Egy kis mese

A témát ebben részben 'Kultúrával kapcsolatos beszélgetések' Dark Angel hozta létre. Ekkor: 2012. augusztus 09..

Oldal 3 a 4 -ból
  1. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    Az oroszlán és a szamár





    Az oroszlán és a szamár úgy állapodtak meg egymással, hogy ezentúl együtt szerzik meg zsákmányukat. Elhatározták, hogy a vadkacsák barlangjából kerítenek eleséget maguknak.

    Mikor odaértek, az oroszlán így szólt a szamárhoz:

    - Te menj be kiabálva, s amikor a vadkacsák futnak kifelé, én itt kinn összefogdosom őket.

    A szamár be is ment, s ordítva közéjük rontott. A kacsák megriadva menekültek kifelé. Mikor már az oroszlán jó sokat összefogott, kijött a szamár is, és fölényesen ezt mondta:

    - No, remélem, hogy te is elég derekasan küzdöttél, s jól megszalajtottad a kacsákat!

    - Tudd meg, - felelt az oroszlán-, hogy én is igen megrémültem volna tőled, ha nem tudom, hogy csak egy buta szamár vagy.
     
    nonoka, 2016. április 24.
    #41
  2. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)
    Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
    – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
    Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
    – Miért mosolyogsz?
    – Nem a szellő hív játszani?
    Erre elnevette magát a füvecske.
    – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
    A másik fűszál csak most tért magához.
    – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
    Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
    – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
    – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
    – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
    De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
    – Meg kell keresnünk a módját!
    – De hogyan?
    Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
    – Én már kitaláltam!
    Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
    – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
    – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
    De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
    – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
    A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
    – Ki az, mi az?!
    – Fűszálacska! – volt a válasz.
    Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
    – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
    – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
    Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
    – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
    A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
    – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

    [​IMG]
    Festmény: Doreen Riss


    Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
    – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
    – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
    A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.


     
    klarensz, 2016. április 29.
    #42
  3. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    [​IMG] A szarvas és az oroszlán[​IMG]



    Történt egyszer, hogy az erdőbe vadászok érkeztek, és üldözőbe vettek egy szarvast. Ő azonban gyors volt, már csak a kutyák csaholását hallotta a távolból.

    Egyszer csak észrevett egy barlangot, s arra gondolt, hogy hiábavaló lenne tovább futni, hiszen itt meghúzhatja magát, megvárhatja, amíg elmennek a vadászok.

    Be is futott, hogy elrejtőzzék.

    A barlangban azonban egy oroszlán lakott, aki a szarvas láttán bizony nem gondolkozott sokat, azonnal megragadta.

    A szarvas pedig elveszetten így szólt:

    - Jaj nekem, szerencsétlennek, az emberek elől menekültem, s most saját balgaságom miatt egy vadállat fog felfalni.

    Bizony, vagy úgy, hogy akisebb veszélyek elől menekülünk, s még nagyobb bajba sodorjuk magunkat
     
    nonoka, 2016. április 30.
    #43
  4. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A hétalvó malac

    Murci, a malac nem bírt reggel felkelni. Ébresztőórája hangosan csengetett hétkor, de Murci nem hallotta. Nyolckor beröppent a tanyaudvarról a kakas, felszállt az ágy fejére, és fél órán keresztül kukorékolt, olyan hangosan, ahogyan a torkán kifért. Murci malac mégsem ébredt fel. – Hadd próbáljam meg én is - mondta a bagoly, és kilenctől tízig huhogott. Akkor hazarepült, hogy estig aludjon. Hát Murcit nem lehet felkelteni. Tizenegy órakor az öreg, szürke szamár dugta be a fejét a hálószoba ablakán. Fülsiketítően iázott Murci fülébe. Végül a többiek arra kérték, hagyja már abba! Hogy alhat Murci ekkora lármában? Hát már sosem fog felébredni? Tizenkét órakor azt mondta a gazdasszony: – Én tudom, mitől ébred fel Murci. Kinyitotta a szoba ajtaját és bekiáltott: – Az ebéd tálalva! Murci abban a szempillantásban felébredt, és kirohant ebédelni.Ugye, most már te is fel tudnád kelteni a hétalvó malacot!

    (Ann Mckie: Félszáz esti mese)
     
    klarensz, 2016. május 05.
    #44
  5. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    [​IMG]​
    [​IMG]
    A teknős és a nyúl



    Történt egyszer, hogy a nyúl és a teknős összeveszett azon, hogy kié legyen a folyópart. A teknős csak a víz mellett tudott élni, a nyuszi meg szeretett a folyóparton üldögélni. Azonban sehogyan sem fértek meg egymás mellett.

    - Azé legyen a folyópart - ajánlotta a nyuszi -, aki legyőzi a másikat versenyfutásban!

    A teknős, bár tudta, hogy a nyuszi az egyik leggyorsabb állat az erdőben, elfogadta a kihívást. A nyuszi csak nevetett az oktalan teknősön, biztos volt a győzelmében. Annyira bízott gyorsaságában, hogy leheveredett az út mellé és elaludt. A teknős viszont tudta magáról, hogy lassú a mozgása, így hát sietett tovább. Hamar elhagyta az alvó nyulat és ő ért elsőnek célba. A vízpart azóta is a teknősé. Lám,. Ha igazán akarja, a hanyag természetet legyőzi az igyekezet
     
    nonoka, 2016. május 06.
    #45
    • Like Like x 2
  6. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    Mátyás és az anyóka (népmese)


    [​IMG]​
    Mátyás király vadászgatott egy rengeteg erdőben társaival. Délfelé járt az idő, készítette a szakács az ebédet, de Mátyás az idő alatt úgy elcsámborgott, hogy eltévedt. Ráesteledett, de még mindig nem lelte berátait. Elfáradt, elcsigázódott, mikor megpillantott egy pislogó fényt. No, oda már bemegy, megpihen éjszakára. Egy öreg anyóka lakott ott.

    Beköszönt:

    - Adjon isten jó estét, édes öreganyám!

    - Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?

    - Eltévedtem. Vadásztam társaimmal, de sehogy nem találom őket.

    - Édes fiam, a sötétben már úgysem találod meg őket, ha a világosban nem találtad. Itt van ez a dikó, ezen megpihenhetsz reggelig. Vacsorát nem tudok neked adni... De várjál csak, van egy tyúkom, azt levágom.

    Levágta az anyóka a tyúkot, megkopasztotta, főzött belőle jó húslevest.

    Megmelegedett Mátyás szíve, mikor eléje tette az anyóka a párolgó, finom levest. Megolvasta, hány zsírszem gyöngyözik a leves tetején, és azt mondta:

    - Tudod-e, anyóka, ki vagyok én? Bizony Mátyás király.

    - Ó, fiam, ne haragudj rám, nem ismertelek meg, és királyhoz illően meg sem tiszteltelek.

    - Nagyon elégedett vagyok, anyókám, mert egyetlen tyúkodat is levágtad a vendégnek, és megfőzted levesnek. Most annyi aranyat kapsz tőlem, ahány zsírcsepp gyöngyözik a levesed tetején.

    Elővette Mátyás király a pénzes zsákját, és híja nékül kiszámolta az asztalra az aranyakat.

    No, erre betoppantak vadásztársai.

    - Jaj, királyunk az egész erdőt bejártuk érted! Miért jöttél el ilyen messzire tőlünk? Nagyon aggódtunk érted.

    Közben meglátták az asztalon a sok aranyat, megtudták, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat.

    ,,No, - gondolta magában a kuktája -, majd főzök én a királyomnak olyan zsíros levest, hogy nem győzi nekem az aranyakat olvasni a zsákjából"

    Hazamentek. A kuktája mindjárt másnap elkészítette a tyúkhúslevest, feltálalta. Mátyás király sejtette, honnan fúj a szél, hát méregbe gurult:

    - Te kukta, elrontottad a levest, ehetetlen, mert csurom zsír az egész. Többet nem leszel a kuktám, amerre akarsz, arra mehetsz!

    Lekókadt fejjel hagyta ott a kukta a királyi udvart. Sok aranyat akart, de nem kapott semmit.
     
    klarensz, 2016. május 08.
    #46
    • Like Like x 2
  7. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A hangya és a galamb[​IMG]

    [​IMG]

    Ez a mese azt bizonyítja, hogy alkalomadtán a gyengék is segítségére lehetnek az erősebbeknek. Történt egyszer, hogy egy hangya megszomjazott. Elment a forráshoz, hogy szomját csillapítsa, de olyan ügyetlen volt, hogy megcsúszott, és a vízbe esett.

    A víz partján álló fán egy szürke galamb ült. Észrevette a póruljárt hangyát, letört egy kicsiny faágat, s ledobta. A hangya ügyesen felmászott rá, s így megmenekült.

    - Visszasegítem én még ezt neked egyszer! - kiáltott fel a galambnak.

    De az csak legyintett: - Hogy tudnál te segíteni nekem? Hiszen olyan csepp vagy, hogy alig látszol ki a földből!

    Közben egy madarász a közelükben állva már készítette a hálóját, hogy megfogja a galambot. Rá is dobta a figyelmetlen madárra, s az vergődve a földre esett. A galamb rémülten próbált szabadulni, de csak jobban belegabalyodott a hálóba.

