Ember vagy, szörny? – Rémálmok sikátora Vannak azok a filmek, amikre az ártatlan járókelő prekoncepciók és alkotói pálya vagy név ismeretének hiányában rácsodálkozik; a hétszázát neki, micsoda film! Ellenben, ha tudja ki fia-borja, jelen esetben Guillermo del Toróé, már kiegészíti; de lehetne jobb is. Vurstlisok közt talál menedéket a lelke és környezete vihara elől igyekvő Stan (Bradley Cooper). Sötét a múltja, de fényes jövő csillan szeme előtt, mikor végre felismeri, mi a benne rejlő tálentum. Rövid időn belül a svindlik mesterévé képzi magát a vándorcirkusz vezetője, Clem (Willem Dafoe) és a züllött mentalista, Pete (David Strathairn) mentorálásában. Jövőjét az áramnyelő műsoránál többre hivatott Molly (Rooney Mara) oldalán hiszi, a nagyvárosi fényáradatban. Sikeres a mentalista-attrakciójuk, azonban a ködös cél vezérelte pszichológus, Dr. Ritter (Cate Blanchett) ráébreszti a fiút, hogy nem lakik Isten metropoliszban, hiába hazudja azt rászedett kuncsaftjainak. Érezhető egy különös visszásság a Rémálmok sikátorában – roppant feszült, de fájóan izgalommentes, erre pedig maga Guillermo hívja fel a figyelmet. Cooper határozott és precíz érzelmekkel tölti meg az apjával való viszontagságos kapcsolatától mételyezett hullócsillagot. Rögtön a nyitányban lángba borul a ház, ami beteg apja halálos ágyának porhüvelye lett. E lángok később vissza-visszatérnek álomképek formájában, mi pedig egyre több és egyre direktebb információt tudunk meg kettejük viszonyáról. Anélkül, hogy elárulnám a nagy csavart, beszéljünk a fogalomról. A Harcosok klubja bír az egyik legjobban működő plot twisttel (hangsúlyos, hogy nem a legváratlanabbal), amely a végkifejlethez közeledve már szinte kínosan egyértelmű, a filmformanyelvi és a konkrét verbális eszközökkel való manipuláció azonban teljesen megvezeti az agyunkat. A foreshadow, vagyis előrevetítés eszköze egy bevillanó képkockától egy konkrétan megállított kép alánarrálásáig terjed Fincher filmjében, ám az extravagáns mesélési mód olyannyira a film szerves része, hogy a varázslat nem tűnik többnek bravúroskodásnál. Del Toro munkásságának ereje és célja soha nem a nézők megvezetése volt. Így egy erős, de szinte már el is várt helyzetben tudjuk meg Stan drámájának valódi arcát, amitől a rendező valamiért mégis döbbenetet vár a fináléban. Guillermo egy nyilatkozatában Jézus és Oidipusz király történetéhez hasonlította a Rémálmok sikátorát. Nem nézzük úgy a Messiás történetét, hogy közben arra számítunk, nem feszítik keresztre, és arra sem teszünk fogadást, hogy Szophoklész hőse nem fekszik össze a saját anyjával. Ezek a történetek jól ismertek, kőbe vésettek, pontosan tudjuk már mi fog történni. Ebben az interjúban azonban nem a fentebbi csavarról beszélt, hanem a tényleges narratíváról. Ha úgy tetszik, ez egy gengszterfilm, amelynek műfaji velejárója a Stanhez hasonló svindlerek elkerülhetetlen bukása. Ismerjük a műfaj toposzait, azonban a direktor által említett történetekkel kapcsolatosan nem szabad elfeledni, hogy hiába ismert történetek, azoknak is van egy első olvasata, első befogadói élménye, még ha a keretrendszer ismert is, az újdonság erejével hat, és hatnia kell. Nyílt lapokkal játszik a direktor, olyannyira, hogy bármit beleláthatunk, mint jósnő a tarotba. Nemcsak a történet mellőzi a meglepetésfaktort, szereplői, akárcsak azok társadalmi szerepük, motivációmentesek. Hiszen mi célja lehet egy vurstlisnak a szórakoztatáson kívül? Élnek egyik napról a másikra a létminimumközeli egzisztenciájukban, de kitörni senki sem akar, de még csak társadalmi megbecsülést sem várnak el, mint mondjuk A legnagyobb showman társulata, bár nincsenek is kirekesztve. A film második fele a nyüzsgő városi elit életébe kalauzol minket, és itt sem sokkal másabb a helyzet, de legalább vannak elvesztett szeretteiket