Csak Versek!

Reményik Sándor

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

 

Szuhanics Albert

Májusban

Májusban orgona nyílik,
zsenge-zöld színű a rét,
rebben a lányok szoknyája,
huncut szél kapkodja rég.

Szemedben napsugár villan,
ajkadon mosolyt fakaszt,
óhajok sóhaja árad,
hófehér fogad alatt.

Karjaink buja vágyindák,
ölelnek szoros íven,
összefonódni szép testünk,
hagyjuk hát, drága szívem!

Májusi csók, üde mámor,
vadrózsa illata hív,
kitör egy frissítő zápor,
hevesen dobog a szív...

 

Reményik Sándor: Tündérfok

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.



Read more: http://elvonultan.hupont.hu/101/remenyik-sandor-versei#ixzz48I8Gvq8h

 

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

 

Zelk Zoltán - December

Cammogva lép, szelet köhög
s reszketve rázza vén fejét,
amelyről hulló hajaként repül,
száll a hó szerteszét.

Olykor megáll és nézi
a rőzsegyűjtő szegényeket
s ő őrzi csillaggal ama
jászolban alvó kisdedet….

Zörgőkarú fák sorfala
köszönti őt, amerre jár
s háta mögött jégfogait
csattogtatja már Január!

 

Aranyosi Ervin: Óvd csak, védd az erdőt...

Óvd csak, védd az erdőt, becsüld minden fáját!
Ő őrzi levegőd, tüdőd tisztaságát.
Sok-sok élőlénynek ad kényelmes otthont,
menedéket nyújtva, puha fészket bontott.
Kedvesség és jóság, mind mind benne élnek,
elbújhatnak, akik védelmet remélnek,
befogadó tündér, s van neki varázsa,
külvilágtól óvó, erőskezű strázsa.
Egy ellensége van, tudod, s ez az ember,
az aki tudatlan, s csodát látni nem mer.
Aki hasznot hajszol, s gyilkolja világát,
betondzsungelt épít, irtva erdők fáját.
Uralma alatt nyög, s vérzik a természet,
s ha hagyod gyilkolni, közeleg a végzet,
mert az erdők nélkül megfullad a Földünk,
s nem lesz élőhelyünk, ahol időt töltünk.
Egyre nő az ember üszkös szemétdombja,
gyára levegőbe és vizekbe ontja
a mellékterméket, a sok tonna mérget,
s nem lesz élő helyed, ha Földed nem véded!

Óvd csak, védd az erdőt, becsüld minden fáját!
Ne engedd letépni éltető ruháját!
A pénz, a kincs mellett, éhen fogsz majd halni,
csak egy rakás szemét fog itt fennmaradni.
Nem azt mutatja majd, hogy a Földön éltek,
szerettek, öleltek, szebb jövőt reméltek,
hanem azt, hogy loptak, életet raboltak,
hogy e planétának rossz gazdái voltak.

Read more: http://elvonultan.hupont.hu/87/koszonto#ixzz4UgwwCf8X

 

József Attila: Tél


Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

 

- Petőfi Sándor -
HAZÁMBAN
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;

Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.

A nagyvilág az életiskola:
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!

De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét;

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét izlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!

(Dunavecse, 1842. augusztus–szeptember.)

 

Áprily Lajos: Március


A Nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban,
s hökken e hó a hideg havason.

Barna patakja
Napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?

 

Petőfi Sándor
NAGYSZOMBATI CSATA

Föl, föl magyarok,
Harcolni vitézül!
Zeng a riadó szilajúl, komoran,
Szörnyű csata készül.

Szörnyű csata lesz... jön előre az ellen,
Mint sáska-sereg!
Nem döbben-e meg,
Bármilyen erős, nagy a szív a kebelben.

Ahány a magyar,
Tízannyi a morva, cseh, német,
Kik szent jogokat s szabad embereket
Gyilkolni jövének.

„Vernek sziveink, de lekesedéstül
S nem félelem által, az ellen akárhány!
Vezess soraikra, hazánk lobogója,
Szép földi szivárvány.

De mit pazaroljuk a szót? mi teszünk
Hallgatva... előre... az ellen elé!
Nézz ránk haza! itt lesz egy új Marathon
Vagy Thermopülé!”

S harcoltak erősen,
Vad lelkesedéssel,
Az elkeserűlt szív
Órijás erejével.


Debrecen, 1848.

 

Radnóti Miklós: Augusztus

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.
(1940. július 21.)

 

Misela Tomčala

Igaz barát
Élni az életet minden gond nélkül lehetetlen,
Vannak percek, órák, napok mikor az ember tehetetlen.
Nem tudja, mit tegyen, merre lépjen, vagy lépjen-e.
Nem tudja, hogy lesz-e valaki a nehéz pillanatban mellette.
Amikor saját erejével nem tud segíteni magán,
Mikor semmi más nem marad neki, csak a magány.
Bízik abban, hogy ennek az ideje sosem jön el,
Reméli mindig itt lesz az, akit igaz barátnak tekint.
Mert egy igaz barát az élethez kell,
Az veled lesz akkor is, mikor más már régen nincs.
Ő akkor jön, mikor mindenki más elmegy,
És tudod, hogy minden hibáddal együtt szeret.
Hiszen ő figyelmeztet arra, hogy az arcod maszatos,
Egyszóval egy igaz barát az életben kimondhatatlanul fontos!

 

Vargáné Éva: A tavasz hírnöke

Hát bizony, a naptár szerint
ez április hava,
ám a szél még zord felhőket
terel ide-oda.
De a tavasz megérkezett,
biztosan tudom:
Házunk előtt a mandulafa
csupa fehér szirom!

Először még azt hittem:
tán hó hullott az éjjel,
de nem, a fa apró virágai
nyílnak szerteszéjjel.
Alatta, mint az ég kékje,
krókusz virágzik,
s mint apró, pici napocskák,
sárgállik a nárcisz.

Ám, mi nekem legközelebb
a szívemhez áll:
nyílnak már az illatozó
lila orgonák.

Tegnap még a bimbó rajtuk
alig-alig látszott,
s mára lásd,
az összes bokor
lila ruhát váltott.
Langymeleg, reggeli szellő
illatukat hordja,
akit ez megérint,
az már bizton tudja:
Eljött... megérkezett,
itt a tavasz újra!