Elmém házának minden lakója – Ők Az Ők (Men) az Ex Machina és az Expedíció rendezőjének új filmje, ami a korábbiakhoz képest is végletesebb és taszítóbb, de tartalmas filmélmény. Az idei Cannes-i felhozatal legizgalmasabb filmjét (legalábbis számomra) nem is a versenyprogramban kellett keresni. „Csak” a Kritikusok hetén mutatták be Alex Garland (Ex Machina, Expedíció) legújabb alkotását, amire annak kamarajellege ellenére nagy volt az érdeklődés. Nem hiába! A forgatókönyvíróból lett rendező (például a 28 nappal később vagy a Napfény szkriptje is hozzá köthető) már az első két nagyjátékfilmjével is megmutatta leginkább a furcsa kifejezéssel illethető művészetét, de az Ők című pszichohorrorjával végleg eldőlt: Alex Garland saját szerzői életművét tudatosan és egyre intenzívebben építgeti. Az Expedíció sokhelyszínes és többszereplés filmje után az Ők visszatér az Ex Machina koncentráltabb és egyszerűbb jellegéhez. Harper (Jessie Buckley) egy trauma után szeretne néhány napot eltölteni egy vidéki szálláshelyen. A sokszázéves épület egy kiadó minikastély az angol vidék egy eldugott zugában. Mint kiderül, az esemény, amit szeretne maga mögött hagyni, férjének halála volt. James (Paapa Essiedu) vagy szándékosan, vagy megcsúszva, de lezuhant házuk tetejéről, hogy a Temze parti vaskerítéssel találkozva lelje nem éppen természetes halálát. A remények szerint lelki gyógyírt rejtő házat a helyi lakos Geoffrey (Rory Kinnear) mutatja meg a fiatal nőnek. Ahogy Harper felfedezi a települést és az azt övező erdőt, kiderül, valami nem stimmel. Londonból Skócia felé haladva vékonyodik a határ józan ész és őrület, civilizáció és ösztönök, de még inkább kereszténység és pogányság között. A vesszőből font embertől (némi földrajzi csalással, de még mindig az északi régióban maradva) a Fehér éjszakákig ez a táj bebizonyította, hogy hordozója valami ősibb, az emberi mélységekben lakozó és jó ideje elnyomott motívumoknak. Az Ők szó nélkül, csak a városi templom kellős közepén elhelyezett pogány kőoltárral jelzi, valami sátáni zajlik ezen a helyen. A keresztény Isten felé fordított női termékenységi szimbólum felfogható blaszfémiának, ahogy az egész film nézhető egyszerűen a horror műfaji szemüvegén keresztül, de egyiket sem érdemes; az Ők sokkal inkább a lélek, és az abban rejlő trópusok kutatója. Tudat feletti és alatti birodalom határa elmosódik, a cselekmény előrehaladtával a kettő összecsúszik elbizonytalanítva a különös oltár és a még különösebb lakosság valóságosságától. Az Ők világa inkább tudati táj, semmint igazi környezet. Garland korábbi filmjeiben is alkalmazta a lélek kivetítését a többnyire zárt világokba. Az Ex Machinában a mindentől elzárt palota valójában a vágyakból épített árnyékén/vágygép megteremtésének közege volt. A nagyobb volümenű Expedíció expresszív, a Sztalker Zónájára hasonlító világa valójában pedig apropó volt az önpusztítás megnyilvánulására. Az Ők folytatja az egy motívumcsokorra felfűzött stilizált világok sorát. A metaforikus olvasatot pedig humorosnak is felfogható ügyes elemmel húzza alá, ugyanis az Ők minden férfi szereplőjét Rory Kinnear játsza. A Daniel Craig-féle James Bond-filmek Tannerje páratlan alakítást nyújt a több, mint féltucatnyi szerepben. Karakterei akár egy-egy mondattal képesek teljesen új alapokra helyezni a filmet a Férfi több aspektusát kiemelve és kikarikírozva. De ki is ez a Férfi, akinek végtelen sok arcát ugyanaz az egyetlen színész adja? A választ Harperben, pontosabban elhunyt párjában kell keresni. James a visszaemlékezések alapján igazán toxikus környezetet teremtett Harper számára, akit verbálisan és fizikailag is bántott, majd a szakítás hevében öngyilkossággal is fenyegetőzött. Hogy a zuhanás a tetőről szándékos volt-e, nem fontos (a film nem is ad rá választ), a bűntudat a nőben mélyen gyökeret vert. Erre a kapcsolatra, annak végére, és persze a lüktető bűntudatra emlékezteti minden férfi Harpert. A különböző karakterek a tragikus véget ért házasság különböző aspektusait világítják meg. Mert James volt a plébános lelki megnyugvásban is érzelmileg manipuláló karaktere, de a bugyuta vicceivel nevettető Geoffrey is. Garland rendkívüli pontossággal állította össze a férfiak karát a kapcsolatban fel-felbukkanó szerepek szerint, közéjük állítva a gyereket, de a biztonságot jelentő rendőrt is. Bátran írom le a film (egyfajta) értelmezését, hiszen az Ők kapcsán spoilerről beszélni aligha lehet. A cselekmény kimerül a sokat látott horroralapban: a nő életére a rém, ezesetben egy halom férfi tör. Alex Garland filmje viszont inkább a vizualitással meséli a történetet, amit szavakban visszaadni aligha lehet. Különösen igaz ez a film fináléjára, ahol a Cronenberg/Carpenter tengely testhorrorjait megszégyenítő (újjá)születés jelenet bontakozik ki. A film végén egy (a rendező elmondása szerint az Attack on Titanből is táplálkozó) ijesztő jelenetben, a felsorolt férfiak karából egy négyszer is megszüli önmagát. A fináléban összeér a kultúra előtti primitív ősélmény a nárcisztikus kapcsolatmodellel. Az Ők távol sem a biológiai nemet teszi meg horrorrémmé. A több áttétes születés/mutáció jelzi, a probléma az, amivé a patriarchátusban sok generáció óta nevelkedett társadalmi férfifelfogás lett. A nőt érzelmi kitartottként kezelő instabil torszülött, ami halála után annak tudatalattijában üldözi az áldozatot. Hogy a film mennyire a főszereplőnő elmevilágát festi le, az intenzív színhasználat is jelzi. Két ellentétes színséma váltakozik a film alatt, ami mégis kiegészíti egymást. Az élénk zöld az éppen virágzó természeté, míg a narancs-vörös a béklyózó önmarcangolásé. A kettő között, vagy ha egészen pontos akarok lenni, a kettő fölött áll Harper általában visszafogott pasztell színvilága. A nő színei összegzik és rendszerbe foglalják a kifejező élénkséget. A film operatőre Rob Hardy, aki Garland előző két filmjét is fényképezte (szintén visszatérő Geoff Barrow és Ben Salisbury zeneszerzők), mesteri munkát végzett az erdei külsőkben és a világítással végletekig stilizált belsőkben is. A mérgező párkapcsolatból szabadult feleség története kiváló környezetre lelt Alex Garland testhorrorjában. A rendező az elszigeteltséget most is a belső világ vetítővásznául használja, ahol külső párra lel minden érzelem, vágy, sérülés. A művészhorrorban számos rétegben egymásra helyezett gondolati háló bizony nehezebben befogadható, mint az Ex Machina, de sokkal inkább összeszedett, mint az Expedíció volt. Képekkel, de még inkább benyomásokkal mesélt történet a lehető legkevesebb tisztázással, de annál katarktikusabb élménnyel, ha időt adunk neki. 2022. június 19. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/men-2022-kritika