    A hangya sem tétlenkedett sokáig, hanem amikor meglátta a galambot a hálóban, ahogy csak tudott, apró lábaival iparkodott, hogy a segítségére legyen. Mire odaért, a madarász a kezében tartotta a galambot, s be akarta tenni egy kalitkába. A hangya azonban fölmászott a lábán s jó alaposan belecsípett. A madarász pedig ijedtében eleresztette a galambot, aki boldogan kapott szárnyra, s meg sem állt hazáig.

    Azt azonban nem felejtette el, hogy egy aprócska állat segítségét sem szabad lebecsülni.
     
    nonoka, 2016. május 08.
    #47
    • Like Like x 2
  8. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A jószívű kislábas



    A kislábas hosszú éveken át szolgált a konyhában, sok finom falattal örvendeztette meg a családot. A sok szolgálat azonban tönkretette az egészségét. Kilyukadt az alja, s ha szerették is már, kacsingattak egy új kislábas felé. Aztán eljött a szomorú nap, a kislábas kikerült az ócska holmik közé, a kamra mélyére, aztán egy lomtalanításkor kidobták az udvar végi szemétdombra. A kislábas sokat álmodozott, visszaemlékezett azokra a szép napokra, amikor forrt benne a teavíz, főtt a tojás, a bableves, a tej, amikor nagymama illatos kávét főzött benne. De mindez elmúlt, vége, haszontalan lett, nem kell senkinek. A Nap is csak nevetett rajta, az eső meg verte, gyomok is nőttek körülötte. Így teltek a napok, hetek, mígnem egy napon valaki ráköszönt: – Szia, kislábas! – Szervusz, szervusz! Ki vagy? – köszönt illendően és kíváncsian nézett körül. – A zöld gyík vagyok. Megengednéd-e, hogy beköltözzek hozzád? Kérlek, legyél a lakásom, nálad akkor is meleg van, ha gyengén süt a Nap. – Boldogan! – örvendezett a kislábas – gyere csak, gyíkocska! A gyík is boldog volt, mert nemcsak lakásra, hanem jó barátra is talált. Együtt töltötték el az egész nyarat, az őszt, és csak amikor elkezdett szállingózni a hó, akkor keresett magának melegebb, védettebb helyet a gyík. – Ne haragudj, hogy most elmegyek – mondta – itt a szabadban megfagyok. De szeretném tudni, visszajöhetek-e hozzád? – Alig várom, hogy tavasz legyen. Ha a szemétdombon, erdőszélen látsz egy kidobott kislábast, gondolj arra, hogy lám, neki is van még feladata.
     
    klarensz, 2016. május 09.
    #48
    • Like Like x 2
  9. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A felfuvalkodott béka



    Egyszer meglátta a réten az ökröt a béka.

    - Milyen hatalmas állat! - gondolta magában irigykedve. A többi békához pedig így szólt:

    - Megláthatjátok, hogy még ma megnövök én is ekkorára! - s elkezdte szívni a levegőt magába.

    A többi béka körülállta s csodálkozva nézte.

    -Hagyd abba az erőlködést! - mondta az egyik.

    - Elég már, így is te vagy a legnagyobb köztünk - így a másik.

    A béka azonban nem hagyta abba. Kidüllesztve a mellét, mérgesen kérdezte: „Melyikünk nagyobb hát? Az ökör vagy én?”

    - Az ökör - felelték.

    A béka még elszántabb lett. A pocakját még jobban fölfújta, még több levegőt szívott magába, már úgy nézett ki mint valami labda.

    - No, ki nagyobb? - nyögte ki nehezen.

    Ám a választ már nem hallhatta. Hatalmas pukkanással szétrepedt.
     
    nonoka, 2016. május 10.
    #49
  10. Anime

    Anime /

    Csatlakozott:
    2013. augusztus 20.
    Hozzászólások:
    1,861
    Kapott lájkok:
    321
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Férfi
    A kiskakas gyémánt félkrajcárja (népmese)
    [​IMG]​
    Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császát. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

    - Kiskakas, add mekem a gyémánt félkrajcárodat.

    - Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

    De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:

    - Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Megharagudott erre a török császár.

    - Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskaklast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.

    A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

    - Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

    - Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

    - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskaklast, vesd belé az égő kemencébe.

    A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megintcsak elkezdi:

    - Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba:

    - Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

    - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

    A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:

    - Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.

    Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:

    - Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

    Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

    - Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.

    Megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója febekébe.

    Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:

    - Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.

    A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:

    - Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast; vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

    Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

    - Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.

    Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.
     
    Anime, 2016. május 10.
    #50
    • Like Like x 2
  11. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    Mesemorzsa



    Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek. – Enni kéne. Étlen nem lehet menni. – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna. – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben. – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik. – Az egészet megesszük! – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület. – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem. A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka. – Na, nézd csak – hümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát. Azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.

    (átdolgozás Kányádi Sándor nyomán)
     
    klarensz, 2016. május 10.
    #51
  12. nonoka

    nonoka /

    Csatlakozott:
    2011. január 02.
    Hozzászólások:
    27,115
    Kapott lájkok:
    2,448
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    Bubu a bánatos medvebocs



    Bubu a kerekfülű, bozontos mackó az erdő közepén éldegélt, egy szép kis házacskában. Ám hiába volt kerek fülű, hiába volt bozontos, csak szomorkodott kedvenc karosszékében.
    A madárkák és a mókusok szerették volna kicsalogatni Bubut a házából, hogy felvidítsák.
    - Gyere bújócskázni ! gyere fussunk versenyt, Bubu! - mondogatták neki, s bubu szívesen játszott kis barátaival.
    Ám este, mikor hazament, újra csak szomorúan sóhajtozott.
    - Mindenkinek van társa az erdőben, Mókusok és madárkák mind párosan élnek. Csak én vagyok egyedül, mert nincs egy hozzám hasonló, kerek fülű, bozontos mackó...
    Egyik reggel Bubu hangos csivitelésre ébredt.
    - Gyertek gyorsan Nagy újság van! - hallotta a mókus izgatott hangját. - Új lakó költözött az erdőbe. Kedves és barátságos... Kár, hogy nem mókuslány.
    Mikor Bubu kilesett az ablakon, alig akart hinni a szemének. Mert az új lakó nem más, mint egy kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány!
    Bubu szívbe nagyot dobban, s máris a mackólány mellett terem.
    - Ó, Bobó, te kedves kerek fülű, bozontos és csuda csinos mackólány! Nagyszerű, hogy ideköltöztél hozzánk.

    A két kerek fülű, bozontos mackó hamar összebarátkozik. Egész nap együtt járják az erdőt. Bubu megmutatja Bobónak, a mackólánynak a legszebb málnabokrokat, Bobó pedig érdekes dolgokat mesél Bubunak.
    Délután a mackók és kisbarátaik összegyűlnek a tisztáson. Bobó kerekezik, Bubu pedig dobbal és énekkel kíséri ügyes barátnőjét.
    A közönség nagyon boldog. De a legboldogabb mindannyiuk közül Bubu, mert nincs többé egyedül.
     
    nonoka, 2016. május 11.
    #52
  13. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    [​IMG]

    Cerka Tinka, a cerkalány Kolritó völgyében lakik apjával Don Aqarellel és anyával Donna Pastellával. Családjuknak fontos feladata van: ők felelősek az ég, a föld, a virágok, színeiért, és egyben az emberek hangulatáért is. Tinka első baklövés után rájön arra, hogy egészen apró dolgokkal is szebbé, színesebbé lehet tenni a világot. Elég egy bocsánatkérés, egy mosoly, egy segítő szó. Így barátjával, Aranyszőrű Ártánnyal keresztül-kasul bejárják a várost, hogy segítsenek. Vilonka, a nyugdíjas lidérc az első, akinek segítenek be -, pontosabban visszailleszkedni a Kolorító völgyének lakói közé azzal, s az öreg, rövidlátó hölgy kísérőjük lesz kalandjaik során. Munkájuk akkor válik igazán nehézzé, amikor megjelenik Kolorítóban Lord Grafith, aki szürkére festi a világot.
    http://www.miklya.eoldal.hu/cikkek/mesek.html
     
    klarensz, 2017. január 06.
    #53
  14. macseklany

    macseklany / Tulajdonos Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2014. október 31.
    Hozzászólások:
    78,957
    Kapott lájkok:
    4,637
    Beküldött adatlapok:
    0
    Hangjelzés a Chaten:
    nem
    A kitanult katona

    [​IMG]


    Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy katona. Mikor kitöltötte a hátom esztendőt, nem volt egy krajcárja sem. Amint megy hazafelé, azt mondja: ,,Bárcsak egy bolondot találnék, akitől szerezhetnék egy kis pénzt!"

    Elkezdett énekelni: ,,Most jöttem a mönnyégből, megint visszamegyek!"

    A szűcsné meghallotta, mindjárt be is hívta, kérdezte tőle:

    - Látte-e az én Józsi fiamat?

    - Láttam, éppen mellettem volt - válaszolt a katona.

    - Rongyos-e nagyon? Mert amikor eltemettük, nem különös ruhában temettük el.

