2021 Előzetes Eleven kór

Miwan?! – Eleven kór



A traumatizált gyermekkor végígkíséri az embert egy egész életen át, pláne, ha annak hegei újra és újra felszakadnak, mind a lelken, mind a pszichén, úgy a testen is. James Wan új filmje nem finomkodik e folyamat bemutatásával; a gond az, hogy a film maga ez az Eleven kór.


A várandós Madison (Annabelle Wallis) bántalmazó kapcsolatban él. Férjével folytatott heves vitája után azonban teljesen megváltozik az élete. Nárcisztikus férjét egy különös alak az éj leple alatt megöli, őt pedig úgy elveri, hogy elvetél. Ha a gyász nem kínálna elég fájdalmat, még egy másik, sokkal elemibb dimenziót is megnyit Madison elméjében, a nyers rettegést. Megőrülésének stációit húga, Sydney (Maddie Hasson) segíti elodázni, de kettejük között sem fenékig tejfel a kapcsolat, ha az őszinteségről van szó. Sötét képek kezdik gyötörni, látomások kegyetlen gyilkosságokról, amelyek között egyetlen kapcsolódási pont van; Madison gyermekkora, és múltjának legsötétebb foltja, Gabriel.



Wan visszatért a gyökereihez, a DC-nél tett vízalatti kitérője után, a Démonok között 2. után öt év elteltével ismét horrort rendezett. Nem csak a gyakorlati megoldás terén, de alap attitűdjében is ott folytatta, ahol abbahagyta a Halálos iramban előtt. Az Eleven kórra sokkal inkább jellemző atyja karriereleji kísérletező habitusa, mint a későbbi, középkategóriás kommerszhorrorjaira, amelyek felett producerként bábáskodott.

Itt kell leszögeznem, mielőtt bármely irányba elbillene a mérlegem nyelve, az Eleven kór lebilincselően szabad.
Wan olyan renomét épített magának, hogy nem túlzás azt állítani, a 21. században nincs horror és Wan egymás nélkül. Ez a kötetlen, kvázi régi baráti viszony alapoz meg az örömjátéknak. Wan azt csinál, amit akar a zsáner elemeivel; ha kell mélyre megy és pszichológiailag hat, ha kell a felszínen a retinánkat trancsírozza, és ha kell a kettő között lavíroz. Megidéződik itt minden, ami horror. A főgonoszban A körhöz hasonló szörnyfilmek, az akciószekvenciákban A kaptár, gondolatiságban a két nagy idol, Brian De Palma és Dario Argento munkássága, és persze a Wan filmográfia is; zenei stílusában a Fűrész, konfliktusaiban a Démonok között, hatásmechanizmusában pedig az Insidious.

Sőt, a direktor egy nyilatkozatában viccesen azzal csigázta a kedélyeket, hogy az Eleven kór a Jégvarázs horrorkivitelben. Nem is mondott butaságot.
A film a szülői lét iránti vágyakozás, a biológiai kapcsolódás jelentőségének témaköre mellett a legfontosabb tartalmi mezőt a testvériség köré húzza. Madison és Syd kapcsolatának elmélyülése, próbára tétele, majd végül felemelkedése szép ívet ír le, kifejezetten ötletesen mutatva be a család intézményének szociális és morális kulcsszerepét. Kár, hogy a fókusz nem ezen a síkon helyezkedik el.



Az Eleven kór egy szimpatikus, jó kiállású ismerős, akivel sok mindenről lehet beszélgetni egy röpke találkozás alkalmával. Hosszúhétvégére azonban már nem megfelelő társaság, mert a témák harsányak ugyan, de nem tartalmasak. Madison családi drámája gyorsan kipukkad, a helyét pedig a legbénább X-akták epizódokat idéző nyomozósztori veszi át. A rendőrség teljesen inkompetens a gyilkossági ügyek felgöngyölítésében, ami tulajdonképpen nem is valósulna meg, ha az ön- és közveszélyesnek tartott gyanusítottat és vélt cinkostársát nem hagynák szabadon „garázdálkodni”. Egy nettó hibbantnak tűnő, minimum háromszoros gyilkos személyt ugyanis a józan paraszti ész szerint nem kellene egy zsúfolt fogdába zárni. Persze a narratíva (és a gore) szempontjából indokolt döntés volt, hiszen ebben a jelenetben jut el a film a katarzishoz.

Az Eleven kór legerősebb jelenete bűnben fogant; élvezetben és logikátlanságban, ami Wan örömjátékának két hívószava, egyben minősítése.
Az egyébként az Eredet utolsó képsoraira hajazó, „nyitott véget” erőltető záróakkord két óra játékidőt követően felvilágosított, hogy miért nem tudtam minden igyekezetem ellenére sem szeretni a filmet. Mi volt az a tényező, ami ott motoszkált a fejemben végig, és percről percre egyre nagyobb intenzitásra kapcsolt. Az Eleven kórnak hiányos expozíciója és hibás az inciting incident, vagyis az eddigi történéseket a saját medréből elmozdító és a cselekményt beindító esemény. Ezt a spoilerveszély miatt ugyan nem árulhatom el, de azt igen, hogy nem kell vájt fül a hiba megleléséhez.

Wan tető alá hozta napjaink legismertebb horrorszériáit, amelyek első epizódjai máig kultikusnak számítanak. A Fűrész brutalitása, a Démonok között aurája és az Insidious hatásmechanizmusa etalonnak számítanak a zsáneren belül, amelyeket oly sokan próbálták már leutánozni. A minőségi hentelést, suspense teremtést és jump scare-eket az elmúlt 20 évben a sok megbukott produkció elcsépelte, agyonhasználta, mintegy megváltókként ragaszkodva hozzájuk. Ezekben mester Wan, és nem az ő hibája az emberek kiismerték ezen tényezőket. Emiatt ezzel a filmjével Wan inkább egy háttérvokalista, mintsem egy metálbanda frontemberének látszatát keltette.

Az Eleven kór kiszamítható ijesztegetésekre épülő stílushibrid, amit lehet imádni és lehet utalni, piszok nehéz valahol e kettő között stagnálni.
Nekem kellett ez a pár nap a megtekintését követően, hogy el tudjam foglalni a drosztomat a skála mediánján és nyugodt szívvel ajánlani a horrorrajongóknak. Ők sok értéket találnak majd benne, míg mások leginkább egy szót fognak ismételgetni: „he?”

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/eleven-kor-kritika