Hosszú: A Világirodalom Legférfiasabb Bette Davis-imitátora

A témát ebben részben 'Hírek!' klarensz hozta létre. Ekkor: 2015. március 28..

  1. klarensz / Moderator Vezetőségi tag

    Csatlakozott:
    2012. június 27.
    Hozzászólások:
    16,913
    Kapott lájkok:
    2,480
    Beküldött adatlapok:
    0
    Nem:
    Alig egy hónappal a Könyvfesztivál előtt őrült nagy luxus olyan szöveget olvasni, amit egy magyar kiadó sem fog megjelentetni Jonathan Franzen látogatásának tiszteletére. Az alábbi öt cikk és egy dokusorozat fogyasztása közben az őrült nagy luxus helyett csak egy kis lelkiismeretfurdalást éreztem, amiért nem azt olvasom, amit kéne - egészen addig, amíg rá nem fogtam az egészre, hogy munka. A Hosszúból a héten például az derül ki, hogy melyik parókás író hasonlított Bette Davisre, hogy mi köze a maffiának a könyvekhez, és hogy le tudja-e írni Margaret Atwood D.T.-nek a Tűzjárónak, Meereen királynőjének, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királynőjének, a Nagy Fűtenger khaleesijének, a Sárkányok Anyjának, a Bilincsek Letörőjének teljes nevét. Shakespeare-nek mindenhez van köze, írja azt George R. R. Martin, vagy a feldarabolt, bezsákozott és tengerbe dobált ÉLET.

    KOK menni Ámeriká 2.

    A NYT végre publikálta a kedvenc mostanában megjelent cikkem második részét, amibenKarl Ove Knausgård folytatja amerikai útját, és nemcsak a vikingekre, de saját sosem látott, amerikanizálódott kuzinjára is rátalál. KOK illegáldohányzik a bérelt autóban, svéd pincérnővel ismerkedik egy BBQ-étteremben, és még a korábban kétkedéssel fogadott fotóssal is összebarátkozik. Közben könnybe lábad a szeme a természet csodáitól, és rájön, hogy hiába próbálkozik az angollal, mindig egy messziről jött idegen marad.

    A cikkből annyi idézetet tudnék kiemelni, hogy inkább nem emelek ki semmit. Az első részebben a Hosszúban, a másodikat itt tudjátok elolvasni>>

    Atwood <3 Trónok harca

    Van egy nő. Szeretem – írná Esterházy Péter, majd gyorsan hozzátenné, hogy Estillára gondol a Kossuthkifliből, esetleg Nórára a Barátok köztből. A mostanában leginkább apokaliptikus disztópiában gondolkodó Margaret Atwood a Trónok harcáról áradozott hasonlóképpen a Guardianban. Könyveit olvasva nem is olyan nehéz elképzelni, hogy szigorúan növényi eredetű rágcsát ropogtatva izgulta végig a kanapén a Vörös Nászt. Nagyon reméli, hogy Tyrion Lannister megússza a shakespeare-i vérfürdőt, és azt is, hogy szamárfejet varrjanak oda, ahol korábban a feje volt, Daenerys Targaryen nevét pedig szerinte is kihívás helyesen leírni. A Guardian cikkében megszólal még KT Tunstall, Al Murray, és Sue Perkins is, aki egészen addig imádott a sorozat főcímzenéére táncolni, amíg tánc közben egyszer el nem törte a lábujját. A lábujjtörés ugyan kevésbé shakespeare-i, mint a szamárfej, de legalább annyira fájdalmas.

    Margaret Atwood gyerekbűnözésről, nemi erőszakról és vérfertőzésről itt>>

    Édesanyám! Még mindig nem perdül az az átkozott rokka...

    Két irodalomtörténeti tény van, amit egy középiskolás sem felejt el beleírni a témazáróba. Az egyik, hogy Ady Endrét a vérbaj vitte el, a másik, hogy Szapphó a lányokat szerette. (Harmadikként valószínűleg Kazinczy Ferenc kitömött néger barátja is odafér majd a sorba.) Az elmúlt években két olyan Szapphó-szövegtöredék is felbukkant, ami mindent megváltoztathat, amit a leszbikus szót ránk hagyományozó költőnőről gondoltunk. Az ókori kritika istenítette művészetét, ám a legendák szerint a korai egyház elégette verseit – szerintük ő csak egy „szexőrült kurva volt, aki saját bujaságát énekelte meg”. A bizánci nyelvészek nagyon sajnálták, hogy nem maradt fenn több szövege, és nagyon sajnálják napjaink Szapphó-tudósai is, akik abban sem értenek egyet, hogy a műveket szólisták vagy kórusok adták-e elő, és hogy ünnepelték vagy épp elutasították-e a házasság és a szerelem hagyományait. Még Szapphó szexualitása sem teljesen tisztázott.

