Ezek a tinik az elfogadásról hörögnek – Metal Lords Végre egy tinifilm, ami nem nyálas zenékkel van tele! A Metal Lords egy olyan idilli világban játszódik, amit szinte meg sem érdemlünk. Adott egy csonka családban élő, gitárnyűvő metalhead, Hunter (az elsőfilmes, de biztos nem utoljára látott Adrian Greensmith remek alakítása), akit plasztikai sebész apja rendszeresen pénzzel töm ahelyett, hogy két jó szót szólna hozzá. Barátja, Kevin (az Éjféli látomás, az Az és a Tőrbe ejtve sztárjaként már bizonyított Jaeden Martell), a halkszavú szűz, akit rendszeresen levegőnek néznek és félrelöknek. Valamint Emily (az Emmában felbukkanó Isis Hainsworth), aki amellett, hogy skót bevándorlóként él Amerikában, még bipoláris zavarral is küzd. De akkor hol van itt az idill? Valahol abban keresendő, ahogy ezeket a háttérben meghúzódó hatásokat a film készítői nagyon okos módon nem tematizálták, hanem a karakterek jellemébe építették bele. Ezért nem kell tanmesét néznünk a rossz szülői háttérről, vagy épp aggódnunk a be nem vett „örömbogyók” miatt. És ugyanennek köszönhető, hogy ebben a világban nem néznek ki, ha metalt hallgatsz, de még akkor sem, ha Down-szindrómás vagy. Sőt, itt még a „meleg vagy?” kérdés sem kelt megbotránkozást, hanem csupán egy „nem hiszem, bár létezik egy skála” válasz érkezik rá. Elképzelhetetlen, igaz? Pedig épp ezektől a devianciáktól válnak hőseink hétköznapi tinédzserekké: mindannyian küzdenek a saját démonjaikkal, és esendőségükben roppant szerethetővé válnak. Különösen a főhős srácok, akik ketten alkotják a bandák csatájára készülő Agybafasz nevű metalbandát, ám zenei – és egyben lelki – világuk meglehetősen különbözik: Hunter igazi keményvonalas metalos, aki számára kifejezetten sértő, mikor duójukat a jóval könnyedebb zenét játszó The White Stripeshoz hasonlítják (sokkal jobban preferálna például egy Darkthrone- vagy Inquisition-szerű párhuzamot). Ezzel szemben Kevin metaldobos létére is szívesen elmegy egy esküvői haknira a konkurens Babusgatók zenekarral – akik egyébként már-már túlzottan nyálgép popot játszanak. A magát frontembernek kikiáltó Hunter éppen ezért elkezdi terelgetni Kevint a metalistenné válás rögös útján, és átad neki egy ilyen körökben alapműveltségnek számító zenelistát. A felsorolás gerincét a Judas Priest, Black Sabbath, Metallica vonal adja, ám a Slayertől a Mastodonon át a Rage Against The Machine-ig sok más zenekar egy-egy klasszikusa is felkerül rá. Ez utóbbi persze egyáltalán nem véletlen, hiszen a filmhez maga Tom Morello (a RATM alapítója) adta a nevét zenei producerként, dalszerzőként illetve egy jelenet erejéig saját magát is eljátszotta benne. És a Metal Lords által felvonultatott nagy nevek sora ezzel még közel sem ér véget. Noha a rendező nem véletlenül nincs kiemelve az előzetesben (Peter Sollett neve legfeljebb az A nő, akit szerettem című filmből lehet ismerős), a történetet íróként jegyző D.B. Weiss annál inkább garancia lehet egy bizonyos minőségre. Pláne, hogy a produceri székbe maga mellé ültette a Trónok harca sorozat másik alkotóját, David Benioffot is. És ha már a metal végigdübörög a filmen, ne menjünk el szó nélkül az előbb már említett Morello mellett cameozó Scott Ian, Rob Halford és Kirk Hammett mellett sem – hát lehet rossz egy olyan film, amiben ekkora nagyágyúk vesznek