó - Kritika

2011-07-21 16:50:00 - S*

A.A. Milne klasszikusát már rengeteg epizódban és sorozatban végigkövethettük, de újra és újra rá kell, hogy jöjjünk: Micimackó kalandjai megunhatatlanok!

"Olyan különös érzésem támadt, mintha elfelejtettem volna valamit." A Walt Disney Animation Studios visszatér Micimackóval a Százholdas Pagonyba, így harmincöt év után újra széles vásznon láthatjuk a világ legismertebb medvéjét. A régi bájjal, szellemességgel és hóbortokkal fűszerezett teljesen új alkotás lehetőséget ad egy egészen különleges találkozásra a bölcselkedő "csacsi, öreg medvével" és barátaival, Tigrissel, Nyuszival, Malackával, Kangával, Zsebibabával és végül de nem utolsó sorban, Fülessel, aki megint elhagyta a farkát. "Hm, a farok, vagy ott van, vagy nincs ott" - mondja Micimackó - "És a tiéd nincs ott…".

Görbüléséből cseppet sem engedő szám még nagyobb ívet vett, mikor meghallottam a nagyszerű és szívmelengető hírt: Micimackót nagyvásznon is láthatom a gyermekkoromból rajongásig imádott sorozat után. A környezetemben volt, aki elképedve bámult 22 éves kobakomra és ciccegő hangot hallatva rovott meg, amiért "felnőtt" fejjel is képes vagyok beülni egy kissrácoknak és lányoknak rajzolt Disney mesére. Itt szeretném leszögezni ezen alapvető félreértést: a Micimackó nem korfüggő és a Disney úgy készítette el, hogy a kicsiket elkísérő felnőttek, vagy nagyobbak is megtalálják a saját szórakozásukat. Garantálom bárkinek, aki csak pár percet is szánt életéből mesékre, hogy remekül fog szórakozni mackó kománkon és díszes kis kompániáján.

Az első és legnagyobb pozitívum, amiért szinte megöleltem volna a hazai forgalmazó szinkronlépéseit, az a régről ismert szinkronfelhozatal: a karakterek nagy részének ugyanaz a hangja, mint az eredeti sorozatban, hatalmas piros pont érte kedves Fórum Hungary! Elképzelhetetlen lenne Mikó István nélkül Micimackót hallgatni, vagy az, ha Nyuszit nem Szacsvay László szólaltatná meg. Hasonló ballépés és galiba kerekedett volna ki akkor is, ha Tigris Bács Ferenc orgánuma nélkül nyitja ki a száját. Ami új és nagyon tetszett e téren, az a Füles mellé párosuló Kárpáti Tibor, aki így még szomorúbb és mélabúsabb hangzást kapott, mint eddig valaha. A beszédtémát lezárva nem mehetünk el értelemszerűen a dalvilág mellett sem, amit honfitársaim Zséda remek előadásában élvezhetnek, s valóban kellemes, néhol kacér a fülnek eme zeneszó. Néhol kicsit soknak éreztem már a dalolást és dúdolgatást, de a többi tényező tükrében valahogy lesatírozódott a hibák listájáról a kelleténél mézcseppnyivel több énekszó.

Örömmel tölt el a Disney azon törekvése is, hogy figyeltek a mű hosszúságára - pár perccel több csak, mint egy óra és nem kell hangsúlyoznom ez mennyire eltalált lépés volt a részükről: a cselekmény nem vontatott, nem kell felesleges üresjáratokat végigülnünk és a kicsik is bírják "ülőenergiával" azt a röpke órácskát. A kedvező játékidő mellett szintén fontos előny, hogy befogadhatóvá tették mindenki számára Micimackó újabb fejtöréseit: megmaradtak a régi rajzolási formánál kiegészítve azt a narrátor meséjéből adódó közbevetésekkel (gondolok itt a könyv sorain lépdelő szereplőkkel és így tovább). A történet legnagyobb fordulópontja az, amit már ezer éve is szerettünk és figyelemmel követtünk: Füles elveszti a farkát, a csapat pedig utána ered. Ki vihette el? Bagolynak akad ötlete egy a Róbert Gida ajtaja előtt talált levél kapcsán...

Ennyi jóság, valamint dicséret után nem is lehet kétséges, hogy Disney apánk nem nyúlt mellé: egy könnyen befogadható, aranyos és klasszikus történetre épített olyan elemeket, amiket már az előző generáció is imádott és valószínűleg még a következő kettő is fog. A megtekintése minden korosztálynak erősen ajánlott, 0-150 éves korig!

Értékelés: 85%

 

Verdák 2 - Kritika

2011-08-07 12:37:00 - M*


Akció, lövöldözés, akció, robbanás, akció... nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám röviden jellemezni a Verdák második részét.

Bevallom, nagyon rossz előérzettel ültem be a Verdák második részére. Először is azért, mert már az első előzetesekből nyílván való volt, hogy a történet ezúttal nem Kipufogófürdőben, hanem sok más helyen fog játszódni, ami nekem nem tetszett, hiszen ez adta meg az első rész ’fellingjét’. Másodsorban, és emiatt jobban tartottam, hogy az interneten barangolva, olvasva a beszámolókat, mindenhol szinte negatív értékeléseket kapott. Sajnos egy-egy ilyen elolvasás könnyen visszaveheti kezdeti lelkesedésünket egy adott filmtől, de ugyanakkor buzdíthat is. Én próbálok ezektől függetlenül megítélni egy filmet, ami nem mindig sikerül, viszont az esetek többségében azért el tudom dönteni, hogy jó vagy rossz-e az adott film. És a Verdák 2., Jó film.

A történet érdekességét az adja, hogy a film ezúttal nem Villám McQueen –ről szól, hanem barátjáról Matukáról. A napnál is világosabb, hogy ez a film ráépült teljes mértékben. Persze ugyan annyi szerep jut barátjának is, de olyan, minthogyha helyet cseréltek volna. Ez már számomra egy kellemes csalódás volt, de még csak az első a sorban. A már előzetesekből is kiderült új helyszínek mellett, új szereplőket is kaptunk, kissé háttérbe szorítva ezzel a Kipufogófürdőbéli bandát, ami annyira nekem nem volt nagy szívfájdalom, holott az első résznek a fényét épp ez adta meg. Továbbá az sem titok, hogy a Verdák 2 egy autós James Bond mozi, de olyannyira, hogy a film végén még a nyomozás lezárásaként egy detektív-szerű ki-a-tettes-és-miért jelenetet is kapunk, ami a Poirot filmekre emlékeztetett. Matukát segíti egy angol és egy japán kémautó, akik egy üzemanyag cég ellen nyomoznak. Igen. A Verdák 2 egy James Bond film kocsikkal… vagyis kocsikból. De gond ez? Hogyha azt nézzük, hogy ez egy folytatás akkor azt mondom igen, mert ennyi erővel lehetett volna ez a film egy külön álló film is például: Verdák: A Kipufogó Csendje, vagy hasonló. És hova vezet ez? Minden filmet megcsinálnak majd verdákkal? Szeretném látni, hogy 2013-an a Verdák 3-ban az Avatar figuráit viszontlátni, ahol egy távoli bolygón egy üzemanyagot kibányászó cég helyi törzsi autók ellenállásába ütközik. De jó lenne egy Car Wars is ahol a Jedi sedanok veszik fel a harcot a sith kombik ellen, vagy fordítva. Persze ilyen stílusban láthattunk filmeket az eső rész végén az autós moziban. Egyetlen ilyenre emlékszem a Toy Story-ra és valami James Bond hang is rémlik abból a jelenetből.

Mindezt nem a film ellen írtam, mert ettől függetlenül, a Verdák 2 egészen szerethető alkotás. A folytatásnak nem sok nyomát véltem felfedezni benne, elején egy kis Szelep-Kupa visszaemlékezés, de nem tipikus folytatás. Továbbá az is elég buzgó igyekezetre vall, hogy megpróbáltak mindent belesűríteni a Verdák 2-be. A készítők rájöhettek, hogy mennyi ötlet van abban, hogy a világot és a benne élő embereket kocsikkal helyettesítjük, így ebbe a filmbe megpróbáltak beleadni mindent, ha már csak arra gondolunk, hogy világ körüli verseny, ugye. Minden országnak a sajátosságait kocsikkal mutatják be és az azokhoz szükséges alkatrészekkel. Kicsit olyan, mint egy társadalomkritika, de rajzfilmnél nem ez volt a cél szerintem. Az első rész, nyugodt és lassúcska tempójához képest, most már a film elején az arcunkba tolnak egy akciójelenetet, amit később csak fokozni fognak. Továbbá a rajzfilmekre jellemző barátság és szeretet téma is került a filmbe szóval tényleg, semmi okunk nem lehet panaszra.

