Azt mondta, a török még vadászni is nagyobb sereggel megy, mint amekkorát Ulászló gyűjtött össze a várnai csatához. Történetünket Mátyás király tollnoka, Bonfini mester jegyezte le az események után néhány évtizeddel. 1444-ben járunk, a főszereplők pedig I. Ulászló király, Hunyadi János és II. Vlad Dracul Havasalföld fejedelme. Utóbbi neve a latin draco, azaz sárkány szóból származik. Címere ágaskodó sárkányt ábrázolt, és névként is felvette, miután tagja lett Nagy Lajos királyunk alapította lovagrendnek, a Sárkányos Társaságnak. Ennek tiszteletére vette fel a “Dracul” nevet, amit ha magyarítani akarnánk, valahogy így nézne ki: Sárkányos Vlad. És igen, ő volt az “igazi Drakula”, Karóbahúzó Vlad édesapja. De térjünk vissza a “színpadhoz”, ahol épp egy borzasztó tragédia volt kibontakozóban: árulás, hitszegés, hősiessé, halál és összeomlás. A baj csak az, hogy már megint mi, magyarok voltunk a vergődő fél. Igaz, az esküszegők is… A pápa megfúrta a békét A törökverő Hunyadi János az 1443-44-es hosszú hadjáratban már a balkáni népek segítségévet ütötte a helyi bégeket, sikerei nyomán felmerült a lehetősége a Balkán felszabadításának. II. Murád szultán erejét birodalmának ázsiai felében kötötte le egy lázadás felszámolására, ezért 1444 nyarán nagyon is méltányos békeajánlattal állt elő: Kiüríti Szerbiát, 100 ezer arany hadisarcot fizet, és szükség esetén 30 ezer harcossal segíti Ulászlót annak bármilyen háborújában. Csakhogy a tárgyalások során megjelent a király udvarában Giuliano Cesarini bíboros, pápai legátus, és – a török fősereg európai partraszállását megakadályozandó – itáliai hajóhadak segítségét, valamint szárazföldi keresztes sereget ígérve rábeszélte az uralkodót egy újabb hadjáratra. Pontosabban egy súlyos esküszegésre. A törökkel ugyanis mégiscsak megkötötték a békét, miközben határoztak a háborúról. Jobb, ha a pogány nem gyanakszik… Csakhogy minden balul sült el: a keresztes sereg létszáma nevetségesen alacsony volt, több szövetséges távolmaradt. De ami a legrosszabb, hogy Genova elárulta a szövetséget, és jókora összegért cserébe épp azok a hajók hozták Európa földjére Murád hadait, amelyeknek pont ezt kellett volna megakadályozni. Forduljanak vissza! A harcban edzett havasalföldi vitézek viszont csatlakoztak a keresztény sereghez, és itt adjuk át a szót Bonfininek: “Mielőtt a tábor továbbindult volna, Ulászló elé járult Drakula, a hegyi Oláhország fejedelme, tisztán látó és józan gondolkodású férfiú, aki minden háborúban rendkívül bátor hadvezérnek bizonyult.” Megnézte a király hadseregét, megütközött annak csekély létszámán, és azonnal könyörögni kezdett neki meg a többi nagyúrnak, hogy ne menjenek tovább, forduljanak vissza, mert ő a maga súlyos kárán meglehetősen kitapasztalta a török erejét, és tudja, hogy az sokkal népesebb szolgahaddal szokott vadászatra kilovagolni, mint amekkora ez a magyar katonaság. “Drakula szavait néhányan rosszra magyarázták, úgy gondolva, hogy összeszűrte a levet a törökkel, és ezért benső meggyőződése ellenére beszél így. Ámde a tények bebizonyították, hogy Drakula egy szót sem mondott, ami ne lett volna igazság és hasznos tanács. … miután látta, hogy a királyt nem tudja eltéríteni útjától, segítségképpen elküldte vele a fiát négyezer gyors lovassal, továbbá két derék, a helyszínt jól ismerő ifjút, és eltávozott…” Drakulának igaza lett Ulászló pedig folytatta útját a pusztulásba. Vagy sorsa elébe, mert ahogy a történetíró megjegyzi: “a szellemek, akik a béke és az eskü érvényességét őrzik, nem engedhették, hogy ez a szószegők pusztulása nélkül történjék.” A döntő csatát 1444. november 10-én vívták Várnánál, a megelőző este komoly vita folyt a haditanácsban. Hunyadi a gyors támadás mellett érvelt, ebben látta a győzelem egyetlen esélyét. … sohasem szabad félelmet mutatni sem a katona, sem az ellenség előtt; bátorsággal, merészséggel és gyorsasággal meg lehet félemlíteni az ellenfelet; … így tehát, ha már odáig mentek, ahonnan győzelem nélkül sem vissza, sem előre nincsen út, legalább elszánt lélekkel és végső erőfeszítéssel ütközzenek meg az ellenséggel – hangzottak érvei. Így is történt. Hunyadi János zseniális teljesítményének köszönhetően már-már úgy tűnt, a nap keresztény győzelem felett nyugszik le, ám a fiatal, becsvágyó Ulászló mindent elrontott. Nem tűrve tovább a tétlenséget rohamot vezényelt, és néhány száz katonával nekirontott a janicsárok áttörhetetlen falának. Nem sokkal később a magyar király feje egy török lándzsa hegyén emelkedett a magasba. Ez egy csapásra megtörte a harcosokat, és Hunyadi, hogy elkerülje a teljes megsemmisülést, visszavonulást rendelt el. Vereség volt, de nem futás, rendezetten hagyták el az oszmán területeket, a csatatéren holtan hagyva 11 ezer katonát, a királyt és számos előkelőséget. Sovány vigasz, hogy a török létszámban még komolyabb veszteséget szenvedett. Drakulának igaza lett.
