Ha Coelho slashert írna – A Halloween véget ér 2018-ban David Gordon Greene új életet lehelt egy 40 éve küszködő horrorszériába, és elsöprő sikert aratott. Figyelemre méltó gondolatait azóta egy trilógiába szervezte Michael Myers emblematikus gonoszával kapcsolatban, ám A Halloween véget ér címre keresztelt epilógus kiforrott stílus hiányában némileg eltávolít a traumakezelésre épített mondandótól. Renitens slasher David Gordon Green Halloween-trilógiájában egy műfaji dekonstrukcióra vállalkozott, pontosabban arra, hogy a slashert felszabadítsa a sztereotip jellemvonások terhe alól és reflektorfénybe állítsa annak filozofikus zsánerértelmezését. A slashereket (Péntek 13, Rémálom az Elm utcában, Sikoly stb.) hagyományos formájukban olyan horrorfilmekként tartjuk számon, amelyben egy maszkos gyilkos valamilyen szúró-vágó fegyverrel mészárol le züllött életű (alkoholizáló, drogozó, szexelő) kamaszokat, mígnem a szűziességet és koraérettséget mutató final girl meg nem állítja őt. David Gordon Green saját trilógiájában viszont részről részre egyre drasztikusabban távolodik el ezektől a műfaji jegyektől. Halloween-filmjeiben a final girl nyugdíjaskorú, de az áldozatok között is jóval több középkorú vagy idős karaktert találunk, mint azt megszokhattuk – nem véletlenül veszíti el a trilógia szinte teljesen a műfaj eredendő szexuális feszültségét. Michael Myers rémalakja pedig következetesen szorul háttérbe a cselekményben – ezzel együtt a brutális gyilkosságok is egyre inkább kötelező kellékekké redukálódnak. David Gordon Green – aki nem mellesleg lírai realista függetlenfilmekkel (George Washington, Áramlat) kezdte pályáját, sőt Terrence Malick produceri felügyelete alatt is dolgozott – mintha a slasher király jenői értelmezését próbálná egyértelműsíteni. A magyar filmesztéta szavaival élve „a slasher akkor jut uralomra, ha sem a múltat, sem a jövőt nem érzékeljük többé pozitív erőforrásként.” Szerinte „a slasher vállalkozása: megpróbálni megfogalmazni, milyen érzés embernek lenni egy olyan társadalomban, melynek lényege a mészárszék vagy a halálgyár”. David Gordon Green Halloween-trilógiájának kulcsa, hogy a rendező a slasher pszichothrillerekkel való szoros, de elvétve emlegetett kapcsolatára épít, és ritkán látható módon inkább az áldozatok személyes, illetve kollektív traumáira koncentrál, valamint a rém ezekkel kapcsolatos pszichológiai szerepére, mint magára a vérontásra. E bátor fellépéssel a három Halloween film a slasher műfaji irányából csatlakozik be a traumafeldolgozás nehézségeivel foglalkozó kortárs horrorok (Örökség, A rítus, Babadook, stb.) sorába. David Gordon Green azonban a szerialitás szervezőelve mentén is renitens magatartást mutat. Az univerzumépítés kortárs világában hiába variálják műfaji hátterüket a folytatásfilmek (pl. a gyorsétterem ízű Marvel-alkotások), az azonnal észrevehető stílus és a legszélesebb közönség kiszolgálására hívatott, bevett cselekményelemek mégis unalmassá, rágóssá váló egységet alkotnak. Jelen Halloween-trilógia viszont azzal tüntet, hogy részei egyszerre kapcsolódnak össze és határolódnak el egymástól. Feleselő tézisfilmekként sokkal inkább a gondolatiság az összekapcsoló erő bennük, mintsem bármiféle egységes stílus. S mivel A Halloween véget ér tulajdonképpen az első két rész értelmezési keretét nyújtó epilógusként fogható fel, érdemes megismerni az első két epizód erényeit. Traumák mezején A 2018-as Halloween igazi truvája az volt, hogy Laurie Strode-ból (Jamie Lee Curtis) egy olyan önsorsrontó nagymamát faragott, akit kamaszlányként traumatizált a Myers-féle erőszaksorozat, túlélőként viszont generációról generációra örökítette tovább saját félelmeit és haragját. A Gonosszal való szembenézés, illetve annak felégetése tehát a traumafeldolgozás lélektani folyamatára koncentrált. David Gordon Green azonban a háttérben sajátos társadalomtudatossággal is felruházta filmjét, ami – Robert B. Ray terminusával élve – egy masszív Right Cycle miliővel rendelkezett. Republikánus beütésű horror volt, ami Haddonfield városát a karakterei mentén ábrázolta védtelennek: vadászatot táncórára cserélő kisfiút, karatetudásával kérkedő, de riasztót a házára fel nem szerelő családapát, de Bonnie és Clyde szerepét fordítva magára öltő kamaszpárt is találunk a lakók között. Szerencsére azonban Laurie Strode – aki bűntelen final girl helyett sokkal inkább az apokalipszisfilmek megszállott