Összefoglalva a Verdák 2 nem egy tipikus folytatós mozi. Van köze az első részhez, de inkább egy, mint már mondtam, akciófilm verdákkal. Persze az első rész szereplői itt vannak, de sokan annyira a háttérben mozognak, hogy ha kivennénk és helyettesítenénk őket, úgy lehet, semmit nem változtatna a filmen. Matuka, mint főszereplő nagyon jó választás volt, unalmas lett volna, ha újra csak a versenyről szólna egy egész film. Persze itt is egy verseny körül mozognak az események, de nem erre van kihegyezve, hanem a James Bond filmek akcióstílusára. Üljetek be rá, és élvezzétek, nekem nagyon tetszett, kíváncsi vagyok a harmadik rész, már ha lesz, melyik már meglévő filmre fog épülni, de ha így folytatják, akkor ennek a sorozatnak sosem lehet vége: Verdák – A nyolcadik ülés a halál, A keresztverda, stb. Jó, talán túlzásnak hangzanak, de ki tudja. Egyábként még záró jelleggel ajánlanám, a Matuka meséi című mini-sorozatot amiből ugyan csak pár részt láttam, de elég szórakoztatónak találtam. Ki-Ciao!

Értékelés: 70%

 

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló - Premier Kritika

2011-08-05 14:10:00 - S*


Bátorság, hazafiasság és minden, ami jó... Ezekből az összetevőkből akarták megalkotni a tökéletes katonát. De a Marvel véletlenül hozzákevert egy alkotóelemet: Chris Evans-t. Így született meg Amerika kapitány!
Az Amerika Kapitány a Marvel univerzum kezdeteire koncentrál, amikor Steve Rogers (Chris Evans) önkéntesként jelentkezik egy kísérleti programba, amelytől átváltozik az Amerika Kapitányként ismert szuperkatonává. Amerika Kapitány egyesíti erejét Bucky Barnesszal (Sebastian Stan) és Peggy Carterrel (Hayley Atwell), hogy szembeszálljanak a gonosz HYDRA nevű szervezettel, melyet az ördöngös Vörös Kopnya (Hugo Weaving) vezet. Heil Hydra!
A Marvel eddig sem éppen arról volt híres, hogy tartalékait rossz befeketetésekbe eszközölik és szuperhőseit nem a megfelelő kezekre bízzák, karaktereinek nagy része nevéhez méltó adaptációt kapott, gondoljunk csak Thor-ra, Vasember-re, Hulk-ra, az X-Men-re, a Fantasztikus Négyes-re vagy a Szellemlovas-ra. Amerika Kapitánynak egy ország szimbólumává válva úgy sikerült helyet bérelnie magának ezen hősök között, hogy szuperképességei híján csak a szívére és bátorságára hagyatkozhatott a csatában - no meg a sziklaszilárd hazaszeretetére.
Joe Johnston még kósza gondolat volt, mikor a kapitány már bőszen szolgáltatta a kor szellemének propagandáját, ennek ellenére amerikaiként és képregényrajongóként jogosan érezhette át a filmadaptáció jelentőségét, főleg visszagondolva az 1990-ben elkövetett hasonló nevű bűncselekményre, amelyet még Jugoszláviában rögzítettek. Johnston hatalmas tisztelője az amerikai álom megtestesítőjének, feltett szándéka volt megfelelni azoknak a magas lécet verdeső minőségi követelményeknek, amelyeket még a legendás Joe Simon író és Jack Kirby rajzoló állított fel. Az említett alkotók megakarták mutatni az amerikai népnek, hogy nem attól szuperhős valaki, ha emberfeletti képességei vannak, hanem attól, hogy jó emberként is képes a saját hazájáért harcolni pusztán az akarata által. Johnston ennek szellemében készítette el az Amerika Kapitány: Az első bosszúállók-at, mely minden szempontból megfelel a készítők elgondolásainak, de lássuk ezt bővebben is.
A második világháború idején járunk, és ezen valóságos esemény ellenére fiktív tényeket kellett vegyíteni a történelemmel: a katonaságba való besorozás elért az utolsó kis városkába is és Hitler legfőbb szövetségese, Johann Schmidt sem ült a babérjain. Johnston megpróbálta eltalálni az egyensúlyt a valósághű történelmi ábrázolás és a könyvekbe illő fantasztikum között, hiszen gondoljunk csak bele: egy Amerika színeit viselő pizsamás fószer próbál meg bemosni párat az ördögi Hitler bajszocskája alá úgy, hogy pár nappal azelőtt még a lenge háborús szellő is a sikátor falának repítette. Vajon nem lépik át a nevetségesség határát ilyen és effajta részletekkel, vagy még éppen súrolják azt? Örömmel jelenthetem, hogy a díszlettervezők, sminkesek, kifutófiúk és egyéb kreatív és kollektív munkatársak remek sziszifuszi munkát végeztek a film mindennemű tekintetében. Korhű járművek, berendezések, fegyverek, ruhák és hajviseletek jellemzik a kínálatot, de felcsendültek néhol feszélyező, a háború romlottságát idéző és pörgősebb dallamok is, de nem volt ritka a főgonosz betoppanásakor a baljós, vészjósló háttérmuzsika sem. Jelzőként nem használhatok mást mindezekre, mint azt, hogy az eszméletlen hangulatosságért amerikai zászló színű pirospont jár.
A Kapitány egyértelmű célja és egyénisége világos volt az első perctől kezdve és a beteljesülésig (amíg hűssé nem válik) vezető út is logikus kövekkel van kirakva, az ő habitusát már a film első szakaszában mélyre menően megtapasztalhattuk és ezt Chris Evans játéka, vagy a női vonalat erősítő Peggy-vel való ingyelkedése bátran bizonyítja. A Fantasztikus Négyes Fáklyája végre felnőtt a szuperhősök szerepköréhez és lökött tűznyaláb helyett hazafias levegőtől duzzadó mellkassal megáldott ország szimbólumot képvisel. A magától értetődő nagyágyú mellett ki nem hagynám a mellékszereplők megemlítését, akikre egytől-egyig ráillik a kifejezés: megdolgoztak a pénzükért. Hugo Weaving-nek remekül áll a gonosz szerepe, ezt Smith ügynök óta még a távolabbi galaxisban élők is tudják, de Vörös Koponyaként szinte lubickol a romlottság medencéjében és nem általl még fejest is ugrani benne. Hayley Atwell-nek ez az első nagyszabású produkciója, bár gyengébb mellékszerepekben és sorozatokban eddig is feltűnt, de az Amerika Kapitány Peggy Carter-e hozhatja meg neki a várva várt rivaldafényt és egyenes utat Hollywood-ba. A zseniális, valódi akcentussal rendelkező tudóst az Oscar-díjra jelölt Stanley Tucci kelti életre, aki simán megérdemli a legjobb mellékszerpelőnek járó kitüntetést. Így a végére fontos még megemlítenem két úriembert, akiket nem hagyhatok ki a felsorolásból: Dominic Cooper-t, aki ezúttal Howard Stark-ot a zseniális feltalálót és Vasember apját hozza csípőből, valamint Tommy Lee Jones-t, aki Chester Phillips tábornokként az utolsó percig mosolyt csal az arcunkra.
Ami azonban görbülő szájra és a film után esztelen gondolkodásra ad okot, az a film végi gyors lezárás, hiszen a jó képregényrajongó azt várná, hogy majd a jó és rossz közös végkifejlete epikusan über-állat lesz, ehelyett a készítők a könyebb megoldást választva elintézték a dolgot. Szintén a furcsa megvalósítást követve került bemutatásra a két fő karakter seregének összecsapása, a futurisztikus Hydra fegyverekkel felvértezett katonák és az egyszerű második világháborús bakák egymásnak feszülése egyetlen kimenetet szülhet, nyilván ti is sejtitek a dolgot. A vérlázítás nem is itt kezdődik, hanem annál, hogy elmaradottabb technikával képesek kevesebb létszámban levő emberek gyors és pontos győzedelmet aratni..De ez már egy másik történet és véleményezés. Az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló rendes iparos munka és egyben adaptáció lett, büszkén erősíti majd a Marvel vászonra került hőseinek listáját, s bár igaz, hogy néhol találhatunk hiányosságokat benne, de összességében jól fogunk szórakozni rajta és mondanivalója akkor is van, ha történetesen amerikai sem vagy.

