2021 Előzetes Dűne

Nem az, amire szükségünk van, hanem amit megérdemlünk – Dűne



Denis Villeneuve adaptációja nem csúfolja meg a Dűne szellemét, talán mégis várhattunk volna többet a nagyszabású projekttől.


Frank Herbert 1965-ös science-fiction alapműve, a Dűne bő ötven évig nem kapott méltó feldolgozást, miközben áttételesen rengeteg filmet és több meg- vagy meg nem valósult adaptációt inspirált. Herbert ügyesen építi fel a világát, olvasóként fokozatosan ismerjük meg a törvényeit, leíró részek helyett párbeszédekkel vagy a szereplők tettein, gondolatain keresztül tárul fel a történet tétje is, miközben a részletek homályban hagyásával és a feltételezések fenntartásával az izgalom is viszi előre az olvasót. Ez megnehezíti az adaptálók dolgát, hiszen szövevényes hátteret kell felfesteni néhány mondatban ahhoz, hogy nézőként megértsük az Arrakis bolygó titkait, a fűszer varázsát, és mégse unatkozzunk.

Elsőként Alejandro Jodorowsky szerette volna feldolgozni a néhány év alatt a világon végigsöprő művet,
az avantgárd rendező túldimenzionált, korának legizgalmasabb és legőrültebb kreatív elméit (Moebius, Salvador Dalí, Orson Welles, H. R. Giger) összegyűjtő orgiáját azonban egyetlen hollywoodi stúdió sem finanszírozta. A kudarcról készült dokumentumfilm (Jodorowsky’s Dune) alapján az ötletgazda meglehetősen a saját képére formálta az alapanyagot, a célja pedig az volt, hogy a hallucinogén drogokhoz hasonlóan megnyissa a fiatal nézők elméjét, ami bizonyára be is következett volna. Néhány évvel később David Lynch-hez került az alapanyag, aki azonban nem tudta érvényesíteni a vizionárius látásmódját, és az 1984-es Dűne legfeljebb camp klasszikusként értékelhető: nem is a látvánnyal van a baj, hanem tonálisan ment félre a film, miközben hiányzott belőle mind az akció, mind a mondanivaló.



Márpedig a Dűnének van mondanivalója: olvasott emberként Herbert különböző vallási irányzatok elemeit gyúrta össze körültekintően, és társadalmi, környezetrajzi, politikai kidolgozottságot is adott az évek során öt folytatást is kapó műnek. A Dűne az átlag sci-fiknél tehát jóval mélyebb alkotás, a cselekmény szintjén azonban kevéssé innovatív: a megszokott „hős útja” narratívára ad transzcendens variációt néhány ponyvaszerű fordulattal, olvasmányos stílusban.

Meggyőző, vonzó és misztikus világába könnyű belefeledkezni, a nagyot álmodó mester kreálmányait és hőseinek drámáját pedig joggal szerette volna a vásznon látni több generációnyi rajongó.
A Jodorowsky-dokumentumfilmből az is világossá válik, hogy annak ellenére, hogy ez az adaptáció nem készülhetett el, vizuális megoldásai, illetve maga a történet is rengeteg sci-fi filmet inspirált, kezdve a Csillagok háborújával. Denis Villeneuve pedig pont úgy határozta meg a saját motivációit, hogy szeretne elkészíteni egy soha meg nem valósult Star Warst, felnőtteknek. Hogyan lehetséges ez? Az egyre inkább a nagyszabású, látványorientált, de emellett tartalmas filmjeiért számon tartott Villeneuve évek óta dédelgette a Dűne tervét, míg az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 elég jó referencia lett ahhoz, hogy bizalmat kapjon egy ekkora projekthez.



A Dűne tipikusan az az adaptáció, amelynek jót tett a filmtechnika fejlődése, ez azonban a fentebb vázolt okok miatt önmagában mégsem elég. Egy olyan erős kezű, mégis nyitott és filozófiailag is érzékeny alkotóra van hozzá szükség, aki a homokférgek támadásai és a csatajelenetek mögött meglátja az ökológiai, vallási vonatkozásokat is, a projekt jellege miatt – hiszen anyagi okokból egy ilyen alapanyagból már a ’70-es években sem lehetett átverni a hollywoodi stúdiórendszeren egy szerzői adaptációt – pedig nézőbarát formába kell önteni Herbert messianisztikus történetét.