    - Hát bizony lehetne a ruhája jobb is! - mondja a katona.

    No, hát akkor odaadott az asszony egy vég vásznat, meg háromszáz forintjuk volt, azt is, vigye el a Józsi fiának. Elment a katona a háromszáz forinttal meg a vég vászonnal. Hazamegy az ura, beszéli az asszony, hogy járt ott egy koldus, mindig azt énekelte: ,,Most jöttem mönnyégből, megint megint visszamegyek!" Odaadtam neki egy vég vásznat meg háromszáz forintott útiköltséghez.

    - Ugyan minek adta? Milyen keservesen szedtük össze azt a kis pénzt! - mondja az ura. Megharagudott az ember. Volt egy szürke lovuk, fölült rá, ment a katona után. Az észrevette, hogy valaki nagyon nyargal utána, az erdőben volt egy cserjés, bebújt. Megkötötte a szegény ember a lovat a cserjés mellé, ment keresni a kitanult katonát. Kiált, keresi, nincs sehol. Visszamegy, látja, hogy nincs már lova sem. Messzire nyargalt már a kitanult katona a szürke lovon. Hazaér nagy fáradtan, kérdi a felesége, hogy hova lett a szürke ló.

    - Odaadtam a katonának, vigye el a Józsinak, ne járjon gyalog.

    Most már lova is volt a katonának, meg pénze is, gondolta magában: ,,Szétnézek, találok-e még több bolondot. Ej, csak még egyet találnék!"

    Amint megy, mendegél, látja, hogy szalonnát húz egy ló a szántóföldön.

    - Mit csinálnak? - kérdezi a katona.

    - Zsírozzuk a földet.

    - Nem úgy kell azt! - nevetett a katona.

    - Hát hogy?

    - Megmondom, ha adnak kendtek száz forintot. Ezt a szalonnát tegyék fel a kocsira, ez emberbe való, hanem kell kendteknek dudvát gyűjteni, rakásba tenni, mikor már megérett, kivinni a földre, az majd megzsírozza!

    Megint megy a katona, előtalál egy házikót, látja, hogy az öregasszony tyúk alá hajtja a csirkéket.

    - Jó napot szülém! Miért taszigálja kend a tyúk alá a csirkéket?

    - Hogy szopjanak.

    - Nem úgy kell, szülém!

    - Hát hogy?

    - Megmondom én, ha ad kend száz forintot. No, hozzon egy kis kását!

    - mondja a katona. Hozott is, a katona szétszórta a csirkéknek. - Látja, hogy eszik, így kell a csirkéket etetni!

    Volt már ötszáz forintja. Ment tovább, találkozott egy öregemberrel, akinek két kis malaca volt, három esztendeje kínlódott velük. Fogta a malacok farkát, hogy a földbe ne bújjanak. A katona odamegy, kérdezi:

    - Mit csinál kend, bátyámuram?

    - Nem bírok ezzel a két malaccal, erővel a földbe akarnak bújni, már az előbb csak a farkuk töve látszott ki. Ugyan katona uram, tanítson meg, mit csináljak ezekkel?

    - Megmondom, ha ad száz forintot!

    - Éppen száz forintom van, mégis odaadom, mert már beleuntam a kínlódásba.

    - Csináljon kend egy kis ólat, oda zárja be őket. Drótot húzzon az orrukba, nem bújnak a földbe! - mondta az eszes katona.

    Kapott is száz forintot, volt már pénze elég, hazament, földet vásárolt, élt boldogan.

    mönnyég - menyország, túlvilág
     
    macseklany, 2017. január 24.
    #54
  15. klarensz

    klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,928
    Kapott lájkok:
    2,488
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Nő
    A sündisznócska II. rész (népmese)

    [​IMG]​
    Elmegy a szegény ember, megveszi a piacon a fekete kakast meg a szíjgyártónál is a rongyos nyeregszerszámot, hazaviszi, s hát a sündisznó fölnyergeli, kantározza a fekete kakast, rápattan, s úgy elnyargal, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

    Meg sem állott, amíg a kalmár házához nem ért.
    Bevágtat a kalmár udvarára, bekiált az ablakon:
    - Hé, kalmár uram, nyissa ki az ajtót!

    Kijön a kalmár, de majd hanyatt esett ijedtében, mikor meglátta a sündisznót. Na, mit csináljon, be kellett hogy vezesse a házba, előhítta a három leányát, s elmondta nekik, hogy ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, ő bizony ennek az undok féregnek ígérte a legszebbik leányát. Hej, lett nagy sírás-rívás, de a sündisznó bizony nem bánta. Kiválasztotta a legkisebbet, a három közül a legszebbet, s mondta lelkes szóval:

    - Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s nagyharang válasszon el minket.

    No, bezzeg a leány nem mondotta, az csak sírt, hullott a könnye, mint a záporeső, még a földhöz is verte magát. Verhette, mégiscsak el kellett hogy induljon a sündisznóval. A kalmár befogatott egy üveges hintóba, abba beleültette a leányát, egy másik szekérre föltette a három zsák pénzt, s azzal elindult a hintó, lovagolt mellette nagy büszkén a sündisznó a fekete kakason.

    Útközben benéz a sündisznó a hintó ablakán, s látja, hogy sír a leány.
    - Hát te meg mindig sírsz?
    - Sírok biz én - mondotta a leány -, sírok is halálomig.
    - No bizony, ha sírsz, nem is léssz az én feleségem. Eredj vissza az apádhoz!

    Azzal visszafordította a hintót, hanem a három zsák pénzt nem küldötte vissza. Azt elvitte a szegény embernek, neki ajándékozta, de olyan gazdag is lett belőle, hogy nem volt párja hét puszta faluban.

    Telik-múlik az idő, mit gondol, mit nem a sündisznó, fölpattan a fekete kakasra, s mint a sebes szél, elvágtat a királyhoz. fölmegy a palotába, s mondja a királynak, hogy miért jött. Emlékszik-e, hogy mit ígért?

    - Emlékszem, emlékszem - mondja a király -, bárcsak ne emlékezném, inkább haltam volna meg, de hát amit mondtam, mondtam; szavamat meg nem másolom.

    Behívatja a három leányát, s elmondja nekik nagy szomorúan, hogy így meg úgy járt, most már itt ez az undok féreg, oda kell hogy adja közülük azt, amelyik neki megtetszik.

    - De bizony - mondotta a legidősebb királykisasszony -, én megtetszhetem, nem leszek az ő felesége.

    S kiszaladt a szobából.

    - De bizony én sem, inkább meghalok - mondotta a második, s az is kiszaladt a szobából.

    - Biz én - mondotta a legkisebb királykisasszony -, akármilyen undok féreg, örömmel leszek az ő felesége, mert az édesapámmal olyan nagy jót cselekedett.

    Hej, istenem, örült is, búsult is a király. Örült, hogy ilyen jószív¹ a leánya, s búsult, majd megszakadt a szíve, hogy ezt a jószívű gyermekét el kell hogy veszítse. Hát bánat ide, bánat oda, megrakat három szekeret arannyal, ezüsttel, gyémánttal színültig, befogat hat lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, aztán beleültetik a királykisasszonyt, de a sündisznó ebbe sem ült bele, lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer, mikor a várostól már jó messzire voltak, benéz a hintóba, s hát a királykisasszony nem sír, sőt inkább jókedve van. Még mondta is a sündisznónak:

    - Ugyan minek lovagolsz azon a kakason, ülj ide mellém a hintóba!

    - Hát nem félsz tőlem? - kérdezte a sündisznó.

    - Nem félek biz én, nem bántasz te engem.

    - Nem is undorodol tőlem?

    - Nem én.

    Ím, halljatok csudát, abban a pillanatban megrázkódik a sündisznó, s olyan gyönyör¹séges szép dali királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Akkor megrázkódott a fekete kakas is, s lett belőle aranyszőrű táltos paripa, s az a rongyos nyeregszerszám ragyogott, tündökölt a tenger aranytól, gyémánttól, rubinttól. Tovább nem is mentek, megállították a hintót, kiszállt belőle a királykisasszony, megölelik, megcsókolják egymást, aztán egyszerre csak a földre néz a királyfi, gondolkodik magában, mond valamit, ím, azon a helyen kerekedik egyszeribe egy ragyogó gyémántpalota, a gyémántpalotába fölsétáltak szépen, tele volt az mindenféle drága bútorokkal, gyémánt volt a fala, gyémánt az ablaka is. Bezzeg, hogy egyszeribe küldöttek a királyért, küldöttek a szegény emberért, küldöttek ide, küldöttek oda, jöttek mindenfelől a vendégek, s csaptak olyan vendégséget, lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon. Itt a vége, fuss el véle!

    http://egyszervolt.hu/estimese/a-sundisznocska-ii-resz-nepmese-20170124.html
     
    klarensz, 2017. január 24.
    #55
  16. Termeszet

    Termeszet /

    Csatlakozott:
    2018. július 21.
    Hozzászólások:
    45,737
    Kapott lájkok:
    273
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Férfi
    A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj' isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: "Adj' isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.


    Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.

    Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és nagyon mérges volt.

    - Mondd mindjárt: adj' isten egészségemre! - kiáltott rá.