U.i.: Ez egy Marvel produkció és ugye emlékeztek, hogy ilyennél mi szokott következni a stáblista után? Tessék csak végigvárni és jutalmatok nem marad el: A bosszúállók rövid előzetese!

Értékelés: 90%

 

Rossz Tanár - Premier Kritika

2011-08-19 12:00:00 - S*


A kritikusnak akkor van a legkönnyebb dolga, ha egy film rossz és minden adott még ahhoz is, hogy ezt bővebben kifejthesse: a Rossz Tanár címében egyben a minősége is szerepel...
Jake Kasdan mindösszesen három filmet tett le eddigi életében a filmvilág asztalára és egyik sem tudta átlépni a közepes kategóriát, de véleményem szerint a Rossz Tanár még ezeket is alulszárnyalta, pedig bizakodó voltam, isten rá a tanúm! De aki Rossz Tanárt vár az ne is számítson jóra másban sem.
Elizabeth (Cameron Diaz) igazán utálja a munkáját, lusta, lógós, és a nagy lehetőségre vár, hogy maga mögött hagyja tanári pályáját. Többnyire filmet vetít a diákjainak, hogy addig se kelljen hozzájuk szólnia. Hirtelen azonban feltámad az életkedve, amikor a suliba érkezik az új helyettesítő tanár (Justin Timberlake), aki nemcsak sármosabb az összes férfitanárnál, de állítólag jelentős vagyont is fog örökölni. A baj csak az, hogy az új tanerő egy másik tanárnővel (Lucy Punch) kezd randizni. Elizabeth azonban nem adja fel. Nem csak kiszemeltjét akarja meghódítani, hanem az iskolaversenyen is bizonyítani akar. Végre példát mutathat elszántságból, céltudatosságból, ravaszságból és gonoszságból. Az iskola fenekestűl felfordul, és a tanári környékén eluralkodik a káosz...
Először is egy felhívással nyitnám mondadómat: könyörgöm, vegye már észre valaki a filmgyárban, hogy Cameron Diaz nem azért porosodik ott a bal hátsó ajtó mögötti szögön, mert nincs jobb dolga, hanem mert le-járt-le-mez! Van olyan, aki egyáltalán még az ő nevéért ül be egy moziba? Vagy vált ki bármilyen reakciót az arca? Tessék már rájönni, hogy a Charlie angyalai óta nem volt egyetlen normális szerepe sem és az halálosan komoly 11 éve történt! Ez több, mint jelzés értékű... Ugyanez vonatkozik a sokak által sztárolt Justin Timberlake-re is, aki enyhén kiherélt és totálisan felesleges karaktert kapott, de ezt részben a rendező tapasztalatlanságának is betudhatjuk. Az úriemberben van potenciál, hiszen A közösségi háló-ban maradandót tudott nyújtani és nem azért, mert olyan hű de remek színész lenne, csupán David Fincher addig szorongatta az öv alatti területen elhelyezkedő domborulatait, amíg ki nem hozta magából a kellő maximumot. Szerencsére az elbaltázott és sárbatiport tulajdonságú szereplők között akad egy, akit meglepő módon pozitívan kell kiemeljek és hozzá kapcsolódik a Rossz Tanár minden jó megítélése is: ő Jason Segel.
Segel az Így jártam anyátokkal óta kedvencnek számít Hollywood-ban is és néha feltűnik pár nagyobb produkció mellékszereplőjeként, de sokszor erőltetett a játéka. Szerencsére a Rossz Tanár-ban ő képviseli a pozitív szálat, a legtöbb filmbeli poén hozzá köthető és csak az ő egy-két megmozdulásán voltam képes mosolyogni, talán még nevetni is. Ha ő nem kapott volna helyet a stábban, most a CineStar fenállásának legrosszabb kritikáját írnám, de így nyert pár százalékot.
A Rossz Tanár első fele rém unalmas, azon voltam sokszor, hogy abbahagyom és inkább rágom a körmöm, vagy szép kis csónakot, esetleg csákót hajtogatok a mozijegyből, de még a papírt is többre becsültem ennél, amire nyomtatták a Cinema City logóját. A második etapban beindult kicsit a szekér és mindenki próbálta felvenni a ritmust, Segel kivételével gyászos sikerrel. A zenei anyagok felejthetőek, egyetlen akkordot sem tudnék feleleveníteni, még ha megfeszülök sem. A sztori magában is erőltetett, de ezt még tetézik az önmaga paródiájának számító színészi játékkal is. Hogy mit gondolok összességében a Rossz Tanár-ról? Csak akkor ajánlom megtekintésre, ha meguntad az életed másfél órára, ha a csajodnál akarsz egy jó pontot, vagy ha te is szeretnél aranyos kis csákót hajtogatni kizárólag mozijegy felhasználásával. Egyébiránt kerüld el messze, mint a tüzet.

Értékelés: 46%

 

Zöld Lámpás - Kritika

2011-08-18 13:00:00 - C*

"Fényes nappal, sötét éjen, Bűn nem marad észrevétlen. Sötét erők csatlós népe... Reszkess, mert jön a Zöld Lámpás fénye!"
Az univerzum végtelen és titokzatos, ám vannak néhányan, akik jól kiismerik magukat benne, és pontosan tudják, ki jó, ki rossz: ők a Zöld Lámpás Alakulat tagjai, akik a világegyetem nyugalmáért felelnek – mindegyikük egy olyan gyűrűt hord, ami különleges képességeket biztosít neki. Amikor új, minden eddiginél hatalmasabb ellenség fenyegeti az Univerzum békéjét, kénytelenek – most először – egy földi embert is bevenni a csapatba. És attól kezdve a világ sorsa egy tehetséges, vagány berepülőpilóta kezébe kerül.

Hal (Ryan Reynolds) gyorsan megtanulja újonnan kapott, végtelen erejét használni. Gyerekkori szerelmével, Carollal (Blake Lively) közösen vetik bele magukat a küzdelembe: de ez a mostani nagyobb mindennél, amit földi szem valaha látott. A legendás képregényhős egy rendkívül látványos szuperprodukcióban lép át a mozi világába: a feszültségről és a látványról a GoldenEye és a Casino Royale rendezője, Martin Campbell gondoskodik olyan kiváló színészekkel a főszerepben, mint Ryan Reynolds, Blake Lively, Peter Sarsgaard, Mark Strong, Tim Robbins, és Angela Bassett
Ryan Reynolds a Ha/ver kis gonoszának hacukájában komoly fejet vág egy megfejthetetlen című film plakátján. Ezt meg kell nézni! Miután Ryan Reynolds eddig vagy vígjáték, vagy dráma főhős volt és most S-es pólóban feszít, senki nem úgy ül be a moziba, hogy egy Oscar várományos – bár mostanában ez nem feltétlen jelzi a film mélységének mélységét - alkotást fog látni és ha nem, akkor morcosan puffogva hazamegy. Nos, én baromi vidáman jöttem ki a teremből, mindjárt le is írom, mi okom volt rá. Már egy ideje dívik a retro dolgok divatja, a pizzához is retromintás tányéralátétet kapsz ajándékba, a kólagyárak legyártják az eredeti üvegben az akkor még csak receptre kapható, mert mérgező, de kis mennyiségben orvosság kóláikat. Itt van A-kapitány, tuti lesz majd Dick Tracy 2015 film, szóval az emberek szeretik a régi dolgokat felidézni. A filmes világban azonban a kólásüveggel szemben az ilyen művek 80 százaléka úgy készül, hogy a régi történet alól kihúzzák a régi talajt, felhájpolják a 21. század technikájával, Hulkot felfújják digitálisan, csak a sztori, képregény esetében a képregény sztori, meg a főhős színe marad meg, minden más teljesen mai, nincsen retro bája.
Nos, a Zöldlámpásnak meg bája van, full retro, és mint ilyen, mostanában nem láttam hasonlót. A Sin city direkt retro, ami szintén jó, de a Zöldlámpás nem direkt retro, ami vagy véletlenül sikerült így, vagy mert nem volt rá 80 csillió dollár, de nekem tetszett. Persze hogy tele volt olyan jelenetekkel, amiket már vagy ezerszer láttunk. Szép főhősnő, akibe szerelmes a kisebbik főgonosz, megmentett emberek, topgunos hendikeppel megáldott főhős, leleplezett főhős, leértékelt majd felértékelt főhős, főhősnőt sokszor elszalasztó főhős, radioaktív pók helyett fertőző ufóvér, kardozás az űrben a lenézős helyi menű emberarcú idegennel, „őrzsaru lettem” mondat a főhős szájából, emberáldozat a gyerekét lenéző és ezzel ráhibázó apa, valamint nem túl kedves fekete kolléganője – vagy ő megmenekült? – személyében, és persze egy halom New York-i is meghal valamikor a film utolsó harmadában, de ez természetes, smallvilles stílusú idegen bolygó, intergalaktikus antirasszizmus, valamint az Akarat és a Félelem harca, oh yeah.
Olyan szivesen lelőném az összes poént, de igyekeztem és igyekszem nem így tenni. Retro színekben, Star Trek-ken felnőve, banális főgonosszal. Semmi para, csak szeressük, hogy nekünk játsszák a mesét, nagy gyerekeknek. A színészek játéka igazodott a film "komolyságához", így abban nem volt hiba, a főhős igazán főhősies, az antikarakterek pedig igazán antikarakteresek voltak. Hát valahogy ilyen hangulatban kell beülni megnézni a Zöldlámpást, ha valaki nem szánta rá magát az elmúlt egy hétben. Nem mondom meg, mi a Zöld Lámpás, az legyen titok!