Villeneuve a legkönnyebb utat választotta, ami persze mégsem evidens és buktatók nélküli megoldás.
Dűnéje hűséges adaptáció, így a regény rajongóinak nem lehet panasza – ugyanakkor látványos, akciódús blockbuster is, így a véletlenszerűen beeső multiplexes nézőket is kiszolgálja. Azonban ennyi, nem több.

A rendező (és két forgatókönyvíró-társa) értette, de nem értelmezte az eredetit, egyedi ízt és saját ötletet pedig meg sem próbált belevinni. Persze Jodorowsky a nyomok alapján a ló másik oldalára esett volna át, a Dűne azonban pont olyan alapanyag, amely a jól kidolgozott világa és a lineáris cselekménye miatt szabad kezet ad a kreativitásnak. Villeneuve Dűnéje minden téren jobb Lynchénél, mégis megmarad az illusztráció szintjén, körülbelül úgy kezelve az eredetijét, mint Cuarón epizódján kívül a legtöbb Harry Potter-film. Korrekt, hangulatos, felismerhető és szórakoztató, átadja a könyvek lényegét és olykor még ereje is van, de ennél többet nem nyújt.



Az új Dűnét olyan szempontból hálátlan feladat értékelni, hogy csak a történet felét dolgozza fel, érkezik majd hozzá egy folytatás is, Herbertnél pedig pont ezután vesz szabálytalanabb fordulatokat a mese. Ez az első rész alig több egy hosszúra nyúlt akciójelenetnél – a konfliktusrendszer megalapozása, rajtaütés, menekülés. A sivatagnak, Paul Atreidesnek és családjának titkai csak ezután tárulnak fel, majd nagyobb időugrásokkal elmélyed a Paul körüli kultusz és kirajzolódik a végzet

A páratlanul feszült Sicario óta tudhatjuk, hogy Villeneuve ért az akciókhoz, az Érkezés pedig arról is meggyőzött, hogy az elvontabb történéseket is képes fogyasztható, sőt, izgalmas formában tálalni,

a Dűne pedig könnyen leírható e két irány fúziójaként.
Csakhogy itt a két hatás kicsit egymás ellen dolgozik: az akciók fantáziátlanok, hiányzik belőlük a székbe szegező feszültség, a transzcendencia áradására pedig nincs elég idő, pont a pergő cselekmény miatt. Ugyan a Dűne tele van Paul önismétlő látomásaival, ezekben egyelőre nem tükröződött a történet grandiózus tétje – márpedig Herbertnél sokkal érdekesebb ez a réteg, mint a felszínen bonyolódó párbajok, üldözések, csatajelenetek. Emellett Villeneuve kicsit szájbarágós is, hollywoodias módon sulykolja a motivációkat, célokat.

Az, hogy mégis szórakoztató és hatásos film a Dűne, nagyrészt Hans Zimmernek köszönhető, aki szokás szerint feltekerte a hangerőt: arab hangulatú pulzálásába és sikolyaiba beleremeg az egész testünk (éppen ezért érdemes a mozit választani a filmhez annak ellenére, hogy a premierrel egyidőben online is debütál). A másik oldalról pedig – az aktuális elvárásoknak megfelelő látványvilág mellett – a Dűne a színészek terén is ügyes: Timothée Chalamet Paulja ugyan kezdettől fogva kicsit érettebb, mint a regénybéli, Rebecca Ferguson pedig nem az a lehengerlő szépség, mint ahogy Jessicát elképzelhettük, de nekik és a stáb többi tagjának is sikerül háromdimenziós, hiteles figurákat teremteni.

Ez a Dűne nem ciki, nem üres és nem csúnya, nagy szó, hogy Villeneuve megvalósíthatta az álmát a stúdiók szorításában,
de az első rész alapján valószínűleg nem lesz belőle örökérvényű klasszikus, hivatkozási pont és sci-fi mérföldkő. Vagy ki tudja, hiszen a film utolsó szavai szerint: ez csak a kezdet.

A filmet a 2021-es Velencei Filmfesztiválon láttuk. Hazai premier: október 21.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/dune-2021-kritika