Csak Versek!

Timár Judith

Tehetetlen idő
Hangtalan őrzöd a fájdalmad jajszavát,
szemed fátyolos, de mégis tisztán lát.
Csendben fekszel, csendben válaszolsz nékem,
megbújsz minden szavad mögött, megértem.

Keresed az elveszett válaszok javát,
melyek elkallódtak egy életen át.
Jó néhány év ácsorog most mögötted,
nem sietteted, csak vársz, nagy a türelmed.

Látom, nem vívódsz Isten akaratával.
Teszed dolgod, mert mindig tapasztalattal
cipelted a gondok batyuját, hangtalan,
ahogy most teszed lelkedben mozdulatlan.

Szomorú arcod halovány és őszinte...
Tehetetlen idő ágyadat befedte...
Hangod elcsuklik, s a vérző szívem
sajog, szemedben a fájdalmam ott lobog.

 

Berzsenyi Dániel
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ

a szombathelyi táborban, 1797
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!

 

HÚSVÉT HAJNALÁN

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír felé hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár,
és csattog az ének száll által a légen
fel, fel az ég felé… Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttünk ment még,
és ajkén az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe,
és suhog a korbács és csattog az ostor.
Hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra csak. Úgy… úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan.

Túrmezei Erzsébet

 

Csendesülj el!

Csendesülj el,
halld meg szavad,
múljon a zaj,
maradj magad.

Hívd a lelked,
légy csak Vele,
félálomba
szenderülve.

Ne szólj Hozzá,
épp csak érezd,
ne is firtasd,
ne is kérdezd.

Lelked lelke
hőn szeretve,
Veled marad
mindörökre.

 

SZABADSÁG

a legdrágábbat, a legkedvesebbet,
az egyetlent, mi valóban Egyetlen:
indulás előtt léggömböd kosarában
találod. És mindig, hajszál-
pontosan ennyi, sőt: ez
a túlsúly.
Választhatsz:

RÉSZLET A KEZELÉSI ÚTMUTATÓBÓL

súlypontom kívül
esik jelenségemen:
aki f o g - nem b í r

Fodor Ákos

 

- József Attila -
SZÜLETÉSNAPOMRA
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

 

Aranyosi Ervin: Az élet szép...

Minden nap újra ébredünk,
s a nagy világba révedünk,
újabb utunkra indulunk,
dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,
ilyen az élet, menni kell!
Előre nézni, s tudni azt,
a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,
nehezen vonszolod magad,
a tegnap súlya válladon,
minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,
élvezd virágok illatát,
a nap az égről rád nevet,
melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,
hétköznapodba költözött
vidító szép varázslatot,
egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,
a szerelmet, ha rád talált,
s mindent mi jól esik neked,
élvezd a teljes életet.

 

ÉN ÉS A NAP



Bámulja sok oly epedoleg a holdat,
Ezt a megtestesült sohajt.
Miattam akár kimaradjon örökre,
Nem csüggök én merengve rajt.

Megtestesülése te érzeteimnek,
Magas, fényes, ho napsugár!
Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
Érted szemem, lelkem sovár.

Egymás szeretoi vagyunk mi a nappal:
Mi huséges két szereto!
Ki mondja meg: én melegulök-e tole?
Vagy szívemtol melegszik o?

És hogyha siromba leuzni fog a sors,
Csak azt az egyet fájlalom,
Hogy majd szeretomet a földnek alatta,
A szép napot, nem láthatom.

De szabad a holtnak egy óra naponként,
S én arra kérem istenem:
Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
S nyíljon meg az délben nekem!

Pest, 1845. szeptember 10-24. között
Petőfi Sándor

 

Radnóti Miklós
Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasan
dörgedelem vad
dörgedelemmel,

kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső,
össze szívünket.

 

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik;
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh, világ,
Gyülölni méltóképpen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
...

 

Dsida Jenő
A tükör

Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyílt, sima lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.

