De igen! – Nem Művész- és kommerszhorror határára helyezte a Nem (Nope) című filmjét Jordan Peele, amivel bebizonyította, ő a legnagyobb ma élő horrorszerző. Jordan Peele visszatért három évvel a legutóbbi filmje, a Mi után. A humoristából lett horrorrendező első filmje (Tűnj el!) akkorát robbant, hogy ha meghalljuk a Peele nevet, azonnal izgalomba jövünk. Ez történt a Nem esetében is, aminek első plakátja olyan volt, mint egy levél a NAV-tól, semmit nem tudtunk meg belőle. Szerencsére az előzetesek is fukarkodtak az információval. Azon túl, hogy két testvér egy ranchon akarja videóra venni a rájuk vadászó űrhajót, nem tudtunk meg többet, pedig a film rejteget még meglepetéseket. Spoilermentesen a Nemről állítható, hogy Peele hű maradt a reputációjához, és olyan horrort rendezett a művész- és a kommerszmozi határán, amihez foghatót talán még sohasem láttunk. Otis Haywood lovakat idomít és kölcsönöz filmekhez és reklámokhoz a Hollywoodtól nem túl távoli ranchjáról. A családi vállalkozás eredete az első állóképekből összefűzött mozgóképig nyúlik vissza, amelyen egy fekete férfi lovagol. A filmtörténelem első (és valójában elfelejtett) kaszkadőrjének leszármazottját elég különös körülmények között éri a halál. Otis koponyájába egy fémpénz fúródik a szemén keresztül, ami az égből zuhant alá sok egyéb apró tárggyal együtt. Fia, OJ (Daniel Kaluuya) és lánya, Emerald (Keke Palmer) nem fogadja el a hivatalos magyarázatot, miszerint egy repülőgépből hullott alá a csomag. A Nem hosszan és kitartóan építi a hangulatot egy gyújtópontig, ami után beindul a rémisztés. Ezt a sémát követte a Tűnj el! is, amiben a kívülállóság miatt egyre sűrűsödött a nyomasztó érzés, de ugyanezt láttuk a Miben is, ahol villámcsapásszerűen váltott a film frusztrációt és traumát mesterien megragadó pszichohorrorból zsigeri home invasionné. A Nemben az építkezés kevéssé ügyes, a különös elemek egymás mellé sorakoztatása nem elégséges a fenyegetettségérzethez, legalábbis nem ennyire hosszan. De amint kezdjük megunni a fura hangokat az éjszakában és a lovak megmagyarázhatatlan viselkedését, megkapjuk a szörnyet is a fellegekben, azzal együtt pedig a horrorszerző zsenialitása is megmutatkozik. A vámpírtól mindenki fél, a démontól pedig egyenesen retteg. Ellenben egy folttól az égen kevesen ijednek meg, de a Nem után mindenki össze fogja szarni magát egy kósza bárányfelhőtől. A Madarak zsenialitása abban áll, hogy Hitchcock horrorrémet csinált a kedves verébből. A Nem ezt a vonalat viszi tovább a felhőben rejtőző űrhajójával. Ahogy a xenomorphot sem látjuk sokáig egészében a Nyolcadik utas a halálban, úgy a Nem is késlelteti az UFO megmutatását, amíg csak tudja. A visszafogottan sötétebb felhőtől való rettegés a hangkulissza miatt lesz lehetséges, és emiatt ez a film bizony mozitermet kíván. A Nem az első horrorfilm, amit IMAX kamerákkal forgattak, és célja, hogy behúzza a moziba a horrorra vágyókat, és azokat is, akik semmit nem várnak a műfajtól. Két közönséghez szól a film és mindkettőt kiszolgálja. A horrorra éhes nézők megkapják a véres fejadagjukat, az ettől ódzkodók pedig az intellektust és némi queer színességet. Jordan Peele filmje bizony elég szabálytalan ahhoz, hogy kilógjon a rémisztgetésre szakosodott csapatból. A rendező elmondása szerint a Jelek, az Óz, a csodák csodája, a King Kong, de a Harmadik típusú találkozások is hatottak a filmre. Ha így is volt is, nem sikerült (rossz