részt? A Metal Lords tehát mind történetében, mind alkotógárdájában igazán metal! Hogy végül megnyerik-e a srácok az iskolai bandák csatáját, az teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy a történet előrehaladtával sikerült saját (meglehetősen szókimondó és trágár) hangjukra, és ami még fontosabb, saját magukra találniuk. A konklúzió pedig – mint ahogy lenni szokott – most is valahol azon a bizonyos arany középúton található: a minden és mindenki ellen lázadó metalhead kissé megszelídül, a nyámnyila halkszavú pedig megkeményedik annyira, hogy végre ki tudjon állni magáért és az időközben barátnőjévé váló Emilyért. Kettejük különc kapcsolata nyomokban emlékeztet az A ki***t világ vége című sorozat szerelmespárjáéra, ám annál azért jóval konszolidáltabban, hollywoodiasabban és populárisabban alakul a sorsuk. Az enyhülés és higgadtság eredménye végül egy remek koncert (amin még az igazgató is pogózik a tömegben) és egy végleges formációját elnyerő baráti banda lesz, melynek neve ugyan Agybafaszból (Skullfucker) Agytavaszra (Skullflower) szelídül az utolsó pillanatban, ám ez semmilyen hatással nincs zenéjükre, ami végig megmarad ízig-vérig dühös, tempós, brutál metalnak! 2022. április 10. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/metal-lords-kritika
Metal Lords (Ön)elfogadás közben zúz a metálzene. D. B. Weissnek valószínűleg még sokáig nem fogják megbocsátani a Trónok harca rajongói, amiért az általa felügyelt széria utolsó évadai olyan minőségűek lettek, amilyenek. Azonban egyelőre kár lenne végleg hátat fordítani neki, főleg ha ezentúl olyan alkotások forgatókönyvét fogja jegyezni, mint a Metal Lords. Őszinte leszek: a Metal Lords trailere hiába volt hangulatos, óvatos szkepticizmussal ültem le a Netflix legújabb alkotása elé a kanapéba. Aki az elmúlt években megjárt egy-két rockkoncertet, az bizonyára szembesülhetett egy-két olyan kiszólással az aktuális együttes frontemberétől, miszerint "ti vagytok a bizonyíték arra, hogy a rock nem halott!" Attól nem kell félni, hogy a rockzene egyhamar kikopna a mindennapjainkból, de azt be kell látni, hogy a '90-es, 2000-es évek eleji virágkorát már meghaladta ez a zenei műfaj, így 2022-ben kissé furcsának hatott egy olyan film, mely pont eme korszak előtt akart egyszerre tisztelegni, és egyben aktualizálni is egy kicsit a legendás pogózásokat. A Peter Sollett által rendezett filmben adott két jóbarát: a Jaeden Martell által alakított Kevin, illetve a metál zenén felnevelkedett Hunter, azaz Adrian Greensmith. Mindketten különcök: míg Kevin a meg nem értett kocka archetípusának tűnik első blikkre, addig Hunter a hosszúhajú, "koraérett" metál arc, aki időről időre Kevin védelmére kel, amikor éppen szekálják a fiatalabb barátját. Hunter rendre a metál életmódról, illetve életérzésről papol Kevinnek, aki viszont sokáig csak jobb dolog híján követi őt ezen az úton, nem tud igazán átszellemülni a "metálba". Azonban, amikor a fülükbe jut, hogy az iskola egy Bandák Csatája eseményt fog lebonyolítani, Hunter eltökéli, hogy részt vesznek rajta, hogy megnyerjék azt, ami elindíthatná a zenei pályafutásukat. Igen ám, de egyelőre karcsúnak tűnik a kétfős felállás, viszont basszistát sehol sem találnak - vagy legalábbis olyat, akivel Hunter is kibékülne. Kevin ugyanis szemet vet az