Csajos parti – Marvelek Az érdemei sem képesek ellensúlyozni azt a tényt, hogy a Marvelek (The Marvels) egy újabb szög a képregényfilmes univerzum koporsójában. A nemrégiben megjelent átfogó Variety anyag a Marvel háza táján történő belső zűrzavarokról, produkciós problémákról, újraforgatásokról és casting parákról tudósított. A 2008-ban indult filmes univerzum nagyjából 2019-ig örvendett töretlen népszerűségnek, ám a Végjáték című finálé után finoman szólva döcögni kezdett. A Disney+ streaming-szolgáltatóra okádott kontentmennyiség, az egyre inkább feltöredező és sehová nem tartó univerzum nem csak az élvezeti értéket rombolta: már egyre több kétség támadt afelől, maradt-e még a producerek és írók tarsolyában bármi látnivaló. Sokáig egy halványan összekötött, némileg egységes narratíva volt a Marvel, mára csak egy játszótér, tele egyre szörnyűbb CGI-vel, alternatív dimenziós variálgatással és persze a kellemetlen poénokkal. Ennek ellenére a minőség nem egységesen rossz, hiszen a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája távol-keleti harckoreográfiái vagy A galaxis őrzői: 3. rész érzelmessége még mindig ki tud emelni egy-egy produkciót, így nem csak a Thor: Szerelem és mennydörgés féle blőd kínparádé vagy az Amazon: Ügyvéd című sorozat bugyutasága marad. Finoman szólva sem egységes a színvonal, a 2019-es Marvel Kapitány számára azonban volt hova menetelni felfelé: a Marvelek igyekszik is javítani pár fontos aspektuson. Már csak azért sem tud a film a széria fekete bárányává válni, mert minőségben közel sem hoz olyan alávaló szinteket, mint az említett, kalapáccsal hadonászó baromarcú vagy a zöldre festett és szteroiddal kitömött Ally McBeal – hogy tényleg csak a hordó legalját említsük. A Marvel Kapitány egyik leginkább kritizált aspektusa Brie Larson castingja, illetve az Oscar-díjas színésznő játéka volt. Az új női szuperhős arroganciájára nem reagáltak túl fényesen a rajongók: ha pedig az univerzum következő központi figurájának szánják, ezt a problémát meg kell oldani. Ennek a felismerésnek – és valószínűleg a rendezőváltásnak – köszönhetően Larson mintha egy teljesen másik személyiséget hozna Carol Danversként. Az eddigi nagyképű flegmázást látványos introvertáltságra, szociális ügyetlenségre cserélte. Marvel Kapitány nem Office-i értelemben kínos, hanem elemi túlereje miatt már annyira távol áll az emberektől, hogy képtelen az alapvető társas kapcsolatokra. Így lehet, hogy amikor nem egy, de rögtön két szuperhős is csatlakozik hozzá kalandjában, még ő van a leginkább zavarban. A viselkedése eléri, hogy sokkal szerethetőbbé váljon, így lett Larson az egyik legjobb dolog, amivel a Marvelek szolgálni tudott. Nia DaCosta, a Kampókéz-reboot rendezője váltotta Anna Boden és Ryan Fleck párosát, az eredmény pedig egy vizuálisan sokkal ingergazdagabb folytatás lett. Fontos, hogy itt nem a CGI minőségét érik dicsérő szavak, az továbbra is kókányul összedobott műanyag. Az akciójelenetek dinamikája több helyen magával ragadó, köszönhetően a központi trió folyamatos teleportálásának, amit, ha Skrillex-zenével fűszereznek, máris ütősebb lesz a végeredmény. Ha még azt is hozzávesszük, hogy 105 percben képesek voltak összecsomagolni ezt a gyorskaját, talán még hálásabbak lehetünk – bár tény, hogy itt hajszálvékony volt a matéria, amiből a Marvelek készült. Hiába egy újabb idegen főgonosz világrombolása körül „bonyolódik” minden, még így is meg kell nézni hozzá legalább két sorozatot, hogy mindent értsünk. Kamala Khan (Iman Vellani), a pakisztáni származású New Jersey-i tinilányt csak úgy bedobják a mozifilmbe, minden előzetes magyarázat nélkül. Természetesen meg kell nézni előtte saját Disney+ sorozatát, ahol bemutatják őt. Monica Rambeau (Teyonah Parris) halvány szálon kötődik már Marvel Kapitányhoz, de a nagyjátékfilmekben most látjuk őt először. Persze, ha a WandaVízió mellékszereplőjére emlékszünk, máris beljebb vagyunk – de őszintén, ki emlékszik? Szóval ezzel a C és D-vonalas hősgárdával egészítik ki a szuperistennőt: köztük van halvány kémia, de a cselekmény nem tesz meg mindent a kapcsolatuk kibontása érdekében. Eleve logikai bakugrások tömkelege kell ahhoz, hogy összeterelje őket egy hajóba, aztán igazi konfliktus sem áll közéjük, szinte egyből öribarik, szólhat Kamy trash száma és mehet az intergalaktikus jótevés. A „Marveleknek” keresztelt csapat – ha egyet hátralépünk – inkább tűnik egy különböző rasszokból álló, gondosan kiválogatott elit lányosztagnak, egy reprezentációs Pokémon Go-nak, ahol egyelőre csak a fehér, a fekete és a közel-keleti lány van a gyűjteményben. Nincs ebből baj, csupán Rambeau és Khan alulírtsága és drámai szálának hiánya az, ami reprezentációs kvótákká zülleszti a szerepüket. És akkor még szóba sem került a csapnivaló főgonosz, aki az egész Marvel egyik leggyengébb ellenlábasa. Lendületes, fogyasztható kalandfilmként még úgy ahogy működik a Marvelek, bár az univerzum 33. egész estés alkotásánál pont ez a baj: már nem lehet soha igazán önálló darabként tekinteni rá. Ha nem tart a néző lépést, nem fogja érteni a részleteket és az összefüggéseket, sőt, komplett karakterek háttérsztorijából és motivációjából marad ki. Amennyiben viszont követi még a sorozatokat is, naprakész, könnyebben veszi észre azokat az újabb repedéseket, amelyek a világon vagy a figurákon keletkeznek. Nick Fury-vel (Samuel L. Jackson) például mi az ég történt? Az egykori tekintélyt parancsoló csapatvezér és titkosügynök mára csak egy félszemű, vén macskabolond bohóc, aki még a komolyabb veszélyhelyzetekben is képes komolytalan maradni. És miről beszélt ez a fekete küklopsz a Titkos invázió című sorozatban, mikor azt mondta, a skrull fajnak lehetetlen új otthont találni? Carol Danversék a Marvelekben egy kisebb királysággal találkoznak, akik egy lakható bolygón élnek egy közösségként. Fel lehet fogni szőrszálhasogatásnak, de jól látszik, hogy egyre kevésbé egységes és átgondolt, ami a Disney-nél folyik. A Marvelek november 9-től látható a magyar mozikban. 2023. november 9. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/marvelek-kritika