Értékelés: 75%

 

A majmok bolygója - Lázadás - Kritika

2011-08-20 20:25:00 - L*


Vírusok vannak mindenütt. Vírusok vannak a konyhában, vírusok a kaptárban, vírusok a vidámparkban, meg Charlie, vírus a családban.
Ez a tendencia a filmek világában is megfigyelhető, vagy Londont teszi kietlenné a nem hagyományos nátha, esetleg esernyős cégek szórakoznak vele, máskor meg fekete Will Smith-nek kreál szürke pajtásokat játszani a dolog. Hogyan kapcsolódnak a vírusok jelen kritika tárgyához? Úgy, hogy tulajdonképpen szőrös barátaink mellett róluk szól a film.

Hajtsunk fejet A* (törzsvendég) előtt, aki nem volt rest bemásolni a szöveget egy karakterszámlálós programba, amit azzal cáfol, hogy idézem: 'Ctrl+F aztán összes i kijelölése és bizony magam számoltam össze!'.

217 i betű:
181 rövid i
36 hosszú í (ami mind fájdalmas volt).

Többször hangoztattam már itt az oldal hasábjain, mennyire izgatottan várom a híres sorozat előzményének számító alkotást, ami alapvetően okot adott magas elvárásaimnak. Az objektív kritikán ez képes nem is keveset csorbítani, de a mostani esetben megpróbálok szakítani magamra aggatott gonzo-szagú stílusommal, (ami egyébként kritikai szempontból tök haszontalan írásokat eredményezett, de mit lehet tenni, mit nem, nekem bejött a dolog) és a tőlem telhető leginkább laikus-szemekkel elemezni a filmet. És hogy lehengerlő alkotás, vagy több mint egy óra majomkodás (hát…ja…mi poénokért fordulunk a segélyhivatalhoz) lett a dolog? A továbbiakban ez is kiderül.
Valamennyi enyhén töredezett információt már a fejembe szippantottam A majmok bolygója történetekből (Damn you apes, meg ilyenek), de összefogó emlékképeket hazudozni már az én részemről is durva lenne (pedig én egy híroldalon dolgozom), egyszerűen fogjuk rá a tudásomra, hogy keményen foghíjas. Ebben összességében az a határozottan előnyös, hogy nem kell mihez méregetnem a filmet, vagy más nézetből nem fogja holmi romlott előélet lerontani a szórakozásomat.

Ami sokat lendít talán a formulán, az egyik személyes kedvencem, James Franco (127 óra, Pókember, és Üvöltés) jelenléte a filmben, ez az én elvárásaimat enyhén tetőzte, másokét ronthatja, valakik meg tulajdonképpen le se sz/rják. De látni őt a mozivásznon már önmagában egy határozott élmény volt számomra.
Hozzá, és színésztársához, Andy Serkis-hez – aki szintén kiváló, bár ’láthatatlan’ alakítást nyújt a filmben – kapcsolódik a történet egyik legfontosabb, és legérzelmesebb aspektusa, ami nem más, mint az ember-állat barátsága. A film észrevehetően próbálja kihangsúlyozni a dolgot, ellenben mégsem lesz tőle klisés a történet, és nem vonultat fel olyan érzelmi sémákat, amik már a Hallmark csatornán is lerágott csontnak számítanak. Ellenkezőleg, nagyon szimpatikus volt számomra a változatos morális séma használata. A majmok (a jóárasított, felokosodott fajták) nem kifejezetten jobbak mint az emberek a viselkedési szempontjaik alapján, de a társadalmi érzékük felettébb következetes. Akik bántották őket, annak a belét rámázolják a rajztáblára, aki nem így tett (pfú, itt egy kis off…az í betűmet a remek és agyafúrt designerek az alt és a space közé tették, így aztán elég nagy kínszenvedés egy-egy szó) de segédkezett a fogva tartásban, az megy a ketrecbe, aki kedves volt, az most nem olyan fontos, nekik később kenik a belét a rajztáblára. Ez felettébb elüt a ’mutassuk meg a ronda sz?rös, mosdatlan, és felettébb kritikus jellemű nézőnek, mennyire alacsony érzelmi intelligenciája van a hozzá is hasonló embereknek’, és a ’fekete gonosz ismeretlen bilifejű idegenek, akiket Giger tervezett és széjjeltépnek a szájukban levő kicsi szájjal mindent’ sablonos megvalósításoktól (aki összeszámolja, hány Í van ebben a cikkben, berakom a nevét a kritikába).

Mostanában nem szoktam fontos szempontként tekinteni rá, de ebben a filmben úgy érzem szükséges kiemelnem a vizualitásokat. Ugyebár a WETA bácsik meg nénik hangosan sikoltoztak a videóban hogy ez jobb mint az Avatar, de még a Verdák 2-nél is jobb vizuális megvalósításban, és pár éve nem lehetett megvalósítani. Igazuk volt? Részlegesen mindenképpen. Abban a tényben szinte biztos vagyok, hogy a szabadtérre kihelyezett MoCap felvételi terület, vagy az ilyen szintű digitalizáció úttörőnek számíthat az iparban. A probléma csak az, hogy míg itt-ott valóban látványosnak hat a dolog, az esetek többségében nem igazán lehet rá odafigyelni. Valami eltereli a figyelmedet, de egyébként is az az érzése van az embernek (kicsit), hogy tulajdonképpen CGI-vel is meg lehetett volna ezt vagy azt csinálni, inkább csak kísérletezés, vagy mellveregetés a fejlett technológia használata. Ez a film fantasztikus vizuális világán persze mit sem csorbít.
Összességében szerintem szívhez szóló, szinte megkönnyeztető a film, nagyon érzelmes, és feltehetőleg a legintelligensebb a mostani kínálatban. Az én agyam képes fakulni néhány területen, de azt hiszem ez volt eddig számomra az év legjobb filmje, várom azt, aki képes lenne ledönteni trónjáról.

Damn You Cinestar,

90%

 

