Karácsonkoló – Vérapó Minden adott volt ahhoz, hogy egy új karácsonyi klasszikust üdvözöljünk; tehetséges és rutinos sztárok a főbb szerepekben, egy tabudöntögető norvég rendező fenegyerek, a 18-as besorolás, hogy jó szaftos lehessen. Utóbbiak miatt persze mondhatni, atipikus lett a Vérapó, mégis az itt a legnagyobb karácsonyi csoda, hogy a vérzuhatag a fa tövébe csobogva egy csapásra nyáltengerré vált. Az alapszituációt tekintve várható volt: Tapló Télapó 2.0 (David Harbour) ajándékosztó útján a Lightsone-família puccos szentestéjébe ugrik fejest. Gertrude (Beverly D’Angelo) családnak nevezett seggnyalói a dúsgazdag mama vagyonára vágyakoznak és ennek érdekében nem restek átgázolni egymáson sem. Még az első blikkre feddhetetlennek tűnő Jason (Alex Hassell) és neje, Linda (Alexis Louder) is kimutatja a foga fehérjét, ha muszáj. Egyedül a kislányuk, a Mikulásban szentül hívő Trudy (Leah Brady) normális ebben az őrültek házában, ahol nemcsak az öreg Miki váratlan vendég. Scrooge (John Leguizamo) vezetésével ugyanis egy rablóbanda is bejelentkezett a családi vagyonra. Tippelhettek, hogy végül sikerül-e a Mikulásnak megmentenie a családot és velük a karácsonyi varázst. Egy kellemesen hányásszagú felütés után roppant hosszú expozíció veszi kezdetét. Megismerjük az egész család minden hibbantságát, ahogy a Mikulás hóbortjait is; leginkább alkoholizmusát és életundorát, valamint ennek eredetét is. Egykoron gonosz harcos volt ő maga is, mint a betörők, fosztogatott, gyilkolt a kapzsiságtól fűtve. A kellően érdekes eredettörténet azonban nem súlyosabb a háztetőn gőzölgő rénszarvas fekáliájánál, és ezt a kicsi Trudy is érzi. A Mikulás azért jó most már, mert már, nos, már jó. A Vérapó egyetlen olyan szegmense, amelyik újdonsággal bírhatna, sehova sem vezet. Nem tudjuk meg a valós okát az ő pálfordulásának, csak sejteni lehet, hogy Mikulásnével van összefüggésben. Vele egyébként mostanában rossz a viszony és régen nem látták már egymást, de ennek okát is örök homály fedi. Tudom, hogy ez a film nem árult már az előzetesében sem zsákbamacskát a története komplexitását illetően. Azt viszont nem tudom, mikor láttam utoljára olyan, alig egy és háromnegyed órás filmet, amiben annyira nem történik semmi (minimum) fél órán keresztül, hogy nyugodt szívvel hagyhatták volna a vágóasztalon. Mindenesetre benne hagyták a készítők és ha már így tettek, beleöntötték a karácsonyi szóviccektől túlcsorduló puttonyukat, de maradéktalanul. Közben nem felejtenek el tisztelegni sem az ihletadó alapművek előtt sem. A Mikulás „Die Hard-osat játszik”; a kiscsaj maga mondja ki, hogy Kevin nyomdokaiba lép. Az égősornál is világosabb párhuzamok verbális megerősítésével a forgatókönyvíró-páros, Pat Casey és Josh Miller önmaguk mardosó tehetségtelenségéről libbentik fel a fátylat, s közben még hülyének is tartják a nézőket, akik nem képesek meghallani az áthallásokat. Nem csoda, hogy a Sonic-filmeken kívül kizárólag kutyát se érdeklő zs-kategóriás alkotásokat meg Hot Wheels-tévéfilmeket jegyeztek eddig. A Vérapó a filmművészet valamennyi zsánerének tematikus kultfilmjeiből összeszigszalagozott minimuma. Mégsem tudom teljes szívemből utálni. Sokszor lehet rajta nevetgélni, főleg ha az ember szereti a direkt, de még nem altesti, illetve a sötétebb színezetű humort. Vagyis büszkén viseli gyártócége, a Senkivel és a Kate-tel szintén egyszemélyes gyilkológépre építő 87North, valamint a rendezője kézjegyét. Tommy Wirkola egy furcsa szerzet, egészen abszurd humorérzékkel. Pályakezdő Kill Bill-paródiája (Kill Buljo) után a kvázi kultstátuszú Náci zombikkal bizonyította értékét a vígjátékok világában, és belépőt nyert Hollywoodba is. A Boszorkányvadászokat erős stúdiókörnyezetben készítette el, ám a Grimm testvérek kifordított történetében szintén tapasztalható a folklór alapú polgárpukkasztás vágya. A Hét nővér az eddigi leginkább kívülálló filmje, ami paradox, hiszen a legkomolyabb hangnemben készült, a konvencionális hollywoodi blockbusterek mintájával. Mindkettő messzemenően eltér a hazájában forgatott mozijaitól, főleg eddigi legjobb munkájától, a Noomi Rapace főszereplésével készült Az utazástól. Egy teljesen kiforrott rendező-írót feltételez a pihenni (és egymást meggyilkolni kívánó) házaspár és foglyul ejtőik groteszk trancsírozása. Ismervén a rendezőt, sokak által baromságnak tartva, elvárással ültem be a Vérapóra – ám az messze állt a karrierösszegzés igényétől. Márpedig a Vérapó ez, s ráadásul végtelenül őszinte summázás, megvan benne minden Wirkolából. Az Asylum-filmes premissza, a B-mozik csavarjai, humor és vér, klisék és kreatív megoldások (értsd: ötletes gyilkolás, például egy csúcsdísszel vagy egy kéményben), stúdiókörnyezet és különcség. Ahogy a film, úgy magam is kettős tudattal viszonyultam ehhez a bő másfél órás henteléshez: gyűlölöm minden sablonját és imádom a Harbour-i megkeseredett Mikulást és mészárlását – aranyközépút. Egyetlen tényező azonban szegélyezi a kedvemet. Ez pedig nem más, mint a mozivászonra gyártó nagy stúdiók beidegződése; a happy end. Wirkola filmjeiben rendre olyan happy end következik be, ami nem teljes mértékig az. Ez az utolsó pillanatos náci zombi keze általi halál nem épp fennköltségétől egészen Az utazás Holtodiglanra emlékeztető (és nem mellesleg a politikai korrektségnek is beszóló) fináléjáig széles skálán mozog. A Vérapót olyan mennyiségű giccsel öntötték nyakon, hogy egy percnyi reményt sem ad a bivalyerős zárszóra. Minden „jófiút” véd a családbarátság érthetetlenül felesleges pajzsa (leszámítva egyet, a legidegesítőbbet), s ez elveszi a film élét. Látom magam előtt, hogy ha ez a mozi a Netflix égisze alatt készül el, hogyan halódna el ez a „családi idill” a tagok beleivel, agyvelejével együtt. Senki sem volna biztonságban, így viszont mindenki élvezi a Universal kényelmi játszmáját: meg is adták az R-besorolást meg nem is, látjuk is a mészárlást, de (egyet-kettőt kivéve) leginkább sötétben. Tommy Wirkola pedig a minőséget inkább háttérbe szorító, de filmet csinálni imádó cinefil is, meg bérmunkás is. Végülis, van az igazi Télapó is, meg a plázás is. 2022. december 2. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/verapo-kritika
