2021 November Étel, élet, vetyengés – A boldogság íze

A témát ebben részben 'Filmek Bemutatói' Péter28 hozta létre. Ekkor: 2021. november 13..

  1. Péter28 / Guest

    Étel, élet, vetyengés – A boldogság íze

    [​IMG]

    Hiába a sztárparádé és a Michelin-csillagos fogások ígérete, még csak éhes se lettem a film végére – A boldogság íze (Smagen Af Sult) csak azt mutatja meg, milyenek lennének a szappanoperák, ha a dánok találták volna fel őket.

    Szuper csapat verbuválódott össze A 64-es betegnapló, a Rekonstrukció és a Minden rendben lesz alkotója, Christofer Boe új filmjéhez: az írásban Tobias Lindholm segédkezett neki, aki nem kisebb történeteket tett le az asztalra, mint az Oscar-jelölt A vadászat vagy az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek, míg a kamera mögött Lars von Trier egyik állandó alkotótársa, Manuel Alberto Claro, a Melankólia, A ház, amit Jack épített és A nimfomániás operatőre volt. A főbb szerepekben a Kurszkból és a Fácángyilkosokból ismerős Katrine Greis-Rosenthal és a Trónok harca Jaime Lannistere, Nikolaj Coster-Waldau láthatók.

    (Bevallom, bennem ezidáig nem is tudatosodott, hogy Coster-Waldau dán – a tavalyi Krudttønden előtt egy évtizedig még csak Skandinávia felé sem nézett, utoljára 2009-ben játszott hazai terepen az Anders Thomas Jensen által írt Ved verdens endében, amiről idehaza nem is hallottunk, de elég betegnek tűnik ahhoz, hogy hamarosan pótoljam.)

    [​IMG]

    Kevés bosszantóbb dolog van annál, mint amikor ennyi nagynevű alkotó egy középszerű filmet tesz le az asztalra. Nem rossz A boldogság íze, sőt teljesen nézhető,

    nem sokan fognak azonban sokáig emlékezni rá – nincs ugyanis miért.
    2012-ben készítettem egy listát kedvenc gasztrofilmjeimről, majd 2018-ban még ötöt csaptam melléjük – a sorból szépen kirajzolódik a szubzsáner (már ha egyáltalán annak tekinthető) receptúrája: az élet- és az ételszeretet mindig kéz a kézben jár, és rendszerint egy szerelmespár vagy egy család egymásra találása áll párhuzamba a gasztronómiai sikerek elérésével – az esetek többségében a vígjáték műfaján belül.

    A skandinávok is belekóstoltak nem egyszer a műfajba: Gabriel Alex 1987-es Babette lakomája című kultfilmje egyenesen Oscart hozott a dánoknak, míg a svéd Teresa Fabik 2013-as Love and Lemons – Az igaz szerelem receptje című romkomja „csupán” egy kellemes másfél órát a mozinézőknek. Ez utóbbi remek példa arra, hogyan lehet egy működő hollywoodi receptúrát a helyi viszonyokra adaptálni: Fabik valódi drámával és skandináv ízekkel gazdagította az ismert receptet egészen nagyszerűen.

    [​IMG]

    A boldogság íze tehát nem volt előkép nélküli vállalkozás. Története passzol is a sorba: Maggi (Katrine Greis-Rosenthal) és Carsten (Nikolaj Coster-Waldau) viszik Koppenhága egyik legkülönlegesebb éttermét, a Malust, miközben házaspárként két kisgyereküket is nevelik. Minden vágyuk, hogy Michelin-csillagot szerezzenek – álmuk hajszolása közben azonban éppen csak egymás vesztik szem elől.

    Gasztronómia, szerelem – az alaphelyzet tökéletesen beleillik a gasztromozik sorába,
    az alkotók azonban úgy döntöttek, nem viszik tovább még a jól működő elemeket sem. Teljesen félrevezető a film nemzetközi piacra szánt plakátja, melyben a két főszereplő egy alapanyagokból vetett dunyhában fekszik meztelenül – pontosan azt a szenvedélyt, azt az érzékiséget hiányolom a filmből, ami a műfaj sajátja, és amit ez a plakát is sugall.

    Számomra teljesen érthetetlen, hogy egy gasztronómiai környezetbe helyezett filmben ennyire elhanyagolják a gasztronómia ábrázolását – a felvezetésben ugyan még kapunk néhány foodporn képsort, de utána mintha teljesen elfelejtkeznének erről, és innen kezdve az étterem és a Michelin-csillag is csak egyfajta MacGuffinként dinamizálja a történetet. Itt már tisztán kirajzolódik, hogy az alkotók nem állnak be a sorba: nem lesz sem kajakóma, sem romkomozás, inkább a dán drámák útján jár majd az ezen a területen szocializálódott csapat.

    [​IMG]

    Sajnos azonban A boldogság íze nem lett sem egy A vadászat, sem egy Még egy kört mindenkinek. Míg az előzőek szépen elmélyülnek a karakterek és a problematika kibontásában, A boldogság íze sokszor csak a felszínt kapargatja. A Michelin-csillag hajszolása és néhány múltbéli epizód kibontása pont annyit visz el a játékidőből, hogy hiányérzeteket keltsen a valóban fontos motivációk és kapcsolódások terén.

    A Boe-Lindholm páros fejezetekre osztja a flashbackekből építkező történetet, melyeknek szájbarágós címeket ad,
    és melyekben sokkal inkább a történésekre, mintsem a megfelelő arányokra fókuszál. Nincs karakterfejlődés – vagy legalábbis nem látjuk kibontakozni –, és nincs valódi kommunikáció a szereplők között, így az események hátterében álló mozgatórugókról is csak találgathatunk. A szereplők sokszor viselkednek gyerekesen, miközben saját gyerekeik hozzák meg a felnőttekhez méltó döntéseket, és ők mondják ki a kulcsmondatokat is. A film egyértelműen legerősebb jelenetében kislányukra (Flora Augusta) szegeződik a kamera – a gyereknevelés felelősségének kérdéseit megpedzegeti a film, de sajnos, ahogy a gasztronómiai szálon sem, ezen a vonalon sem megy tovább.

    A guszta fogások elhanyagolása nem csupán a gourmet-knak fáj majd: nem véletlen, hogy az étel és az élet szeretete közötti párhuzam adja a gasztrofilmek mozgatórugóját, és ennek elhagyásával egy komoly réteg is elveszik a filmből. Mit kapunk helyette? Vetyengést. Szeret, nem szeret, kell, nem kell, szappanopera dán módra – kicsivel több a filozofálás, kicsivel halkabb a tálalás, de összességében A boldogság íze végül mégiscsak néhány éretlen ember sodródása az életben, ami a történet végére sem hoz katarzist sem a szereplők, sem a nézők számára.


    2021. november 11.

    https://www.filmtekercs.hu/kritikak/etel-elet-vetyenges-a-boldogsag-ize