    - Adj' isten egészségemre - mondta a csillagszemű juhász.

    - Nekem, nekem, te gazember! - kiabált a király.

    - Nekem, nekem, felséges uram - válaszolt a juhász.

    - De nekem, énnekem! - ordított magából kikelve a király. - Mondd azt tüstént, hogy adj' isten egészségére, felséges királyom!

    - Nem mondom biz én addig, amíg a királykisasszonyt hozzám nem adják feleségül.

    A királykisasszony is ott ült a szobában egy kisebb trónuson. Nagyon megtetszett neki a bátor legény, s egy szóval sem mondta, hogy nem megy hozzá.

    De bezzeg a király kékült-zöldült dühében, s nyomban megparancsolta, hogy vessék a juhászt a fehér medve tömlöcébe.

    Megfogták a darabontok, s belevetették. De mikor a medve meglátta a csillagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani.

    Jön reggel a hopmester, hogy összeszedje a juhász csontjait, hát látja, hogy biz annak kutya baja.

    Felvezette a királyhoz.

    - No, te gazember, most közel voltál a halálhoz, mondod-e nyomban, hogy adj' isten egészségemre?

    De a juhász csak azt mondta:

    - Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

    - Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok egy szóra, de amikor betették utána az ajtót, a juhász elővette a szűre ujjából a furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy a sündisznók egymásba kapaszkodtak, s táncra perdültek.

    Reggel, mikor a hopmester eljött megnézni, hogy maradt-e valami a juhász csontjaiból, még javában fújta, s a sündisznók még mindig járták.

    Mit volt mit tenni, felvezette a juhászt a királyhoz, s az azt mondta:

    - No, gazember, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj' isten egészségemre?

    De a juhász csak azt mondta:

    - Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

    - Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.

    El is vitték a darabontok, de mielőtt bevetették volna, arra kérte a juhász őket, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a verembe, talán még meggondolja magát.

    A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, a tetejébe tette kalapját, s kikiáltott a darabontoknak, hogy nem gondolta meg magát.

    Bejöttek a darabontok, s be is vetették szerencsésen a szűrt meg a kalapot, s észre sem vették, hogy a juhász maga ott maradt az egyik szögletben a sötétben.

    Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, mikor meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb volt, de azért mégis megkérdezte:

    - No, most már száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj' isten egészségemre?

    De a juhász csak azt felelte:

    - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

    Látta a király, hogy elpusztítani nem tudja, befogatott a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott azt mondta neki:

    - Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj' isten egészségemre!

    De a juhász most is csak azt mondta:

    - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

    A király elhajtatott az aranyvárhoz. Ott azt mondta:

    - Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj' isten egészségére!

    De a juhász itt is csak azt mondta:

    - Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

    Odébb hajtattak a gyémánttóhoz. Ott a király azt mondta:

    - Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, csak mondd azt nekem: adj' isten egészségére!

    De a juhász itt is csak azt mondta:

    - Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

    Látta már a király, hogy semmiképpen nem boldogul vele, nagyot sóhajtott, s azt mondta:

    - Isten neki, hozzád adom a lányomat, de akkor aztán mondd nekem igazán, hogy adj' isten egészségére!

    - Mondom én, persze hogy mondom, miért ne mondanám!

    A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. De legjobban örült a szépséges szép királykisasszony, aki annyi királyfit kikosarazott, s aki a csillagszemű juhászt igazán megszerette.

    Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Hát amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet, s a király maga elé vette a tálat, hogy mindenkinek a részét kiossza, egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától.

    - Adj' isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy menten lefordult a székről.

    Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohasem terhelte a népét azzal, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívántak neki minden parancsolat nélkül, mert jó király volt, s igen szerették.
     
    Termeszet, 2018. október 27.
    #56
  17. macseklany

    macseklany / Tulajdonos Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2014. október 31.
    Hozzászólások:
    78,957
    Kapott lájkok:
    4,637
    Beküldött adatlapok:
    0
    Hangjelzés a Chaten:
    nem
    A három dió (magyar népmese)

    [​IMG]

    Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt mondta nekik:

    - Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok.

    El is ment a három testvér, s mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.

    Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia. Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott.

    - Na, öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.

    Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.

    - Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.

    A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:

    - Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből adja, s ha élünk, még megtérek ide.

    - Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.

    Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.

    - Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.

    A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.

    A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk. Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra csak jobban esik a víz.

    Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej - gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát, étlenségét, csak mehessen haza.

    Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.

    Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy megörvendett, azt se tudta, hol van.

    Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.

    - Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívől adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!

    Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha.

    Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.
     
    macseklany, 2018. november 05.
    #57
  18. Termeszet

    Termeszet /

    Csatlakozott:
    2018. július 21.
    Hozzászólások:
    45,737
    Kapott lájkok:
    273
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Férfi
    Az aranyhajú ikrek

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény öreg emberpár. Nem volt ezeknek a világon senkijök-semmijök. Mindig azon sóhajtoztak, bárcsak a jó Isten gyermeket adott volna nekik, hogy öreg napjaikban ne kellene koldulni. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy az Úristen meghallgatta őket, s egy reggel, mikor fölébredtek, egy aranyhajú fiú s egy aranyhajú leányka gügyögött az ágyukban.

    Hej, voltak nagy örömben a szegény emberek! Kiállottak a kapu elejébe, jelentették mindenkinek nagy örömmel, hogy milyen csoda történt náluk az éjen. Azután az öregember elindult a faluban, sorbajárt minden házat, hogy vállalnák el a komaságot, de nem vállalta el senki. Mindenünnen kiszidták szegényt, hogy bizonyosan az ördög hozta azokat a gyerekeket, ők ugyan keresztvíz alá nem tartják.

    Búsult a szegény öregember, s nagy bújában elindult világgá, hátha talál idegen népek között komát. Még a szomszéd faluig sem ért, találkozott egy kereskedővel. Megszólítja ez:

    - Miért szomorkodik, öregapó?

    - Hogyne szomorkodnám, nagy jó uram - felelt a szegény ember -, mikor az Isten öregségünkben megáldott két aranyhajú gyermekkel, s az egész faluban nem találok egy embert, ki keresztvíz alá tartsa.

    - Azért egyet se búsuljon - mondá a kereskedő -, majd elmegyek én a feleségemmel a jövő vasárnap, s keresztvíz alá tartjuk a gyermekeket.

    Megköszönte a szegény ember a szíves indulatot, aztán megmagyarázta a kereskedőnek, hogy hol lakik ő a faluban, hogy az ő házának kidőlt-bedőlt a fala, az előtt van egy öreg eperfa, s az eperfa alatt mindig fekszik egy tarka kutya, melynek Cerberus* a neve.

    Azzal elváltak egymástól. Az öregember ment haza nagy örömmel, s jelentette a feleségének:

    - No, feleség, ne búsulj, lesz koma!

    Vasárnap csakugyan el is jött a kereskedő a feleségével, s szemük-szájuk tátva maradt a nagy álmélkodástól, mikor meglátták a két csudaszép gyermeket. Nekik nem volt gyermekük, s nemcsak hogy keresztvíz alá tartották a két aranyhajú gyermeket, de még örökbe is fogadták.

    Mikor aztán nagyra nevekedtek, a kereskedő, akinek két boltja volt, az egyiket a fiúnak adta, a másikat a leánynak, de azzal a rendeléssel, hogy a jövedelmet elkölthetik utolsó krajcárig, hanem a tőkéhez hozzá ne nyúljanak.

    Hiszen jó dolguk volt a gyermekeknek. Mind az ő boltjukba jártak a népek, csak azért is, hogy láthassák gyönyörű szép aranyhajukat. Hanem egyszer kiütött a háború, s a fiú s a leány is összedughatták a kezüket, nem volt, aki vásároljon. Reggel beültek a boltba, ott ültek estélig, ásítoztak, s fogyni kezdett hirtelen, ami lassan összekerült.

    Egyszer összeültek a testvérek, megszámlálták, hogy mennyi nyereségük van még, hát volt még hatszáz pengő forintja a fiúnak, a leánynak is. Azt mondja a fiú:

    - Hallod-e, húgom, úgysincs semmi dolgunk, játsszunk kockát! Aki a másiktól elnyeri a pénzt, adja vissza, s aztán folytassuk tovább!

    Elkezdenek játszani, s a fiú mindjárt el is veszíti a pénzét utolsó krajcárig. A leány nem várt kérést, egyszeriben visszaadta a pénzt, s játszottak tovább. Hanem most már a leány veszítette el a pénzét. Mondja a bátyjának:

    - Bátyám, add vissza a pénzemet, mert különben nem játszhatok veled!

    - No bizony - kacagott a fiú -, nem vagyok bolond, hogy az időmet hiába töltsem.

    Eleget mondta a leány, hogy így meg úgy kezdettek játszani, hogy az nem becsület. De beszélhetett, sírhatott, a fiú nem adta vissza a pénzt.

    - Jól van - mondá a leány -, azért mégis tovább játszunk.

    S elévette a tőkét. S nemcsak a pénzét nyerte vissza, de minden pénzét elnyerte a bátyjának. Bezzeg most az kérte a húgát, de milyen szépen.