Frászkarika - Kritika

2011-08-25 10:59:00 - M*


"Fokhagymafüzér, szentelt víz, ezüst karó, feszület..." és indulhat is a vámpírvadászat.
A vámpíros filmek sosem mennek ki a divatból. Egy örök mítosz, amit újra és újra megfilmesítenek. Kezdve Drakula legendájától - nem tudom, kinek a lelkébe taposok most bele - a szerintem eléggé vérszegény (ez szóviccnek se rossz) vámpírsztori, a Twilight megfilmesítésén át, egészen a True Blood-féle sorozatokig; mindenhol felbukkannak minden évben. Persze a Twilight nem igazán a vámpírok mítoszára épít, hanem főleg a hölgyek szíve felé vezető rögös ösvény végigjárására. Nem telik el olyan év, hogy ne kapnánk hasonló történetekre épülő filmeket... De persze, szeretik is az emberek, hiszen ha nem szeretnék, akkor sokkal kevesebbet látnánk. Egyik személyes kedvencem a Van Helsing, ami meglepően alulértékelt film lett, holott szerintem egy egész vagány alkotás, nem is beszélve a főszereplőt alakító Hugh Jackman-ről, aki egészen tűrhetően hozta a figurát. És ahogy ez lenni szokott, idén sem maradhatunk ki a szórásból. Az idei alkotás az 1985-ös 'Frászkarika' című alkotás feldolgozása
Történetünk szerint Charley Brewster (Anton Yelchin) egy menő középiskolás kamasz, aki arat a nők között, csodaszép barátnője van és olyan hiper-szuper menő, hogy még a saját haverjait is néha-néha megvicceli. De ne úgy tessék elképzelni Charley-t, mint a legtöbb amerikai filmben szereplő műmájer gyereket, Charley ugyanis semmivel sem különbözik lúzer haverjaitól. Nem jár konditerembe, kocsija sincs, mégis valamit nagyon jól csinál. Egyik nap aztán beköltözik a szomszédba Jerry (Colin Farrell) a holtsápadt bőrével együtt, aki Charley barátja szerint vámpír. Persze elsőre nem hisz neki, de később megtapasztalja, hogy Jerry-nek bizony nem az a hobbija, mint mondjuk neki. Persze őt is mindenki paranoiásnak hiszi egészen addig, míg Jerry fel nem fedi igazi arcát. Nem meglepő, hogy vámpír létére nem is próbált beilleszkedni olyan 'hű-de-nagyon'. Amint csak a gyanú árnyéka is rávetült valakire, abban a pillanatban megindult. Nem kell sok idő és beugrik a történetbe egy vámpírvadász is, akinek a szüleit vámpírok ölték meg gyerekkorában... és elkezdődik a vadászat.
Bevallom őszintén nem vártam semmit ettől a filmtől, talán ez lehet az oka, hogy valami hatalmasat csalódtam benne… pozitívan. A film besorolása kategória szempontjából horror-vígjáték, ami eléggé meglepő, mert a film közel sincs ilyen szempontból mondjuk egy 'Zombieland'-hez, és még inkább kevesebb köze van egy 'Horrorra akadva' filmhez. Pár vicces beszólás mellett kis túlzással nevezhetnénk akár horrorfilmnek, igaz a valódi horroron edződött lelkeket sőt, az olyanokat is, mint például én, akik nem nagyon szeretik az ilyen típusú filmeket annyira nem fog megrémiszteni. Inkább olyan Van Helsing féle akció-horror. Colin Farrell zseniálisan alakítja Jerryt a vámpírt, de még mindig nehéz őt elképzelnem, mint a közeljövőben készülő 'Az emlékmás' remake főszereplőjét. Ezen kívül nyílvánvaló, hogy Jerry figurája viszi felfelé a filmet, a többiek játéka - a vámpírvadász Peter Vincenten kívül - eléggé felejthető. A Star Trekből ismert Anton Yelchin is igazából teljesen jól játszott, de nem mutatott fel semmi újat.
Horrorról lévén szó, a film tud félelmetes lenni, de nem emiatt fogunk forgolódni éjszaka. A történet is egészen jó, igazából egy modern Van Helsing-nek nevezném a filmet. Ha már Van Helsing, kicsit emlékeztetett a 2007-es Disturbia cím? filmre, ami kb. ugyan erről szólt, persze vámpírok nélkül. Jó látni, hogy milyen eszközökkel vadásznak rájuk, hogy vannak olyanok, amik már nem is hatnak, a végén pedig a Jerry kontra Charley harc iszonyatosan jól lett kitalálva.
Mindenkinek ajánlom a Frászkarika című filmet, mert ha nem is fogjuk újra meg újra megnézni, egy másfél órás minimális reszketésre és izgulásra teljesen megfelel.

Értékelés: 70%

 

Cowboyok és űrlények - Kritika
2011-09-04 16:45:00 - S*

Daniel Craig gyémántolvasztó tekintete, Jon Favreau sok éves tapasztalata és... a fenébe is a magyarázatokkal, Cowboyok az űrlények ellen emberek, kihagyhatatlan én mondom!
1873, Arizona. Egy idegen támolyog be a sivatagi kisvárosba, Absolutionba, és semmire nem emlékszik a múltjából. Az egyetlen nyom egy rejtélyes bilincs az egyik csuklóján. Hamarosan rájön, hogy a városka lakói nem szívlelik az idegeneket, és senki meg sem mozdul, amíg nem kap erre parancsot a vasöklű Dolarhyde ezredestől. Ez a város félelemben él. Ám Absolution hamarosan olyan félelmet fog érezni, melyet fel sem tud fogni, mert a várost égi fosztogatók támadják meg -
És hirtelen a megvetett idegen lesz az egyetlen reményük. A revolverh?s lassacskán emlékezni kezd, ki is ő, honnét jött, és rájön, hogy a birtokában van egy titoknak, amely esélyt adhat a városnak a földön kívüliek ellen...
A Cowboyok és űrlények nem más, mint keveréke egy középszerű western és egy középszerű sci-fi történetének - szerencsére az így kapott film sokkalta jobb, mint az alkotóelemek külön-külön vett minősége. Jon Favreau tartja a megfelelő minőséget végig, eltekintve néhány alacsonyabb rangú geg-től a poénok is megfelelően vannak odapakolva a kellő helyre, vegyítve a komolyabb elemekkel.
A film marketingjének egyértelmű célja Han Solo/Indiana Jones és James Bond középpontba helyezése volt és nem is gondolkodtak rosszul a feladatra állított munkatársak, hiszen Harrison Ford-dal kiegészülve Daniel Craig elcipeli a hátán az egész játékidőt, az igazat megvallva egyetlen mosoly nélkül az arcán. Maga Favreau is a film készítése közben egyfolytában arról áradozott twitterjén, hogy mennyire boldog és mekkora eszméletlen királyság már, hogy olyan nevekkel forgathat, mint Daniel Craig, Harrison Ford, Olivia Wilde és Sam Rockwell. Nem kisebb személyiségek csücsülnek a produceri furgonban sem, hiszen Steven Spielbeg, Ron Howard vagy épp Brian Gazer már önmagába is garancia kell legyen a minőségre. A mellékszereplőkben sem kell csalódnunk, hiszen a Kemény zsarukból ismert Walton Goggins, Az utolsó léghajlítóban látott Noah Ringer vagy épp Paul Dano és Adam Beach egytől-egyig hozzák a kellő figurát, de nincs nehéz dolguk, hiszen a forgatókönyvet olyan nevek pofozták készre, mint Roberto Orczi, Alex Kurtzman és Damon Lindelof. Minden adott tehát egy tökéletes filmhez, egy kevés kliséket alkalmazó stíluskeverékhez, a Cowboyok és űrlények mégsem vehette át a legjobbaknak járó díjat, inkább a sereghajtók népes táborát erősíti még ilyen stábbal a háta mögött is.
Mégis, a stílusok keveredése valami eszményi baritont kölcsönöz a képzeletbeli narrátor hangjának: a legelső stílusbeli jel a Craig karatkerének csuklóján pittyegő karkötő, amiről csak a kő alatt kuksolók nem mondanák meg, hogy idegen ketyere. Ezen szerkenytű valamilyen turbófeltöltős radarirányzékkal felvértezett sugárvetőmobilágyúnak tűnik és nagyjából az egyetlen fegyver ami elég erős az idegenek támadásának visszaszorítására. A lándzsák, nyilak és golyók puszta hasznavehetetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az utolsó vérig tartó párbajokban edzett acélszívű cowboyok is inkább menekülnek puskapor használat helyett. Szinte a sors fintorát üdvözölhetjük azon intergalaktikus csatában, amit a helyzetre való súlyosságra nézve indiánok, cowboyok, a törvény emberei és rablók egyaránt vívnak, egyetlen közös ügyért: legyőzni a felsőbb, idegen hatalmat.
Láthatjuk tehát, hogy Favreau megpróbálja megmutatni Hollywood-nak és a világnak, hogy nem csak visszafelé, de előre is lehet lépkedni egy kis merészséggel, kreativitással és bátorsággal, no meg jó színészekkel akik követik a kellő instrukciókat a kellő helyen ("Daniel, kérlek nézz a kamerába olyan szálkásan, amilyen csak egy kárászraj lehet.... és, ennyi!). A film első fele egyértelműen a Rio Bravo és a Börtönvonat Yumába rezonanciáját követi, a finálé a maga szitakötő alakú idegen lényeivel a giccses 1950-es alien-inváziós filmeket idézi vissza. A kettő között a szkript hol ellaposul, hol felgyorsul de leginkább megpróbálja tartani a lépést a nézők és maga a rendező igényei közötti folyósón. Mindazonáltal a karakterek szerethetőek, az idegenek célja és megvalósítása egyértelmű és hátborzongatóan közeli, ám egy csomó mőfajt láthatunk összefojni nyakonöntve néhány klisével, s ezek közül néhány óhatatlanul is borzalmas, mégis szilárd alapot nyújt, amire a Cowboyok és űrlények bátran építkezhet. A vizuális hatások CGI-vel és nélküle is egyaránt ütnek, a párbeszédek és cselekvések szokványosak de a megvalósítás, hangsúlyozom megér egy misét és egy mozijegyet. És még egy dolog: a Craig csuklóján viselt idegen-bizsu egyszerűen zseniális marketing fogás volt...

