Egy kényelmes iparosmunka – Pinokkió Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Disney az egyik legismertebb brand a világon. Újabb és újabb feldolgozások születnek az égisze alatt, önnön klasszikusait alapul véve – saját maga univerzuma körül forog, és esze ágában sincs letérni erről a pályáról. De vajon tud-e bármi újat felmutatni Robert Zemeckis Pinokkiója? Carlo Collodi 1883-ban megjelent regénye számtalan adaptációt élt meg. Az első Disney-animáció 1940-ben látott napvilágot, majd nagyjából innentől kezdve, ahogyan a fafejű és falábú fiú története egyre elterjedtebb és népszerűbb lett, szaporodtak meg a remake-ek. Születtek az eredetihez ragaszkodó adaptációk, de újragondolt verziók is szép számmal: a legutóbbi 2019-ben, az olasz Matteo Garrone kezei közül került ki, amely egyértelműen a felnőtteket szólítja meg. Del Toro is egy adaptációval készül, ő stop-motion animációba csomagolva tálalja majd a jól ismert történetet. De vajon mi szükség van 5 éven belül három Pinokkió-filmre? A Disney ontja magából az élőszereplős feldolgozásokat, lassan nem marad olyan a stúdió klasszikusai közül, amelyek ne kaptak volna az elmúlt években élőszereplős változatot Az oroszlánkirálytól kezdve A dzsungel könyvén át a Dumbóig. A kérdésre, hogy miért botlunk bele egyre több feldolgozásba (nem csak a Disney háza táján), kézenfekvő válasznak tűnhet a stúdiók pénzéhsége vagy a kreativitás hiánya. Vannak a kifejezetten copy paste módszerrel történő „újramegálmodások”, amelyek lényegi változtatások nélkül emelik át az eredeti történetet egy maximum technikai értelemben újnak mondható (avagy CGI-jal jócskán nyakon öntött) filmbe. Igaz volt ez például A dzsungel könyvére, Az oroszlánkirályra vagy a Susi és Tekergőre, és éppígy igaz a legújabb Pinokkióra is. A Disney-adaptációk másik irányzata a mellékszereplőből főszereplő-taktika: ilyen volt a Demóna, amely egy jól ismert történetet (a Csipkerózsikát) mesélte el a főgonosz szemszögéből vagy a 101 kiskutya antagonistáját protagonistává tevő Szörnyella. És akármilyen hihetetlenül hangzik, két éven belül érkezik egy előzményfilm Az oroszlánkirályhoz Mufasa életéről. Robert Zemeckis Pinokkiója az előbbi feldolgozások csoportjába tartozik. Az Oscar-díjas rendező kreativitásának határa korábbi műveiben a csillagos ég, kifejezetten kísérletező és újító alkotó volt a vizuális effektek terén is. AVissza a jövőbe második részéért legjobb vizuális effektek kategóriában nyerte el az Akadémia elismerését, de az animációk terén is bőven van tapasztalata: a Karácsonyi énekben és a Polár Expresszben például a motion capture úttörő technológiájával kísérletezett. Logikus választás volt tehát Zemeckis a Disney új Pinokkiójára, egy olyan film megrendezésére, amelyben a vizuális elemek ismét központi szerepet kapnak. A Spielberg-tanítványként és az úttörő technikák merész kísérletezőjeként ismert rendező a 2000-es évek elejéig gyönyörű karriert futott be. Igen ám, de ez már bőven a múlté. Márpedig ilyen előzményekkel még értetlenebbül állunk Zemeckis mostanában készült filmjei előtt, aki az elmúlt néhány évben már a korábban felmutatott kreativitás nélkül műveli műfajt, ideértve a szintén vegyes technikával készült Boszorkányokat is. Mintha megtartotta volna technikai tudását, de már csak iparosmunkát végezne, szív és lélek nélkül. Az eredeti ötletek, azonnal felismerhető hangnem és tartalmas mondanivalók egyik fontos filmes képviselőjéből egy nagy stúdiókat kiszolgáló lusta biztonsági játékos lett. Ez azon is érződik, hogy a Pinokkió lényegében olyan, mint egy berendelt imidzsépítő/fenntartó film. A mai elvárások szerint polkorrekt, az eredeti történeten nem történt változtatás, és legfőképpen, a Disney a saját egóját simogathatja benne. Erre egy apró, de mégis sokatmondó jelenet, mikor az összes kakukkosóra megszólal, amelyek mindegyikén egy Disney-karakter szerepel, ezt pedig látványosan az arcunkba is tolják. A stúdió közvetetten ezzel lényegében azt üzeni, mi a saját univerzumunkban bármit és bármennyiszer megtehetünk. Muníciójuk van hozzá bőven, ha pedig mégis fenyegetne a veszély, hogy kifogynak a feldolgozatlanul maradt történeteikből, akkor veszik valamelyik mellékszereplőt és megalkotják az előzménytörténetüket. Zemeckis Pinokkiója hemzseg a nagy nevektől. Geppetto bőrébe Tom Hanks bújt, a Kocsist pedig Luke Evans alakítja, de az állat karakterek között Tücsök Tihamérnek (Jiminy Cricket) például Joseph Gordon-Levitt, Volpénak (Honest John) Keegan-Michael Key kölcsönözte a hangját. Ebből adódóan a színészi játékra panaszunk nem lehet, és aki az eredeti történetet szereti, az szinte biztos, hogy ebben sem fog csalódni, de egy tisztességgel összerakott iparosmunkánál többre fölösleges számítani. 2022. szeptember 14. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/pinokkio-2022-kritika
