Egy kis mese

A szomorú királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép lánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni.
A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép lánya úgy búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő lányát megnevetteti, annak adja feleségül, fele királyságával együtt.
Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve.
Egyszer a pásztor kihajtotta legelni; amint legelteti, arra megy egy eladó lány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány.
Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött botjával a lányra.
- Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?
Mindjárt odaragadt.
Megint elkezdte a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap.
Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőpálcával a pap farára.
- Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény lány?!
Ez is odaragadt.
Megint elkezdte a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony.
Jött arra megint egy katona, vezetett egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból: mindjárt odaragadt.
Megint elkezdte a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.
Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.
- Ejnye, be szép paripa ez! Azzal ez is odaragadt.
Elkezdte a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.
Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.
- Mit bámul itt, komám uram?
Ez is odaragadt.
Csak elkezdte a pásztor:
- Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrköd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.
Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint ezt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.
A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, nekiadta fele királyságát meg a szép lányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Barbie hüvelyk Panna teljes mese


Az aprócska lány, Hüvelyk Panna csodálatos világban él, körülvéve ezernyi meseszép és színesebbnél-színesebb virággal. Hüvelyk Panna varázslatos élete azonban egy csapásra megváltozik, amikor a barátnőikkel együtt kénytelenek elhagyni addigi otthonukat, hiszen a virágot, amelyben élnek a nagyvárosba szállítják. Mint tudjuk a városban már nem ugyan olyan a virág mint a mezőn ahol éltek. Vajon most hova költöznek? Vagy netán sikerül megmenteni az otthonukat?

 

Benedek Elek: A rászedett ördög I.

Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember ősz idején el akart menni cséplőbe, mert hát nagy volt otthon a nyomorúság, s ha csépléssel nem szerez gabonát, bizony felkopik az álla azon a hosszú, hideg télen.
Azám! Csakhogy nagy volt a baj. A szegény ember nem talált társat, aki vele menjen csépelni, márpedig a gazdaemberek egy cséplőt nem állítanak a csűrbe. Úgy megy vígan a munka, ha legalább kettő veri ki a búza szemét. Mért nem akadt társa, ugyan mit gondoltok? Azért nem, mert egész nyáron rázta a hideg, s úgy elment az ereje, hogy egy léggyel sem bírt volna el.
Mit csináljon? A maga falujában nem talált társat: elmegy a szomszéd faluba. Hátha ott akad egy bolond.
Még a fele útját meg sem tette, találkozik az ördöggel.
Köszöntik egymást illendőképpen, s kérdi az ördög:
- Hová mégy, te szegény ember?
Feleli a szegény ember:
- Én bizony, édes ördög barátom, elindultam cséplőbe, de nem találok magamhoz való elég erős embert.
- Ejnye de jó - örvendezett az ördög -, no lásd, én is csépelni szeretnék, s én sem találok magamhoz elég erős társat.
- Hát akkor jól van - szólt a szegény ember -, próbáljunk egyet: legyünk társak. Hozd el a csépedet énhozzám, majd ott kipróbáljuk, mit tudsz.
Az ördög elment a csépje után, a szegény ember pedig visszafordult a falujába. Otthon bodzafából csépet csinált, s úgy várta az ördögöt.
Megjött ez is nemsokára. Hozott egy akkora vascsépet, hogy elég lett volna emelni tíz embernek.
- Na, próbáljuk meg - mondá a szegény ember -, hadd lám, által tudod-e dobni a házon a csépedet?
Az ördög meglódította a csépjét, s úgy keresztülrepítette a ház tetején, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő.
Most a szegény emberen volt a sor. Ő is fogta az ő bodzafa csépjét, s fellódította. Szerencséjére, éppen nagy szél volt, a szél felkapta a bodzacsépet, s úgy elvitte, hogy többet nem is látták.
- Na, ördög barátom - dicsekedett a szegény ember -, így lódítsd át, ha tudod! Hanem jól van, én meg vagyok elégedve a te erőddel, csak aztán ki ne dőlj a cséplésből.
Mindjárt indultak, s a szomszéd faluban beállítottak egy helyre, ahol a legtöbb asztag volt. A szegény ember hamarosan csépet csinált bodzafából, s megkérdezték a cséplést. Először a szegény ember ütött rá egy kévére.
Mondta az ördögnek.
- Látod, ördög koma, így üss rá a kévére, hogy a földre lapuljon.
Az ördög egész erejéből ráütött a kévére, de az felszökött vagy kétölnyire.
- Ohhho - kiáltott a szegény ember -, az nem ütés. Úgy üsd meg, hogy a földhöz ragadjon a kéve!
Az ördög megmérgelődött, s most még erősebben ráütött a kévére.
Bezzeg hogy felszökött a kéve egész a kakasülőig.
Az ördög igazán elhitte, hogy a szegény ember erősebb, mint ő, s hogy valahogy el ne csapja magától, olyan lelkiből csépelt, hogy egy nap kivert egy egész asztagot.

