Hinni akarunk? – Ufóvadászok Svédország a Stranger Things nemzetközi sikerén felbuzdulva nem kisebb feladatra szánta rá magát, minthogy elkészítse a maga filmes verzióját, központi motívumnak megtéve a szétszakadt család és a hit témakörét. Ez az UFO Sweden, magyar keresztségben Ufóvadászok. A skandináv filmkészítés az elmúlt években számos, a természetfelettit előtérbe helyező műfaji filmmel állt elő. A found footage-ba új életet lehelő A trollvadász, a zombikat és a második világháborút összeházasító Náci zombik mind-mind érdekes műfaji kísérletek voltak, amelyek amellett, hogy a dramaturgia és karakterisztika szempontjából megtartották az adott zsáner ismérveit, olyan megközelítéseket alkalmaztak – hangvétel, atmoszféra és helyszínváltozások tekintetében –, hogy még a tipikusnak betudható elemek is újnak hatottak. Az Ufóvadászokkal a svédek a földönkívüliek ajtaján akartak bekopogni. Denise kislányként veszítette el édesapját. A férfi megszállottja volt az idegen lényeknek és egyáltalán nem volt rest a saját gyerekét is belevonni fanatizmusába, hogy végül egy halállal végződő megfigyelés következtében a lány nevelőszülőkhöz kerüljön. Denise azonban fiatal felnőttként továbbviszi ,,örökségét:” eltökélten kutatja a földönkívüli életformákat apja egykori csapatával, figyelmen kívül hagyva, hogy tevékenységével átlépi-e a törvény határait. Eközben Svédországban megmagyarázhatatlan jelenségek ütik fel a fejüket, melyek kapcsolatba hozhatóak a lány múltjával. Az Ufóvadászokért felelős Victor Danell karrierje elején rövidfilmeket készített a Crazy Pictures égisze alatt. A stúdió első játékfilmje a The Unthinkable című katasztrófafilm volt (Danell első egészestés rendezése): ugyancsak egy diszfunkcionális szülő-gyermek kapcsolatra koncentrált egy terrortámadásnak látszó, de misztikummal átitatott invázió közepette. A film minimális sikere pedig elég volt ahhoz, hogy a vállalat egy második produkcióra adja a fejét, egy olyan zsánerre fókuszálva, amiből Észak-Európa viszonylag csekély előképpel rendelkezik. Emiatt az Ufóvadászok egy ambiciózus kísérlet lett, ami sajnálatos módon több sebből is vérzik. Victor Danell filmjében először is szinte semmi svéd hangulat nincs. A rideg, északi táj remekül ellenpontozná a mostanra megszokott, nagyvárosi sémát, de a cselekmény során csupa olyan helyszínre jutunk el erdők, irodák, szeméttelepek, tópartok képében, amelyek alapján bárhol játszódhatna a film. Atmoszférateremtés esetén sehol egy havas terület, egy depresszív felütés, hiányoznak azok az összetevők, amik a skandináv mozikat az ezredfordulón naggyá tették. Az elmúlt években ráadásul rátelepedett a filmgyártásra a kizárólag fiatalkori emlékekre építő, sokszor funkció nélküli nosztalgia. Egyik jelentős képviselője ennek az ,,irányzatnak” a Stranger Things, ami a maga természetfeletti attribútumával szintén hatást gyakorolt a svéd filmre. A tiszteletadásra szánt igyekezet át is jön a látottakból, a baj az, hogy ennyiben ki is fullad az Ufóvadászok. Bár a történetet áthelyezték a kilencvenes évek Svédországába – amikor nagy divat volt az Alphaville-től a Forever Young –, egyáltalán nem érződik a filmből sem a korszak, sem az ország. A hétköznapi eszközök ugyan a korhoz köthetők, a képi világ semmilyen módon nem emlékeztet a kilencvenes évekre, sem a világítás, sem a színhasználat szempontjából. A hangsúlyok egy hollywoodi inváziós sci-fivel ellentétben – bár Einstein relativitáselméletének képbe hozatala egy érdekes adalék – teljesen máshol helyezkednek el: ezúttal szükségtelen a világ megmentése, különféle személyes történeteket követünk végig. Nem vonódnak bele országok és kormányok az események sűrűjébe, csupa átlagember tetteit látjuk. A nagy lövöldözések, pátoszos zenék, nacionalista megnyilvánulások helyett visszafogott megfigyelések, irodai megbeszélések, lakókocsis tagfelvételek és a családi konfliktusok kerülnek az előtérbe. Egyértelmű, hogy Danell a Csillagok közötthöz hasonlóan egy hiány