fegyverbolondjaira hasonlított – képes volt arra, hogy saját földjén önvédelemre hivatkozva számoljon le a börtönből szökött Michael Myersszel. David Gordon Green filmje arra emlékeztetett, hogy az elkényelmesedett, liberális szellemiségű világot mennyire felkészületlenül tudja érni, ha a nagybetűs Gonosz áttöri a határait. Az érzelmek és motiváció nélkül gyilkoló Michael Myers maszkja mögé tehát éppúgy odaképzelhettünk egy terroristát, ahogy egy kábszeres fosztogatót is. Mindezt pedig a rendező egy finomra hangolt stílus mentén közvetítette a nézőknek. Komótos tempójú, de célirányos cselekményvezetés, misztikusra hangolt Myers-kép, illetve hosszú beállításokkal és képen kívül elkövetett gyilkosságokkal megoldott erőszakjelenetek jellemezték. A Gyilkos Halloween címre keresztelt második rész tulajdonképpen az első epizód inverze. Személyes helyett kollektív traumákkal foglalkozott, Right Cycle mozi helyett Left Cycle filmmé vált. Az epizód főszereplője immáron nem Michael Myers vagy Laurie Strode volt, hanem a kisvárosi közösség, amit az évtizedeken keresztült elfojtott düh és félelem szörnyeteggé változtat és hajtóvadászatot indít a visszatérő gyilkos ellen. A misztikus monstrum helyett a fékevesztett tömeg vált a nagybetűs Gonosszá. David Gordon Green ebben az esetben a közelmúltbeli amerikai lázongások tömegpszichózisának megértésére vállalkozott. Hogy milyen következményekkel járhat, ha egy feloldatlan kollektív trauma egy ismétlődő erőszakhelyzet (pl. rendőri brutalitás egy afroamerikai férfival szemben) hatására lángra lobban. Ugyanakkor Tommy Doyle tömegeket hergelő, jelmondatokat skandáló figurája a populista politikusokat is eszünkbe juttathatta, egészen konkrétan Donald Trump és a Capitolium ostromának esetét. A lincshangulat káoszát pedig a rendezés zaklatott cselekményvezetéssel, dinamikus vágástechnikával és gore központúbb erőszakjelenetekkel érzékeltette. Összességében Michael Myers szimbolikus rémalakja sokkal inkább katalizátora volt az eseményeknek, mintsem veszélyforrása. Sőt, David Gordon Green igyekezett érzelmekkel is felruházni az otthonába visszavágyó figurát, aki ezúttal párokba rendezi az egymással érzelmi kapcsolatban álló holttesteket. A trilógia záróepizódja tehát az egymást ellenpontozó két részt hívatott közös mederbe terelni és értelmezni. Ám látni fogjuk, hogy David Gordon Green jelen esetben már túlságosan lecsupaszítja a slasher műfaji vázát, filozófiai, illetve pszichológiai közlendőjét pedig csak sablonok és szájbarágós közhelyek mentén fogalmazza meg. A Halloween véget érből kiveszik az árnyaltság. Ezért a nagy finálé sem rétegzett pszichológiai tanulmányként, sem szórakoztató zsánerfilmként nem működik, a korábbi részekkel szemben nem képes egységes és fajsúlyos koncepcióba terelni mondanivalóját, azt a gonosz természetével kapcsolatos szemléletmódot, ami az egész trilógia kulcsát jelentené. „Gyanú vagy paranoia?” Míg a Halloween és a Gyilkos Halloween egyazon éjszakán játszódott, most 4 évvel később folytatódik a cselekmény. Michael Myers legutóbbi mészárlását Haddonfield lakossága a lehető legkülönféleképpen igyekszik feldolgozni. A főbb szereplők közül Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) a békét és a pozitivitást keresve idilli nagymamaként próbál viselkedni, Hawkins rendőr (Will Patton) immáron nyugdíjasként a japán cseresznyevirágzásról álmodik, a felnőtt nővé érett, árva Allyson (Andi Matichak) pedig agresszivitásukkal küzdő férfiak karjában találja magát. S bár Michael Myersnek nyoma sincs, a kisváros lakói még mindig egyszerre küzdenek a félelemmel, a haraggal, a veszteséggel és a bűntudattal. Tehát továbbra is a személyes és kollektív traumák földjén járunk, ami izgalmas táptalajt jelent egy lappangó mumusnak. Pláne, hogy Haddonfield világában mindenki áldozatnak érzi magát, de közben elfojtja, hogy szörnyű gondolatok vagy tettek száradnak a lelkén. David Gordon Green izgalmas eszmefuttatásba is kezd. Érzésem szerint azt gondolja, hogy a traumatizált személyiségek és közösségek esetében az emberi lét különböző pólusait csak egyetlen lépés választja el egymástól. Szörnylét és áldozatiság. Kitaszítottság és kiválasztottság. Jogos gyanú és rögeszmés paranoia. Egymástól árnyalatnyi távolságban lévő állapotok. Az örök visszatérés nietzschei gondolata pedig képes elmosni ezeket a határokat. Az áldozatok egyfajta önbeteljesítő jóslatként képesek megidézni a