Kezdjük a kályhánál, ugorjunk vissza 90 évet. Az 1925-ös lesszabály változás alapjaiban változtatta meg a futballt. A les bevezetése előtt a játékosoknak – hasonlóan, mint a mai rögbiben – három opciója volt a támadásvezetésre: 1, egyéni játékkal, cselezéssel előre tör, 2, oldalpasszt, vagy hátra passzt ad, 3, előre bikázza a labdát. A magyar futballkultúra hőskorában az egyes verzió számított az igazi futballnak. Annak a játékosnak volt nagy értéke, aki jól cselezett és adott esetben még az ellenfelet is nevetségessé tette, trükkjeivel, kiszámíthatatlan mozgásával, váratlan megoldásaival. Ebben a játékban mindennapos támadásvezetés volt a „szóló”, a 30-40 m-es labdavezetések az ellenfél védőinek gyűrűjében. Ez volt maga a futball, amely a közönséget elkápráztatta, szórakoztatta, ami miatt a nép rendszeresen kijárt a rendezvényekre. Az 1925-ös lesszabály megváltoztatása megnyújtotta a játékteret, létrehozta a támadósor mélységi tagozódását, lehetővé tette az un. mélységi, meredek átadásokat is. Azonban a magyar futball nem tért le „művészieskedő” stílusáról, legfeljebb egy újabb lehetőséget láttak játékosaink az ellenfél kijátszására, kapujának megközelítésére, bevételére. Labdarúgó sztárjaink döntően olyan csatárok lettek, akik korlátlanul uralták a labdát, széles technikai repertoárral rendelkeztek, melynek alapgondolata a cselezés, az ellenfél megtévesztése, a védők elbizonytalanítása volt. Erről képi bizonyítékok is vannak. A magyar – angolon Hidegkuti egy lövőcsel után az első percben elért gólja, vagy ugyanezen a meccsen Puskás visszahúzós cseles gólja. De ide vehetjük Bene gólját a brazilok ellen az 1966-os VB-n, ahol az 58-as, és 62-es VB győztes komplett brazil védelmet fektette el. Vagy ugyanezen a meccsen Albert szólói, ahol faképnél hagyta a VB győzelemre esélyes teljes brazil fedezetsort. Elődeink játékában érvényesült a hármas fenyegetettség elve. Miszerint a védő sohasem tudta, hogy a támadó labdával megindul, cselez, a támadó kapura lő, indít, vagy a támadó passzolni fog. A lényeg, hogy magyar futballtradícióhoz évtizedeken keresztül oly annyira hozzáköthető volt az egyéni kreativitás, a váratlan csel, mint az angolokéhoz a fizikum, párharc keresése a mérkőzésen. Hogy hova tűnt a csel a labdarúgásunkból, azt a az NB1 19. fordulójának csúcsmeccse, a Ferencváros-Újpest (0-1) mérkőzés statisztikáit szemezgetve fogjuk megállapítani. A derbit egy sajátságos nézőpontból elemeztük, mégpedig úgy, hogy a cseleket funkcionálisan osztottuk fel és ezek mennyiségi mutatóiból próbálunk levonni következtetéseket. A következő kategóriákat állítottuk fel. Labdatartó cselek, kombinálva megtévesztő mozdulatokkal, melynek célja az időnyerés, a társak felzárkózása, vagy a megfelelő társ kiválasztása okán. Védelmi vonalat áttörő cselek, melynek célja a térnyerés, az ellenfél rendezett védelmének megbontása. Ebből vizsgáljuk a sikeresen végrehajtott és a sikertelenül, labdavesztést eredményező cseleket. Faultos cselek, amelyeknél a védelmet áttörő támadót szabálytalanul állítják meg a védők. Cseles áttörést nem vállaló támadó mozgások, amelyeknél a létrejött az egy az egy elleni szituáció, de a támadó nem vállalta a cselezés kockázatát. Ekkor mondjuk, hogy a támadó „visszavette” a labdát. A táblázatban külön jelöltük a magyar és külön a külföldi játékosokat. Az első oszlopban, az adott sor összes akcióját jelöltük, csapatonként megbontva, illetve egy törtszámmal, ahol az első szám a külföldi, a második szám a magyar játékosokat mutatja. (Megjegyzés: mind a Fradinál, mind az Újpestnél alaphelyzetben 5 külföldi és 5 magyar mezőnyjátékos játszott.) Ferencváros-Újpest cselstatisztika Cseltípus Újpest