Idegen testben, idegen időben – A periféria William Gibson sci-fi regényéből Vincenzo Natali és a Westworld alkotóinak közreműködésével kiváló adaptáció készült: A periféria úgy hűséges Gibson világához, hogy közben bátran átdolgozza pörgősebb, szórakoztatóbb üteművé. A kritika az első két rész alapján készült. Két messzi idősík csusszan össze A periféria (The Peripheral), az Amazon Prime új science-fiction minisorozatának világában, véletlenek szikráznak fel közöttük, és Flynne (Chloë Grace Moretz), a döglődő amerikai kisváros hétköznapi lakója hirtelen igen nagyszabású eseményekbe ugrik fejest – idegen időbe és idegen testbe egyaránt. A sorozat a Westworld alkotóinak (Lisa Joy és Jonathan Nolan) produceri közreműködésével, Vincenzo Natali rendezésében készült William Gibson azonos című regényéből. A Gibson-adaptáció ritka madár. William Gibson először a cyberpunk műfajának megteremtőjeként vált híressé (Neuromancer – „Sprawl” – trilógia és Híd-trilógia), aztán egy különös, a mai világot jövőbe mutató csodaként láttató techno-trilógiát írt (Blue Ant trilógia). Legutóbbi két regénye már a korábbiaknál fősodratúbb sci-fi: A periféria 2014-ben érkezett, folytatása, a Mozgástér pedig 2020-ban; a harmadik rész már készül, így alkotják majd a Jackpot, magyarul Főnyeremény trilógiát. Míg a Neuromancer– (és Híd-) könyvek mindig csak egy szűkebb szubkultúra számára lesznek igazán vonzók, hiszen a cyberpunk még a sci-fin belül is kis szeletnek számít; és míg a Blue Ant-könyvek csaknem megfilmesíthetetlenek úgy, hogy megtartsák a világra és a technikára való gibsoni rácsodálkozást; A periféria kellően hagyományos sci-fi ahhoz, hogy képernyőre kerüljön és közönséget is leljen magának. Hősei nem olyan depresszív antihősök, mint Case és Molly; nem is a világban elveszve kóborló techno-kozmopoliták, mint Cayce Pollard; a konfliktusok sokkal műfaj-középvonalasabbak, a futurisztikus technika pedig súlypont helyett csak díszlet. Így aztán az 1995-ös Johnny Mnemonic és az 1998-as New Rose Hotel óta az első A-vonalas William Gibson adaptáció az Amazon Prime sorozata, A periféria lett – ami bizarr késedelem a filmipar részéről, hiszen Gibson már a nyolcvanas évek óta a világ egyik első számú sci-fi írójának számít, és az ipar ki van éhezve a rajongóbázissal bíró, adaptálható IP-re (meglévő szellemi tulajdon). A késés akkora, mintha a horrorfilm és fantasy műfaj körülbelül egyetlen régi film után csak a 2020-as években ébredt volna rá újra Stephen King létére. Elvetélt próbálkozások, forgatókönyvek Gibson alapján és magától Gibsontól már a nyolcvanas évek óta forognak a stúdiók között, de talán A periféria válhat úttörővé, ha sikeresnek bizonyul. Annál nagyobb örömünkre szolgál, hogy az Amazon egy Gibsonhoz méltó sorozatot készített. A periféria annyit tart meg az eredetiből, amennyit egy sorozat-adaptáció számára éppen érdemes; bátran vág rendet a sztoriban és a karakterek között, de megtartja Gibson művének a felszínnél fontosabb vonásait. Azt az ígéretet hordozza, hogy direktebb és élvezetesebb lesz, mint a megfontoltan kanyargó eredeti szöveg. Segít, hogy bár Gibson A-vonalas szerző, A periféria azért nem Gibson legjobb műve. Leginkább ötletparádé, és az ötletek kibontása; remek világépítés a sci-fi irodalom egyik legkövetkezetesebb, leghihetőbb és legeredetibb időutazás-koncepciójával, ami egy évszázadnyi időutazás-irodalomtörténet után megérdemel egy kalapemelést (ki hinné, hogy még lehet a témában újat mondani?) – de a sztori önmagában egy másodosztályú gyilkossági nyomozás köré épül és a karakterek finoman szólva sem valami kidolgozottak, az egy Flynne kivételével. A könyv vége csalódást keltően lapos, mert Gibsont olyannyira nem maga a sztori érdekli, hogy még a deus ex machina is progresszívebb eszköz lenne annál, mint amiket bevet. És emellett Gibson az őrületig folytatja a Blue Ant trilógiában megkezdett módszerét, miszerint nem ám az események csúcspontjait írja le, hanem a karakterek