Hol kellene ma lennünk a 2015-ben játszódó sci-fik szerint? A két szélsőséges lehetőség szerint légdeszkán, vagy hat lábbal a föld alatt. Egyik se jött össze. Amikor a múlt évszázad második felében elképzelték, milyen lesz az élet a közeljövőben, több alkotás is becélozta 2015-öt, mint egy nagyjából közeli, de azért már a fantáziáláshoz elég távoli időpontot. A 80-as évek rongyosra másolt, hangalámondásos VHS kazettáit bámulva mi magunk is simán elhittük, hogy néhány évtized múlva már épp a világűrt kolonizáljuk, vagy épp egy radioaktív pusztaságban harcolunk az utolsó csepp olajért. Nézzük, mi mindent jósoltak az idei évre az egykori sci-fik! A jó… Akármennyi energiaital is tekereg az agyunk és LSD a szemünk helyén, a 2015-ben játszódó két leghíresebb sci-fi: a Robotzsaru és a Vissza a Jövőbe 2 egymástól a lehető legtávolabb szögezte le magát a hangulati skálán. Olyannyira, hogy a legtöbben Marty McFly világát választanák – jó okkal. Robert Zemeckis 1989-ben ugyanis úgy vélte, nem fogja tudni pontosan megjósolni, milyen lesz a jövő, ezért megpróbálta szórakoztatóan extrapolálni a világot. Bejött neki: nem csupán az önmagát befűző Nike cipő készült el (jövő tavasszal kerül a boltokba a tényleg működőképes változat), hanem a telefonszemüveg (Google Glass és társai) és a légdeszka (Hendo) is, valamint a drónok, az életünk minden mozzanatát megfigyelő kamerák, a beszélő hirdetőtáblák és az ujjlenyomatolvasók is. Nem lettek viszont repülő autóink (sajnáljuk, hidegháborús beidegződés), önmaguktól megszáradó dzsekijeink vagy mobilkertjeink sem, valamint még ujjlenyomatunkkal sem tudunk fizetni (amit amúgy igencsak sajnálunk). …a rossz… Robotzsaru. © 1987 Orion Pictures Corp. / Courtesy: Pyxurz.Amennyire pozitív és gadget-teli Zemeckis elképzelése a mai világról, annyira sanyarú képet fest Paul Verhoeven a Robotzsaruval: Detroit-nak már alapból kifakult betonszaga van, amin csak Juan Atkins technója pattog. Ez az Amerika a COPS sorozat drogokkal, sufniban tárolt lángszórókkal és robotokkal telepakolt legrosszabb jövője, telve a cyberpunk antikapitalizmusával: a rendőrség működésébe belenyúl a Megacég, az utcára pedig olyan gyári hibás gépágyús mechákat fejlesztenek, amiknek a hangszintézisétől jobb érzésű ember haptákba vágja magát és megtörli a cipőjét, kétszer. Ebben a jövőben viszont a biotechnológia is olyan biztos, mint az adóbevallás vagy a halál – lehetséges teljes, golyóálló fémtestbe pakolni egy konzervált és tökéletesen működő emberi fejet, remek a biofeedback, a brain-to-computer interface pedig olyan pöccre működik, hogy minden mérnök elégedetten csettint egyet álmában tőle. A világ állapotáról jóformán csak annyit tudunk, hogy a reklámok pont olyanok, mintha a kreatívok a nyolcvanas években ragadtak volna – tovább extrapolálni teljesen felesleges. …és a csúf… Copyright © 1995, Bandai Visual Company, Kodansha, Production I.G.Teljesen más jövőt fest elénk a japán cyberpunk sci-fik legismertebbje, a Ghost in the Shell. A GITS univerzum történeteiből felfeslő háttér (gondoljunk itt a mangák, a filmek és a sorozatok összességére, aki csak az alapfilmet látta, az egyfelől látta a legjobbat, másfelől van mit bepótolnia) szerint a világ politikusai olyannyira nem tanultak a második világháború borzalmaiból, hogy 2000 és 2015 között gyorsan le is zavartak egy harmadikat. Az eurázsiai régióban elszaporodó nukleáris incidensek pedig nem jelentenek sok jót: nemcsak Tokió és Okinava kapott bombát, hanem Berlin is. Ezek ellenére mégis Japán maradt a legjobb pozícióban, mivel az ő birtokukban volt a “japán csoda”, azon nanoméretű gépek, amelyek képesek voltak lenullázni a nukleáris sugárzás értékét a környezetben. Aztán, mivel az emberek még mindig nem tanultak a harmadik világháborúból sem, jött a negyedik 2015-ben: ami hiába Vietnamban tört ki, a világ nagyhatalmai még mindig egymás türelmével és erőforrásaival sakkoztak a nagy és már kellően kicakkozott világtérképen. A Ghost in the Shell technikai hátterében minden SF-rajongó lucskos vágyálma szerepel amúgy, mesterséges intelligenciáktól szexrobotokon keresztül személyiségfeltöltésig és minden egyéb technológiáig, amely az identitás és az ember-ség fogalmát kérdőjelezi meg. …meg a többiek Az X-Akták története szerint már három éve kolonizáltak minket az idegenek, ami vélhetően azt jelenti, hogy az univerzum intelligens életformái közül a mi rektumunkért megéri átszelni a kozmoszt. Amíg ezen elgondolkodunk, hogy jó-e ez nekünk, gondoljunk a Neill Blomkamp 2009-es District 9-jára. Amíg az X-Akták kolonizáló idegenekről beszél, addig Blomkamp filmje inkább egy távoli országban gyomorvírust kapott kultúrsokkos turistát csinál a bemutatott idegen civilizációból. Viszont vannak idegen fegyvereik, kozmoszt átszelő technológiájuk és egy vírusuk, ami idegenné alakítja át az emberi szervezetet. Ha nem feltétlenül szeretnénk idegen civilizációkkal bajlódni (és még nem is említettük a 2001: Űrodesszeiát a mesterséges intelligenciákkal együtt), maradjunk inkább a popkultúra legglitchesebb filmsorozatánál, a 2004 körül játszódó Max Headroomnál, ami olyan, mintha a Tilos Rádió punkjainak alanyi jogon járna a helikopter, a live streaming meg a róluk mintázott mesterséges intelligencia, aki elvezet nemcsak egy rádiót, hanem egy komplett tévéhálózatot is, ha kell, de hadd ne kelljen, videoklipeket ugyanis jóval szórakoztatóbb elemzni nézettségi statisztikáknál. Mondhatni: beton-, króm- és villanylányszagú a jövő, bármelyikben élünk, jó lesz az, csak idő előtt szóljunk azért a Tinder-matcheinknek, hogy mutánsok vagyunk. Hátha ők is azok.