Ferencváros Külföldi Magyar Külföldi Magyar Labdatartó csel Diagne 1 Balázs 1 Dilaver 1 Nagy Á 3 Újpest: 16 (7/9) Hazard 3 Litauszki 3 Lamah 1 Leo 1 FTC: 8 (2/6) Bardy 2 Balogh 4 Hajnal 1 Sankovic 1 Mohl 1 Gera 1 Visszavette Diagne 1 Ramirez 1 Varga 2 Újpest: 1 (1/0) FTC: 3 (1/2) Sikeres csel Hazard 7 Balogh 1 Lamah 2 Varga 4 Újpest: 11(9/2) Diagne 1 Cseke 1 Nagy Á 1 FTC: 7(2/5) Bardy 1 Sikertelen csel Hazard 4 Balogh 1 Seszták 2 Varga 2 Újpest: 8(7/1) Bardy 1 Lamah 3 Gera 2 FTC: 13(7/6) Diagne 1 Nalepa 1 Nagy Á 1 Sankovic 1 Ramirez 1 Radó 1 Faultos csel Diagne 2 Balogh 1 Hajnal 1 Újpest: 5(4/1) Bardy 1 Gera 1 FTC: 4(-/4) Hazard 1 Varga 1 Radó 1 Összes aktív akció (1+3+4+5): 27 13 12 21 Újpest: 40 (27/13) FTC: 33 (12/21) A statisztikából levont következtetéseink: Akció aktivitási mutató (Értsd: ki volt egyénileg a kezdeményezőbb) alapján a meccset az Újpest nyerte 40:33-ra. Aktivitást tekintve Újpestnél a prímet a külföldi játékosok, míg az FTC-nél a magyar játékosok vitték. Mind az FTC, mind az Újpest a középpályán passzokkal próbált előrehaladni, cseleket a játékosok nem vállaltak fel. Ez alól egyetlen játékos a kivétel: az újpesti Hazard. Kevés 1:1 elleni helyzetet alakítottak ki a csapatok. Ami megdöbbentő Ramirez játéka, aki alig vállalt fel cseles elfutásokat szélen akkor, amíg ez neki sajátja. Különösen bántó, hogy a magyar játékosok alig vállalnak fel cseleket. A sikeres és sikertelen cselek aránya 5/6. Vagyis minden próbálkozásból a második labdavesztéssel jár. Ezen utóbbi arány azonban nem véletlenszerű. A 1997-ben bevezetett és Mezey György által összeállított új típusú UEFA rendszerű edzőképzésünknek sikerült a magyarok kicselezős futballjából, kipasszolós futballt csinálni. Valamilyen furcsa okból a Mezey-Both szerzőpáros elfelejtette átvenni a hollandoktól az 1983-ban szabadalmaztatott Coerver-módszert, ami kimondottan a játékosok egyéni képzettségét hivatott fejleszteni. fent nevezett szakemberek amúgy minden további holland gyakorlatrendszert alkalmaztak és oktattak a képzés során. Holott az újkori holland labdarúgó képzés a tradicionális magyar játékkoncepciót másolta, modernizálta, aminek a lényege: pozíciós játékkal egy az egy elleni játékhelyzet létrehozása, hiszen a játékosokat úgy képezték ki, hogy bárkit elverjenek egy az egyben elleni helyzetben. Nos! Mi csak a koncepció első részét vettük át, a kipasszolást, de a cselezést nem. Azóta lassan a harmadik futballgeneráció is felnőtt a Mezey-módszeren, ezért nincs, vagy kevés a klasszikus csel a magyar pályákon. Meg azért, mert az utánpótlásedzők a tanultak szellemében elfojtják a gyerekek kreativitását, cselezőképességét, egy-egy sikertelen próbálkozás után “leüvöltik a palánta fejét”, ergo kudarckerülővé nevelik még azokat is, akiknek vérében lenne a csel. A táblázatból látszik, a ferencvárosi Nagy Ádám azon magyar kivételek egyike, akik erősítik a szabályt. Megjegyzendő, ő nem a Mezey-módszeren szocializálódott. Itthon a nagypályás alapok mellett a futsalnak köszönhetően Courver-képzést is kapott, illetve a spanyol, majd portugál akadémián nem fojtották el a kreativitását, nem ölték ki belőle a bátorságot, sőt, kibontakoztatták a benne rejlő képességet. Nagynak köszönhetően idén ősszel végre magyar pályán is láttunk fenékre csücsülő játékost. Elvileg az ilyen megmozdulások, az ilyen típusú bátor, magabiztos futballisták miatt járnának az emberek mérkőzésre leginkább. Pont erre, a cseles útra kellene visszatérnünk. Két okból is: a hagyományaink erre biztatnak, hovatovább a legegyszerűbb, különösebb edzői szaktudást nem igénylő játékszervezés az, amikor az ellenfél védelmi vonalának megbontására csellel törekszünk.