    - Édes húgom, add vissza a pénzemet!

    - Nem adom, bátyám - mondá a leány -, nem érdemled meg, mert te sem adtad vissza az enyimet.

    Megharagudott a fiú szörnyen, s elkezdett átkozódni, hogy se ég, se föld az ő húgát be ne vegye. S halljatok csodát, egyszerre csak kettényílott a föld, a leányt elnyelte a mélység, hogy többet emberi szem nem látta.

    Másnap a kereskedő eljött, hogy meglátogassa a fiatalokat, s kérdi a fiút, hogy hol van a húga. Azt hazudta, kiment a piacra. De a leány estére sem került elé, s meg kellett, hogy vallja, hogy mi történt.

    Rettentő haragra gerjedt a kereskedő, s mondá szörnyű indulattal:

    - Ó, te gonosz lélek, te, hogy tudád megátkozni az édes testvéredet?! Hát téged se vegyen bé se ég, se föld. S addig ne legyen nyugodalmad, amíg testvéredet meg nem találod, s vissza nem hozod!

    S ím, halljátok, mily csuda történt: kétfelé nyílt a föld, s a fiút is elnyelte a mélység. Lekerült az alsóvilágra, egy rettentő nagy pusztaságra, ahol nem látott egyebet, akármerre nézett, csak szörnyű nagy pusztaságot.

    Ment, mendegélt nagy búsan. Sírt a szíve, mikor a húgára gondolt, s azt mondta magában:

    - Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg az én ártatlan, elvesztett testvéremet meg nem találom.

    Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, csak akkor ért egy városba. Abban a városban lakott a fekete király, ment egyenest a palota elébe, hátha ottan szolgálatot talál. Megy a kapuhoz, bekandít a vasrostélyon, s látja, hogy ott egy ősz öregember sétál a gáng* alatt. Köszönti az öregembert, s kérdi:

    - Ugyan, édes bátyámuram, nem lehetne itt szolgálatot találni?

    Kiszól az öregember:

    - Várj, fiam, egy keveset, mindjárt megkérdem a királytól.

    Fölmegy az öregember a királyhoz, s jelenti, hogy egy szép aranyhajú fiú van a kapu előtt, nem fogadná-e fel szolgálatába.

    Mondja a király:

    - Hát csak küldje fel kend, hadd látom, szemrevaló legény-e!

    Felküldi az öregember az aranyhajú fiút, a király jól szemügyre veszi, látszott, hogy tetszik neki a fiú, s kérdi:

    - Na, fiam, tudsz-e bánni lóval?

    - Tudok én, felséges királyom - mondá a fiú -, az Úristen mindenféle állatjával.

    - Jól van - mondá a király -, hát akkor megteszlek fullajtárnak.*

    Mindjárt felöltöztették fullajtárruhába, olyan szép volt abban, hogy az egész udvar megcsudálta.

    Eltelik három esztendő, s ezalatt a legény úgy megnehezedett, hogy fullajtárnak nem használhatták, megtette hát a király igáskocsisnak. Az volt a dolga, hogy két sovány, kutyának való lóval fát meg vizet hordjon a szakácsnénak. Meg is mondta a király neki:

    - No, fiam, én a kezedre adom ezt a két dögöt, s ha egy kicsit erőre veszed, még több lovat adok a kezed alá.

    Hát nagy nehezen annyira vitte a két dögöt, hogy lábra állhattak, fát, vizet hordhattak. Aztán esténkint kivezette a tenger partjára, ahol jó kövér fű volt, hátha ott még jobban erőre kapnak.

    Hanem egy este mi történt? Egy este az történt, hogy amint kötőfék-száron vezetgette a lovakat elébb-elébb, kétfelé nyílik a tenger, s kiszáll a világ szép asszonya. Odament az aranyhajú legényhez, és mondta neki:

    - Ülj le mellém, ne félj tőlem, egyél-igyál, s beszélgess velem!

    Kétszer sem mondatta ezt a legény. Leült a világ szép asszonya mellé, ettek-ittak, vígan voltak, aztán pedig elaludtak.

    Reggel a világ szép asszonya hamarább felébredett, megcsiklandozta a legénynek a talpát, s mondta neki:

    - Kelj föl, legény, kelj föl, s vezesd ide a lovaidat!

    Fölkelt a legény, odavezette a lovakat, s a világ szép asszonya megtörülgette szépen a selyemkendőjével. Hát abban a pillanatban gyönyörű szép rézszőrű paripa lett a két gebéből. Azzal a világ szép asszonya megfordult, eltűnt a tengerben, az aranyhajú legény pedig hazavezette a paripákat.

    De bezzeg volt nagy álmélkodás az udvarban, mikor a legény hazakerült a paripákkal. Összesúgtak-búgtak a többi cselédek, az öregbéres fölment a királyhoz, s jelentette:

    - Felséges királyom, senkinek rosszát nem kívánom, de az igáskocsis még nagy szégyent hoz felségedre.

    - Hát ugyan mi szégyent hozhat az én fejemre? - kérdi a király.

    Mondja az öregbéres:

    - Már, felséges királyom, köztünk még eddig egy tolvaj sem volt, de ez az igáskocsis olyan két paripát lopott az éjen, amilyet még felséged sem látott. Az lesz csak a nagy gyalázat, ha a paripákat megtalálják felséged udvarában.

    Hívatja a király az aranyhajú legényt, s rászól nagy haraggal:

    - Hát te hogy mertél lopott jószágot hozni az én udvaromba?!

    - Nem hoztam én lopott jószágot, felséges királyom - mondá a legény -, jöjjön, felséges uram, nézze meg, ott van mind a két lovon a felséged bélyege, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Azért szépültek meg úgy azok a dögök.

    Lemegy a király az istállóba, s csak úgy káprázott a szeme, mikor meglátta a paripákat. Nézi, vizitálja, s hát csakugyan mind a két lónak a farán ott van az ő bélyege. Megdicsérte a legényt, s még meg is ajándékozta egy tarisznya arannyal.

    Este megint kivezette az aranyhajú legény a lovakat, s ahogy kikerült a tenger partjára, kétfelé nyílt a tenger, s kiszállott belőle a világ szép asszonya. Mondta a legénynek:

    - Ülj le mellém, egyél-igyál velem, te aranyhajú legény!

    Leültek a tenger partjára, ettek-ittak, vígan voltak, aztán szépen elaludtak.

    Reggel hamarább ébredett fel a világ szép asszonya, megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki, hogy vezesse elé a lovakat.

    Most is megtörülgette selyemkeszkenőjével, s a rézszőrű paripák egyszeriben ezüstszőrű paripákká változtak. A világ szép asszonya visszament a tengerbe, a legény pedig az udvarba.

    De a cselédek megint összesúgtak-búgtak, hogy az aranyhajú legény mégsem járhat igaz úton. Ment is az Öregbéres a királyhoz, s jelentette:

    - Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, az igáskocsis az éjen két ezüstszőrű paripát lopott.

    Hívatja tüstént a király az aranyhajú legényt.

    - Igaz-e, hogy az éjen két ezüstszőrű paripát loptál?

    - Nem loptam én, felséges királyom - mondá a legény -, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Jöjjön le csak felséged az istállóba, megtalálja rajtuk a bélyegét.

    Lemegy a király az istállóba, s hát csakugyan rajta volt a bélyeg a paripák farán. Örült a király, mert ilyen két szép lova még nem volt. Nagy örömében két tarisznya aranyat adott a kocsisnak.

    Harmadik este is kiment a legény a tenger partjára. Vezetgette elébb-elébb kötőfékszáron a paripákat, s hát éjfélkor kettényílik a tenger, kiszáll a világ szép asszonya, s mondja a legénynek:

    - Ereszd a lovakat szabadjára, aranyhajú legény! Ülj le mellém, s egyél-igyál velem!

    Leültek, ettek-ittak, vígan voltak. De egyszer csak azt mondja a világ szép asszonya:

    - Hallod-e, te aranyhajú legény, nehogy megmondd valakinek, hogy te velem találkoztál, mert akkor sohasem leszek a tied.

    Aztán lefeküdtek és elaludtak.

    A világ szép asszonya most is hamarább ébredett fel. Megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki:

    - Vezesd ide a lovakat, hadd törülöm meg még egyszer a keszkenőmmel.

    A legény elévezette a lovakat. A világ szép asszonya lassan végigtörülte selyemkeszkenőjével, s egyszeriben aranyszőrű paripákká változtak, de úgy ragyogott a szőrük, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól.

    Hazamegy az aranyszőrű paripákkal, de az öregbéres is ment fel a királyhoz, s mondta harmadszor is:

    - Felséges királyom, jól vigyázzon, mert bizony mondom, nagy szégyent hoz még ez a legény a felséged fejére.

    Hanem a király most már föl sem hívatta a legényt, ment le az istállóba, s ahogy látta a bélyegét az aranyszőrű paripákon, adott a legénynek három tarisznya aranyat, s megtette parádés kocsisnak.*

    Haragudott ezért nagyon az öreg parádés kocsis, s mind azon mesterkedett, hogy az aranyhajú legényt kitúrja a helyéből. Egyszer elkezdette beszélni a cselédek között:

    - Meglássátok, hogy ebből a legényből még király lesz, mert elveszi a királykisasszonyt.

