Komolyan halálos iramban – Ferrari A 80. Velencei Filmfesztiválon debütált Michael Mann legújabb alkotása, a Ferrari. A papíron Enzo Ferrariról szóló, szubverzív életrajzi film néhány elvárás okos felforgatásával üdítően frissnek hat. Anélkül, hogy látnánk az arcát, egy ősz, pocakos ember kora reggel megébred egy őt ölelő nő karjaiban. Úgy kászálódik ki az ágyból, hogy véletlenül se ébressze fel, még a kocsit is tolja egy darabig, hogy a felbőgő motor zaja nehogy megzavarja. Amikor hazaér, rálő a felesége. A Ferrari azoknak az életrajzi filmeknek a sorát bővíti, amelyek nem egy átfogó karrierképet kívánnak adni egy adott celebritásról (mint például a Stephen Hawkingról készült A minndenség elmélete, vagy a Freddie Mercury-film, a Bohém rapszódia). Ehelyett Enzo Ferrari életének csak egy bizonyos, kritikus szegmense kerül a vászonra (hasonlóan például a Churchill hatalomra jutásának idejére koncentráló A legsötétebb óra esetében.) Csábítónak tűnik egy híresség életének minél nagyobb ívét megörökíteni, de ennek eredménye gyakran csak egy elnagyolt kép ezekről a személyiségekről. Ilyenkor az életrajzi film legérdekesebb, de igazán csak a bulvárlapok számára vonzó aspektusa az lesz, hogy a főszereplő színész mennyire képes hiteles mimikrire. A kritikus szegmensekre koncentrálók általában sokkal fókuszáltabb alkotások, hiszen kisebb időszakot és kevesebb szempontot kell megjeleníteniük. Az autósport egyik legnagyobb alakjának története logikusan beleillik Michael Mann életművébe. A rendező filmográfiája leginkább olyan darabokból áll, amikben a férfi főhősöknek sztereotipikusan maszkulin rátermettségüket kell bizonyítaniuk. Mann munkásságában szemezgetve ezért ezzel a központi motívummal kézen fogva járó, műfaji filmeket találunk: a legmeghatározóbbak az akció-, a bűnügyi- és a gengszterfilmek (Szemtől szemben, Az erőszak utcái, Közellenségek, Miami Vice). De az életrajzi film sem idegen a direktortól: Muhammad Aliról szóló biopic-je, az Ali kiegészíti ezt a sormintát. Az utóbbi években az autósport hőskorszaka is elkezdte érdekelni Mannt: Az aszfalt királyai című filmben producerként jelenik meg. Ebben a króm- és benzinszagú világban való elmélyüléssel Mann ismételten egy sztereotip módon férfias közegbe viszi a nézőt. Miután Hollywood egyre jobban törekszik minél színesebbé tenni a mainstream filmművészet reprezentációs palettáját, a 80 éves rendező egyik legnagyobb kihívása az lehetett, hogy ehhez a maszkulin perspektívához és műfajisághoz ragaszkodva meg tud-e fogalmazni releváns gondolatokat. A Ferrari arról ad tanúbizonyságot, hogy Mann képes új szempontokat beemelni ebbe a témába. A bemutatott időszak valamelyest atipikus a biopic-toposzok között: nem az igazi/legnagyobb szakmai áttörést mutatja be a film. A hangsúly egy már sikeres és közismert, de már öregedő celebritás magánéleti turbulenciáin van. Enzo Ferrari (Adam Driver) az ötvenes évek végén alapvetően kettős életet él: feleségével, aki egyben az üzlettársa is (Penélope Cruz) évek óta elhidegültek egymástól. Ezzel párhuzamosan tart fent titokban egy közös életet egy másik nővel, Linával (Shailene Woodley) akivel közös gyermeküket, Pierót nevelik. Ezt a két életet és a két nőt Enzo szigorúan elkülöníti egymástól. Ehhez befolyásos üzletemberként felhasználja az összes lehetséges bürokratikus-, és adminisztratív szőnyeget, ami alá besöpörheti felesége szeme elől a rejtegetett családot. Ebből fakad a Ferrari egyik fontos biopic-szubverzivitása. Míg a legtöbb életrajzi film azzal kelt szimpátiát és épít mítoszt, hogy megmutatja a hatalmas teljesítmények mögötti megbúvó esendőséget, addig itt a hatalmas teljesítmény mögött elsősorban mérgező viselkedést látunk. Enzo ugyan karizmatikus és ambiciózus, de rideg, makacs és hűtlen. Empátiára látványosan csak szexi lányok rosszsorsa esetén képes. Versenyzőit gyakran toxikus eszközökkel tüzeli fel úgy, hogy közben valójában nem ő kockáztatja az épségét ezekben a négykerekű koporsókban ülve. Az életében lévő nőknek nemcsak, hogy nem egy megbízható társ, de ez a fajta kétlakiság csak folyamatos hazugságok, manipuláció és gázlángozás (gaslighting) révén tartható fent. Enzo egy olyan macsó, aki a körülötte lévő embereket gátlás nélkül használja fel céljai elérésére. Természetesen számos biopicben krízishelyzet formájában megjelenik a főszereplők morális tékozlása. Ezekben a helyzetekben a celebritásokat mindig addig gyötrik a kétségek, illetve más nyomasztó dolgok, amíg a hozzájuk legközelebb állókkal lesznek gorombák. Ezek az emberek ilyenkor egy kicsit „elveszítik önmagukat.” Ez azonban