 

A tizenkét varjú I. rész

​

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, túlonnan túl, innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy leánykája. Évelődött is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt, s mikor nem az asztalfiában.
Jön haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem tudott a szobában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.
Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a béketűrését, aztán adott volna ám, ha lett volna, de nem volt: nagy elkeseredésében azt találta mondani:
- Ó, Uram, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!
Na, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a szempillantásban a tizenkét fiú varjúvá változott, s merthogy éppen nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el!
Haj, édes jó Istenem, nagy erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az Isten úgy elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája.
Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy mért sír, mért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer:
- Lelkem, édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s addig vissza sem fordulok, míg a bátyáimat meg nem találom.
Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány elbúcsúzott az édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.
Ment, mendegélt a kisleány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy rengeteg erdőbe ért.
A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönti a kisleány illendőképpen:
- Adjon isten, jó estét öreganyám!
Fogadja az öregasszony:
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Hát hol jársz itt, hol a madár sem jár?
Mondja a kisleány:
- Ó, lelkem, öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében elrepültek hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk.
- No, bizony, én magam sem hallottam hírüket, te leányka, hanem ezen a rengeteg erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az aljában egy ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az talán útbaigazít.
Merthogy éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát adott a kisleánynak, aztán vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel pedig, mikor fölkelt a kisleány, adott neki egy pár aranykörtét.
Megköszönte szépen a kisleány az öregasszony nagy jóságát, elbúcsúzott illendően, s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az úton, amelyikbe az öregasszony beléállította.
Estére kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s kerek erdő aljában bement a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb asszony üldögélt a kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan.
Köszönti a kisleány:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Ugyan bizony hol jársz itt, hol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy mi járatban van.
- Jaj, édes leányom - mondja az öregasszony -, hírét sem hallottam annak a tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön túl, kerek erdő aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít.
Ez az öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat, s mikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egy pár aranyalmát, hadd menjen aztán isten hírével. Szépen beléállította egy ösvénybe, s ugyan lelkére kötötte, hogy abból ki ne térjen.
Megköszönte a kisleány az öregasszony szíves jóindulatát, elindult az ösvényen, s meg sem állott, míg ahhoz a kis házacskához nem ért.
De vagy volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a nénjük olyan öreg volt, hogy az orra a földet verte, s azon pergette az orsaját.
Köszönti a kisleány nagy bátran:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- No, áldott szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bizony bekaptalak volna! De hol jársz itt, hol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik elrepültek tizenkét varjú képében.
- Hát bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz - mondja az öregasszony -, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden áldott nap az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy vagy, el nem mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy annak a teteje az eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan csudaírem, hogy ha azzal megkenem két gyenge válladat, szárnyad nő, s bátyáidhoz repülhetsz.
Hej, Istenem, megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre, mindjárt levetette az ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a csudaírrel mind a két vállát.
- No, most, kisleányom, vacsorálj s feküdjél le, reggelre olyan szárnyad lesz, hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz.
Hát csakugyan reggel, mikor fölkelt a kisleány, olyan szép két szárnya volt két gyenge vállán, hogy csupa csuda.
(folytatjuk)
http://egyszervolt.hu/estimese/a-tizenket-varju-i-resz_20150402.html

 