    Hallja ezt az aranyhajú legény, s azt mondja:

    - Az ördög vegye el a ti királykisasszonyotokat, sokkal szebb az én jövendőbélim a királykisasszonynál!

    Hiszen egyéb sem kellett, ment az öreg kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy mit mondott a parádés kocsis.

    Szörnyű haragra gerjedt a király. Kérdi a legénytől:

    - Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad az én leányomról?

    Feleli a legény:

    - Felséges királyom, amit mondtam, mondtam, meg sem is másolom.

    - No, ha mondtad, mondtad. Holnap reggel fel is akasztatlak.

    Mindjárt küldte a siralomházba, s még azon éjjel az ácsok megfaragták az akasztófát. Mennek reggel a legényért, hogy vigyék a vesztőhelyre, de a legény gráciát kért, hogy vigyék elébb a király elé, hogy csak egy szót válthasson vele, mielőtt felakasztják.

    Fölviszik a királyhoz, s mondja a legény:

    - Csak azt a gráciát kérem, felséges királyom, hogy az akasztófát állíttassa fel a tenger partjára, ahol a lovakkal jártam!

    - Jól van - mondá a király -, hát akasszanak fel a tenger partján!

    Kiviszik a legényt a tenger partjára, viszik az akasztófát is utána, ottan fel is állítják, de a legény odasuttint a hóhérnak.

    - Te, hóhér, ha úgy tudnál felakasztani engem, hogy amikor otthagysz, se le ne essem, se meg ne fojtódjam, adok neked egy tarisznya aranyat.

    Megörült a hóhér a tarisznya aranynak, s úgy akasztotta fel a legényt, hogy sem le nem esett, se meg nem fulladott. Mikor aztán a népek elszéledtek, szépen leereszkedett a földre.

    Tűnődött, búsult magában: "Hát most merre menjek?"

    De egyszerre csak kétfelé nyílt a tenger, kiszállott a világ szép asszonya, s mondta neki:

    - Úgy-e, megmondtam te aranyhajú legény, hogy ne említs engem, hogy ne dicsekedj velem! Látod-e, most már mind a ketten elkárhozunk. Szabad voltam eddig, arra jártam, amerre akartam, de most vissza kell mennem a magam városába, s mindaddig gyászfeketébe lesz vonva az én városom, amíg veled nem beszélek. Az pedig, míg a világ s még két nap, gyászfeketébe lesz húzva, mert én veled sohasem beszélhetek, eljöhetsz a városomba, ehetel velem egy tálból, ihatol velem egy pohárból, mégsem ismerjük meg egymást.

    Ahogy ezt mondá a világ szép asszonya, feje fölött összecsapódott a tenger, s a szegény aranyhajú legény elindult nagy búsan, keserves könnyhullatások közt.

    Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer, amint ment, olyan rettentő sok hangya közé került, hogy lépni sem tudott. Felsóhajtott magában: "Én Uram s én Istenem, hogy megyek tovább, hisz ha egyet lépek, ezer hangyát taposok el, én pedig egynek sem akarom a halálát!"

    Erre a beszédre eléáll a hangyák királya, s mondja neki:

    - No, te legény, hallom, hogy jó szíved van. Jótétel helyébe jót várj! Akármerre járj ezen a világon, hogyha bajba kerülsz, csak ezt mondjad: "Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet" - s egyszeriben hangyává változol; s ha ismét ember akarsz lenni, mondjad ezt: "Hangyák királya, visszaadom az erődet, te is add vissza az enyimet!" - s ismét emberré változol.

    Erre a hangyák kétfelé váltak. Mehetett a legény, egy hangyát sem kellett hogy eltapodjon. De alig ment egy puskalövésnyire, annyi sas közé került, hogy nem tudott megmozdulni.

    - Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak, hiszen én egynek sem akarom a halálát, máskülönben pedig nem mehetek sem előre, sem hátra!

    Elejébe áll a sasok királya, s mondja:

    - Látom, hogy jó szíved van, legény, de jótétel helyébe jót várj! Ha bajba kerülsz, csak mondjad: "Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!" - s egyszeribe sassá változol; ha pedig ismét emberré akarsz lenni, mondjad ezt: "Sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiedet!"

    Azzal a sasok mind felröppentek, s mehetett a legény, amerre a szeme látott.

    Ment, mendegélt a legény, s estére egy rengeteg erdőbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s elaludt. Álmában egy ősz öregember jött hozzá, s ez azt mondta neki, hogy vesse ki a fejéből a világ szép asszonyát, hiába ne járjon utána, mert ha megtalálja, úgysem lesznek egymásé. Hanem keresse meg inkább a húgát, aki a halak királyánál lakik.

    Fölébredt reggel a legény, elgondolja az álmát, indult tovább. Amint ment, mendegélt, talál az útszélen egy csárdát, s betér oda. Egy ősz öregember volt ott a korcsmáros, de olyan öreg, hogy lehetett háromszáz esztendős, ha nem több. Köszönti az öreget:

    - Adjon isten jó napot, öregapám!

    - Szerencséd - mondja az öregember -, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben meg nem láttad volna többet Isten áldott napját! Hát mi járatban vagy?

    Mondja a legény, hogy a halak királyát szeretné megtalálni.

    - Hej, öcsém - mondja az öregember -, én háromszáz esztendőt értem, s hírét sem hallottam a halak királyának. Jobb lesz, ha nálam maradsz cselédnek.

    - Már, édes öregapám, egy életem, egy halálom - mondá a legény -, addig meg nem nyugszom, míg a halak királyát meg nem találom.

    Eleget mondta az öregember: meg se próbáld, hogy innét továbbmenj, mert a csárdától egyhajításnyira van száz juhász, s annak a száz juhásznak száz kutyája, mind akkora, mint egy-egy borjú. Azok minden embernek útját állják, s aki csak feléjük tart, miszlikbe szaggatják. Más úton pedig tovább nem mehetsz, azt én mondom neked.

    Beszélhetett az öregember.

    Elbúcsúzott a legény, s ment egyenest arra, ahol a száz juhász volt a száz kutyával. Éppen a tűz körül heverésztek a juhászok, s a juhászok körül a kutyák.

    "Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak mostan?! Hogyha hangya leszek, akkor eltaposnak, ha pedig sas leszek, akkor ledurrantanak!"

    Tűnődött sokáig, de mégis azt határozta, hogy sassá változik. Nagyot fohászkodott:

    - Sasok királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet! - S hát csakugyan egyszerre sassá változott.

    Hirtelen fölreppent a levegőégbe, és onnét leereszkedett a juhászok mögé, s mire a juhászok és a kutyák is észrevették volna, emberré változott, mert mondta:

    - Sasok királya, add vissza az erőmet, s én is visszaadom a tiedet!

    Köszönti a számadót illendőképpen:

    - Adj' isten! - fogadja a számadó. - No, ezer szerencséd, hogy a kutyák észre nem vettek! Hogy is tudtál úgy idekerülni?

    - Kerültem, ahogy kerültem, édes öregapám, most azt ne firtassa, hanem inkább mondja meg, hol lakik a halak királya!

    - Hej, édes öcsém, azt én neked nem tudom megmondani, mert én hatszáz esztendeje élek, s mégsem hallottam hírét a halak királyának. Jobb lesz, ha te is itt maradsz juhásznak!

    Mit csináljon szegény feje? Kezét csapott az öreg számadóval, s ott maradott köztük. Csak amikor kezet csapott, akkor tudta meg, hogy ezek a világ szép asszonyának a juhászai, hogy ezek százan őriznek egy falka juhot, azt minden reggel megfejik, a tejet beviszik a városba, s a világ szép asszonya abban fürdik meg minden reggel.

    Egyszer az aranyhajú legényre került a sor, az vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát ettől a tejtől egészen megújult, s még ezerszerte szebb volt, mint annak előtte.

    Másnap egy másik juhász vitt be tejet, hanem ettől a tejtől semmi változást nem érzett a világ szép asszonya.

    Mondja is a juhásznak:

    - Mondd meg annak a legénynek, aki tegnap hozott tejet, hogy holnap reggel ismét ő hozzon!

    Másnap reggel ismét az aranyhajú legény vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát mintha csak újra született volna, még szebb lett, mint annak előtte volt, olyan szép, amilyet emberi szem még nem látott.

    Behívatja a legényt, nézik egymást. Mondja is a világ szép asszonya, hogy maradjon ott, ne menjen ki többet a tanyára, de különben sem ő nem ismerte meg a legényt, sem a legény őt. Hanem a legény azt mondta: neki a tanyán van a dolga, ő nem maradhat itt.

    Hiába kérte a világ szép asszonya, kiment a tanyára. Kérdi ott az öreg számadót:

    - Ugyan, édes öregapám, van-e közel ide csárda?

    - Van - mondja az öreg számadó -, hát, te fiam, ott mit akarsz?

    - Szeretnék egyet táncolni a parasztlegények közt.

    Mondta a számadó:

    - Ne menj oda, fiam, mert itt gonoszak az emberek, még agyon találnak ütni.