gyászoló pénzemberek, akiket Stan kiforgathat a vagyonából, az ebben segédkező klasszikus femme fatale pedig szintén csak a funkcióját látja el. Ez eddig egy 1939-ben játszódó Szemfényvesztők-prequelnek tűnik, sokszor látott fordított királydrámának, amiben kizárólag Cooper karaktere bír éles kontúrral, amiből a színezés olykor kifut, átlóg a közegébe. És bár egy 1946-ben megjelent noir-regényen alapszik, melyből ’47-ben már készült mozgóképes adaptáció, mégis, egy remekül összerakott „deltorós” film a Rémálmok sikátora. Mert mi a mexikói mester mércéje? Bivalyerős atmoszféra, lüktető feszültség, pengeéles fény-árnyék, lélegző díszlet és kosztümök. Bármelyik releváns Oscar-díjat megkapja (esetleg mindet), egy fanyalgó szavam se lesz. A nyers brutalitás és a művészi esztétika adekvát kapcsolata, a Bíborhegy legjobb pillanatait idézi, a harmadik felvonásban pedig fúzióra lép az első etap dark fantasy-jellege a második noir-mivoltával. Sőt, egy póktestű mutatványoslány a groteszk, egy gyilkos mama a fekete, a rendező imádott arcroncsoló fétise pedig a gore humor csúcspontjai, vagyis van itt minden, mi szem-szájnak ingere – már akinek. Eddigi magnum opusán, A faun labirintusán kívül minden filmje megosztó lett a direktornak, talán nem is véletlenül. A Rémálmok sikátora sem fog széleskörű tetszést kiváltani a mozik népéből, azonban egy újabb ékes példája az erényei egy részének, sőt, azoknak talán a legjobb is. Ironikus, hogy a természetfeletti jelenleg egyik legmagasabban jegyzett mestere épp egy azt nélkülöző filmbe tud a legtöbbet becsempészni magából. Központi motívumként jelenik meg például a tarot, amelyet elmondása szerint édesanyja rendszeresen használt. Ez az a jóskártya, amely a stilisztikai eleme annak a Gresham-regénynek, amelynek adaptálása régi szerelemprojekt volt számára. A póktestű asszony szintén túlmutat az 1932-es botrányfilm, a Tod Browning-féle Szörnyszülöttek adta inspiráción; a gyerek Guillermót sokkolta a látvány, amikor meglátott egy ilyen mutatványost. Del Toro filmográfiáját egy fő motívum köti össze: az ember, mint szörnyeteg. Évtizedek óta kreál szörnyeket, hogy tételét bizonyíthassa, most megszemélyesíti ezt egy karaktere. A velejéig romlott Clem szó szerint rémlényt farag a kiüresedett, eltévelyedett lelkekből, egy férfiből, aki visszatérve a háborúból, piába folytja józan eszét. Olyan a Rémségek sikátora del Toro számára, mint Tarantinónak a Volt egyszer egy… Hollywood – kivonja magát, mint szerzőt, hogy helyébe az élménygyűjtő cinefil lépjen évtizedes profizmussal és elhivatottsággal egy műfajban, ami számára is új, de régi vágy. A Rémálmok sikátora nem a legjobb Guillermo del Toro-film, kissé felszínes karakterei és nem kimondottan izgalmas története miatt. És nem is első alkalommal bizonyítja egy film, hogy lehet középszerű, ha vízió van mögötte, rossz sose lesz belőle. 2022. február 2. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/remalmok-sikatora-kritika
Rémálmok sikátora Guillermo del Toro egy lassú, megfontolt thrillerrel viszi el a nézőt a rémálmok cirkuszába. A patinás mexikói filmrendező utoljára 2017-ben jelentkezett, akkor az igencsak megosztó A víz érintésével tarolt az Oscaron, most azonban egy merőben más jellegű produkcióval bővítette életművét. A Rémálmok sikátora nem feltétlen tekinthető nagyobb premiernek idén, pedig a végeredményt látva bőven megérdemli a figyelmet, még ha talán sokak torkán meg is fog akadni a komótos, ámde hasonlóan velős dráma-thriller. A Rémálmok sikátora (mely az 1947-es azonos című film újragondolása) a vurstlisok tehetséges mutatványosainak - vagy épp sarlatánjainak, ahogy tetszik - világát viszi vászonra, ahol egy egészen különös társaságba keveredünk bele Stanton Carlisle (Bradley Cooper) figuráján keresztül. A főhős kilétéről vagy éppen múltjáról csak