A hétalvó malac

Murci, a malac nem bírt reggel felkelni. Ébresztőórája hangosan csengetett hétkor, de Murci nem hallotta. Nyolckor beröppent a tanyaudvarról a kakas, felszállt az ágy fejére, és fél órán keresztül kukorékolt, olyan hangosan, ahogyan a torkán kifért. Murci malac mégsem ébredt fel. – Hadd próbáljam meg én is - mondta a bagoly, és kilenctől tízig huhogott. Akkor hazarepült, hogy estig aludjon. Hát Murcit nem lehet felkelteni. Tizenegy órakor az öreg, szürke szamár dugta be a fejét a hálószoba ablakán. Fülsiketítően iázott Murci fülébe. Végül a többiek arra kérték, hagyja már abba! Hogy alhat Murci ekkora lármában? Hát már sosem fog felébredni? Tizenkét órakor azt mondta a gazdasszony: – Én tudom, mitől ébred fel Murci. Kinyitotta a szoba ajtaját és bekiáltott: – Az ebéd tálalva! Murci abban a szempillantásban felébredt, és kirohant ebédelni.Ugye, most már te is fel tudnád kelteni a hétalvó malacot!

(Ann Mckie: Félszáz esti mese)

 

Benedek Elek: A rászedett ördög II.

Hát végivel aztán, mikor kikapták a részüket a gazdától, azt mondja a szegény ember:
- Hallod-e, ördög koma, itt van két csomó búza. Látod-e?
- Látom - felelte az ördög.
- No, ha látod, hát azt mondom neked, hogy én megelégszem a kisebbik csomóval, legyen a tied a nagyobbik.
Örült az ördög, s elfogadta a nagyobb csomót, pedig az csupa polyva volt. De hát ő ehhez nem értett, s nevetett a "bolond" szegény emberen.
Aztán hazamentek.
Telt-múlt az idő, s az ördög egyszer elment a szegény emberhez. Ez megkínálta kenyérrel, s az ördög nem győzött eleget enni a jó búzakenyérből.
- Hm - mondta az ördög -, ezt már csakugyan nem értem koma! A te kenyered olyan, mint a kalács, s az enyémet nem lehet megenni. Pedig egy búzából sütik.
- Hm, komám - mondá a szegény ember - nem tud a feleséged kenyeret sütni! Majd megtanítanám én a feleségemet, csak ne sütne nekem jó kenyeret!
Hazament az ördög, s otthon jól elverte a feleségét, amiért nem süt jó kenyeret.
De hiába verte, azután sem sütött jobbat.
Egy hét múlva, kettő múlva, ismét elmentek cséplőbe, a szegény ember meg az ördög. Most már rozsot csépeltek. Mikor osztásra került a sor, azt mondta a szegény ember:
- Na, komám, most válaszd te a kisebb csomót, legyen a nagy az enyém. - Az ördög beleegyezett a bolond fejével. Pedig hát úgy van az, hogy a rozsnál kisebb a pélyvás csomó, mint a tiszta rozs. Éppen fordítva, mint a búzánál.
Bezzeg hogy az ördög felesége megint olyan kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette meg. Mérges volt az ördög, s úgy elverte a feleségét, hogy az szegény feje sohasem felejtette el.
Harmadszor is elmentek csépelni. Most már elegy búzát kaptak, de ennél is a polyvából lett a nagyobb csomó. Az ördögnek mintha kezdett volna már megjönni az esze, s azt ajánlotta:
- Tudod mit, komám, osszuk kétfelé mind a két csomót.
A szegény ember beleegyezett, de a nagy csomóból ott hagyta a részét, s csak a kicsit vitte haza. Az ördög mind a két csomóból hazavitte a részt, de először a kisebbikből süttetett kenyeret.
S hát milyen kenyér lett belőle! Jobb a kalácsnál. Még a király is megehette volna. Most már látta az ördög, hogy a szegény ember rászedte, de csúnyán. Szégyenlette is a dolgot erősen. Olyan nagyon szégyellte, hogy többet nem is mert a szegény ember felé menni.
Azóta kerüli az ördög a szegény embert. Mondja is a példaszó:
"A szegény embert még az ördög is kerüli!"