    De az aranyhajú legény csak azt várta, hogy beesteledjék. Elment a tanyáról. Azám, csakhogy nem a csárdába ment, hanem be a városba, a világ szép asszonyához; nem akarta, hogy tudják a juhászok, hol és merre jár ő.

    Megérkezik a világ szép asszonya házához, hanem a kapu már be volt zárva. Gondolkozik, hogy menjen be most a kapun. Eszibe jut, hogy hiszen ő hangya is lehet. Mondja is egyszeriben:

    - Hangyák királya, add nekem az erődet, én is neked adom az enyimet!

    S abban a szempillantásban hangyává változott. Szépen bebújt a kapu hasadékán, aztán a házba a kulcs lyukán és a világ szép asszonyának szobájába.

    A világ szép asszonya aludott az ágyában, és a hangya szépen fölmászott melléje, s úgy megcsípte a karját, hogy egyszeriben fölébredt nagy sikoltozással. Gyertyát gyújt a világ szép asszonya, keresi, hogy miféle állat csíphette meg olyan erősen, s hát meglátja a hangyát, amint szalad végig az ágyon. Hopp! megfogta, jól a markába szorította, aztán beledugta egy butéliás* üvegbe, s jól bedugta az üveg száját, hogy a hangya ki ne jöhessen.

    Hej, megrökönyödött az aranyhajú legény! Most már mit csináljon? Ha hangyának marad, akkor elpusztul, ha pedig emberré változik, akkor megtudják, hogy itt volt. Egész éjjel tűnődött, de reggel mégis arra határozta el magát, hogy visszaváltozik emberré. Mondta:

    - Hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet!

    Egyszeriben ember lett, s kipattant a butéliás üvegből juhászlegény képében.

    Nagyot sikolt a világ szép asszonya, összecsapja a kezét, mert ilyen csudát még ő sem látott. Most még jobban megtetszett neki a szép juhászlegény. Mondta, hogy maradjon ott az udvarában, ásó, kapa s a nagyharang válassza el őket. De a legény most sem maradott ottan. Azt mondta, hogy neki a tanyán van a dolga, nem maradhat nála.

    Kimegy a legény a tanyára, s mondja az öreg számadónak:

    - No, édes öregapám, én már eleget szolgáltam kigyelmednél, én már visszamegyek oda, ahonnan jöttem.

    - Jól van, édes fiam - mondá a számadó -, ha nincs kedved szolgálni, csak eredj Istennek hírével. Jó utat, ahol sár nincs!

    Addig ment, mendegélt, amíg visszaért a tenger partjára, ahol a világ szép asszonyával találkozott annak előtte. Ahogy odaér a tenger partjára, látja, hogy a tengernek habjából nagy, magas kőgarádics kerekedik. Gondolja magában, lemegy ezen a garádicson, akármerre viszi, neki most már mindegy.

    Ment, mendegélt lefelé a garádicson, egyszerre csak összecsapódik feje fölött a tenger, s hát egy rettentő nagy pusztaságon jár ismét. Ahogy ment, mendegélt ezen a nagy pusztaságon, betéved egy nagy gyümölcsöskertbe. Volt ebben a kertben mindenféle gyümölcsfa, s minden fa alatt egy aranynyoszolya.* Éhes volt a legény, de erősen éhes. Gondolta magában, történjék vele bármi, felmászik egy körtefára, s jóllakik körtével. Fölmászott a fára, evett annyi körtét, amennyi belefért, aztán leszállott, s bolyongott föl s alá az aranynyoszolyák közt.

    Hát egyszer csak jön egy szépséges szép asszony, gyémántos, aranyos ruhában, s megszólítja a legényt:

    - Kit s mit keresel itten, te aranyhajú legény?

    Mondja a legény, hogy ő a halak királyát keresi.

    - No bizony, ha azt keresed, akkor jó helyen jársz - mondta az asszony -, mert én vagyok a felesége.

    Szépen karon fogta a legényt, fölvezette a palotába, ottan neki enni-inni adott, aztán küldte, hogy feküdjék le.

    Eközben hazajön a halak királya, s az volt első szava:

    - Ki van itt, feleség?! Valami idegen szagot érzek.

    Mondja az asszony:

    - Én bizony nem tagadom lelkem, uram, egy szegény vándorlegényt befogadtam szállásra. Adtam neki jó vacsorát is, mert erősen éhes volt szegény.

    - Hát csak keljen fel - mondja a király -, vacsorázzék velem is!

    Fölkeltik a legényt, asztalhoz ültetik, etetik-itatják. Vacsora után a király s a királyné elkezdenek kártyázni. Mondja a király a legénynek:

    - Gyere, kártyázz te is velünk!

    - Én nem kártyázom, felséges királyom - mondá a legény -, most is amiatt bujdosom.

    - Hogyhogy? - kérdi a király.

    Elmondja a legény az ő szomorú történetét, s ahogy elmondja, a királyné csak összecsapja a kezét, kiszalad a szobából, általszalad a másik palotába, ahol a király öccse lakott a feleségével, aki nem vala más, mint az aranyhajú legény húga.

    Mondja a királyné nagy örvendezéssel az aranyhajú leánynak:

    - Gyere, lelkem, gyere, itt vagyon a bátyád!

    Szaladtak vissza a palotába mind a ketten. De volt öröm, Istenem, milyen nagy öröm! Sírva borultak egymás nyakába az aranyhajú ikrek. Csakhogy ismét találkoztak!

    Még az este azt határozták, hogy felmennek a felső világba, vissza a hazájukba. Velük megy a halkirály öccse is. Tizenkét szekeret megraktak arannyal, s úgy indultak útnak. Hét esztendőt, hét napot tartott az útjuk, s mire a falujokba értek, a szegény szülők úgy megöregedtek, hogy a házukból már ki sem tudtak jönni.

    Bemegy az aranyhajú legény a házba, köszönti az öregeket, s ezek fogadják nagy tisztelettel:

    - Adjon isten jó napot, felséges királyfi!

    A legény szállást kér az öregektől, de az öregek azt mondták:

    - Ó, felséges királyfi, mi szívesen adnánk szállást, de a mi szegény házunk nem arra való.

    - Nem baj - mondá a legény -, elhálunk mink a pitvarban is.

    Csakugyan ott háltak mindhárman a pitvarban.

    Reggel bemegy a legény, s kérdi az öregembert:

    - No, öregapám, mit fizessek a szállásért?

    - Istené a szállás - mondá az öregember -, én azért nem kívánok semmit.

    Otthagytak az öregeknek hat szekér aranyat, s azzal mentek a városba, ahol az öreg boltos lakott. Beköszöntenek hozzá, szállást kérnek tőle, s az öreg boltos ad is szívesen. Kérdik reggel, mit fizessenek a szállásért.

    - Semmit, felséges királyfi - mondá az öreg boltos, mert ez is királyfinak nézte a legényt. De a legény két szekér aranyat otthagyott, aztán továbbmentek a négy szekér arannyal, ami még maradott.

    De alighogy kiérnek a városból, elejbük kerül az Úristen öreg koldus képében, s kéri őket: adjanak neki, amit Isten adott. Mindhárman belemarkoltak az aranyba, s két marékkal szórták az öreg koldusnak.

    Az Isten másodszor is, harmadszor is elejbük került, amikor jó messzire előrehaladtak, s öreg koldus képében megint kérte, adjanak neki, amit Isten adott.

    Ezek pedig ismét szórták két marékkal a pénzt az öreg koldusnak. Azt mondja akkor az öreg koldus nekik:

    - Na, nektek az Úristen jó szívet adott, az igaz, mondjátok meg, mit kívánnátok az Istentől!

    Azt mondja az aranyhajú legény meg az aranyhajú leány is:

    - Mi csak egyet szeretnénk, azt, hogy a mi szüleink s azok az öreg boltosék, akik minket fölneveltek, bárcsak megfiatalodnának!

    Az öreg koldus eltűnt erre a beszédre, aztán hogy, hogy nem, bizonyosan az Isten akarta úgy, a fiatalok visszafordultak, bementek a városba az öreg boltosékhoz, s hát azok egészen megfiatalodtak, szinte olyan fiatalok, mint ők. Mennek a szüleikhez, s hát azok is szinte olyan fiatalok, mint ők. Aztán megmondják, hogy ők kik s mik. Hogy ők az ő édes gyermekeik; mennek a boltosékhoz, azoknak is megismertetik magukat. Lett aztán nagy öröm, hejehuja, lakodalom. Hívattak papot, hogy itt is összeesküdjék a halak királyának öccse az aranyhajú leánnyal, s éltek azóta együtt mind nagy boldogságban.