Értékelés: 78%

 

Végső Állomás 5 - Kritika
2011-09-12 19:54:00 - G*


A halálnak ezer arca van, ahogy azt már számtalanszor bizonyították nekünk a filmesek, mégis kiemelkedő alkotásnak számított a 2000-ben megjelent Végső Állomás. A sorozat elérkezett az ötödik részéhez, és már semmi izgalmas sincs benne.
Az ezredfordulón jelent meg a Végső Állomás címet viselő film, amelyben egy tinédzser látomásának köszönhetően barátai túléltek egy repülőgép szerencsétlenséget. Ám akit egyszer kiszemelt magának a halál, annak nincs menekvés, így az eredeti sorrendnek megfelelően egytől-egyig elhagyták az élők sorát. A sikereknek köszönhetően folytatódott a sorozat, s minden egyes részben új szereplők kerültek a középpontba, na meg a legkegyetlenebb elhalálozások is nagy szerephez jutottak. Az eredetileg utolsó résznek szánt negyedik felvonás után két évvel megérkezett a Végső Állomás 5, amelyben megváltoztak a szabályok.

Mit is lehet elmondani egy olyan filmről, amelyet már négyszer láttunk? Mert az alkotók nem a remek történetírásról híresek, annyi már biztos. Eddig mindegyik rész ugyanarra a történetre épült, miszerint valaki előre meglátja, hogy ő és a környezete miképpen hal meg, majd megpróbálják menteni a menthetőt. Ám a halált nem lehet kijátszani, akinek meg kell halnia azért el fog jönni, hiszen senki sem élhet tovább, mint amennyit szántak neki. De mi a helyzet az ötödik résszel? Már az első előzetes bemutatásakor kihangsúlyozták, hogy bizony megváltoztak a szabályok. Valóban. Mégpedig a legnagyobb változtatás szerint a halálnak nem a személy, hanem csak annak élete kell, így ha megölünk egy másik embert, akkor az ő életére elcserélhetjük a sajátunkat. Nos, azt kell mondanom, hogy ennél azért kicsit többre lett volna szükség ahhoz, hogy érdekes filmet alkossanak egy unalomig ismételt séma helyett. Mert bizony már a film elején tudni lehetett, hogy kik húzzák majd a legtovább, kiknek lesz tejesen jelentéktelen a halála és kik azok, akik majdnem túlélik. De csak majdnem.
Valójában a megközelítőleg másfél óra alatt egyszer sem igazán kapjuk fel a fejünket, hogy „hű, erre nem is gondoltam!”. Minden karakter cselekménye előre kiszámítható, és olykor már idegesítően unalmas is, kezdve a szépfiútól a főszerepben (Nicholas D'Agosto), a barátnőjén keresztül (Emma Bell) a barátig (Miles Fisher). Ezzel el is mondtam a film szereplőinek nagy részét, akiktől egyszerűen pocsék színészi játékot kaptunk. A film elején végig azon mosolyogtam, hogy mire gondolhattak a színészek, miközben a jeleneteket forgatták, mert az biztos, hogy nem a pánik és a haláltól való félelem járt az eszükben. Nem, sokkal inkább a felvételek előtt mesélt vicc csattanója motoszkálhatott a szürkeállományukban, hiszen inkább voltak viccesek a jelenetek, mint pánikkeltők.
De ne csak a negatívumokról nyilatkozzak, hiszen azért annyira nem volt rossz a film, csak már ezeket a képkockákat láttuk. Mégpedig négyszer. Viszont azt meg kell jegyeznem, hogy a 3D jó volt, már amikor volt. Sőt, néhány jelenet csak ez a vizuális hatás miatt kapott helyet, de ettől eltekintve élvezhetőbbé tette a főhősök gyötrődését. Mikor már azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire fogom értékelni a filmet, akkor kezdődött a Végső Állomás 5 utolsó jelenete, ami miatt azt mondtam magamban, hogy ez néhány százalékot biztosan emelni fog a negatív hangvételű kritikámon. Ám ezt a meglepetést nem szeretném lelőni senkinek, ám igazán csak az fogja értékelni, aki látta az első epizódot.
És hogy kinek ajánlott Steven Quale filmje? Igazából annak, aki még egyiket sem látta, és másfél órán keresztül szeretné látni, hogy milyen módon halhatnak meg emberek. Aki látta az előző részt, és nem tetszett neki egy csöppet sem, az pedig messzire kerülje el a mozi termeket, ahol a Végső Állomás 5 vetítése zajlik. Komolyan.

Értékelés: 63%

 

Conan, a barbár - Kritika

2011-09-14 12:35:00 - Sz*

Minden idők legnépszerűbb barbárja idén nyáron visszatér, ám ezúttal nem Arnold Schwarzenegger rúgja szét a hátsókat és a 3D-s kiadás sem nyom túl sokat a latban.
A bősz kimériai harcos személyes bosszújaként induló küldetés hamarosan epikus küzdelembe csap át, amelynek során a címszereplő behemót ellenségekkel, rettenetes szörnyetegekkel és reménytelen kilátásokkal találja szemben magát, miközben világossá válik számára, hogy egyedül ő képes megmenteni Hyboria dicső nemzeteit a természetfeletti erők megállíthatatlannak tűnő terjeszkedésétől. Sajnos a természetfeletti erők győzedelmeskedtek, és Conan csúnyán elbukott mind a pénztáraknál, mind a kritikusoknál.
Gyermekded ostobaság lenne összehasonlítani 2011-es barbárunkat az 1982-ben kiadottal, mert abból egyedül a Schwarzenegger-féle változat jönne ki jól és ezt a 3D-t beleértve is ki merem jelenteni. A rengeteg reklám és annál is több anyag után azt várná az egyszeri kritikus, hogy a népek tódultak rá, a mozik bejárati kapuit úgy kellett kizsírozni, hogy plusz nézők csúszhassanak be a többiek mellett, ám rookie Conan jött, látott és szolidan áttorkollott érdektelenségbe.
Hiszen nem voltak egyszerűek már a kezdetek sem: a projektet ide-oda tologatták, néhol szüneteltették, néhol a Warner Bros. fejesei az asztalra csapva szidták még a barbár ágyékkötőjét is, majd következett a rendezői csiki-csuki. A bennfentesek rendkívül élvezhették ezt az elfoglaltságot, ugyanis sokáig folytatták és végül már csak a főszereplő kiválasztása maradt hátra. Hogy a kritika közben egy kis háttérinformációt is megosszak veletek, főszerkesztő kollégámmal rengeteget tanakodtunk azon, hogy mitől is jó a jó színész és hány pozitív, lehengerlő alakítás után hisszük is el róla? Jason Momoa csak azért jó választás mert a Trónok harcában tőlünk idegen nyelven krákogott kettőt vagy mert a Csillagkapu - Atlantiszban raszta volt a haja? Jelen pillanatban nem tud felmutatni olyan ütős szerepet, ami alapján megelőlegeznénk neki egy pozitív "biztos hozza a szerepet tokkal-vonóval" mondatot, de ez a Conan a barbárral változhatott volna. A friss Conan alapján azonban ez eldönthetetlen, mondhatni stagnál. Mert hát mi is kedvenc barbárunk legfőbb szerepköre? Forgatni a böhöm nagy lékelő lándzsát, meg néha kurjongatni egyet a levegőbe, esetleg összehúzni bérgyilkos stílusban a szemeinket és az ellenre vetni magunkat németjuhász és bernáthegyi keverékét meghazudtoló szuszogással. Ezt azonban remekül végzi Momoa barátunk, ráadásul a testi kidolgozottsága is megvan a szerepkörhöz, erre az egyre nem lehet panaszunk. A film egyetlen jó választása az ő alkalmazása volt, még az arcberendezése is illik egy barbáréhoz.
Isten rá a tanúm, hogy nem a stílussal van baj és nem is a főszereplővel, vagy a mellékszereplőkkel, akiket egyébként ügyesen válogattak össze. Egyszerűen nem szabadott volna egy olyan témát feldolgozni, aminek már az eredetije is hagyott helyenként kívánnivalót maga után. Sokan szokták kérdezni egy-egy 3D-s címkével ellátott kritika alatti kommentben, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez? Nos, plusz 500 forintot leginkább. Nem viccelek, összehasonlítottam a saját véleményemet olyanokéval, akik a sima változatot látták és egyértelműen nem jelentett annyit az eltérés, hogy megérje rontani vele a szemünket, sőt! Sokan panaszkodtak rá (többek között nekem is feltűnt néha) a kép életlenné válása, a gyors vágások miatti követhetetlenség és az, hogy a harcok egy-egy alkalommal élvezhetetlenek a sietség miatt. Sajnálatos módon az akció alatt még az audio aláfestést sem élvezhetjük, hiszen olyannyira sikerült Tyler Bates-nek elcsépeltté és átlagossá varázsolnia az ütemeket, mintha csak egy évről-évre megrendezésre kerülő eseményen játszaná le ismételgetve a himnuszt. Pedig a 300-ban, az Álomháborúban de még a Watchmen-ben is tudott maradandót alkotni, most miért nem? Talán a gügye, együgyű párbeszédek zavarták meg, amiktől néha az embernek úgy meredeztek a hajszálai a plafon felé, mintha elektromos viharba került volna? Megeshet...
Természetesen nem szép dolog belerúgni egy hallottba, de a 3D feleslegességén és a többi kidolgozatlanságon kívül hatalmas logikai bakikat is fel lehet fedezni a történet során, amire leginkább a forgatókönyvíróknak (konkrétabban Thomas Dean Donnelly és Joshua Oppenheimer) kellett volna figyelniük - ehelyett agyalhatunk rajta mi. Pedig Robert E. Howard zseniális munkásságát nem érheti panasz, ő megtette a magáét és létrehozta, megteremtette a Conan univerzumot. Csak remélni merem, hogy nem forog a sírjában átkozva a napot és azt az illetékest, aki megálmodta a feldolgozást.