szörnyűségeket, sőt a bennük lakozó szörnyet. E problémakört pedig csak úgy lehet feloldani, ha elfogadjuk a traumák megtörténtét, egyúttal a nagybetűs Gonosz létezését, szembenézünk velük, és időről időre, újra és újra rituálisan megtisztulunk tőlük – mondjuk körbe hurcolunk a faluban egy szimbolikus alakot, majd megsemmisítjük, mint egy kiszebábot. A gond csak az, hogy a záróepizód trilógiát lekerekítő vállalása miatt ezt a gondolatot a rendező képtelen árnyaltan kibontani. Mivel egyszerre kell feloldania Laurie Strode, Allyson, a kisváros, sőt egy teljesen új, központi figura traumáját, A Halloween véget ér esetében egy stúdióhangulatú, leegyszerűsített horrort kapunk, ami könnyen felismerhető archetípusokkal és pszichológiai viselkedésmintáknak álcázott sémákkal operál. S ami a legrosszabb: gyakran a szereplők mondják ki az olvasatot, amit magunkévá kell tennünk. A kifinomultan építkező első két rész után a zárlat forgatókönyve úgy hat, mintha Stephen King és Paolo Coelho a horrorfilmes giccs megalkotása végett együtt vállalkozott volna egy slasher megírására. Felszínes minták A kisvárosi miliőt – ami eddig a közéleti aktualitások miatt mindig valóságszagú volt – most papírízű másolatként lehetne megragadni. Egészen pontosan Haddonfield az Az című horror Derry-jére emlékeztet. Michael Myers a település alatti csatornarendszerben húzza meg magát, és kizárólag a városlakókban megbújó gonoszság tartja életben. Az utcákat erőszakra hajlamos gyerekbandák járják, hímsoviniszta rendőr inzultálja korábbi randipartnerét, a rádiókat egy Myers legendájával visszaélő lemezlovas uralja. Az epizód emblematikus helyszíneinek pedig egy roncstelep, egy híd alatti hajléktalantelep és egy elhagyott ház számít. A koncepciót látom, de a vásznon mégsem alakul ki egy fajsúlyos, lehúzó, sötét miliő. Így aztán kevésbé tűnik magától értetődőnek, hogy egy új gonosz megszületésének is szemtanúi leszünk. A közhelyszerű sablonosság pedig a friss főszereplő cselekményszálán érhető tetten igazán. A fiú létére bébiszitterként dolgozó Corey (Rohan Campbell) figuráját a nyitójelenet brutális balesete még döbbenetes erővel helyezi fel a térképre, ám idővel inkább tűnik eszköznek egy rendezői gondolat megfogalmazásához, mintsem élő-lélegző karakternek. Holott a valódi drámát, egyben Myers megfejtésre váró eredetét ő kínálja fel. David Gordon Green szerint a nagybetűs Gonosz megszületéséhez egyszerre szükséges a bennünk lakozó szörnyre való nyitottság és egy előítéletes, a kollektív félelmeit kezelni képtelen külvilág. Corey sorsa így aztán egyszerre vezethető vissza az önbeteljesítő jóslatokra fogékony emberi gyengeségre és a kisváros felelőtlenségére. A gond csak az, hogy a szörnnyé változást az elmúlt években már nem egyszer láttuk izgalmasabb perspektívában – gondoljunk csak Joker eredettörténetére vagy a Rémálmok sikátora rémlényére. És éppen Corey köré gyűlnek leginkább a sokszor látott sablonok (pl. a gyűlöletet tükröző, elnyomó anyafigura) és a szánkba adott olvasatok (pl. ő helyezi el a szépség és szörnyeteg archetípusa mentén bimbózó románcát Allysonnal). A Halloween véget ér ráadásul egyedi stílussal sem bír igazán. Bár a feszültségkeltés végett megint komótosan építkezik (megkockáztatom, hogy Myers felbukkanására konkrétan a film feléig kell várni), sokáig csak hirtelen felbukkanó szereplők jump scare-eivel operál. Amikor pedig tempót vált a horror, a gyilkosságjelenetek válnak hatástalanokká. David Gordon Greene a testcafatos gore-t és a szörnyeteggé változás érzelmi folyamatát igyekszik összehangolni, többnyire eredménytelenül. Talán csak három erőszakjelenet hordoz magában némi stílusérzéket: a drótkerítés alá szorult tinilány esete, az öngyilkossági jelenet és szerencsére a nagy leszámolás Laurie Strode és Michael Myers között. A Halloween véget ér tehát közel sem biztosít méltó lezárást a franchise-nak. Ám a sablonosságával elszomorító harmadik rész ellenére is szívesen gondolok majd vissza erre a horrortrilógiára. David Gordon Green nem egyszerűen bebizonyította, hogy lehet még kreatívan használni az emberi gonoszságot megtestesítő Michael Myers rémalakját, hanem a slasher műfaját is megfosztotta az egyszerűség bélyegétől. Ez pedig már nagyobb erény, mint amit a carpenteri klasszikust követő kilenc epizód bármelyike elmondhat magáról. 2022. október 21 https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-halloween-veget-er-kritika