    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
     
    Termeszet, 2018. november 06.
    #58
  19. macseklany

    macseklany / Tulajdonos Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2014. október 31.
    Hozzászólások:
    78,957
    Kapott lájkok:
    4,637
    Beküldött adatlapok:
    0
    Hangjelzés a Chaten:
    nem
    A szerencsepróbáló királyfi (népmese)
    [​IMG]
    Volt egyszer egy királyúrfi. Ez a királyúrfi azt mondja az édesapjának:
    - Felséges apámuram! Én elmegyek szerencsepróbálni, de engedje meg, hogy elvigyem magammal az én öreg szolgámat is.
    Azt feleli erre az öreg király:
    - Én nem bánom, édes fiam, menj el, s vidd a hűséges szolgádat is, csak az életedre ügyelj!
    Felkészülődik a királyúrfi, s jó hajnalban elindulnak. Mennek, mendegélnek, s hát egyszer egy nagy rengetegbe érnek. Abban a rengetegben találnak egy forrást, mellé megtelepednek, s eléveszik a tarisznyát, hogy egy kicsit falatozzanak.
    Hát amint az ebédet elköltenék, jő egy kicsi emberke, akinek hétsinges volt a szakálla, s a vállán egy mázsás botocskát cipelt. Ez a kicsi emberke csak belészökik a forrásba, s eltűnik.
    - No - mondja a királyúrfi -, megyek utána, mert ez bizonyosan Tündérországba ment. Te pedig öreg szolgám, menj vissza, s mondd meg az édesapámnak, hogy hová mentem, s ha egy esztendő múlva vissza nem kerülök, csináltasson nagy temetést az emlékezetemre, mert akkor, tudom istenem, nem leszek az élők között.
    Azzal bészökik a forrásba, nagy hirtelen lemerül, s hát egy szempillantásra egy gyönyörűséges szép réten találja magát. Ezen a réten volt egy aranyvár, de az egész fekete gyásszal volt bévonva. Találkozik egy emberrel, kérdi, hogy miért vonták azt a várat talpig feketébe.
    - Azt bizony azért - feleli az ember -, mert a városon kívül van egy tó, s abban lakik egy hétfejű sárkány, akinek minden áldott nap egy leányt kell adni ebédre, különben az egész várost elpusztítja még a föld színéről is. Most éppen a király leányára került a sor. Senki sem ajánlkozik megmentésére, pedig aki azt megcselekedné, ugyan boldog lenne: neki adná a király a leányát, s melléje fele királyságát.
    Gondolja a királyúrfi, hogy ő bizony szerencsét próbál. Egy élete, egy halála, ha addig él, sem engedi meg, hogy a király leányát a sárkány bekebelezze.
    Hát csakugyan jött a királykisasszony fekete gyászruhában, mellette a porkoláb. Sem a várból, sem a városból nem mert senki lélek velük jönni, csak úgy messziről húzta tizenkét banda a szomorú marsot is. Mikor a tóhoz értek, a hétfejű sárkány már ott hemmedezett a tó partján, szörnyű hét száját tátogatta, s úgy várta az ártatlan leányt.
    De csak odaszökik ekkor nagy hirtelenséggel a királyúrfi, felöleli a királykisasszonyt, egy-két lépést odébb teszi, s neki a sárkánynak! Hej, szegény világ - lett itt verekedés! Csurgott a verejték mind a kettőről, mint a patakfolyás. Hanem a királyúrfi nem hagyta magát, s hat fejét le is vágta a sárkánynak. Aj, szegény egy feje, hát könyörgött a sárkány, hogyne ölje meg egészen, hagyja meg ezt az egy fejét. A királyúrfi bizony nem engedett, a hetedik fejét is levágta a sárkánynak.
    Mikor ezzel készen volt, odafordult a leányhoz, s azt mondta neki:
    - Felséges királykisasszony, most menjünk haza apádhoz, hadd örüljön!
    No, lett hét országra szóló vendégség!
    Olyan kedve is volt minden léleknek, hogy csupa gombostűkön táncoltak.
    Aközben eltelt egy esztendő, s a királyúrfinak eszébe jutott, hogy neki haza kéne menni. Hatlovas hintóba ült feleségestül, s úgy kihajtott a forráson, hogy meg se vizesedett senki, semmi. Hát mikor kiérnek, az apja ott várja az egész udvarnéppel. Volt öröm! Szinte megették egymást... Hazamentek, nagy vendégséget csaptak. Azután tojáshéjba kerededtek, a Küküllőn leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
     
    macseklany, 2018. november 29.
    #59
  20. Termeszet

    Termeszet /

    Csatlakozott:
    2018. július 21.
    Hozzászólások:
    45,737
    Kapott lájkok:
    273
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Férfi
    János bácsi tíz lánya
    ​
    Hol volt, hol nem volt, Magyarország egyik szegletében egy kicsiny falu, a falu patakjának partján lakott János bácsi. Ismerték az egész környékben, mert csak neki volt tíz gyereke, ráadásul mind lány. Lányok ugyan, de olyan, de olyan szépek. mint amikor reggel a nap felkél. A legkisebb, akit elneveztek vakarcsnak, nem volt ugyan olyan szép, mint a többi, viszont sokkal okosabb.

    Nagyon szegényesen élt a család, még azt is meg kellett gondolni, hány szem borsóból főzzék a levest. János bácsinak hol volt munkája hol nem. Nem is tudta volna eltartani a tíz gyereket, ha nincs egy tenyérnyi kertjük, ami éppen arra volt elég, hogy egy kis zöldségféle és télire a krumpli megteremjen benne. A mindennapi húst pedig a patakból halászta ki. A ruházkodás is óriási gondot okozott, mindig csak a két legnagyobb lány kapott új ruhát, ami rámaradt a kisebbekre.

    Amikor nagylánnyá cseperedett a legidősebb, János bácsi maga elé szólította:
    -Na, jányom, felnőttél végre egészségben, itt az ideje, hogy megélj a két kezed után.

    - Oszt hová menjek dolgozni, nem értek semmihez — ijedezett a lány.

    - A házimunkához értesz, elszegődsz szolgáló lánynak — biztatta az apja, és reménykedve nézett végig az egészségtől duzzadó, gyönyörű lányán. — Fél év elteltével látogass haza, hogy tudjam, hogy megy a sorod.

    A lány megígért mindent, aztán fogta a szegényes bugyrát, és neki vágott a világnak. Eltelt két félév is, de a legidősebb lány nem jelentkezett. Búsultak is a szülők nagyon, János bácsi mégis útnak indította a következő lányt is, akinek az északi csillag ragyogott a szemében.

    - Neked is csak azt tudom mondani, mint a nővérednek: járj szerencsével, és félév múlva jelentkezz, hogy, hogy megy a sorod.

    Ez a lány sem jelentkezett, aztán a többi sem. Mire a legkisebbre, Vakarcsra került a sor, már megedződött János bácsi szíve.
    - Tudom, téged is hiába várlak haza, még sem akarok a boldogulásod útjába állni — mondta könnyező szemmel.

    - Csakhogy én nem megyek sehová - húzta ki magát vakarcs magabiztosan.

    János bácsi szíve nagyot dobbant, mégsem mutatta.
    - Aztán, mért nem?

    - Mert én gazdag akarok lenni, és itthon akarok meggazdagodni, hogy idős korukra apámék is jól éljenek.

    - Miből akarsz meggazdagodni, te kis oktondi?

    - Ott a patak, Édesapám, hatalmas és tiszta, mint a szűrt víz. Oda csalogatom a nagyközség embereit, hogy a hársfák árnyékában pihenjék ki a fáradalmaikat, közben főtt kukoricát, meg gyümölcsöt árulok nekik.

    - Miből gondolod, hogy sikerül?

    - Megérzi azt az ember, apámuram. Aprólékosan kigondoltam mindent.

    Igaz, nem nagyon bízott János bácsi Vakarcs tervében, örömmel bólogatott, és elhatározta, az eddiginél nagyobb gondot fordít, a kertjük végébe ültetett két barackfára. Ahogy Vakarcs tervezte üzlet beindult, már a piacról vásárolta a gyümölcsöt, és házhoz is szállította. Három év elteltével átépítették a szegényes házukat és a tornácot telerakták cserepes muskátlival, hogy minden arra járónak megakadjon rajta a szeme.

    Nagy híre ment János bácsiék szerencséjének, Sőt, eljutott a kilenc lány fülébe is. Sorba be is állítottak családostul, hogy személyesen győződjenek meg, igaz-e a hír?

    Erre várt Vakarcs. Arra, hogy a szüleit boldognak lássa, és ne mindig a gyerekeik utáni epekedésüket keljen látnia. Amikor észrevette, hogy egyik testvére sem akaródzik hazamenni, eléjük állt. Meleg szívvel, de kemény hangon szólt:
    - Látom rajtatok, itt szeretnétek maradni.

    Néma bólogatás volt a válasz.

    - Ez megoldható, de nem ebben a házban. Vettem nagyon olcsón egy hektár földet. Olcsón jutottam hozzá, mert nem termő föld, és eddig kihasználatlanul hevert. Dimbes-dombos és az is sziklás, itt-ott van közöttük legelő. Jó szívvel nektek adom, és osszátok fel magatok között. Nem kell más hozzá, hogy jól megéljetek belőle, mint ötlet és szorgalom. Az ötletet megkapjátok tőlem, a szorgalom a ti dolgotok.

    A lányok csalódtak egy kicsit, de elfogadták az ajánlatot. Végre újból együtt volt a család, mindenki jól járt, és mindenki boldog volt, különösen a szülők.
     
    Termeszet, 2018. december 01.
    #60
Oldal 3 a 4 -ból
Címkék :