Ismeretlen Budapest: Egy kis Spanyolország a Rákóczi úton

Az éppen százhetven évvel ezelőtt, 1846-ban a még városállamként működő Hamburgban született Schmahl Henrik kőművesként kezdte a pályáját, de mivel otthon nem talált munkát, így nyakába vette Európát. Végül az épp modernizálódó, egyesítés előtt álló magyar fővárosban állapodott meg, ahol az Ybl Miklós által tervezett Vámpalota (ma a Corvinus Egyetem központi épülete) építkezésén kapott munkát. Itt figyelt fel rá az építész, aki saját pénzén építésznek taníttatta, majd saját irodájában foglalkoztatta.

A fiatal német tervező így olyan nagyszabású munkákban vehetett részt építésvezetőként, mint az Operaház, vagy a Várkert Bazár építése, de Schmahl hamar saját lábra állt.
Vasárnapi Újság, 1884Első munkáit még neoreneszánsz, vagy épp eklektikus stílusban tervezte – így az Oktogonnál lévő Haggenmacher-házat (Andrássy út 52.), a Richárd-udvart (más néven a báró Drasche-féle bérházat), vagy a mai Teréz körút egész sornyi épületét, de később itáliai és spanyol utazásai során megbarátkozott a gótikus és a mór stílussal is, melyek vonásait későbbi épületein átütő sikerrel alkalmazta.
Az UrániaNeki köszönhetjük többek között az 1890-es évek derekán elkészült Uránia mozit és a Ferenciek terén álló Párisi udvart (1912), de ezúttal egy kevésbé ismert, az elmúlt években szépen felújított épületét, a Stern-bérházak egyikét mutatjuk be.
A Rákóczi út 7. (és a szomszédos 9.) telkén a XVIII.század dereka óta az id. Mayerhoffer András által gróf gyaraki Grassalkovich Antal számára tervezett kúriája és annak kertje állt.
Utóbbi 1796-tól adott otthont az első magyar vurstlinak, a Bereznay-kertnek, de 1828-ban a kastély fogadóvá, bálterme pedig színházzá alakult, ahol a kor legnevesebb színésznője, az első magyar operaénekesnőként ismert Déryné Széppataki Róza is gyakran megfordult.
A Puskin utcai oldalon 1867-ől 1873-ig Christ Anna fényképészeti műterme állt, szomszédjukba pedig 1868-ban Kugler Pál Ferenc szobrász műterme költözött.

1874-ben a kertben tüntetett a feloszlatott Magyarországi Munkáspárt háromezer szimpatizánsa az egyesülési és gyülekezési szabadságért, 1876-ban pedig az élete során több pártban is megfordult Jókai Mór tartotta itt programbeszédét a józsefvárosi választások előtt a Szabadelvű Párt színeiben, néhány héttel később pedig Verhovay Gyula hívei a kert kerítésének faoszlopaival akarták agyonverni a Casino arisztokratáit.
Christ műterme (1870 körül)1872-től varieté működött a telken, melynek színvonala a kezdeti évek (“ez a kert volt a magyar írók és nemzeti színházi tagok kedelt vacsoráló helye” – írta a helyről a Fővárosi Lapok 1891. május 16-i száma) után egyre alacsonyabb lett, sőt, számtalan olyan visszaemlékezés is fennmaradt, mely szerint a hely prostituáltaktól és bűnözőktől hemzsegett.
Mikszáth Kálmán az 1882. augusztus 18-i Pesti Hírlapban említette a kertet, leírása magáért beszél:



A Kaszinótul – a Beleznay-kertig

Ha ez se egy epigramma, hát akkor semmi se az! Több mint epigramma, mert ez egy program, sőt még talán ennél is több: teljesen élethű fotográfia.
Valamelyik nap csendesen ballagtam a Sugár-úton, midőn a sok között egy hirdetés vonta magára figyelmemet a kapitányság aláírásával. Hja, mert az mindig esemény, ha a kapitányság valamilyen életjelt ad magáról, ha ilyen alakban is.
A hirdetésen ott állott, hogy valakinek elveszett a tárcája, a kaszinótul a Beleznay-kertig, a becsületes megtaláló s. a. t.
Tehát a kaszinótul a Beleznay-kertig? Kell-e még tovább is találgatni, ki vesztette el a tárcáját? Nem elég világos-e ez? Senki soha még ilyen röviden tömören nem jellemezte a mi mágnásaink pályafutását.
Bámulatos, hogy nem burjánozhatik fel fővárosunkban semminemű ízléstelenség, hogy azt ne a mágnások kapnák fel. A Beleznay-kert német Volkssängerei, komédiásai, clownjai azok akik a magyar főurakat mulattatják.
A nemzeti művészet s az irodalom iránt közönyösek ők. Ami jó van a magyar társadalomban, ami szép, nemes felszínre vergődik nagy küzdelmekkel, mert nálunk annak, ami szép és hasznos, nagy akadályokon keresztül kell utat törnie, annak mind a főuraknak mint kasztnak közreműködése nélkül kellett életre lépnie.
Lassan-lassan kezd kiesni a talaj a főrendiek lába alól, természetesen mindig leszámítva egyeseket, de akik ha dolgozni akarnak, legelőbb is kénytelenek kilépni a saját körükből, s vagy egy, vagy más elemhez csatlakozni, aszerint aminő célokat akarnak szolgálni, s annak élén küzdeni aztán – mert saját körükben, saját osztályukban a komoly munka teljesen lehetetlen. Elszomorító jel ez.
Ha valaki Magyarország hanyatlásának történetét le akarná írni, az igazán csinálhatna egy fejezetet, amelyben ecsetelve nagy veszteségeinket, hanyatlásunkat, a nemzeti önérzet, becsvágy, energia elenyésztét, felkiálthatna, hogy majdnem mindenünk a kaszinótul a Beleznay-kertig vezető úton lett oda. Éspedig így odalett, hogy hiába lenne figyelmeztetni rá a becsületes megtalálót. Nem hozza már azt vissza többé senki…
A büszke családi címerek, melyek ott ragyogtak hajdan a pajzsokon s melyeket még most is látunk elvétve az asztalkendőkön és az inasok gombjain, az oroszlányok, griffek, sasok, medvék mind átváltoztak – kék macskának.
A „Kék macska” ma már a generális címer, az orgiák, a kiélt sanszonett- énekesnők, a frivol couplettek hajléka. Közmondás az, hogy ahol húsz tót megtelepszik, ott mindjárt pálinkamérést kell nyitni. Még inkább áll ez a mágnásokra nézve, kiknek „Beleznay kert”, „Kék macska” és „Neue Welt” nélkül lehetetlen megegzisztálniok.
Azon néhány toaszton kívül, melyeket Károlyi István elmondott, s ama nem kis mérvű befolyást nem számítva, mit a kaszinó nagy urai a balett- táncosnék és színházi énekesnők szerződtetésére gyakoroltak, Magyarország főurainak ez az egyetlenegy testülete semminemű életjelt nem adott magáról a legközelebbi múltban, midőn összes társadalmi osztályaink serényen nyüzsögtek a számtalan fölvetődő kérdések körül, mik egyenkint tényezői voltak a mai átalakulásnak.
Azt lehetne kérdezni, ha az ember nagyon elkeseredne, mi lesz az országból, melynek ilyenek a főurai? De mi nem ezt kérdezzük, mi már túl vagyunk ezen.
Ez az ország megszokta már, hogy az ő főurai nem az övéi, hogy azok nem lendítenek semmit a haza sorsán, megszokta olyan elemeknek tekinteni, akikre nem számolhat, akik itt laknak, itt mulatnak, itt táplálkoznak, itt fizetik az adót is, de nem éreznek, nem gondolkoznak velünk, s nem sokkal különbek, mint az átfutó idegenek.
Eszünkbe sem jutnak többé ott, ahol munkálkodni kell. Megszoktuk a magunk vállait tartani oda, ahol a legterhesebb kötelességek vannak. Ha mégis néha jön egy mágnás, aki szintén dolgozni akar, megörülünk neki, megéljenezzük, talán éppen azért, mert váratlanul jött, nem számítottunk a közreműködésére, s egész rendén találjuk, hogy a többiek csak nézzék a munkát, hiszen az is szép, hogy ez az egy dolgozik.
Ne azt kérdezzük, hát mi lesz belőlünk s nélkülük, mi már megszoktuk magunk lenni, hanem arra vagyok én kíváncsi, hogy vajon mi lesz őbelőlük?
Azért az az út a kaszinóiul a Beleznay-kertig igen mulatságos út, csakhogy nagyon dísztelen, s mert felette költséges, felette rövid ideig is tart.

Ezen a romló helyzeten még az sem segített, hogy 1883 és 1889 között – a mai Blaha Lujza térre néző nagy épület elkészültéig – az egykori kúriában kapott helyet a Technológiai Iparmúzeum, mögötte pedig felépült a Régészeti Intézet.
1891-ben végül megpecsételődött a hosszú ideje rossz hírű terület sorsa: az épületeket lebontották, a telket kettéosztották, majd külön eladták.