 

A jószívű kislábas



A kislábas hosszú éveken át szolgált a konyhában, sok finom falattal örvendeztette meg a családot. A sok szolgálat azonban tönkretette az egészségét. Kilyukadt az alja, s ha szerették is már, kacsingattak egy új kislábas felé. Aztán eljött a szomorú nap, a kislábas kikerült az ócska holmik közé, a kamra mélyére, aztán egy lomtalanításkor kidobták az udvar végi szemétdombra. A kislábas sokat álmodozott, visszaemlékezett azokra a szép napokra, amikor forrt benne a teavíz, főtt a tojás, a bableves, a tej, amikor nagymama illatos kávét főzött benne. De mindez elmúlt, vége, haszontalan lett, nem kell senkinek. A Nap is csak nevetett rajta, az eső meg verte, gyomok is nőttek körülötte. Így teltek a napok, hetek, mígnem egy napon valaki ráköszönt: – Szia, kislábas! – Szervusz, szervusz! Ki vagy? – köszönt illendően és kíváncsian nézett körül. – A zöld gyík vagyok. Megengednéd-e, hogy beköltözzek hozzád? Kérlek, legyél a lakásom, nálad akkor is meleg van, ha gyengén süt a Nap. – Boldogan! – örvendezett a kislábas – gyere csak, gyíkocska! A gyík is boldog volt, mert nemcsak lakásra, hanem jó barátra is talált. Együtt töltötték el az egész nyarat, az őszt, és csak amikor elkezdett szállingózni a hó, akkor keresett magának melegebb, védettebb helyet a gyík. – Ne haragudj, hogy most elmegyek – mondta – itt a szabadban megfagyok. De szeretném tudni, visszajöhetek-e hozzád? – Alig várom, hogy tavasz legyen. Ha a szemétdombon, erdőszélen látsz egy kidobott kislábast, gondolj arra, hogy lám, neki is van még feladata.

 

A kőleves

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból hazatérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs.
Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt.
- Jó napot, öreganyám!
- Adjon Isten, vitéz uram!
- Hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?
- Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna.
- Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza.
- Jól van - mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.
Kíváncsi lett nagyon az öregasszony, milyen lehet az a kőleves.
- Fazekat éppen adhatok, mert az van elég - mondja az öregasszony -, csak az nincs, amit beletehetnék.
Megmosta a katona a követ jó alaposan, aztán beletette a fazékba. Az öregasszony tüzet rakott. A katona vizet töltött a kőre, s odatette főni. Időnként egy jó hosszú fakanállal megkeverte a vizet.
Leste az öregasszony, hogy mit csinál a katona. Amikor a víz már forrt, a katona megkóstolta a levest.
- Finomnak finom - mondja -, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még finomabb volna.
- Hozok én sót, van nekem - sürgölődött az öregasszony, és már hozta is. Beletette a katona a levesbe a sót, megkevergette jól, s azt mondta:
- Tudja-e, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor lenne igazán jó ez a leves.
Felelte rá az öregasszony:
- Van nekem az is, hozok én!
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették a fazékba. Kevergette a katona a levest, kóstolgatta, az öregasszony meg leste. Azt mondta egyszer csak a katona:
- Tudja, én gyakran főzök kőlevest, és elmondhatom, hogy a kőleves akkor a legfinomabb, ha egy kis kolbász is kerül bele.
- Van nekem kolbászom is - vallotta be az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamrából.
Be is ment, a katona meg utánakiáltott:
- Hozzon akkor már két darabot, öreganyám, mert nekem is kell egy darab meg magának is.
- Hozok, hozok! - kiáltott vissza az öregasszony, és már hozta is a két darab kolbászt.
A katona beletette azt is a fazékba. Közben szép lassan kevergette, kóstolgatta.
- Tudja -e - szólalt meg újra -, ha volna egy pár szem krumplija, azt még beleapríthatnánk a levesbe. S ha még egy kis zöldség is kerülne, az volna csak igazán fölséges!
- Van nekem az is - büszkélkedett az öregasszony -, mindjárt hozom is. Hamar hozott egy pár zöldséget, krumplit, azt gyorsan megpucolták, végül azt mondta az öregasszonynak:
- Kóstolja csak meg, maga is, hogy milyen jó!
Megkóstolja az öregasszony is:
- Jaj, hát sose hittem volna, hogy kőből ilyen jó levest lehessen főzni - csapta össze a kezét.
Hagyták még egy kicsit főni, aztán így szólt a katona:
- Még egy pár szem rizs is jó lenne bele, ha volna, de ugye az nincsen?
- Van nekem az is - bólogatott az öregasszony. Hamar még egy pár szem rizst is hozzátettek. Felsóhajtott a katona:
- No, most már tisztára olyan ez a leves, mint amilyeneket én szoktam főzni.
Megvárták, hogy megfőjön, aztán a katona szedett egy jó nagy tányérral az öregasszonynak, egyet magának, s jóízűen megették. Az öregasszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy miként lehet egy kőből ilyen jó levest főzni? Mikor jóllaktak, azt kérdezte a katonától:
- Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből milyen jó levest tudnék én főzni:
- Eladom én szívesen! - felelte a katona, és elmosolyodott a bajusza alatt. - Száz forintért odaadom.
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, kivette a levesből a követ, egy kendőbe betakargatta, s jól eldugta.
A katona meg elsomfordált a száz forinttal, nehogy az öregasszony meggondolja magát. Így már jól is lakott, és volt neki száz forintja is, vígan rótta estig az utat, amíg nem talált megint egy olyan öregasszonyt, aki nem tudta, hogyan kell főzni a kőlevest. Ott aztán újra jóllakott.
Ez volt a kőleves története. Éljetek úgy, hogy nektek sohase kelljen megkóstolnotok!