motívumára épített, apa-lánya kapcsolat mentén akart mesélni a megszállottságról, és annak káros hatásairól. A fanatizmus okozza Denise apjának eltűnését, és szinte végig ez az erőteljes meggyőződés határozza meg a veszteséggel birkózó lány jellemét is. Az elvesztéssel együtt járó traumák feldolgozása azonban nyomatékosítás hiányában a levegőben lógnak. Nolan filmjében volt súlya az apa hiányának, a probléma árnyalására pedig ott voltak a hosszan tartó, két fél közötti párbeszédek és a méltán híressé vált videónézős jelenet is. Az Ufóvadászokban viszont semmilyen komolyabb érzelmi megnyilvánulása nincsen főszereplőnknek (az apáról nem is beszélve), sértően bántó a felületes, de bensőségesnek szánt kapcsolatuk. Denise meggondolatlansága sem tudható be szeretetteljes áldozathozatalként, mivel egyszerű motivációi (idegent kell találnom, az apámat kell megtalálnom) és a felszínes jelleme képtelen arra, hogy azonosulható mélységet biztosítson. Danell filmjében látványos hommage fedezhető fel Spielberg korai munkái (Harmadik típusú találkozások, E. T. – A földönkívüli) felé: az Ufóvadászok is egy olyan családi drámába ágyazza bele a tudományos-fantasztikus tematikát, aminek a középpontjában gyermeklelkű felnőttek állnak. A kutatócsapat legtöbb figuráját látva azonban a prototípus szó előbb jut eszünkbe, semmint az archetípus kifejezés. Olyan nagy vonalakban jelennek meg a tipikus karakterjegyek (ügyetlenség, határozatlanság, humorosság) egy-egy ufóvadász esetében, hogy leginkább a kötelező körök letudása érződik bennük. Már az gondot okoz, hogy miképp vélekedjünk róluk (különcök-e, vagy normálisak), mivel egy leegyszerűsített mondatnál többel nem lehet őket leírni. A közöttük felmerülő konfliktusok mondvacsináltak, ad hoc módon megoldódnak, ráadásul párbeszédeik is inkább emlékeztetnek egy rakás amatőr kutatóra, mint egy összeszokott csapatra. Épp úgy a sötétben tapogatózunk a jellemük meghatározásával kapcsolatban, mint ők az ufók létezésének felderítésében. A svéd rendezőt a szétszakadt család motívuma és a hit kérdésköre foglalkoztatja. Nem vallási, hanem egyetemes, (szó szerint) földöntúli értelemben. Az ésszerűtlen elvakultság ezért az ufóvadászok körében is megfigyelhető, hozzáállásukat pedig a hit-tudomány ellentét hívatott árnyalni, megtoldva egy adag szkepticizmussal. A megkeseredett Gunnar lemondott az ufók felfedezéséről. Annyiszor érték már csalódások a munkája miatt, hogy soha többé nem akar feleslegesen embert, pénzt, időt áldozni a kutatásokra. Denise összes akcióját kétkedéssel fogadja, legszívesebben egész nap az íróasztala mögött ülne és kávét inna. A hit iránti kétkedése a szkeptikus néző szócsöveként is szolgál, negatív jelleme pedig többször is elbizonytalanítja a többi társát az igazukat illetően. Vele szemben Lennart személye az, akit bár az élet összes területe kikezdett, mégis mindent megtesz a kutatás eredményességéért. Vakbuzgósága és naivsága egy gyermekére emlékeztet, pontosan ezért tudunk lelkesedni vele a nyomozásban. Ő valóban hinni akar az idegenekben és eltökélten vallja, hogy van értelme, amit a csapatával csinálnak. Sajnos ez a két karakter nem kap elég fókuszt ahhoz, hogy a jellemükből fakadó üzenetek mélységet kapjanak. A motivációikat megismerjük, azonban a kevés velük töltött játékidőből, illetve a többi szereplő sekélyességéből fakadóan az elvakultság és a hit-tudomány ellentét képtelen a kiteljesedésre, megmarad az érdekes koncepció szintjén. Más svéd zsánerfilmben (Határeset) érezhető volt unikális szemlélet, az Ufóvadászok esetében a sajátos íz megtartását eredménytelenség zárta, mintha a készítők attól féltek volna, hogy skandináv jelleg következtében a nemzetközi piacon kevésbé lehetne eladhatóvá tenni a filmjüket. Külsőségeiben korrekt, részleteiben iszonyatosan elnagyolt film, így lesz feledhető alkotás az UFO Sweden. Az ilyenek miatt nem akarunk örökre fiatalok lenni. 2023. június 3. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ufovadaszok-kritika
