Ismeretlen Budapest: Géppuskafészek és vadember a Belváros felett

Az épület története majd három évszázaddal ezelőtt indul: török kiűzése után már nem újjáépített, súlyosan megrongálódott városfal közelében lévő telket 1736-ban vásárolta meg egy drezdai fogadótulajdonos, hogy Pestre költöztethesse az üzletét, amely elődjéhez hasonlóan végül szintén a Wilder Mann, azaz a Vadember nevet kapta. Az épület 1744 körülre készült el, a XIX. század első éveiben pedig felkerült rá a Vadember domborműve, mely Dunaiszky Lőrinc ügyességét dícsérte.
Fotó: Vincze Miklós / 24.huAz épület többször cserélt gazdát a következő évtizedekben, 1807-ben azonban elérte a végzete: a belső udvarban tárolt fa- és bőráru kigyulladása miatt az egész épület menthetetlenül megrongálódott.
Domborművét megmentették, a következő évben pedig elkészült a későbbi tulajdonosáról, gróf puchói és csókai Marczibányi Jánosról elnevezett Marczibányi-ház, melynek homlokzatán a Vadember újra elfoglalta az őt megillető helyét.

A XIX. század folyamán fogadóként, Zum Wilden Mann (A vademberhez) néven vegyeskereskedésként, később pedig étteremként működött, de egy ideig itt működött az Első Pesti Spodium és Csontlisztgyár Rt. képviselete is.

1898-ban Fónagy József gyógyszerész az épület földszinti üzlethelyiségében patikát nyitott, de 1905-ben a szemközi, újonnan felépült Károly körút 24-be költözött, helyét pedig Erényi Béla és László patikusok vették át, akik hamarosan a századelő felső tízezrének köreibe kerültek, köszönhetően az 1907-ben szabadalmaztatott, Diana nevet kapott sósborszeszüknek, amely mentolos ízével világsikert aratott, a testvérpárt annyi pénzhez juttatva, amennyinek korábban a létezését sem feltételezték.




Mi az a sósborszesz?

A mentolt, konyhasót, finomszeszt, vizet és etil-acetátot tartalmazó oldat a XIX. század derekától több, mint egy évszázadon át a magyar háztartások egyik leggyakrabban használt kelléke volt, de ma is kapható. A bedörzsöléssel reumatikus fájdalmakat és fejfájást enyhítő, vérkeringést fokozó oldatot sokszor fogak tisztítására és korpamentesítésre is használták, legtöbben azonban frissítő hatása miatt használták.
A Diana három-négy évtizeddel később került piacra, mint vetélytársai, a Brázay-, a Fedák-, a Vértes-, vagy épp a Fábián-féle sósborszesz, itthon addig nem ismert reklámkampányával azonban két évtized alatt piacvezetővé lépett elő.

A testvérpár hamarosan önálló laboratóriumot nyitott, majd a Fehérvári úton vásárolt magának házat, sőt, a Károly körúti Marczibányi-ház egészét is megszerzik. Azt azonban egyre kisebbnek vélik, így végül 1929-ben lebontatják, a Vadember-domborművet azonban ezúttal is megmentik.

A telekre építendő új, üzleti sikereiket tükröző, a Károly körút és Dob utcák sarkán álló épület megtervezésével a magyar modern építészet később meghatározóvá váló alakját, Fischer Józsefet bízták meg.
Fotó: Vincze Miklós / 24.huFotó: Vincze Miklós / 24.huFotó: Vincze Miklós / 24.huAz építész a fedett, üzletekkel teli passzázsos, három belső udvaros ház sarkára egy szobrokkal kiegészített saroktornyot álmodott meg, de a leendő tulajdonosok a Diana óriásira nagyított üvegét akarták ott látni.


Természetesen az erre irányuló terveket nem engedélyezték, így készült el a máig látható nyolcszögletű tűztorony, amelyben az alig néhány percnyi sétával elérhető Gerlóczy utcai tűzoltóparancsnokság távcsővel felszerelt őre szolgált, aki sürgős esetekben az ott lévő kurblis telefonnal riaszthatta a parancsnokságot.
Fotó: Vincze Miklós / 24.huBudapest ostroma során a német hadsereg géppuskafészekként használta a stratégiai ponton álló tornyot, tizedelve a Károly körúton átvonuló szovjet katonákat. A hely óriási előnye volt, hogy a tankok ágyúcsövét lehetetlen volt annyira magas szögbe emelni, hogy célba vehessék a tornyot, így a szovjet katonáknak csak egy lehetőségük volt a veszély megszüntetésére: ha kézifegyverekkel és kézigránáttal veszik át az irányítást.
Sok helyen felbukkant a pletyka, miszerint a német katonák innen (is) vigyázták a közeli gettóba zárt zsidókat, sőt, több alkalommal közéjük is lőttek, de ezt semmi sem bizonyítja.
A hely az 1956-os forradalom során is hasonló szerepet kapott. A rendszerváltás után hazatérő filmrendező, Szirtes András 1990-ben nézte ki magának a tornyot, amit 1996-ban sikeresen meg is vásárolt. Az Indexen 2005-ben megjelent írás szerint

Beköltözés előtt persze el kellett tüntetnie a háborús nyomokat, a német és magyar katonák maradványait, az ötször öt méteres alsó és a kör alakú (13 négyzetméteres) felső szint fertőtlenítéshez 150 kilogramm mész fogyott. A legfelső, géppuskafészekként szolgáló szinthez végül nem is nyúlt Szirtes, a lezárt 12 négyzetméteres rész máig a galambok territóriuma.

A torony azóta gazdát cserélt, az épületet pedig gyönyörűen felújították, minden nap tízezrek haladnak el előtte, történetét azonban máig kevesen ismerik.
Vadember a kábelrengetegben / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
További fotóink az épületről:
A Dob utca felőli nagy udvar / Fotó: Vincze Miklós / 24.huA középső udvar lépcsőházában még látszanak az eredeti üvegablakok… / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu… minden szinten / Fotó: Vincze Miklós / 24.huÁttört motívumok a függőfolyosón / Fotó: Vincze Miklós / 24.huAz eredeti lift sajnos nem élte túl az építés óta eltelt több, mint nyolc évtizedet / Fotó: Vincze Miklós / 24.huAz udvarok nem mindegyikét ölelik körbe függőfolyosók / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu“Örülök, hogy ide írhatok” / Fotó: Vincze Miklós / 24.huA Dob utca felőli bejárat / Fotó: Vincze Miklós / 24.huA Dob utca felőli homlokzat / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Az információk és fotók a Budapest magazin 2006. novemberi számában megjelent Búza Péter-írásból, az indexről, az Urbface-ről, a Köztérképről, a FSZEK Budapest Gyűjteményéből, a Köztérképről, a Fővárosi Levéltárból, a Magyar Építőművészet 1930. évi 10-11. számából, valamint a szerző fényképezőgépéből származnak.