 

Mesemorzsa



Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek. – Enni kéne. Étlen nem lehet menni. – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna. – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben. – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik. – Az egészet megesszük! – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület. – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem. A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka. – Na, nézd csak – hümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát. Azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.

(átdolgozás Kányádi Sándor nyomán)

 

A szívből lett táltosparipa

Volt egyszer egy szegény ember, ennek volt két fia meg egy lánya. Olyan szegény volt az ember, hogy az apróságoknak már nem tudott enni adni, még a nádtető bütykét is megőrölték kenyérnek.
Nyomorukban a szegény ember felesége elhatározta, hogy boszorkányságot tesz. Hét napig háltatta a lányát az eresz alatt egyetlen törülközőjükön, aztán föltette a törülközőt a kötélre, és elkeseredésében fejni kezdte, mint a tehenet.
Eleinte víz csöpögött a törülközőből, de később igencsak szaporázta a tejet. Úgy folyt, mint a Báta vize.
Főzött is estére a szegény asszony olyan kondér tejes kását, hogy a szomszéd kutyája is megúszhatott volna benne. Lett vígságos öröm. A gyerekek úgy jóllaktak, hogy egész éjjel csak gurultak. Reggelig körülugurulták a házat háromszor. Az asszonynak meg folyt a könnye örömében, mint a záporeső. Megtelt vele a pince.
Ekkor küldte le a középső fiát egy kis krumpliért úgy déltájt, hogy tejes krumplit főzzön. Alig ment két lépcsőfokot a fiú, kiabálni kezdett.
Szaladnak oda, hát látják, hogy egy cérnavékony tarka sikló tekereg a pince gödrében.
- Éhen halok, elpusztulok - mindig egyre ezt sírta-rítta.
A szegény asszony megsajnálta a siklót.
- Vigyél egy csupor tejet neki! - mondta a lányának.
A lány vitt is, de a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló becsúszott a pincesötétbe, és nem látták többé.
Másnap a legkisebb gyermek ment krumpliért. Még egy lépcsőt sem lépett, amikor máris fordult vissza. Egy hófehér sikló aludttejért kezdett könyörögni. Volt bőven, hát adtak neki.
Harmadnap már csak egy kígyóbőrt találtak a pincegádorban. Volt vagy hét rőf hosszú.
Ekkor betegedett meg a kastélybéli uraság. Olyan beteg lett, hogy a végét járta, a doktorok már le is mondtak róla. A szegény ember éjjel azt álmodta, hogy a beteg meggyógyul a kígyóbőrtől, ha a nyakára kötik. Mit heverjen náluk az a kígyóbőr, gondolta a szegény ember, és elvitte a kastélyba. Addig fogadkozott, amíg föl nem köttette az uraság nyakára. Abban a pillanatban nagyott tüsszentett az úr, és máris meggyógyult.
- Mennyiért adod el ezt a bőrt, te szegény ember?
