Léteztek, de nem így – A vadnyugat törvényei szerint A vadnyugati krónikák legendás, színesbőrű alakjait veszi kölcsön új filmjéhez a Netflix, hogy elmesélje saját történetét. A vadnyugat törvényei szerint nem szenved hiányt lövöldözésben, bunyóban és egyéb westernkellékekben, amihez remek színészgárdát sikerült keríteni. A vadnyugat nem csak a sápadtarcúak kiváltsága. Habár a hollywoodi fősodor westernjein végigtekintve nem ez a kép rajzolódna ki, valójában már egy évszázada léteznek színesbőrűekkel forgatott cowboykalandok. Ezt kezdetben a kényszer szülte: a The Bronze Buckaroo azért készült fekete színészekkel a harmincas években, hogy bemutathassák a szegregált nézőknek. A hatvanas évektől kezdve és a blaxploitation szárnyra kapásával a feketék is egyre gyakrabban jelentek meg mainstream westernekben. A nyolcvanas-kilencvenes évekre már megszokott, hogy egy fekete színész főszereplő legyen, az sem botrányos, hogy a Jesse Lee bosszújában minden főbb szerepet afro-amerikai színészre osztottak. Az, hogy 2021-ben Jeymes Samuel szinte kizárólag feketékkel készítette el az A vadnyugat törvényei szerintet (The Harder They Fall) a Netflix számára, nem is számíthat kirívónak. Az már sokkal érdekesebb, hogy kiket választott Samuel a film karaktereinek: a vadnyugat legendáriumának egykor valóban élő, színesbőrű képviselőit. „Bár nem egészen így történt, de… Ezek. Az emberek. Léteztek” – ez az első gondolat, amivel a filmben találkozunk. Nat Love, Rufus Buck vagy Bass Reeves tényleg valóságos személyek voltak, olyanok, akiknek a története önmagában is filmre kívánkozna – bár a valóságban nem volt közük egymáshoz. Samuel és forgatókönyvíró-társa, Boaz Yakin azonban érdemben nem kezdett ezekkel a legendákkal semmit. Pedig a történeteik mind-mind izgalmasabbak, mint amihez végül a nevüket adták az A vadnyugat törvényei szerintben. Bass Reeves rendőrbíró (akiről állítólag a Magányos lovast is mintázták) háromezer bűnözőt fogott el életében, és sosem sérült meg. Stagecoach Mary onnan kapta a nevét, hogy az első fekete nő volt, aki postafutárrá vált a vadnyugaton. Bill Pickett képes volt a szarvánál legyűrni a marhát, és Buffalo Bill-lel utazott egy cirkuszban. Cathay Williams magát férfinak álcázva vonult be az amerikai hadseregbe. Minden név, amit a film kölcsönvett, izgalmas sztorikat rejt, amelyekből egyet sem mond el. Hogy Samuel miből merített az elég egyértelmű, ám az, hogy mit akart átadni a filmmel, már kevésbé. A vadnyugat törvényei szerint alapjaiban véve egy bosszúfilm, két ellenséges banda harcának története. Ebben a feldolgozásban Nat Love még gyermek volt, amikor Rufus Buck, egy hírhedt bandita megölte a családját és egy keresztet vésett a kisfiú homlokába. A törvényenkívülivé cseperedett Love küldetése, hogy leszámoljon szülei gyilkosaival. Bosszúhadjáratának vége felcsillan, amikor a korábban börtönbe zárt Buck kiszabadul, és beveszi magát Redwoodba, egy általa alapított településre, ahol az Ígéret Földjét próbálja megteremteni a feketék számára. A két pisztolyhős persze nem egyedül áll, mindkettőnek megvan a maga bandája, és mindkét oldalra nagy neveket sikerült összeválogatni. Nat Love-ot Jonathan Majors kelti életre, hozzá Zazie Beetz, Delroy Lindo és RJ Cyler is csatlakozik, míg a Rufus Buck-bandát Regina King és Lakeith Stanfield erősíti, a névadót pedig Idris Elba formálja meg. Elbát egyébként a film első fél órájában