Inkompetens jövő – Avenue 5 A Sztálin halála és Az alelnök alkotójának új sorozata, az Avenue 5 a posztapokalipszisnél is siralmasabb jövőképen röhög. Ha filmről van szó, a jövő általában kétféle lehet. Lehet nagyon modern, robotokkal, mesterséges intelligenciával, a levegőben húzogatható hologramképernyőkkel, űrutazással, fénysebességgel és teleportálással. Aztán ott vannak a sokkal borúlátóbb jövőképek – bár ahogy most állunk, sokak szerint ez a realista irányzat – a lakhatatlanná lakott földdel, a felélt nyersanyagkészletekkel és a legkevésbé sem barátságos időjárással. Utópia vagy disztópia, nagyjából ez a két lehetőség van. Kivéve persze, ha az angol komédia egyik legnagyobb nagyágyújáról, Armando Iannucciról van szó. És bár első blikkre az Avenue 5 leginkább utópiának tűnik, hisz mégiscsak egy luxus űrhajó fedélzetén vagyunk, de Iannuccit ennél jobban érdekli az ember. Az ember, aki 2060-ban is pontosan ugyanazt csinálja, amit 2020-ban. Vezető pozícióban nem az van, aki ért is hozzá, hanem aki eladható. Mindenki boldog, ha hallja, amit hallani akar – és népszerű az, aki azt mondja, amit a többség hallani akar. Az emberiség az űrbe jár nyaralni, de semmi olyat nem tesz, amit a Földön ne tehetne meg. A bárban koktélok, masszázs, jógaóra, közben a gyerekek elvannak a megőrzőben. És mindezt miért? Mert megtehetik; a reprezentáció mindenek előtt, a státuszszimbólumok mindenek felett. Persze villámgyorsan szar kerül a palacsintába, a luxustúrából Poszeidón katasztrófa lesz, Iannucci pedig ezt a szélsőséges helyzetet használja arra, hogy szatírát kovácsoljon a fogyasztói társadalom sekélyességéből, a hatalmi inkompetenciáról és az úri huncutságok ürességéről, a felszínességről. Ezzel persze nagyobb fába vágta a fejszéjét Iannucci, és ez alatt most azt értem, hogy az Avenue 5 mögött nincs egy olyan jól körülhatárolható esemény vagy egy szűkebb tematika, ami fókuszpontként működhetne. Nincs egy pontosan meghatározható történelmi szcéna, mint a Sztálin halálában, nincs egy egzakt politikai helyzet, mint az Egy kis gubancban és nincs ott az, ami Az alelnöknek volt az amerikai politikacsinálás és Selina Meyer. Habár az is igaz, hogy a korábbi sikersorozat Selinája sok hasonlóságot mutat az Avenue 5 kapitányával (Hugh Laurie ismét parádés alakítása), annyiban mindenképpen, hogy mindkettő tehetségtelen és mindkettőnek nagyobb hatalma van, mint kéne. De Clark kapitány például messze nem tud olyan központi figura lenni, bár vele talán nem is ez volt a cél. Nem, mert az Avenue 5 sokkal széttartóbb, és bár a karakterei egy helyre vannak zárva, külön sleppekbe tartoznak. Éppen emiatt a kritikusok számára közzétett első négy epizód elég hektikus. Különösen az első, ami alatt még elég ráérezni a sorozat ízére. Mondhatni, kicsit minden akar lenni. Itt egy karakter, ott egy másik – itt egy ilyen poén, ott egy másmilyen. Szerencsére a helyzet részről részre javul, ahogy egy kicsit mindenki belerázódik a széria kerékvágásába, ami azt eredményezi, hogy a zűrzavar legtöbb eleméből erényt tud kovácsolni magának. Epizódról epizódra jobban érződik, hogy ez a sorozat sokféle akar lenni, és tud is sokféle lenni. Egyre jobban használja a színészgárdát. Josh Gad felelőtlenül butuska milliomosa egyre jobb fricskája a Trump-érának, a Szilícium-völgyből frissen szabadult Zach Woods „utasjóléti biztosa” pedig tökéletes letükrözése a mindenbe beleugató és/vagy semmivel nem elégedett vásárlóval/fogyasztóval szembeni „leszarom attitűdnek”. Ugyanígy szerveződik egység nélküli egységbe a sokféle humor, amiből jól megfér egymás mellett a fekete, az abszurd vagy a slapstick. És szerencsére mindegyikből van bőven, szépen hozzáigazítva a szituációhoz vagy a karakterhez. Egy szó mint száz, az Avenue 5 kicsit kaotikus, kicsit lassan indul, de keresi az útját, amit valószínűleg meg is talál majd. A sorozat 2020. január 19-től látható az HBO GO-n. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/avenue-5-kritika