iskola újoncára, Emilyre (Isis Hainsworth), aki nem mindennapi dührohamaival tanúsítja, hogy akár benne is ott lappanghat az a bizonyos "metál érzés". Ám megférhet-e egyáltalán egy lány a metál világában? A Metal Lords egyszerre egy nosztalgikus múltidézés mindazok számára, akik tiniként vagy huszonévesként vagy afelett is hallgatták, hallgatják a rock- és metálnótákat, és egy nagyon ügyesen megvalósított tinidráma a különcségről és az (ön)elfogadásról. Egy-egy poszter képében vagy dallam erejéig feltűnnek az ikonikus együttesek a múltból, és bevillanhatnak azok az emlékképek, amikor hörögve ordibáltuk a refrént, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy mégis mit jelent az angol dalszöveg (majd felnőttként döbbenünk rá, hogy kedvenc nótáink mily gyönyörűen fogalmazták meg a tinédzserkorunk megragadhatatlan problémáit). A Metal Lords azonban nem akar csupán a nosztalgiafaktorra hagyatkozni, és pont ettől lesz kiemelkedő film. Az már eleve pozitív egy Netflix-filmnél, hogy a fiatal szereplőket nem 30 éves selymes arcú színészek alakítják, hanem valóban tizenéves tinédzserek, így a problémáik még autentikusabban csapódnak le a nézőben, mint ellenkező esetben. Az pedig már csak hab a tortán, hogy nem mesterkélt, mondvacsinált nehézségek kerülnek bemutatásra, hanem a saját tinédzser éveinket is meghatározó kérdések: mégis miben vagyok jó? Mégis hova tartozom vagy tartozhatok? Mégis miért lett barátom a legjobb barátom? Hogyan húzzak határokat, ha megjelenik a szerelem az életemben? A karaktereket nem vértezi fel buddhista nagymesterek bölcsességével Weiss, ám a beismerés, az önreflexió és a bocsánatkérés univerzális eszközeit a kezükbe adja, amivel setesuta módon, de élni is fognak főszereplőink, miközben még a populárisabb zenékre ráhangolódott fülek számára is képes lesz a film kellemes zenei élménnyel szolgálni - eme varázslatnak pont a film végi koncert lesz a csúcspontja. A Metal Lords bája leginkább a saját földhözragadtságában rejlik. Nem próbál megtéríteni minket, hogy mostantól mindenkinek metált kellene hallgatnia. Nem mutat egy mindenki által keresendő utat, és nem puffogtat Coelho idézeteket. Épp ellenkezőleg, pont Hunter karakteríve bizonyítja azt, hogy a klikkesedés, az örök sértődöttség és lázadás helyett az (ön)elfogadás gyakorlása a legcélravezetőbb út, mely során nem fog senki sem sérülni. Tinédzserként, és később felnőtt emberként pedig ez a legtöbb, amit magunkkal és másokkal szemben megtehetünk. A Metal Lords kellőképpen tudatos saját magával és az általa feldolgozott zenei műfajjal szemben is. Nem a győzelem, a saját vélemény letuszkolása a célja, hanem a könnyed, de tanulságos szórakoztatás egy olyan zenei rétegműfajon keresztül, mely egykoron sokak mindennapját határozta meg, vagy határozza meg a mai napig. És bár a mainstream zene teljesen más irányt vett, a metálnak, a rocknak továbbra is megvan a maga helye a palettán, ahogy a különböző emberi személyiségeknek is egy közösségben. Pont ez a változatosság teszi lehetővé, hogy az egyik percben még Ed Sheeranre lötyögjünk, hogy utána egy zúzós metálra pogózzunk, és ez a látszólagos éles váltás teljesen rendben lesz. Mint ahogy filmként a Metal Lords is teljesen rendben van. 2022 április 14. https://www.puliwood.hu/kritikak/metal-lords-kritika-309207.html
