Nem volt olyan régen. Hét évtizeddel ezelőtt. Európa úszott a vérben. A világ úszott a vérben. Mindenfelé halál, keserves sikolyok, utolsó leheletek töltötték be a teret. Emberek, katonák kúsztak a mocsokban, harcoltak az ellenség ellen. Harcoltak a különböző lobogók alatt, és nem tudták miért. Annyit tudtak, hogy a szemben rájuk tüzelőt meg kell ölniük. Vagy nem élik meg a másnapot. Könnyáztatta szemek, véres kezek, tetőtől talpig koszos emberek. Koszosak a háború mocskától, a végtagokat leszakító gránátok káoszában sikító világ mocskától. És mire észbe kapnak, már nem emberek. Kiüresedett porhüvelyek, amelyekben a halott lélek helyét átveszi a zsigeri fájdalom, az elborult gonoszság, az őrület sötétsége. A lángoló harag. Ryan közlegény megmentése, ez egy valódi háborús film. És a szereplői valódi hősök. Azok, akik ismerik David Ayer munkásságát, sejthetik, hogy a direktor ezúttal sem finomkodik. De amikor a sejtés szívfacsaróan lélekgyilkoló, véres, és zsigeri belső fájdalmat okozó módon, a vártnál sokkal nagyobb erővel igazolódik be,... na akkor eltörik benned valami. Mert Ayer minden egyes képkockája kiharap egy darabot a lelkedből, megerőszakolja a szívedet, a boldog, napfényes világba vetett hitedet. Mert ebben a filmben nem süt a Nap. A rendező ködben, füstben, állandóan borús ég alatt tereli katonáit, akiket eszelősebbnél eszelősebb vérontásokba kényszerít. A kiváló beállítások magukkal ragadnak, a lehengerlő kameramunka elkápráztat, a csontig hatoló ütést mérő jelenetkoreográfiák, és a veszettül fantasztikus filmzene véget nem érő hidegrázást generálnak a testedben, a kendőzetlen, naturális brutalitás, és vérengzés pedig teljesen kikészít. Ayer a végletekig részletgazdag munkája segít, hogy maximálisan beleélhesd magad a II. világháború apokalipszisába, és igen. Igen. Eléri, hogy a moziteremből kilépve más ember legyél. Valaki, aki már látta a halált. Legalábbis meggyőződése, hogy amit látott, az a Nagy Kaszás őrült parádézása volt, tombolóan erőteljes leképezése a 20. század brutális tragédiájának. Szomorúan az ég felé magasodó, koromfekete síremléke egy halálraítélt világnak. Brad Pitt. Korunk egyik legfantasztikusabb színésze. Nincs még színészi Oscar-díja. Most már legyen! Végre kapjon szobrocskát, mert már többször is kiérdemelte! És amit Wardaddyként csinál, hát az, kedves egybegyűltek, a karakterrel való, tökéletes azonosulás mintaképe. A színészet nagykönyvének eme témát taglaló fejezetében Pitt és Wardaddy szimbiózisa lehetne a példázó illusztráció. Mert ezt kurvára így kell csinálni! Hatásos, megrázó, és piszkosul erős. De hasonló jókat mondhatunk el Pitt bajtársairól is. Még talán Michael Peña a leggyengébb közülük, neki valahogy nehezére esik tartania a lépést a többiekkel. Persze, nem tudom hibáztatni a színészt, mert amit a többiek csinálnak, az több, mint letaglózó. Shia LaBeouf-t eddig tartottad rossz színésznek, eddig nem voltál hajlandó komolyan venni őt, eddig nevettél fel gúnyosan, amikor megláttad. Mert a Harag megtekintése után tisztelni fogod. Mert csak a tekintetének hatására elsírtad magadat a moziban. Logan Lerman elképesztően jó, simán benne rejlik az eljövendő színészgeneráció egyik nagy tehetsége. Jon Bernthal szintén vérfagyasztóan zseniális. Ebben a filmben nincsen dicsőn lobogó amerikai zászló. Ebben a filmben nincsen semmilyen amerikai zászló. És tudjátok, hogy miért nincsen? Én sejtem. Azért, mert Wardaddy már réges-régen kitörölte vele a szaros seggét, és otthagyta az árokban megrohadni azok véres, a felismerhetetlenségig összeroncsolt teteme mellett, akik lobogó árnyéka alatt vonultak a háborúba, ahol káosz, ordítás, és eszelős gonoszság közepette lelték halálukat. Ez a Harag. Ez az a film, amit meg kell nézned. Ez az a film, amit kötelességed megnézni. Mert háborús film sok volt már a mozgókép történetében. De ilyet még nem láttál. 10/10. Harag (2014) - Movie Tank