Értékelés: 55%

 

Johnny English újratöltve - Kritika

2011-09-27 14:10:00 - S*


Az angol humor bizonyos megtestesítőit mindennél jobban tisztelem, és nyugodt szívvel vehetjük ide Rowan Atkinson-t is, aki nagyszerű humorista, de a Johnny English folytatásával elszámolta magát.
Amióta az MI7 csúcskémje eltűnt a balfenéken, sajátos képességeit Ázsia egy távoli zugában kamatoztatja. Ám amikor felettesei tudomást szereznek egy kínai vezető ellen tervezett merényletről, elő kell keríteniük a totálisan különc ügynököt. Most, hogy a világnak ismét szüksége van rá, Johnny English megint akcióba lendül.

English a legújabb szuperkütyüket veti latba, hogy leleplezze az összeesküvést, melynek szálai elérik a KGB-t, a CIA-t, sőt, még az MI7-t is. Már csak pár nap van hátra az államfők konferenciájáig, és van egy ember, aki minden trükköt bevet, hogy megóvjon mindannyiunkat. Mert Johnny Englishnél még a katasztrófa is számba jöhet, de a kudarc semmiképpen.
Mint mondottam a bevezetésben, Rowan Atkinson zseniális angol figura, hátborzongatóan telibetaláló poénjain a Fekete Vipera óta sírni lehet a boldogságtól, de igazán csak Mr. Bean-ként hódította meg a világot. A labilis, szerencsétlenkedő és - valljuk be őszintén - minden percben könnyfakasztó karakter szerethető volt és remekül kiegészítette a 2003-ban debütáló paródia kémet, Johnny English-t. Utóbbi úriember mindent megtett a szórakoztatásért és bár a kritikusok kevésbé rajongtak érte, a nézők között pofás kis népszerűségre tett szert mind a hebehurgya kém, mind Atkinson. 8 év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy belássák: van még mit elmesélni English-ről és potenciál híján sincs a fickó.

A 108 perces angol vígjáték készítője, Oliver Parker-ben is vannak hasonló rejtett energiák, de a fiatalember inkább színészkedni, mint dirigálni szeret. Ennek ellenére a 2009-es Dorian Gray után őt kérték fel, hogy az első Johnny English-ben történő események után (Mr. Bean alteregója fenékbe billenti a gőgös és hataloméhes John Malkovich karaktert) folytassa a botcsinálta ügynök vesszőfutását.
A recept lényegében maradt ugyanaz, mint amit a mesterszakácsnak titulált rendező kiötölt már a kezdetekben is: mindent egy lapra tesznek fel, tehát Rowan Atkinson színészi játékára, azonban nagy szerepet kapnak a különböző helyzetkomikumok és a néhol megjósolható, de kellően összetákolt történet. A Johnny English újratöltve ugyanazt a kémparódiát akarja lenyomni a torkunkon, mint azt már tette egyszer hasonló néven egy szótaggal kevesebb kiadásban, és ez részben sikerül is neki. Maga a főhös egyértelműen pozitív, James Bond megszégyenítő és legfelsőbb szinteken is helytálló szuperügynök, aki a film végén boldogan feszít a The End felirat alatt, megkapja a kötelező jó nőt és amíg mi a stáblistát olvassuk (jobbik esetben), addig előkapja az egyik kémszerszámát és... de ez már kulisszának számít.
A filmnek és Rowan Atkinson-nak sincs semmi szégyenkeznivalója, még mindig meg tudja a pulbikumot nevettetni, vagy ha azt nem, akkor megmosolyogtatni. A poánok a kellő helyen a kellő időben csattannak és a mellékszereplők is remekül el lettek találva: felismerte bárki is a Pegazus szerepében megbúvó Scully ügynököt, alias Gillian Anderson-t? Kész kaméleon volt a színésznő. Nem panaszkodhat a 2009-es Hasonmás lehengerlő üdvöskéje, Rosamund Pike sem, de a 300 acél tekintető esélyese, Dominic West is hozta a kötelezőt. Sajnos nem mehetünk el a negatívumok mellett is, még ha olyan sokat nem tud felmutatni palettáján a produktum: sokszor leülepszik a cselekmény, megáll a pörgés, megszűnnek a kellemes poénok és azon kapja magát a kedves néző, hogy elásította magát, vagy az otthon figyelő, hiányos bevásárló lista bizonyos elemein töri az agyát. Szintén hátránynak számít, hogy ugyanazon poént többször és bántóan ugyanúgy halljuk felcsendülni, ami az elején még vicces, de egy idő után frusztrálóvá válhat.
Szerencsére a pozitív hangvételű érzelmeim kerekedtek felül a válogatósokon, így egy-két ásítással és jó néhány jóleső nevetéssel, lábveregetéssel, "öregem, ezt láttad?" felkiáltással távoztam a vászon elől, és nyugodó szívvel konstatáltam, hogy Rowan Atkinson a mai napig képes emberek sokaságát megnevettetni szimplán a viselkedésével, mimikájával. Persze a Johnny English újratöltve nem tökéletes, nem is annak készült, csupán egy szórakoztató kémparódiának, ami ferde tükröt állít a James Bond-hoz hasonló ügynökfilmeknek. Több sebből vérezve is képes volt az idei felhozatalban maradandót nyújtani, de nem tudom eldönteni, hogy ez a kínálat szegénységét erősíti, vagy a film minőségét vitatja. Ha könnyed szórakozásra és nem világmegváltásra vártok, egy próbát mindenképp megér őfelsége legbalfékebb titkosügynöke!

Értékelés: 69%

 

Barátság extrákkal - Kritika
2011-09-28 16:20:00 - S**

Megannyi romantikus komédia szólt már a "csak barátok vagyunk, de azért jössz egy körre?" témáról, mégis miben tud újítani a Barátság extrákkal? Remek kis vígjáték, némi extrákkal...
Egy rámenős fejvadász (Mila Kunis) megtalálja az igazi munkaerőt (Justin Timberlake) megbízója számára, akit rövid ostrom után meg is győz, hogy egy új állás kedvéért érdemes New Yorkba költöznie. De közben azon kapja magát, hogy nagyon bejön neki a srác. Sőt, azt is sejti, hogy ő is tetszik a srácnak. Abban viszont mindketten biztosak, hogy a másik tele van olyan tulajdonságokkal, amelyektől egész életükben féltek és menekültek. A kísértésnek legjobb engedni: az új barátok megegyeznek, szigorúan csak a testiségre koncentrálnak, érzelmek kizárva. Mindketten abban bíznak, hogy így minden nagyon egyszerű marad, de persze tévednek.

