A Zika-vírus kapcsán ismét felvetődött a kérdés: miért nem lehet elpusztítani ezeket a fajokat? Persze, itt Közép-Kelet-Európában nem kell különösebben tartanunk maláriától meg dengue-láztól, de a kullancsok kapcsán a Lyme-kór komolyan érint minket is. Katasztrófát eredményezhet a kiirtásuk A csípőszúnyogok évente több millió ember életét oltják ki. Természetesen nem úgy, hogy szárazra szívják áldozatuk testét, hanem az általuk terjesztett kórokozókkal. A több veszélytelen szúnyogalkatú faj közül valójában nem mind az ellenségünk – például az árvaszúnyog nem csíp. A 3500 valódi szúnyogfajból – hazánkban ebből 48 fordul elő – sem vérszívó az összes egyed. A valóságban csak a nőstények csípnek, erre a sikeres peterakás miatt van szükségük. A rovarok tehát alapvetően nem “vámpírok”, hanem növényi nedvekkel táplálkoznak. Kézenfekvő, hogy a szúnyogok bizonyos fajoknak fontos táplálékforrást jelentenek. A tundrák madarai és a denevérek a kifejlett példányokat fogyasztják, míg lárva állapotban a vízben élő rovarok, békák és halak vadásszák őket. Az állatok mellett a növények számára is hasznosak, sok trópusi szúnyog fontos szerepet játszik a helyi virágok beporzásában. Talán nem is gondolnánk, de a rovarok kiirtása meglepő láncfolyamatokat indíthatna el, például a rénszarvasok esetében. A növényevők ugyanis sokszor hatalmas kerülőket tesznek meg, hogy elkerüljék a rovarok rajzási területeit. Amennyiben visszaszorulna a szúnyogpopuláció, az módosítaná a szarvasok vándorútját, ez pedig felmérhetetlen károkat okozhatna például a helyi ragadozóállományban. Magyarország legelvetemültebb parazitái Talán Magyarországon a legveszélyesebb betegségeket terjesztő paraziták a kullancsok. Hazánkban a legelterjedtebb a közönséges kullancs, amely többi között Lyme-kórt és vírusos agyhártyagyulladást hordoz, melyet egy idő után átad a gazdatestbe. Mindkét betegség igen súlyos lefolyású, bizonyos esetekben bénulást, vagy akár halált is okozhat. A kullancsok elpusztítása valószínűleg nem eredményezne azonnali problémát. Az élősködőknek viszonylag kevés természetes ellensége van: bizonyos madarak, fonalférgek, illetve olyan afrikai teknős- és madárfajok, amelyek nagy emlősöket – például orrszarvúakat – tisztítanak meg a kullancsoktól, a rinocéroszok legnagyobb örömére. A törpe fürkészdarazsak – melyeket sok helyen boltokban is árulnak – pedig a kullancsokba petéznek, így pusztítják el a vérszívókat. Ugyanakkor nem szabd elfelejteni, hogy a paraziták teljes kiiktatásával a táplálékláncban eggyel feljebb álló élőlényeket veszélyeztetnénk, ezzel pedig az ő természetes kihívóik kerülnének bajba – és így tovább, akár egészen magas szintekig. Nincs megfelelő eszközünk – még! A kullancsok esetében tovább nehezíti a feladatot, hogy az Európai Unióban jelenleg tilos az irtásuk. Ennek az oka az, hogy a korábban használt vegyszer nem csupán a többi állatra, de akár az emberre is veszélyes lehet. A szúnyogirtással hasonló gondok vannak, az alkalmazott szerek károsíthatják a többi élőlényt is, mivel célzott méreg nem létezik. Léteznek olyan szúnyogokra kifejlesztett anyagok, melyek a szaporodásukat gátolják, azonban ezeknek is lehetnek nem kívánt mellékhatásai. A kellemetlenségek miatt az utóbbi időben a tudósok alternatív megoldások kidolgozásán munkálkodnak. Brit kutatók például génmódosított szúnyogokat tenyésztenek. Az ilyen rovarok utódai nem fejlődnek rendesen, ezért nemzőképtelenek lesznek, a második generáció után kihal a “családfájuk”. A tudósok meglepő eredményeket értek el, akár 96 százalékos pusztulást is sikerült összehozniuk egy-egy populációban. Ausztráliában – etikai okokból – nem a szúnyogok megölésére törekednek, sőt! A tudósok azt akarják elérni, hogy a rovarok ellenállóvá váljanak a Dengue-lázzal szemben. Olyan baktériumokat vizsgálnak, melyek meggátolják, hogy a szúnyogok terjeszteni tudják a betegséget. Hasonló megközelítésen dolgoznak az Egyesült Államokban is, ott olyan génmanipulált vérszívókat tenyésztenek, melyek ellenállóak a maláriával szemben. Filozófiai kérdés, vagy természettudományi probléma? Az irtás kérdése azonban sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Továbbra is ott van a természettudományi vetület: egy állatfaj elpusztítása, valamint annak következményei. Könnyen elképzelhető, hogy a szúnyogok kiirtása után más állatfaj venné át a moszkitók helyét, ily módon csöbörből vödörbe kerülnénk. David Quammen író szerint a rovarok megölése azt is eredményezné, hogy az esőerdő kellemesebb környezetté válna az ember számára, vagyis még nagyobb mértékű lenne a fakivágás – ez pedig katasztrófához vezetne. Egy faj esetleges megsemmisítésekor a filozófiai kérdés is felmerül. Vajon jogában áll-e az embernek önös érdekekből teljesen eltüntetni a földről egy-egy élőlényt? A választ talán már korábban megadta a történelem, és most nem a meggondolatlanságból elpusztított dodóra kell gondolni. Annak idején két komoly betegséget, a fekete himlőt és a keleti marhavészt okozó vírust is sikerült globálisan felszámolni. Tegyük fel, hogy az ember megteheti, hogy saját védelmében egy másik fajt eltöröljön. A kutatások azt mutatják, hogy a szúnyogok nem képesek magas érzelemkimutatásra, a fájdalomra nem reagálnak hevesen. Eszerint a rovarok nem szenvednek, mikor elpusztítják őket. Tehát miért nem irtják ki a moszkitókat? A választ – egyelőre – könnyedén feloldja a reáltudomány: nincs meg rá a lehetőség. Elképzelhető, hogy pár évtizeden belül kifejlesztik a módszert, amellyel valóban el lehet törölni őket a Föld színéről. Az elegánsabb és környezettudatosabb megoldás mégis az lenne, ha sikerülne az igazi problémát, a veszélyes betegségeket kiiktatni. Nem kizárt, hogy ezen az úton a tudomány is gyorsabban haladhat majd. A veszélyes szúnyogok viszont továbbra is világszerte ott lesznek, méghozzá hatalmas számban. A probléma megoldásához emiatt óriási energia- és pénzbefektetésre lenne szükség, erre pedig lehet, sohasem lesz meg a forrás.