    Even Sappho’s sexuality, which for modern readers is the most famous thing about her, has been controversial from the start. However exalted her reputation among the ancient literati, in Greek popular culture of the Classical period and afterward Sappho was known primarily as an oversexed predator—of men. This, in fact, was the ancient cliché about “Lesbians”: when we hear the word today we think of love between women, but when the ancient Greeks heard the word they thought of blow jobs. In classical Greek, the verb lesbiazein—“to act like someone from Lesbos”—meant performing fellatio, an activity for which inhabitants of the island were thought to have a particular penchant. Comic playwrights and authors of light verse portrayed Sappho as just another daughter of Lesbos, only too happy to fall into bed with her younger male rivals.

    Seneca például egy olyan görög tudós miatt panaszkodott, aki meg volt győződve róla, hogy a költő prostituált volt, napjain Szapphó-kutatói pedig még mindig nem tudnak túl sokat.

    The uncertainties plaguing the biography of literature’s most famous Lesbian explain why classicists who study Sappho like to cite the entry for her in Monique Wittig and Sande Zeig’s “Lesbian Peoples: Material for a Dictionary” (1979). To honor Sappho’s central position in the history of female homosexuality, the two editors devoted an entire page to her. The page is blank.

    Szapphóról többet, hosszabban a New Yorkeren>>

    Az író, aki a butch Bette Davisre hasonlított

    Ha a trollok trollja, Gore Vidal azt nyilatkozta egy pályatársáról, hogy élete „elbűvölő fekete komédia”, akkor arra a pályatársra érdemes odafigyelni. Alfred Chester azzal tűnt ki a meleg írók közül, hogy sokkal explicitebben írt meleg témákról, mint kollégái. Vidallal ellentétben, aki sosem coming outolt, és aki saját bevallása szerint sosem feküdt le 53 évig hűséges társával, Howard Austennal, Chester vállalta identitását, és könyveiben ünnepelte melegségét. A Vice gigacikkben fejti meg Chestert, „az egyetlen amerikai forradalmárt”, aki nem a Marsról, hanem a Vénuszról jött, aki úgy fejezte ki a szeretetét, hogy fojtogatni kezdte az imádott férfit, és akinek utolsó, rosszul illeszkedő, narancssárga parókája egy konyhai tűz martalékává lett.

    A parókára azért volt szükség, mert Chester egy gyerekkori betegség miatt teljesen megkopaszodott. Az első parókájáról így írt:

    It was like having an ax driven straight down the middle of my body. Beginning at the head. Whack! Hacked in two with one blow like a dry little tree. Like a sad little New York tree.

    Vidal nem tévedett, Chester élete tényleg fekete komédia volt. Győződjetek meg róla a Vice-on>>

    "Sweet baby, I need fresh blood"

    Végül emlékezzünk meg az utóbbi idők legjobb dokumentumfilmsorozatáról, aminek látszólag semmi köze az irodalomhoz. A The Jinx: The Life and Deaths of Robert Durst című hatrészes minisorozat egy New York-i ingatlanmogul fiáról szól, aki vagy hidegvérű sorozatgyilkos, vagy a világ legszerencsétlenebb embere, aki mindig rosszkor volt rossz helyen. A könyvek a maffia képében kúsznak a történetbe, a Durst körül felbukkanó második hulla, SusanBerman ugyanis halála előtt épp arról írt, amit apai ágról elég jól ismert. A szervezett bűnözésről. A Jinx nemcsak Berman könyve miatt került a Hosszúba a héten, hanem azért is, mert egy tökéletes arányérzékkel megkomponált klasszikus krimi, amiben Samuel Beckettnek is jut némi mellékszerep. A New Yorkerben Adam Gopnik értekezik arról, hogy mi köze Durstnek Shakespeare-hez, de csak akkor olvassátok el a cikkét, ha túl vagytok az utolsó részen, mert már az elején felrobbantja a spoilerbombát.

    Shakespeare kontra Robert Durst erre, a sorozatot keressétek a megfelelő helyeken >>
    http://konyves.blog.hu/2015/03/28/hosszu_bette_davis_parokaban