rejtegetik, hogy egy fémdobozból döngő léptű óriásként előlépve fedjék fel – a nagy leleplezés azonban sokat veszít a varázsából, ha az ember előre tudja, hogy ő lesz az. Például ebből a kritikából is, úgyhogy bocsánat! Elba mellett azonban nem mehetek el szó nélkül, mert színészi szempontból ő és Majors a film csúcspontja. Mindketten rétegelt, sokatmondó rezdülésekkel operáló bandavezéreket keltenek életre. Ellenségeskedésük a film mozgatórugója, még akkor is, ha a végső nagy leszámolást Elba csak az ablakból nézi. A többiek jelenléte nem ilyen erős, amit az alulírt karakterek is megmagyaráznak – Zazie Beetz esetében még a vagány bártulajdonosnak induló figuráját is elárulják azzal, hogy a film felénél bajbajutott hercegnőt csinálnak belőle. Mondjuk Delroy Lindo még így is tiszteletet parancsoló Bass Reeves szikár, a klasszikus westernhősöket idéző szerepében. Ha a karakterekkel nem is, a westernjegyekkel azért tud zsonglőrködni Samuel. Megkapunk szinte minden kötelező elemet: vonatrablás, bankrablás, lovaglás, szalonok, bunyó, pisztolypárbaj, rajtaütések, akad itt minden. A zenészként is dolgozó Samuel magára vállalta a film zenéjének elkészítését, a végeredmény pedig egy szokatlan, de jól működő egyveleg. Az Ennio Morriconét idéző dallamok is jelen vannak, de rengeteg „fekete műfaj” bukkan fel, hallunk gospelt, reggae-t, rabszolgadalokat és hip-hopot is, amit még megfejel egy nagyon vagány főcím is. Ezek együttese egyedi élménnyé teszi A vadnyugat szerintet. A feketeség egyébként csak ilyen beszédes apróságokban bukkan fel. A vadnyugat törvényei szerint nem tanmese a feketék elnyomásáról, és nem is keres indokokat a feketék szereplésére, mint azt sokáig tették a westernek – gondoljunk arra, mennyire szerves része a Django elszabadulnak, hogy Django rabszolga volt. Itt a rasszizmus ilyen szinten nem játszik szerepet, szinte egy alternatív valóságot kapunk. A fehérség a „fehér város” formájában tűnik fel, ahol nemcsak az emberek fehérek, de az épületek és a lovak is. A jól működő vonások azonban szétszóródnak a filmben, amelynek cselekménye nem tudja megindokolni a több mint kétórás játékidőt. Hiába kapunk a bosszútörténet mellé szerelmi szálat és a Pickett-Beckwourth-féle komédiázást, a film a végére elveszti a lendületét. Még a végső leszámolást (ami nagyjából húsz perc) is tönkre teszi a rossz vágás és az ellenséges cowboyok kiapadhatatlansága, akik minden logika nélkül teremnek elő a jelenetben, csak azért, hogy Nat Love-ék lepuffantsák őket. A kiforratlan és következetlen karakterek pedig lehetetlenné teszik, hogy egy-egy elkerülhetetlen halál bekövetkeztekor bánatot vagy elégtételt érezzünk. Egy szűkebbre fogott alkotásban jobban kidomborodott volna az a stílusos, vagány megvalósítás, aminek a jegyeit egyébként magán viseli a western. Számomra azonban mégis az a film legnagyobb bűne, ahogy ezeket a fantasztikus életúttal rendelkező történelmi személyeket elherdálta. Képzeljük el, hogy Búvár Kund, Toldi Miklós és Sobri Jóska összeáll egy csapatba, de a nevükön kívül semmi közük ezeknek a kilúgozott figuráknak az eredetiekhez. Úgy mi értelme? A vadnyugat törvényei szerinthez semmit nem ad, hogy kik a szereplői, sőt csak elvesz belőle a kiaknázatlan potenciál, a végeredmény pedig kevesebb, mint a részek összessége. 2021. november 5. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/leteztek-de-nem-igy-a-vadnyugat-torvenyei-szerint