értelemben vett) hollywoodivá tenniük Peele történetét. A leglátványosabb párhuzam Spielberg filmjével van, az Új-Hollywood határátlépései a Nemben is tetten érhetők, de azok is friss formában. A Nem történetében és vizualitásában is szabálytalan, ráadásul Peele-t mintha a rendezésben sem kötnék béklyók. Karakterei emberszerűek, cselekedeteik mellőznek mindenfajta sablont, még akkor is, ha ezzel olykor megakasztják a film történetét, de a ritmusát soha! Némi önreflexió is van abban, hogy azok a szereplők, akik nem tudnak nyugton maradni, rendre saját vesztükbe rohannak, mintha Peele azt mondaná, a mindenen átgázoló hollywoodi forma zsákutca. A film megőrzi különcségét az IMAX és stúdiókörnyezet ellenére, egyensúlyozva a mainstream és a periféria határán. A miliő maga az álomgyár, de az sem lehet véletlen, hogy egyetlen klisés felvétel sincs a feliratról. Hollywood-külső poros dombjainak völgyében élnek a filmipar kitaszítottjai. Akik a nyolcvanas években még sztárok voltak egy felejthető sitcomban, ma cirkusznak sem nevezhető produkcióval szórakoztatják a közönséget (a Steven Yeun alakította Jupe), akik úgy töltik meg a tribünt, mint az NB3-as szurkolók. Tőlük még egyel hátrébb idomítják lovaikat a feketék. A testvérek apjuk nélkül nehezen kapnak munkát. A filmipar és a történelem kitaszítottjai, erős párhuzam, mégsem didaktikus. A filmben végig jelen van a fekete büszkeség és az eddig el nem mondott történetek iránti igény, de az háttérbe tud vonulni, hogy működjék a horror. Néhány jump scare mellett van itt véreső is, de a film igazi értéke a műfaj szerzői vonala felől mutatkozik meg. A testvérek terve, hogy az űrhajót filmre véve meggazdagodnak, olyan felvételt akarnak készíteni, amire még Oprah is ráugrana. A bökkenő, hogy a rém nem szereti magát mutogatni és minden elektronikus eszközt blokkol, ha fölé repül. Azok, akiket eddig nem láttunk és a nézést sem birtokolták, most látni és láttatni akarnak. Tudatos önreflexió némi celluloid film nosztalgiával megtoldva a film fináléjában. A látással való birtokbavételnek azonban ára van. Mint kiderül, a szörny akkor szippant fel, ha ránéznek, így meglátni azt a halállal egyenlő. A film megörökít, vagyis átad az örökkévalónak, megszakítva a jelent. Magyarul, az űrhajó fogságából nincs menekvés. Antlers Holst (Michael Wincott) operatőr karakterével ez a történetszál eszméletlen befejezést kap. A mániákus filmes látja, ha a „lehetetlen felvétel” lehetősége tárul fel előtte, és nem habozik megragadni azt. Jordan Peele a Nemmel folytatja a filmjeiben egyre erősödő humor dédelgetését is. A Tűnj el! még szatirikus volt, a Mi már helyenként vicces, elsősorban egyetlen karakter miatt. A Nem laza és könnyed (Keke Palmer képviseletében, valamint a geek Angel jóvoltából – Brandon Perea), de véresen komoly is (Kaluuya talán egyszer sem nevet a film alatt). Ilyen kettős, de egységesen különc darab lett a Nem egy horror auteurtől művészi kvalitásokkal, mégis szórakoztató módon. Az utat a műfajnak nem jelöli ki (jaj, milyen szép lenne), de ha csak Peele fog ilyen filmeket gyártani, a mozi akkor sincs veszve. Tudatosan építkező, vizuálisan lehengerlő és megkapó rémfilm, ami legalább annyira szól magáról Hollywoodról, mint a fekete lovasról Muybridge mozgóképén, mindeközben a székbe szegezi azt a nézőt is, aki eddig azt mondta a horrorokra: nem! 2022. augusztus 18. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/nem-nope-kritika