apró morzsákat tudunk meg, de ennyi is épp elég ahhoz, hogy érezzük, vaj van a füle mögött. Mindez viszont nem számít, ugyanis Clem Hoatley (Willem Dafoe) vurstlijában nem számít, honnan jöttél, vagy hogy milyen bűntettek száradnak az ember lelkén - egészen addig, amíg kellő diszkrécióval végzi valaki a munkáját. A varázslatosnak ható trükkök és látnoki erejű madámok azonban véletlenül se tévesszenek meg senkit: a szemfényvesztés mögött egy jóval komorabb és kiábrándító világ bújik meg, ami viszont még így sem a legrosszabb hely, ahol valaki kiköthet. Del Toro filmje pedig nem rest mindezt alaposan bemutatni, ugyanis a 2,5 órás játékidő egy igen tetemes részét fogjuk eltölteni a bazári mutatványosok köreiben. A kritika hátralevő részeiben bőven fogom méltatni a Rémálmok sikátorát, viszont előtte muszáj kitérnem arra, hogy egy alapvetően hosszú filmről beszélünk, ami még valós játékidejénél is jóval terjedelmesebbnek érződik. Del Toro nem volt szívbajos, és a kelleténél egy fokkal sem írta dinamikusabbra vagy feszesebbre filmjét, ami végig imponáló magabiztossággal és komótossággal vezeti cselekményét. A finálét leszámítva minden szegmens kifejezetten lassú és megfontolt, a film történetmesélése pedig nem csak a tempóját, de struktúráját illetően is érezhetően eltér a hollywoodi sztenderdektől. Abszolút kettős érzéseket szült bennem, hogy ugyan aktívan hosszúnak éreztem a Rémálmok sikátorát, ami ezáltal borítékolhatóan rosszabbul fog szerepelni a nagyközönség előtt, de valahogy mégis végig lekötött és beszippantott az egyre romlottabb atmoszférája. Volt nem egy olyan jelenet, ami más esetben lehet könnyedén a vágóasztalon végezte volna, de úgy érzem, szinte mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy a végére kiteljesedő karakterdráma olyan brutálisan nagyot üthessen, mint amekkora gyomrost az végül kiosztott. A Rémálmok sikátorának esetében egy határozott vonallal két nagyobb félre szelhetjük a cselekményt: az elsőben egy jó ideig a vurstli lesz az otthonunk, hasonlóan Stantontonhoz, aki itt fogja ellesni a mentalizmus minden apróbb fortélyát. Két nagyobb kivétellel itt ismerkedünk meg minden fontosabb karakterrel, akik valamilyen különleges tehetségnek köszönhetően mindannyian kiveszik a részüket a vurstli sikerességéből. Fontos megjegyezni, ha valakit abszolút nem köt le ez a világ, vagy alapjaiban elutasítja a szemfényvesztést mint olyat, akkor az esélyes, hogy nem találja majd itt meg a számításait. Del Toro filmje ugyanis - főleg annak első fele - szinte kizárólagos figyelmet szentel a mutatványosok személyének, vagy épp a "kulisszák" mögötti titkoknak. Kártyavetés, jóslás, fizikai törvényekre támaszkodó trükkök vagy épp a "rémlények" nyomorúságos és kiszolgáltatott életének vizslatása - lesz itt minden, a film pedig el mer, és nyugodt szívvel el is fog időzni a vurstli performanszain, mindeközben a néző pedig olykor talán joggal érezheti, hogy mindez viszont nem tart valójában sehova. Del Toro majdhogynem a cselekmény utolsó harmadáig rejtegeti, hogy mire megy ki a játék, abban viszont nem lennék biztos, hogy ez feltétlenül tudatos döntés lett volna, nem pedig a történetmesélés kudarca. Én talán mégis tudatos kreatív húzásnak tudnám be, legfőképp azért, mert a zárás során van egy "heuréka!" pillanat, amikor hirtelenjében minden összeáll: utólagosan már kristálytisztán látszik, hogy Stanton minden a vurstliban szerzett tapasztalata a későbbiek során visszaköszön sorsában. Ha pedig a néző figyelt a film néha talán se füle, se farka hatású jeleneteire, akkor egészen izgalmas, és hasonlóan értékes dimenziók nyílnak meg a Rémálmok sikátora értelmezésében. A cselekmény már említett második felében akár egy új film is kezdődhetne, hisz mind időben, mind térben egy hatalmas ugrás történik, de szinte a teljes karakterfelhozatal