hétköznapi, kicsi tűnödéseit és (az eredeti nyelven amúgy virágkorát élő Tarantinóhoz méltó) véletlen párbeszédeit, így az események sokszor csak reflexióként kerülnek elő. Mindez a sorozat számára inkább előny, mint hátrány. Bármilyen másodosztályú gyilkossági rejtély még mindig jobb a hollywoodi és netflixes átlagnál. A kidolgozatlan karakterek jó alapot kínálnak a színészek számára és nem kötik meg az interpretációt. A világépítés olyan tökéletes, hogy csak művészeti rendezésért kiált, az pedig a Netflix egyik erőssége. És Gibson párbeszédei eleve filmesek; jószerével csak fel kell olvasni őket ahhoz, hogy máris egy-két klasszissal verjék a forgatókönyvírói átlagot – nem mintha az első két rész erősen élne ezzel a lehetőséggel, de az esély még ott van. És ami a legfontosabb: a gibsoni tűnődések és párbeszédek között csordogáló vékony történetszálat úgy formálhatja a sorozat, ahogyan csak szeretné. Mindaddig, amíg A periféria sorozat körülbelül követi a fő sztorit és a világépítést, elsőrangú adaptáció marad még a könyv ismerői számára is. Ezt a figyelemre méltó szabadságot az első két epizód rendezője, Vincenzo Natali (Kocka, Cypher) tudatosan kihasználja. Mindjárt a sorozat nyitánya radikálisan és előnyére különbözik a könyvétől: tömörebben és célratörőbben vezeti be az alapötleteket. Természetesen nélkülözi Gibson szövegbéli tűzijátékát, de az események megvágása és átrendezése sokkal jobban szolgálja a sorozat céljait, mintha hűséges maradt volna az eredetihez. Natali bátorsága kifizetődő, a sorozat lendületes kezdetet vesz, és bár kissé leegyszerűsítve (egyelőre), de legalább a szövegből kiragadtan és hosszas magyarázatok nélkül is érthető módon prezentálja az időutazás-koncepciót, az idősíkok viszonyát és az ebből fakadó nem kis bonyodalmakat. Chloë Grace Moretz játéka az egyetlen, amit idáig érdemes kiemelni a színészek közül – ahogy Flynne az egyetlen emékezetesebb karakter is a könyvben. Pengeélen egyensúlyozik a sebezhetőség és az elszántság között, ahogy az illik is olyasvalakihez, aki olyan elveszett a saját világában, hogy egyformán érezheti otthon magát a jövőben és a múltban, és a saját testében és egészen másutt is. A többiek egyszerűen nem kapnak elég mélységet – a könyvben sem –, de azért mégis dicséretet érdemel a sorozat, mert legalább időt hagy az interakciók kibontására, és többet épít a szereplők összjátékára, mint a sci-fi műfaji parádéra. Ettől még a művészeti megvalósítás – minden sci-fi egyik kulcskérdése – kitűnő marad: hozza az évtizedünk csúcssorozataitól megszokott látványbéli minőséget. A kissé jövőbeli vidéki Amerikába hétköznapokat idéző természetességgel olvadnak bele a maiból logikusan következő eszközök; a jóval távolabbi jövő Londonja viszont grandiózus, mégsem veszíti el hihetőségét. Minden dicséret mellett A periféria azért nem egy filmtörténeti jelentőségű sorozat. Valószínűleg még csak az év legnagyobb dobásai között sem emelgetik majd (nem is lenne könnyű egy olyan évben, amit A Hatalom Gyűrűi és a Sárkányok háza dominál). Kiváló adaptáció, de nincs kulturális önsúlya. A nyolc rész végére azt a kérdést teszem majd fel magamnak – mert ezt tartom nem csak a Gibson-adaptációk, de gyakran a cyberpunk-művek lakmuszpapírjának is –; szívesen látnék-e ezektől az alkotóktól egy Neuromancer adaptációt? Az lenne ám csak a kihívás: egy műfajteremtő fekete robbanás volt annak idején, egész világok épültek rá és mostanra áthatotta a nyelvünket és minden, a technológiával kapcsolatos elképzelésünket, és még mindig nem csak releváns, de egyenesen jövőbe mutató… Nem vagyok meggyőzve, egyelőre, pedig Natali egyébként természetes jelölt lenne. Hiányzik A perifériából a jelentőség – de ez az alapanyag hibája is. A periféria első évada nyolcrészes lesz az Amazon Prime-on, péntekenként hetente érkeznek körülbelül egyórás új részek, december 9-ig. A második évad már készül. 2022. november 1. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/a-periferia-kritika
