A Dínó tesó elképesztő technikai bravúr, de akármilyen szép a látvány, bugyuta sablonosságával meg sem közelíti a Pixartól megszokott színvonalat. A Pixar mást sem csinál, mióta létezik, mint feljebb és feljebb pakolgatja az eleve saját maga által feltett lécet: a Toy Story-val nem csak alaposan bekezdett, de a folytatásokat is képes volt azonosan magas szinten tartani, és végignézve a filmográfián – Szörny Rt., Némó nyomában, L’ecsó, Wall-E, Fel! – gyakorlatilag nem tudott a kimagaslónál gyengébb produkciót szállítani (bár a Verdákról erősen megoszlanak a vélemények). Idén a stúdió a zseniális Agymanókkal már bőven letette a névjegyét, a minden korosztálynak szórakoztató, okos, briliáns humorú és nagyon fontos üzenetet hordozó mozi gyakorlatilag borítékolhatóan Oscar-éllovas, teljes joggal. A Pixar szokatlan módon mégis úgy döntött, erre az évre két mozival is készül: a június végi Agymanók után alig fél évvel itt a Dínó tesó is. Hát, hogy is mondjam: nem ez volt az éves fő fókuszprojekt. A történet egészen érdekes koncepcióból indít: azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen is lenne a világ, ha anno ama bizonyos meteorit, amely az őshüllők kipusztulását okozta, mégsem érinti a Földet, hanem elszáguld mellette, ergo a dínók és az emberek egymás mellett kénytelenek játszani az evolúció nevű játékot. Ez egy briliáns ötlet, tele izgalmas lehetőségekkel. Kár, hogy erről a világon semmit nem tudunk meg. Legalábbis olyasmit nem, aminek valóban értelme lenne. Az alkotóknak ugyanis mindössze az volt a nagy ötletük, hogy tekertek egyet a tápláléklánc logikáján, és itt a még nem túl fejlett embereket tették meg kártevőből háziasított háziállatnak – már azt az egy embergyereket, aki szerepel a történetben. Gazdája Arlo, a félős apatoszauruszgyerek, akit egy baleset távol sodor családjától. A Dínó tesó története gyakorlatilag a családhoz való visszajutás kalandos útját meséli el, miközben Arlo és kis emberbarátja mindenféle mókás, tanulságos és veszélyes kalandot élnek át. Fotó: Forum HungaryA főszereplő dínócsalád egyébként némi logikai csavarnak köszönhetően testalkatában nem változott ugyan, mégis meglehetősen jól áll a törzsfejlődésben: nem ám holmi legelészéssel telnek napjaik, ellenben komoly lakó- és raktárépületeik vannak, mi több, gépesített (!) növénytermesztést és takarmányozó állattenyésztést folytatnak, épp hogy fridzsiderük nincsen. Oké, hogy mese, de azért eggyel átgondoltabb mesevilágot elvártam volna, pláne a Pixartól, pláne egy olyan kimunkált, koncepciózus mestermű után, mint az Agymanók. Ehhez képest a Dínó tesóban a T-Rexek jó gulyáslegényekként bölénycsordákat terelgetnek, és eszükben sincs a kis Arlóra támadni, sőt, a hős T-Rex-apa legendaként emleget egy esetet, amelyben életét kockáztatva visszavert egy krokodiltámadást – nem kell paleontológusnak lenni hozzá, hogy összelogikázzuk, hogy még egy jól megtermett krokodil is nagyjából burgonyachips-szintű nassolni való lenne egy valamirevaló T-Rex étrendjében. Ezektől a logikátlanságoktól persze el lehet tekinteni, a Dínó tesó ugyanis így is fényévekkel kedvesebb és tartalmasabb, mint mondjuk az év animációs kasszarobbantója, a cuki, vicces, de értelmesnek a legjobb indulattal sem nevezhető, alpári humorú Minyonok. A kontraszt kiabál inkább: mégis csak az a stúdió jegyzi a filmet, amely eddig tökéletesen elkényeztette nézőit a szórakoztatás mellett minden szinten átgondolt, okos, mély, minőségi produkcióival. Ez a fajta koncepciózusság, sajnos, a Dínó tesóból hiányzik, így egy technikailag kimagasló, ám narratívájában a középszerűnél is gyengébb filmet kapunk, mintha a Pixar legjobb senior grafikusai egy olyan filmen dolgoztak volna, aminek a forgatókönyvét egy csapat fizetetlen gyakornok írta volna. A történet sablonos, láttuk már számtalan verzióban, az ember-dínó együttélés témában kínálkozó remek ziccereket gyakorlatilag kivételek nélkül kihagyja a mozi, a figurák még animációs filmes mércével is elnagyoltak – bár ez esélyesen inkább a felnőtt nézőket zavarja, a sematikusság a kicsiknek alighanem épp hogy megkönnyítené a szereplőkkel való azonosulást. Már ha akar 2015-ben bárki is azonosulni egy még Nyilas Misinél is életképtelenebb főhőssel. Míg karaktereiben a film mutat némi gyerekbarát jelleget, addig jóval kevésbé az hangulatában és dramaturgiájában: egyik-másik jelenet még felnőtt szemmel is ijesztő, élő egyenesben végignézni egy szülő szörnyű halálát nem épp szívvidító élmény, pláne úgy, hogy Az oroszlánkirály hasonló jelenete ehhez képest kispálya. A Dínó tesó briliánsan részletes, lélegzetelállítóan életszerű képi világa, míg a film java részében kényeztetés a szemnek, a sötétebb jeleneteknél megtartva ugyanezt az életszerűséget brutálisan nyomasztó lesz, tovább fokozva a már önmagában is nehéz filmélményt. Ráadásul úgy, hogy nincs meg a comic relief sem: nincs állandó bohóckarakter, kevés a poén és azok sem kimondottan erősek, a szomorúsággal, veszéllyel, magánnyal átitatott hangulatot nem oldja semmi. Így, bár a hivatalos besorolás szerint 6 éves kortól ajánlott a film, a kisgyerekes olvasókat azért óvatosságra intem. A látvány valóban briliáns, de a Pixar-színvonaltól nagyon távol áll ez a film, így, ha a szem mellett a szívnek is élményt keresel, akkor inkább a csodálatosan érzékeny A kis hercegre üljetek be. Dínó tesó (The Good Dinosaur) – színes, amerikai animációs film, 100 perc – 6/10
