Quentin Tarantino a nyolcadik filmjénél tart. Egy ilyen hosszú karrierben törvényszerűen jönnek a hullámvölgyek. Szerencsére az Aljas nyolcas nem mutatja a kifáradás jeleit, sőt végre leszakadt a bosszú témájáról a rendező. A havas, aztán klausztrofób western persze magán viseli a szokásos tarantinós jegyeket, de elsősorban Walton Goggins és Jennifer Jason Leigh fantasztikus játéka miatt ezek ismét üdítően hatnak. A sok szövegelést egyre inkább túlzásba viszi a rendező, de aki rákattan a változatos hangzású párbeszédek zeneiségére, az nem fog unatkozni a háromórás játékidő ellenére sem. Quentin Tarantino mindig is szeretett gonosz játékokat űzni. A nézőkkel és az általa megálmodott karakterekkel egyaránt, és erről a hobbijáról az Aljas nyolcas-ban sem mondott le. Előzetesen még Ben Hur-t emlegetett, de valójában nem azért rángatta elő a feledésből a létez ő legszélesebb képarányú filmformátumot, hogy hóban botladozós üldözéseket és grandiózus lőpárbajokat rögzítsen rá. Szép a táj, de hamarosan rácsapódik az ajtó a szereplőkre - Kurt Russell és Samuel L. Jackson az Aljas nyolcas című filmben A téli táj félelmetes szépségében csak a film első harmadában lehet gyönyörködni, utána a nézőkre és a karakterekre egyaránt rázáródik az ajtó. Már a lovas kocsiban is a szélsőséges bizalmatlanság irányítja a legtöbb beszélgetést, de az isten háta mögötti fogadóba megérkezve végképp átveszi az uralmat a paranoiával súlyosbított klausztrofóbia. Már az első méricskélő, gyanakvó pillantásokból kitűnik, hogy kicsi lesz ez a ház a hóvihart a négy fal között átvészelni szándékozó nyolc gazembernek. Tarantino a Kill Bill második részével lépett egyet a műfaj felé, a javarészt az amerikai Délen játszódó Django elszabadul-lal kézzel fogható közelségbe került a westernhez, és most az Aljas nyolcas kapcsán azt lehetett hinni, hogy csinál egy vérbeli, tipikus westernt. Ő azonban megint trükközött, és ugyan előhúzta a kalapból a zsáner típuskaraktereit, de egy Agatha Christie-t idéző, zárt térben játszódó krimiben helyezte el őket. Képzelje maga elé a Gyilkosság az Orient expresszen című filmet. Cserélje ki a vonatot egy vadnyugati fogadóra, adjon hozzá pár liter vért, rengeteg ízes káromkodást és tarantinós, a mérget apránként csepegtető, terjedelmes párbeszédet, és az egészet mártsa bele A dolog című horror fagyos, paranoid hangulatába. Ha tetszik, amit lát, nagy valószínűséggel az Aljas nyolcas-ban sem fog csalódni. Az Aljas nyolcas-t ugyan a krimi része teszi feszültté: a kíváncsiságunkat borzolja, hogy a nyolcból ki vagy kik azok, akik leplezni próbálják valódi szándékukat. Utólag viszont nem a történet fordulataira, a nagy leleplezésekre fogunk emlékezni - ezeken még dolgozhatott volna a mester -, hanem a karakterekre magukra. Szavaikkal apránként csepegtetik a mérget - Tim Roth, Kurt Russell és Jennifer Jason Leigh az Aljas nyolcas című filmben Tarantino mesteri módon úgy adagolja az információkat, hogy egyik szereplő mellett se tudjunk biztonságosan lehorgonyozni. Már éppen megkedvelnénk valamelyiküket komoly hibáival együtt, de akkor egy még nagyobb gaztett elkövetése derül ki róla. A rendező állandó mozgásban tartja az erkölcsi iránytűnket, sőt megbolondítja azt. Szánakozzunk egy fajgyűlölettel szinte felrobbanó, háborús bűnös déli tábornokon, csak mert remegő kezű vénemberként játssza el őt Bruce Dern? Elítéljük Kurt Russell nagyhangú fejvadászát, mert veri a gyilkosságért körözött foglyát, aki amúgy nő, és Jennifer Jason Leigh eleve monoklival a szeme alatt mutatkozik be? És persze itt is előjön Tarantino az egyik legrégebbi gonosz tréfájával: ha nevetünk a szereplők rasszista, niggerezős poénjain, akkor vajon szégyellnünk kellene magunkat? Zene füleinknek, ahogy ezek a gazemberek dumálnak - Kurt Russell, Jennifer Jason Leigh és Bruce Dern az Aljas nyolcas című filmben Rögtön érződik, hogy ezek a karakterek Tarantino teremtényei: imádják a saját hangjukat. Szószaporításuk azonban nem üres fecsegés, egymás múltjából ráncigálnak elő pletykákat, sötét részleteket, hazugságaikkal