a zárlat előtt minden egyes alkalommal feloldódik, másrészt ez az állapot nem a teljes játékidőben áll fenn. Ezzel szemben Enzót nem igazán látjuk ezen az állapoton kívül cselekedni, a krízis az egészestés filmet követeli magának, nagyon kevés időnk van megkedvelni. Ez veszélyt jelenthet a nézői azonosulásra, hiszen a nap végén minden hollywoodi rendező egyik legfontosabb célja – és ez a biopicnél hatványozottan igaz – hogy a főszereplőjével tömegek tudjanak együtt érezni. Viszont az alkotóknak sikerül egy okos húzással megoldaniuk ezt a problémát, és ezzel együtt ismét csavarnak egyet az életrajzi filmek szellemiségén. A Ferrari mindent átszövő központi motívuma – a hagyománykövető biopic-ekkel ellentétben – nem az emberi teljesítmény nagysága és a vitalitás, hanem a halál és az elmúlás. Enzo életét és magatartását traumatikus halálesetek határozzák meg. A film elején egyszer egy ponton meg is törik macsósága: a fiatalon, betegséggel való hosszas küzdelem után elhunyt fia sírjánál a férfi sírva fakad. Ez a traumatikus élmény tette tönkre feleségével való mély, érzelmi viszonyát. A múltba csak a második világháború borzalmai felé menekülhet, és a jelenben is folyamatosan ott lebeg a halál versenyzői feje felett. Az egész életét a dolgok törékenysége és illékonysága határozza meg. Láthatjuk, hogy a halál nem válogatja meg sem áldozatait, sem módszereit. Legyen az egy ártatlan kisfiú lassú, éveken át tartó szenvedésének vége, vagy egy műszaki hiba okozta, frontális belecsapódás egy falba. Egy biztos, mindegyik kellően irracionálisnak és igazságtalannak hat. De ez már a mindennapok része, és már-már groteszkbe hajlik az, hogy a szereplők milyen természetességgel kezelik ezt. A film korai szakaszában egy fiatal férfi Enzo versenyzője akar lenni, ezért meg is látogatja őt egy autótesztelésen. Enzo visszautasítja őt, hiszen nincsen üresedés. Nem sokkal később a tesztelt járgányt vezető pilóta egy fékhiba következtében látványosan szörnyethal. Enzo csak annyit tud mondani a jelentkezőnek: „jövő héten várlak az irodámban.” Ez a ridegség nem szimplán egy komikus geg, ez egyfajta megküzdési módszer a világ groteszk működése kapcsán. Enzo toxikus maszkulinitása a körülötte lévő élet törékenységére adott válasz. Az elmúláson való merengés melankolikus jellegéhez a film formája is idomul. Papíron autósportfilm a Ferrari, de Mann-től szokatlan módon az akciódús, feszített tempójú, torokszorító versenyjelenetek száma elenyésző. Leggyakrabban embereket látunk beszélgetni, veszekedni, elmélkedni, és érzéseket megélni. Motorzúgás és a gumiabroncs csikorgása helyett csend és mélabú az alapzaj. (A trailerben is mindössze csak a legvégén lehet emberi szót hallani.) A film ritmusa emiatt alapvetően komótos, stílusa végtelenül realista. A jelenetek többsége lassú és a vágások sem annyira sűrűek – ez néhol már frusztrálóvá válik. A nézőnek van lehetősége megélni a szorongással teli pillanatokat a szereplőkkel együtt. Ez a lassúság persze amellett, hogy lehetőséget ad az elmúlás érzelmi megélésére, a ritmushoz való hozzászokást követően az elkényelmesedett nézőt sokként fog érni egy-két gondosan elhelyezett jelenet. Ironikus, hogy a filmet eredeti helyszíneken, Olaszországban vették fel, hogy a halál mellett jellemezze a Ferrarit egyfajta életszerűség is. Emiatt az a kevés versenyjelenet viszont sokkal súlyosabbnak érződik. Enzo személyiségével kontrasztban nagyon fontos szerep jut a főszereplőnőknek. Az Enzo életében lévő nők ugyan érzelmileg (és egzisztenciálisan) függnek a férfi döntéseitől, mégis hihetetlenül méltóságteljesek és erősek. Konzisztensen tartják magukat saját értékeikhez, szükség esetén kritizálják és felelőségre is vonják a férfit. A színésznők remek alakításával együtt nemcsak háromdimenziós karakterekké válnak, hanem egyfajta szelepként is szolgálnak. Verbalizálják azt a feszültséget, amit Enzo összeférhetetlensége okoz. A Ferrari legnagyobb problémája, hogy időnként unalmasnak, túl lassúnak és szájbarágósnak hat. Ennek ellenére Michael Mann új perspektívából nézve tudta ábrázolni azt a közeget és azt a témakört, amiben eddig eléggé otthonosan mozgott. A halál és az elmúlás motívuma mindent áthat, nemcsak a szereplők életét határozza meg, de a film struktúráját is. A Mann-életműhöz mérten sose érződött ennyire törékenynek az élet és az emberi teljesítmény, emiatt a Ferrari kimondottan frissnek ható életrajzi film. A Ferrarit a Velencei Filmfesztiválon láttuk. A hazai mozipremier: december 28. 2023. szeptember 23. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ferrari-kritika