Will Gluck remek érzékkel nyúl manapság a különböző korosztályokat egyaránt mozgató témákhoz, úgy mint barátságból szex, szexből barátság, barátságból barátság, szexből szex, meg ezeknek az összes lehetséges közös többszöröse. Viccet félretéve, a rendező már a Könnyű nőcskével is bebizonyította, hogy képes szerethető karaktereket a rivaldafénybe dobva - boldogulásukat gördülékeny történetvezetéssel megtoldva - olyan romkomokat összehozni, amin társaságban kellemesen nevetünk, magunkban pedig átgondoljuk a film történéseit.
Érdekes és groteszk módon a Barátság extrákkal önmaga és a hasonló stílusú filmek paródiája, mégis a romantikus vígjátékok alapjaiból építkezik, használja annak kliséit, ráadásul nem titkolt módon el is lopja tőlük a figyelmet. Nem egy és nem kettő koherens jegyet tudna leolvasni a kedves néző az aktuális film és egy random választott másik romkom között, vegyük példának okáért Ivan Reitman Csak szexre kellesz bohózatát. Miben különbözne mégis Gluck kupidó-lőtte agymenése a többi rózsaszínködös, szexorientált matériától? A Barátság extrákkal két fő karaktere tökéletes választásnak bizonyult, szerethetőek, életszagúak és végre nem azt érzi az ember kettejüket nézve, hogy a marketingesek dobták össze másfél órára őket - Timberlake és Kunis között működik megfelelően a kémia. Egyértelműen elítélik a klisés, szirupos "boruljunkössze" kapcsolatokat, csak testiséget akarnak érzelmi kiábrándultságuktól hajtva, de legbelül vágynak a katarzisra, sóvárognak a szerelmi vallomásokra.
Nem véletlenül említettem Timberlake és Kunis kettősét: a film első felében cask úgy röpködnek a kettejük párbeszédeiből áradó sziporkák, a dialógusok viccesek és semmiképpen sem vontatottak. Gluck kettejük ide-oda helyezésével az érzelmi és helyzeti skálán eléri, hogy minket is magával ránt a szerelem, a szex és a barátság Bermuda-háromszögébe, ahonnét két ember végeredmény nélkül még nem tért vissza. Ekkor történik meg az, aminek nem kellett volna: a Barátság extrákkal saját maga alatt kezdi vágni a fát, és a két szereplő vicces élcelődését felváltja a drámai önérzeteskedés. Irónikus módon a film így pont azzá válik, amit kiparodizált az elején és amivé nem szeretett volna, valamint elkezdi a már emlegetett romantikus sémákat lerágott csontként hasznosítani, szerencsére csak szelíd vehemenciával. Talán Gluck legjobban azt szeretné érzékeltetni színészeivel és történetvezetésével, hogy a romantikus filmek nem véletlenül klisések és a lezárás sem ok nélkül giccses, csupán a való életből merít.
Timberlake A közösségi háló óta mutatja csak ki igazán a foga fehérjét, hiszen egyre szélesebb skálán mutatja meg színészi képességeit, amikre érdemes lesz odafigyelni a közeljövőben, gondoljunk csak a Lopott idő című akció-thrillerre. A női frontról Mila Kunis alkalmazása már csak azért is eredményes döntés volt, mivel az Éli könyve és a Fekete hattyú óta egyre több emberről tudok, akit elbűvölt megjelenésével. A mellékszereplők szintén kítűnően állják a sarat a különböző szituációkban, rögtön meg is említenék pár nevet közülök: Jenna Elfman, Richard Jenkins, Patricia Clarkson. Akit azonban bűn és bűnhődés lenne kihagyni, az Woody Harrelson nem enyhén homoszexuális beütésű karaktere, némi hanyag eleganciával és porlepte stílussal. A figura zseniálisan el lett találva, a poénjai jó helyen voltak jó időben, de a rózsaszín öltöny az valami katasztrofálisan volt rászabva.

Száz szónak is egy a vége: a Barátság extrákkal végre nem követi a romantikus vígjátékok által kitaposott utat, hanem bele-belegázol az újszerűség dzsungelébe, hogy machete-vel átvágva magát kikössön egy teljesen más ösvényen. A kezdeti önfeledt szórakozást váltó drámai felhang sem képes megtörni a film törtetését, a könnyed alkotások kedvelőinek kötelező, de mások is szerencsét próbálhatnak vele, hiszen a Barátság extrákkal olyan, mint a pisztácia: héjastól kesernyés, de lebontva azt már édesebb.

Értékelés: 70%

 

Colombiana - Kritika

2011-10-02 20:09:00 - G*

Luc Besson íróként, A szállító 3 rendezője, Olivier Megaton pedig ismét a direktori székben. Melléjük szegődik még a főszerepben tetszelgő Zoe Saldana, és megkapjuk a Colombiana receptjét. Sajnos a jó körítés nem hozta meg a várt minőséget.
Luc Besson eddig szinte csak sikerprodukciókban vett részt, gondoljunk csak az általa írt A nyakörvre, vagy a B13 - A bűnös negyedre. Természetesen rendezőként is megannyi maradandó alkotással látta el a filmkedvelőket, ezért is volt örömhír, amikor bejelentette, hogy újabb filmen munkálkodik. Ez pedig nem más, mint a Colombiana, amelynek a rendezését Olivier Megaton vállalta magára. Főszerepben az Avatárban és a Vesztesek bosszújában domborító Zoe Saldana gyilkol, ám a végeredmény így sem lett több, mint egy tucatfilm. Hogy miért? Olvass tovább és megtudod a választ!
Nagy reményekkel ültem le a Colombiana elé, hiszen az író neve és a főszereplő kiléte azt sugallta, hogy bizony egy remek akciófilmmel fogom szembetalálni magam. Mint utólag kiderült, tévedtem. De vajon hol került hiba a gépezetbe? Talán rögtön az elején, hiszen az egész film olyan, mintha elővették volna a Hollywood-Akciófilmek nevű sablont a fiók mélyéről, leporolták volna, majd véletlenszerű nevekkel megtöltötték volna a karaktereknek szánt helyeket. Már a történet sem tartogatott semmi újat, de igazából nem is sokat tudhattunk meg róla: adott egy gengsztercsalád, akiknek balul sül egy üzlet, hiszen ők a „becsületesebb” rosszfiúk, akiket átver a nagyon gonosz bűnöző, akit nevezzünk is nevén, Don Luis (Beto Benites). Ennek az lesz a vége, hogy a Don lemészárolja az egész családot, csak a 9 éves Cataleya (Amandla Stenberg – Zoe Saldana) tud megmenekülni, aki az Egyesült Államokba menekül, nagybátyjához. Ekkor eldönti, hogy megbosszulja majd a családját, amelyben nagy segítségére lesz a befogadó Emilio bácsi, aki évekig foglalkozik a lány kiképzésével, míg végül igazi bérgyilkost farag belőle.
Ezzel el is múlik 15 év, s addigra a kislányból érett nő lesz, akin kifejezetten jól mutat a testhez simuló ruha, meg a stukker a kezében. Az utóbbi években mind olyan bűnözőkkel számolt le, akik valamilyen módon elvezethetik ahhoz az emberhez, aki elvette tőle a szüleit, aki miatt árván kellett felnőnie. Minden egyes meggyilkolt áldozaton hagy is egy üzenetet, egy orchideát, amely csak Kolumbiában, szülő hazájában található. Persze ez még kevés volna az igazi izgalomhoz, így kerül a képbe az FBI ügynök Ross (Lennie James), aki rendelkezik a legmodernebb kütyükkel, ami egy gyilkos elfogásához kell. Megkezdődik a hajsza, amelyben megszámlálhatatlan mennyiségű lövés dördül el, míg Cataleya végre szembenézhet a főgonosszal.
És ennyiben ki is merül a történet, amely meglehetősen sok logikai buktatóval rendelkezik. Elég csak megemlítenem az FBI high-tech berendezéseit, amely még a szobaszámot is megmutatja a hotelban, ahonnan a hívást kezdeményezték. Vagy a teljes arcfelismerő, amely nem csak lemodellezi az alany arcát, hanem azonnal azonosítani is tudja. Bármilyen kép alapján. Sajnos a párbeszédek minősége sem jobb, hiszen szinte semmi élet nem szorult a sorok közé. Persze, ez egy akciófilm, de akkor ne próbáljon olyan jelenetekkel operálni, amelyeknek nem tud elég komolyságot biztosítani. Persze el kell ismernem, volt néhány igazán érdekes jelenet, amelyeket izgulva tudtam végignézni, csak sajnos ezekből nagyon kevés volt, nem úgy, mint a végeláthatatlan klisékből, amiket napestig sorolhatnék.

Azt kell, hogy mondjam, a Colombiana nem több, mint egy országos csatornán, vasárnap délutánra remek kis szórakozás, de a mozijegy árát semmiképp sem éri meg. Voltak a közelmúltban sokkal jobb akciófilmek is azok számára, akik ezt a stílust kedvelik.

Értékelés: 43%