De ma még belőle szikrázik
a sajgó, végtelen világ, -
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

 

HEGEDŰSZÓBAN SZÉP MESE
Pósa lajos
–
részletek –
Ha van egy jó könyved:
Sohase vagy magad;
Elhagyottan is
Hű barátod marad.
Mindig beszél hozzád:
Vigasztal, fölemel,
Csüggedő lelkednek
Szárnyakat is nevel.
Csendes magányodban
Csengő forrás fakad...
Ha van egy jó könyved:
Sohase vagy magad.

 

Aranyosi Ervin
Ő már elindult feléd...

Megérintett lelkednek rezdülése,
- s a fájdalmad lelkemig hatol.
De nem akarok együtt búslakodni mégse,
mert tudom akit vársz, már ott van valahol,
Hívó szavad eljut a messzeségbe,
" a távolságot, mint üveggolyót"
megkapod, csak bízva nézz az égre.
Kívánok hozzá mindenféle jót!

Csak türelem, érted ketyeg az óra.
Ő útnak indul, hallgat a hívószóra.
Eggyé váltok, akármit akarsz is,
gyönyörélmény, igazi katarzis.
Egybe olvad eggyé lesz a lélek,
nincs múlt, jövő, csak felszikrázó élet.
Fényrobbanás, mely felrepít az égbe,
s a mennyországot kapod majd cserébe.

 

I. Szemlér Ferenc versei
Ősz

Ősz van már mindenütt,
sötét szél fúj a távol
tarhomloku hegyekről.
Testvérek ablakából
fogyó kanócok fénye
világít vert utakra
s szegények néznek bambán
a bundás dús urakra.

A pincém még üres,
bár asszonyomnak méhe
új léttől duzzadoz már.
A terhes tél elébe
riadt szívvel igyekszünk
ketten az őszi sárban
s ijedten jut eszünkbe:
hogyan megyünk majd hárman?

Mindenki bűnös itt,
ki gyermeket akar ma!...
És mégis jó e bűn
s a félelemnek karma
oly jólesőn hasítja
testednek lágy szövetjét,
amelybe mély hatalmak
most gyermekünk szövették.

Te félsz, mert vár a kín,
én félek, mert alig van
mit ennünk s hátha ennyi
sem lesz, ha létre villan
az új fény, melyre szörnyű
szelek készülnek fújni...
vajjon lesz barlang, melybe
el bírjunk véle bújni?...

Mert ősz van mindenütt
s üres kamrám és pincém,
ó van-e ily szegény és
ily nyomorult még mint én?!
azt várom, aki lelkem
megőrzi az időnek
s ha jön, tüzet se bírok
rakni melegedőnek.

 

Kányádi Sándor:
Április hónapja

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Köpenyegébe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

 

Sík Sándor:
A Mindennevű
Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Nazianszi Szent Gergely

• 
  I.

Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Mindenarcú, hogyan tapintsalak?
Mindenszívű, hogyan szeresselek?

• 
  II.

Titkosrendőr, polgári ruhában,
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán,
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt,
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver,
Állán bozontos álszakáll:
Mint az árnyék, mint a gond,
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, –
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják,
Családi körbe, hivatalba,
Moziba is, a bársonyos homályba,
Vagy kettesben az espresso kerek asztalához
Egy forró feketére, – akárhová,
De mint az árnyék, mint a gond,
Mögötte jár.
Van.
És várja a percet, amely megállapíttatott,
S lecsap könyörtelenül,
Mint fölemelt marok a légyre
S amaz ott marad, – összelapítva,
Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem
Kajlahátú bölcsek,
Szorongó szentek, vaksi jámborok.
Ám amikor az utca zuhogó tömegében
Már olyan egyedül vagyok,
Mint erdőben a gyermek
S ólomtuskók a lábaim,
Már-már leülök a járdaszélre,
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus,
Ilyenkor némán elmész előttem,
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel,
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel,
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben –
Odamelegszik rám a szemed.
Cinkos tekintet ez,
Csak ennyit mond:
Hiszen tudod!
Rabló mosolyog rablótársra így,
Vagy indiánra indián,
Amikor a gyerekek játszanak
És a semmire-se-jó felnőttek között
Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit,
Csak én tudom: a térdem tudja,
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát,
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint:
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

 

Gyóni Géza: Álmok

Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bús fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed meg jelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szelíden átölel...
De virrad. Újra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.