- Jó szívért, jó szóért - mondta a szegény ember.
- Gyere el holnap, majd megkapod!
A hálátlan uraság hozatott egy lószivet a mészárszékről, aztán a szegény embernek adta, és dölyfösen ezt mondta:
- Itt van, vidd haza, úgyis sokan vagytok! Tiszteltetem a lányodat, mondd meg neki, hogy jöjjön el.
A szegény ember nem szólhatott egy szót sem, mert kapott szívet is, szót is. Így hát csak búsan ballagott hazafelé.
Mi lesz most? Amint megy, mendegél, egyszer csak megszólal a szív:
- Ne búsulj, te szegény ember! Köss a kútostorhoz, és márts meg a vízben, bizony nem jársz rosszul.
Az ember így is tett. Gyönyörű paripa lett a szívből. Erre ült a leány, és így ment az urasághoz.
Amikor megérkezett, azt mondta az uraság kevélyen:
- Na, te szegény leány, kapard meg a talpam!
A leány megkaparta. Azután azt mondta az uraság:
- Simogasd meg a hátam, mert viszket!
Harmadszorra azt mondta:
- Húzd le a papucsot, és ülj ide mellém!
Erre a lány már nagyon mérges lett. Lekapta a kígyóbőrt az uraság nyakáról mire az elgyengülve rogyott öszve az ágyon és segítségért kezdett kiabálni.
Jöttek a kaszások, kapások, de ekkorra már a kígyóbőrből egy deli vitéz bújt ki ezüstkarddal meg aranyfokossal. Látták ezt a népek, és egymás után eltakarodtak.
Végül is csak hárman maradtak. Akkor a vitéz beletette az uraságot egy zsákba, és földobta a táltos csikó hátára. A szárnyas ló úgy elvitte a hálátlan, dölyfös gazembert, hogy még ma sem hallottak róla.
A leány meg a legény összeházasodtak, és ott maradtak a kastélyban. Beköltözött a két testvér is az öregekkel és a többi atyafival.
Azóta is úgy élnek, mint a hal a vízben, illetve nem is vízben, hanem inkább borban vagy tejben. Ha szeretnék a halak a bort meg a tejet. Itt a vége, fuss el véle.

 

A kis nyírfa



A parkban egy kis nyírfa állt. Fiatal, zöld levelei voltak. De a nyírfa nem szívlelte a zöld leveleket. Valami különlegeset akart. Egy nap így susogott a szélben: – Semmit sem szeretnék jobban, mint aranyleveleket! Amint a kívánság elhangzott, a nyírfa zöld levelei változni kezdtek. Amikor a Nap első sugarai kisütöttek, a kis nyírfa úgy ragyogott, mint a színarany. Egy járókelő ámulva érintette meg az arany leveleket. Azután néhányat letépett és beletett a zsebébe. – Ez szemtelenség – mondta bosszúsan a kis nyírfa, de semmit sem tehetett. Később egyre több és több ember érkezett mindenfelől. Mindenki akart legalább egyet az aranylevelekből. – Miért is akartam aranyleveleket? – kesergett a kis nyírfa és nagyon boldogtalanul érezte magát. Ám a szél meghallotta a kis nyírfa bánatát, és gyengéden ide-oda rázogatta. És egy napon, amint az első napsugár előbújt, a zöld levelek újra megjelentek a csupasz ágakon.

(Újhelyi Éva fordítása)

 

A macskamenyasszony I.