szembesítik a másikat, hátha végre megmutatja a másik a valódi arcát. Három óra rengeteg idő, főleg ha szinte csak dumálással megy el. Tarantino ezt az egészet nyugodtan megoldhatta volna két bő órába szorítva is. Az unalom beköszönte ellen szól viszont, hogy az amerikai angol különböző akcentusait keverő párbeszédek remek ritmusoknál, változatos hangzásuknál fogva zeneként is működnek. És a jó zenét, ha végtelenségig nem is, de meglepően sokáig el lehet hallgatni. Érdemes moziban nézni - Samuel L. Jackson és Demián Bichir az Aljas nyolcasban Nemcsak a havas tájképek, vagy a részletgazdag, néha egészen lenyűgözően bevilágított beltéri felvételek miatt érdemes moziban megnézni az Aljas nyolcas-t, hanem mert a sötét teremben ülve nincs, ami kizökkentsen, és így el tudunk merülni a párbeszédekben. Russell egy nem túl éles eszű, egy bunkósbot kifinomultságával kommunikáló melákot játszik, akit azért egy levéllel el lehet érzékenyíteni. Samuel L. Jackson a rasszisták rémálmát testesíti meg, filmközepi monológja alighanem több meghökkent arcot vált majd ki, mint a finálé brutális vérfürdője. Tim Roth ékesen szóló hóhérja arra bizonyíték, hogy ha csak kisebb adagban kapjuk, és egy másik színész tálalásában, akkor a Christoph Waltz-féle finomkodás sem hat elcsépeltnek. Monoklival a szeme alatt mutatkozik be - Jennifer Jason Leigh az Aljas nyolcas című filmben Az igazi meglepetést azonban nem ők, hanem a vesztőhelyre cipelt foglyot játszó Jennifer Jason Leigh és a konföderációs katonát játszó Walton Goggins szolgáltatják. Leigh fröcsögve kiabál, a saját vérét nyalogatja a szája környékéről, röfögve nevet, kihívóan kacsint, várakozóan ütögeti az asztalt. Az egész testével játszik, mindent megtesz, hogy vele kapcsolatban se lehessen nyugvópontra jutni. Goggins fontoskodó stílusával, tenyérbe mászó mosolyával kezdetben egy jelentéktelen szélhámos benyomását kelti. Innen küzdötte fel magát szépen lassan a kedvenc szereplőmmé. A krimi az Aljas nyolcas-ban valójában csak egy közepesen sikerült álca, hogy Tarantino a régi szenvedélyeinek hódolhasson, illetve hogy egy nem túl hízelgő tükröt tartson Amerika rasszista múltja és jelene elé. A polgárháborúban győzött egy eszme, amely szerint rabszolgákat tartani embertelen dolog, de ettől még nem változott meg egy csapásra az emberek gondolkodásmódja. A háborús sérelmeket, régi beidegződéseket viszik tovább magukban, így csupa torzult, közveszélyes személyiség találkozik össze a fogadóban. Magával cipeli a háborús sérelmeket - Walton Goggins az Aljas nyolcas című filmben Botorság lenne azt hinni, hogy ezzel a polgárháború utáni években játszódó filmmel csupán a múltat vette célkeresztbe a rendező. Mint minden ambiciózus western, az Aljas nyolcas is a jelen problémáira reflektál, és ha a fogadóban ragadt társaságot az amerikai társadalom leképeződésének vesszük, akkor nagy bajban vannak: az etnikai feszültségek szétfeszítik az országot, a rasszista indulatokat kihasználva hergelik egymás ellen az embereket. Sokatmondó az a jelenet, amikor évekkel a polgárháború után Délre és Északra osztják fel a fogadót, hogy elkerüljék a vérontást. De még jobban belegondolva, kár lenne ezt az egészet csak amerikai problémának lefesteni. A magyar társadalom is tele van feszültséggócokkal, múltbéli sebekkel, és olyanokkal, akik ezeket nem begyógyítani akarják, hanem a saját hasznukra felhasználni. Simán hívhatjuk ezt belemagyarázásnak, de ha ilyen messze el lehet jutni egy westernből, akkor az a filmre nézve mindenképpen kedvező. Samuel L. Jackson és Walton Goggins az Aljas nyolcas című filmben A szétrobbanó fejek láttán, a saját szövegeibe szerelmes Tarantinót hallván (nem bukkan fel, de pár mondatot azért adott magának),csupán a felszínt figyelve könnyű abba a tévedésbe ringatni magunkat, hogy ez a film nem szól semmiről. Már megint csak a nihil és a váratlan gyorsassággal kitörő erőszak. Legyen azonban bármennyire elkeserítő is a befejezés, egy aprócska, dacos reménysugár azért ott pislákol benne, amibe bele lehet kapaszkodni.
