Release Date: 2014. május 15. Genre: akció, sci-fi Director: Gareth Edwards Screenwriter: Max Borenstein Studio: InterCom Starring: Aaron Taylor-Johnson, Bryan Cranston, David Strathairn, Elizabeth Olsen, Juliette Binoche, Ken Watanabe, Sally Hawkins 2014.05.15. (Godzilla) A világ legismertebb, legfélelmetesebb és persze legnagyobb szörnye újjászületik. A radioaktív szennyeződés teremtette, hősök pusztították el, ám most kiderül: csupán átmenetileg sikerült megszabadulni tőle – a szendergéséből felébredő rém teremtői ellen fordul, és nincs, aki megállítsa. Legfeljebb más szörnyek. KRITIKA Egy igazi IMAX behemót: picit lassú, de hatalmas ereje van és minél nagyobb felületen rombolhat, annál nagyobb élményt biztosít. Hlavaty Tamás Legutóbb 1998-ban találkozhattunk Godzillával mozivásznon. Azóta betöltötte születése 60. évét, aki pedig az Emmerich-féle verzió idején jött világra, már az is bőven beleférne a 16-os korhatárba (a film amúgy 12-es karikát kapott). Nem véletlen, hogy úgy érezte Hollywood: eljött az ideje ismét rászabadítani a lényt a világ pénztárcáira, hiszen a CGI rengeteget fejlődött azóta, más tendenciák uralkodnak a katasztrófafilmek világában és ugye a 3D is beütött (köszöni szépen, maradna is), hogy a franchise-reneszánszról ne is beszéljünk. A 160 milliós mozgóképes városátrendezés levezénylését Gareth Edwardsra bízták, aki jóval kevesebb pénzből már bizonyított a creature-feature műfajban (Monsters). Szerencsére a végeredmény most nem olyan üres puffogtatás lett, mint a Csatahajó vagy a Transformers-sorozat részei kettőtől felfelé – inkább a Jurassic Parkra hasonlít, de ami még fontosabb: az eredeti Godzillára. A szörny most nem egy rosszindulatú hüllő, akit az embereknek együtt kell legyőzni, inkább egy cuki(bb) fejű igazságharcos, aki a természet egyensúlyának engedelmeskedve azonnal jön, ha felborul a rend (értsd: mutáns, atomevő, Predator-fejű repülő vadállatok rakoncátlankodnak a világon). Maga a lény tényleg behemót, ahogy a film is: lassú léptekkel közelít, hogy legyen idő megcsodálni fenségességét, de míg a látvány esetében működik ez a ráérősség, a forgatókönyvet illetően vontatottságnak érezzük. Szép a főcím és a nyitó katasztrófajelenet is működik, de jön a kötelező dráma, hogy értsük, mi motiválja a hőseinket és ez megakasztja a sztorit. Ezúttal szerencsére nem az Emmerich-iskola érvényesül, vagyis nem egy rakás érdektelen szereplő összmunkáján múlik a nagy ellen elpusztítása: az emberek a monstrumok meccsén most gyakorlatilag statiszták, akik próbálnak szembeszállni a természet erejével. A film ezen jelenetei nem is érdekesek, vagyis nem izgulunk igazán senkiért, ezért katasztrófaturista szerepet veszünk fel és szájtátva nézzük az IMAX-vászonra komponált látványos jeleneteket. A 2011-es japán katasztrófa emléke még hitelesebbé teszi a sztorit és azt sulykolja: van, amikor az ember nagysága tényleg eltörpül a természet erőihez képest, ezért felelősségteljesen kell viselkednünk, a mindenit neki! Nagyon szimpatikus az a tisztelet, ahogy Edwards a japán verziók mentén építette fel filmjét, miközben a „még több szörnyet, még több helyszínt” elv is remekül érvényesül. Mindemellett kár, hogy lassan indul be a gépezet és ebben a felállásban nem is hiányoznának az emberek a szörnyek csatájából. A színészek alakítását ezért nem is veséznénk ki: Olsen hitelesen aggódik, ebben nem volt több, míg Taylor-Johnson, a szegény ember Channing Tatumja (ő pedig a szegény ember Mark Wahlberje, és így tovább) szintén rendben van – hozza, amit kell. Ami nem sok. De nem is rajtuk múlott, sőt, nem is Godzillán, hogy az élmény azért messze nem olyan székbedöngölő, mint a Cloverfield esetében. Itt most nem vagyunk részesei az eseményeknek, inkább kényelmes díszpáholyból nézzük a pusztítást, ami szórakoztató, de több potenciál volt ebben a történetben. A végső százalék a VOX írói által adott százalékok átlaga. 123 perc, amerikai-japán Godzilla « VOX.hu