Nagyon régen élt egy gazdag ember, annak volt három fia, már jó idősek voltak a legények. Mindig hajtotta őket az apjuk, hogy menjenek már, nősüljenek, mert sehogy nem akartak nősülni.
Egyszer elment az apjuk az erdőbe, levágott három vesszőt. Hazament, odaadta a fiainak:
- No, édes fiaim, most aztán nem halaszthatjátok tovább a dolgot, meg kell nősülnötök!
- Hova menjünk, édesapám, hova menjünk lánynézőbe?
- Amerre a vessző hajlik.
Odaadta az első vesszőt a legidősebb legény kezébe, hogy sufrantson vele. Sufrantott a legény, aztán amerre hajlott a vessző, arra kellett neki mennie, arra volt az útja.
El is indult a legény. Jó messzire elért, vagy három falun keresztülment, erdőn-mezőn csatangolt, mikor beért egy kis faluba. Ott állt egy asszony a kapuban. Odaköszönt neki.
- Jó reggelt, kedves néném!
- Jó reggelt, kedves fiam! Hová mégy erre?
- Jaj néném, nagy járatban vagyok én, menyasszonyt keresek, mert apámnak az a kívánsága, hogy ebből a faluból vigyek neki menyasszonyt. Javasoljon nekem valami jó lányt!
- Édes fiam, ne menj te sehová, gyere be hozzám, van énnekem három lányom, a háromból választhatsz.
A legény megörült, hogy olyan hamar menyasszonyra akadt. Bement a házba, ott bent dolgozgatott a három lány, kiválasztotta közülük a legtakarosabbat. Nohát, ez lesz neki a menyasszonya.
- No de - mondja a legény - édesapámnak az a kérése, hogy valami jegyet vigyek haza, vagy zsebkendőt, vagy bokrétát, hogy elhiggyék, tényleg voltam a lányoknál.
- Ezen ne múljon - mondta az anyjuk.
Hozzáfogtak, varrtak mindjárt zsebkendőt, még a nevét is belevarrták a lánynak.
Elindult a legény hazafelé, szerencsésen meg is érkezett.
- No, édesapám, van már menyasszonyom!
- Van? Majd elhiszem, ha mutatsz valami jegyet is róla. Hoztál-e valamit?
- Hoztam bizony!
Az asztalra terítette a szép zsebkendőt.
- Itt van. Nagyon szép zsebkendőt kaptam a menyasszonytól, még a neve is bele van hímezve.
Most a másik legényre került a sor, annak is odaadta az apja a vesszőt.
- No, most már te is sufrantsál!
Annak másfelé hajlott a vessző, mikor sufrantott.
- No, te meg ezen az úton indulj!
Három hegyen meg három erdőn kellett a legénynek keresztülmennie. Utána egy faluba ért, ahol egy asszony húzta a kútból a vizet.
- Jó napot, kedves néném!
- Jó napot! Hol jársz erre?
- Jaj, néném, javasoljon kekem valami jó lányt, mert nősülnöm kell, az apám nem engedi, hogy tovább legénykedjem. A legöregebb bátyám már szerzett menyasszonyt, most én vagyok a soron.
- No, nem is kell messze menned, mert van nekem egy lányom. Gyere be, nézd meg, jó lesz-e neked!
Bement a legény egy szóra, megtetszett neki a lány, meg is kérte a kezét.
- No de a bátyám varrott zsebkendőt vitt haza a menyasszonyától, nekem is adjanak, mert apám nem hiszi el, hogy lánynézőben voltam.
- Semmi baj, egykettőre készen lesz.
Kivarrták a zsebkendőt, összehajtogatták, a legény zsebébe tették. Elindult a legény büszkén haza.
Otthon megmutatta az apjának, milyen szép zsebkendőt kapott a menyasszonyától.
No, a harmadik legényre kerülr a sor, az volt a legfiatalabb. Az nagyon búslakodott, hogy hova legyen egyedül. A két bátyjának már van menyasszonya, mit mond az apja, ha ő nem talál.

 

A török basa

Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.
A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelődött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belőle.
Telik-múlik az idő, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert különben így meg úgy megbünteti.
Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.
,,Istenem, Istenem - tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
Csicsija, babája,
szép török fiúcska!
nekem is volt egyszer
szép kicsi fiacskám,
elvitte a török,
szép piros hajnalban,
hajnal hasadásban.
Most is megismerném,
ha elémbe jönne,
karja fehérjéről,
fehér szemölcséről.
Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.
- Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
Mondotta az öregasszony:
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
Ott mindjárt felgyűrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.
Így volt, igaz volt, vége volt.