mellett még a hangulatvilág is érezhetően megváltozik. Ettől fogva hangsúlyosan Stanton és a Rooney Mara által megformált Molly figurája kerülnek a középpontba, de további bonyodalmakat hoz még a történésekbe a rideg és tekintélyt parancsoló pszichiáter, Dr. Lilith Ritter is (Cate Blanchett). A meredek váltás teljesen indokolt volt, hiszen a vurstliban való lassúzás épp kezdett kifogyni a szuflából így bő 1 óra után, ám az vitatható, hogy mennyire tekinthető elegánsnak ez az átmenet nélküli megújulás. Az egyik mellékhatása ennek a hirtelen váltásnak épp az volt, hogy a Rémálmok sikátorának újból lendületet kellett szereznie, ami egyébként aztán sikerült, ám ezen a ponton nem kérdés, hogy rendre komoly ritmus- és pacingbeli problémák akasztották meg az élményt. Komolyak, de megbocsáthatók. Megbocsáthatók, mert del Toro filmjéből végig süt a rendezői szándék és mesélni akarás, amihez egyébként egy olyan látvány- és hangulatvilág társult, mely mintha az általunk ismert világ egy kontúrusabb leképeződése lenne. A gyönyörű, egyúttal az élmény szerves részét képező fényképezést izgalmas és fantáziadús díszletek kísérik, kezdve a vurstli varázslatosan idegen sátraitól, egészen Dr. Ritter izgalmas megjelenésű irodájáig. Technikai és esztétikai szempontból is egészen magas minőségű alkotás a Rémálmok sikátora - bár ez del Toro filmjei kapcsán szinte már elvárható -, ez alól pedig Nathan Johnson zenéje sem kivétel, ami ugyan magában is hallgatható, de a jelenetek alá téve hozzák ki igazán a film hangulatában rejlő kettősséget. Én ugyan tartalmát tekintve is borzasztóan élveztem del Toro thrillerét, viszont el tudom képzelni, hogy ha egyesek kevésbé fogékonyak a témára, vagy épp a film sajátos atmoszférájára, akkor Stanton Carlisle története némi hiányérzetet hagyhat maga után. Nem tagadom, bennem is sokáig motoszkált ez a furcsa érzés, mintha valami hiányozna. Főleg, hogy a film manipulációval alaposan megszórt, emberi gyarlóságról írt történetének csúcspontja (már ami a főbb konfliktust illeti) közel sem annyira finom vagy elegánsan felépített, mint az azt megelőző szegmensek - de működik. A Rémálmok sikátorát azonban már csak a zárójelenete, és az ahhoz kapcsolódó felismerés végett (amit én, őszintén bevallom, abszolút nem láttam jönni) már megérte volna megnézni. Olyan brutális erejű, fantasztikusan felépített végpontról beszélünk, ami az azt megelőző 2,5 órát is minimum egy polccal magasabbra helyezte. Egyszerűen nem számítottam arra, hogy a sokáig tudatosan, olykor talán kevésbé tudatosan ködösítő cselekmény épp akkor fog pofán vágni, amikor lelkiekben már a stáblistára készülök. Ezen a ponton kell megemlítenem Bradley Coopert, akit már pusztán a szóban forgó jelenet miatt is két Oscarra kellene jelölni, de az egész filmben parádézik, és viszi a hátán a cselekményt úgy, hogy mellette Cate Blanchett, Willem Dafoe, Toni Collette vagy épp Rooney Mara is hibátlant nyújtottak. A hideg ráz még most is attól a jelenettől, le a kalappal Cooper előtt, aki egyébként már nem először bizonyítja, hogy egészen sokoldalú drámaszínész. A Rémálmok sikátora beállítottságtól függően egy rendkívül könnyen, vagy abszolút nem ajánlható film, melynek szinte egyetlen visszatartó ereje annak érezhetően, és joggal kritizálható lassú folyása. Mégis, én a fantasztikus, maradandó finálé fényében azt mondom, megérte Guillermo del Torónak ennyire komótosra venni a figurát, hiszen még az első pillantásra jelentéktelenebb jelenetnek is nagy szerepe volt abban, hogy a dörzsölt mutatványos Stanton története ekkora erővel hasson. Közel minden tekintetben magas színvonalú filmélmény, amiben gondolat, szándék és érzelem is fért bőven. Bradley Coopert pedig mindenre is jelölni, pont. 2022 február 2. https://www.puliwood.hu/kritikak/remalmok-sikatora-kritika-305765.html
