A NASA a három utolsó Apollo-küldetés (1971-1972) során használt holdjáróinak első modelljei már az ötvenes évek elején megjelentek, mikor a Németországból menekült tudósok egyike, a német és az amerikai rakétaprogramot is elindító Wernher von Braun néhány társával elképzelte egy hat hetes Holdon tartózkodás kellékeit. 1956-ban a Michigani Egyetem professzora – és egyben az amerikai hadsereg járműtervező laboratóriumának tanácsadója –, Mieczylsaw G. Bekker két könyvet is jegyzett a különböző talajokon való haladásról, ezek komoly alapját jelentették a későbbi fejlesztéseknek. Wernher von BraunA NASA a hatvanas évek elején felismerte, hogy haladéktalanul meg kell kezdenie a holdautó elkészítését, így a repülőgépek és védelmi rendszerek tervezésében jártas Northrop Grummannel és a Boeinggel együtt megkezték a munkát. A fejlesztésnek fontos résztvevője volt az 1956-os forradalom után az Egyesült Államokba menekült Pavlics Ferenc, aki 1969-ben az egész tervezési és kivitelezési folyamat élére került. Pavlics 2010-ben, egy budapesti látogatásánA 17 hónapon át tartó munkát természetesen végül siker koronázta, ez pedig részben Pavlicsnak is köszönhető, hiszen a titán fémspirálból készült abroncsok nélkül a jármű jóval nehezebben haladhatott volna az egyenetlen, poros talajon. 1971. július 30-án az Apollo-15 három űrhajósa teljes nyugalommal beszállt a Hadley-hegységben üzembe helyezett holdautóba, és 27,9 kilométert tettek meg vele. Az Apollo-17 holdautójaA végleges formát már milliószor láthattuk, de hogyan nézhettek ki a a különböző alkatrészek tesztelésére összerakott járművek, és a prototípusok, melyek jó része sosem hagyta el a rajzasztalt? Ma ezek közül gyűjtöttünk össze néhányat.
