[TD="width: 50%, align: center"]Goethe(1749 - 1832) [/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Nevét később Johann Wolfgang von Goethének mondta és írta. A Majna-parti Frankfurtban született polgárfiú, amikor már weimari kegyelmes úr volt, kedvtelve hangsúlyozta maga szerezte nemességét. Életében, életvitelében is szívesen alkalmazkodott a feudális életformákhoz, tetszetős külsőségekhez, holott életművével a feudalizmuson túllépő polgáriságnak világviszonylatban is legnagyobb hatású kifejezője volt. Goethe könyveinek véghetetlen sora mintha magát az egész világot akarná megfogalmazni versben, prózában, lírában, szépprózában, drámában, elmélkedésben, természettudományban. Volt jogász is (eredeti diplomája szerint a „doctor juris" címet viselte), de úgy értett fizikához és anatómiához, mint a szaktudósok. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Ha csak egyetlen versét, egyetlen regényét és egyetlen drámáját említjük, máris világos, hogy aki az „Erlkönig"-et, az „Ifjú Werther szenvedései"-t és a „Faust"-ot írta - a világirodalom leghíresebb és minden műfajban a legnagyobb irodalmi alkotóművészei közé tartozik. Alig lépett ki a kamaszkorból, már zajos és botrányos sikerei vannak. Korábban egyszerre szidják és lelkesednek érte. Majd egész élete sikerek szakadatlan láncolata. Idősebb korában már világtekintély. Öregen a félistenek fényköre veszi körül csapodár szerelmes diákkorától késő aggastyán éveiig. De hűtlenségeinek lelkifurdalásaiból remekművek keletkeztek. Az epekedő szerelem halhatatlan lírai alkotását, a„Marienbadi elégiá"-t hetvennégy éves korában írta. És közel volt nyolcvanadik születésnapjához, amikor a Faust végső soraival hitet tett a testet-lelket felemelő örök nőiség mellett. Életművében tökéletes egységre talált a franciáktól tanult felvilágosodás, az ókortól tanult klasszicizmus, a német múltból és az akkori német jelenből megértett történelmi haladás - a feudalizmusból a polgáriságba és a bontakozó természettudományos gondolkodásba. Személyében testesíti meg a világhatású német klasszicizmust, de úgy, hogy előkészíti a romantikát. Főszerepe van a líra világtörténetében is, miközben a drámatörténet egyik legfontosabb alakja, hiszen egyéb remekművek mellett ő írta a „Faust"-ot. A regényirodalmat ezekhez mérve csekély számú művel gazdagította, de ez a néhány - a„Werther", a „Wilhelm Meister" regények, a „Lélekrokonság" (újabb fordításában „Vonzások és választások") és az ezekhez kapcsolódó önéletrajz, a „Költészet és valóság" a széppróza legfontosabb klasszikusai közt biztosítja a helyét. Alig múlt 18 éves, amikor már hangos irodalmi botrányt kavar „Goetz von Berlichingen" című színpadra szánt műve. Már az is helytelenítéssel találkozik, hogy az indulatokkal teljes drámai mű személyei prózában és nem versben beszélnek. Ebben a XVIII. században Diderot és nyomában néhány francia szerző javasolja is, gyakorolja is a prózában írt komoly hangú drámát. Erre a reneszánsz és a rá következő barokk stílusdivatban volt már példa, de csakis vígjátékok esetében. (Machiavelli, majd Moliere és Goldoni prózai vígjátékai már ismertek és elfogadottak voltak.) A tragikus vagy akár csak komoly hangvételű drámák esetében a prózai megoldás még Franciaországban is igen ritka volt, német földön meg egyenest botránykeltő. De néhány írói-költői szándékú fiatalember, főleg egyetemisták körében fejlődő törekvés lázadó szándékkal csak azért is prózában fogalmazott drámákat - általában színpadi horrorjátékokat, múltban játszódó lovagdrámákat. Ezek a fiatalok egy rövid, de nagy hatású korszakot nyitottak a német irodalomban. Stílusirányukat „Sturm und Drang"-nak nevezték. (Magyarra talán „Viharzás és indulat" névre fordíthatjuk.) Az egyszerre jogot, matematikát és nyelvészetet tanuló egyetemista Goethe ez időben e körökhöz tartozott. És a lázongó fiatalság stílusigénye szerint írta meg „Goetz von Berlichingen" című vérgőzös drámáját a „Harmincéves háború" egyik kalandorhőséről, az önsorsrontó indulatos zsoldosvezérről. Ebben a személyek nemcsak prózában szitkozódnak, de olyan szavakat is használnak, amelyek - ahogy akkor mondták - nem tűrnek nyomdafestéket. A kimondott drámacím: „Goetz von Berlichingen" még manapság is a német nyelvben azt jelenti, hogy valami nagy trágárságot mondanánk, s ezt jelezzük a Goethe-dráma botránykeltő címével. [TD="width: 100%"]A drámaíró: Götz von Berlichinger – lovagdráma Clavigo – Beaumarchais: Figaro házassága című műve nyomán írt színmű Stella – szerelmi tragédia Egmont [FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]? Beethoven: Egmont nyitány Tasso – hatalom és művészet viszonya A természetes leány Faust – Az életmű központi műve. Többször is nekifut: 1775: Ős-Faust 1808: Faust 1. rész 1832: Faust 2. rész A téma nem saját lelemény. A tudós, aki eladja lelkét az ördögnek, már a középkori német népkönyvekben szerepel, s feldolgozta Marlowe is Doktor Faustus címmel. A Faust az európai kultúra és emberkép egyik jelképe, melynek jelképe a meg nem elégedés, a teremtő nyugtalanság, az emberi kiteljesedésért vívott küzdelem. Műfaja: világdráma, emberiség-költemény (ember és világ alapvető kérdéseit feldolgozó mű; drámai költemény vagy lírai dráma, nem a külsődleges drámai cselekmény a fontos, hanem a szereplők gondolatai, önmagukkal és környezetükkel folyatott vitája; minden külsődleges esemény a szereplőkben lejátszódó belső folyamatoknak van alárendelve). Az elnevezés [FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]Shelley: Megszabadított Prométeusz című művének műfajmegjelöléséből ered. (Calderon: Az élet álom; Milton: A küzdő Sámson; Byron: Manfred, Káin; Ibsen: Peer Gynt) A prózaíró: 1774: Werther szerelme és halála – szentimentális levélregény 1809: Vonzások és választások – a tudatalatti jelenségek vizsgálata Wilhelm Meister tanulóévei Wilhelm Meister vándorévei – nevelési ill. fejlődési regény (nevelési regény = egy külsődleges pedagógiai szempont alapján történik meg a személyiség alakítása, formálása; fejlődési regény = a személyiség önfejlődése a külső és belső hatásokra) A lírikus: Sz[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]inte minden műfajban alkotott. Szintézisét adja a német líra addigi fejlődésének, és a világlíra eredményeinek. Római elégiák Szonettek Isten és világ Nyugat-keleti díván (=verseskötet) – El Hafisz XIV. századi költő maszkja mögé bújik. Marienbadi elégiák [/FONT](Resnais: Tavaly Marienbadban) Xéniák (=irodalmi, művészeti tárgyú epigramma) Legjellemzőbb műfaja a Lied. Ő emeli a dalt filozófiai magaslatba; az egyedi érzést általános szintre emelve a kimondás pillanatában. Vándor éji dala (1780.): Goethe az ilmaneui[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman] vadászház falára írta fel a verset, s halála előtt elment még egyszer megnézni. Szövegszint: A vándor alkonyatkor úton van a megpihenés, a cél felé. Tágabb értelmezés: – Az úton levés az életben való vándorlás jelképe; a születéstől a halálig tartó ív, [/FONT]az élet megpróbáltatásaiban megfáradt ember vágya szólal meg a végső megnyugvásra. – Az ember halála a megnyugvás. A halál nem tragikus lezárása az életnek, hanem az élet időlegessége után a természet örök rendjébe és harmóniájába való belesimulás. A kedves közelléte: Goethe panteista világképének megfelelően most a legfőbb érték, a szerelem hatja át a világot, minden jelenségében a kedves alakja tükröződik. A szerelem humanizálja a világot. Balladák: A Tündérkirály: Német népmondára építkezve ill. nemzetközi vándormotívum alapján készült a ballada. A párhuzamosan futó párbeszédeket a kisfiú személye köti össze. A vágtatás egyszerre menekülés a halál elől és rohanás a halálba. [FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]A kincskereső [/FONT][FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]A bűvészinas [/FONT]Korinthoszi menyasszony [/TD] [/FONT][/FONT]
