2020 December Mentsük meg a leszbikus lányt! – The Prom: A végzős bál

Mentsük meg a leszbikus lányt! – The Prom: A végzős bál



Ryan Murphy sztárokkal zsúfolt csilivili Netflix musicalje – ahogy a szereplői is – papíron a jó ügyért harcol, a cukormázba fojtott végeredmény azonban rossz szájízt hagy maga után. A The Promon pedig a borzalmas parókába bújtatott Meryl Streep sem segít, sőt.

Ha valaki, akkor a különleges látványvilágú és harsány alkotásairól ismert Ryan Murphy nagyon belehúzott 2020-ban: az alkotó új évaddal gazdagította A politikus című sorozatát, a Hollywooddal megálmodta, milyen is lett volna egy elfogadóbb Álomgyár a II. világháború végén, míg a Ratched a filmtörténet egyik legkegyetlenebb nővérének eredettörténetét mesélte el. Az év pedig még nem ért véget: amolyan záróakkordként összerántott néhány A-listás sztárt, hogy elmeséljék egy meleg gimis lány történetét, aki nem mehet az iskolabálba szíve választottjával.

Ahogy azonban idén szinte minden korábbi munkája, úgy a The Prom – A végzős bál is csalódást okoz, ha az előzetes várakozást nézzük. Sőt, azt hiszem Murphy az éves felhozatalának aljára csúszott a Netflix vizuális orgiába csomagolt musicaljével.
Hiába ugyanis a nemes cél, a jelentős büdzsé és az olyan nevek, mint Meryl Streep, Nicole Kidman, James Corden, Keegan-Michael Key, Andrew Rannells és Kerry Washington, a streaming év végi nagy bulija ripacs, maníros, zavaros és túl nehéz témát tálal túl cukrosan.



A történetben néhány anno sikeres, ám mostanra megbukott Broadway-sztár elhatározza, hogy ha színészi tehetségükkel nem is kerülhetnek már vissza a csúcsra, még lehetnek befolyásos sztárok. Csak egy megfelelő feladat kell nekik. Ez a feladat lesz végül a tini Emma (a gyönyörű hangú Jo Ellen Pellman, aki természetességével az egyetlen igazi pozitívuma a filmnek), akit meg akarnak fosztani a végzős báltól, mivel melegként egy lányt vinne magával a táncra. Az iskola pedig úgy dönt, hogy mivel Emmát nem tilthatnák ki a rendezvényről, így az egész rendezvényt inkább lemondják.

A letűnt vagy éppen sosem igazán fénylő csillagok így Indianába utaznak, hogy kampányoljanak Emma jogaiért. Mellettük áll az iskola igazgatója, míg a tanár és szülői szövetkezet elnöke jelképezi a bigott amerikaiakat a filmben. A nagy hadművelet során persze a színházi csillagok is tanulnak valamit magukról, sőt még a szerelem is rájuk talál. A film azonban sehogyan sem áll össze.



A musical alapjait képező dalok inkább folyó beszédszövegek feléneklésének hatnak, nem pedig igényesen megírt számoknak, miközben Streep és Kidman sminkje a legolcsóbb diszkóban sem menne el. A betétdalok pedig vizuálisan is túl sokak: Murphy amúgy sem híres a kevesebb több filozófiájáról, most azonban túllőtt minden célon. Színek, anyagok, formák halomban, miközben zúdul rájuk a csillám és a konfetti. Több énekes jelenetben pedig váltakozik a film egy profi színpad és az amerikai kisvárosi gimnázium termei között.

Mindezt talán könnyebben be is fogadnánk, ha a The Prom nem hiányolná a műfaj legfontosabb elemét: az öniróniát.
A színészgárdával pedig a rendező akaratlanul is aláhúzta a magától adódó összehasonlítgatást a műfaj többi darabjával. Kidmanről azonnal beugrik a Moulin Rouge, amely éppen az öniróniával egyensúlyozta ki Baz Luhrman fergetegesen súlyos látvány-kavalkádját, míg Streep a Mamma Mia! révén korábban tökéletes példát hozott arra, milyen szórakoztató is lehet egy ilyen film, amikor a színészek csak élvezik a forgatást. De a film romantikus szálait is kenterbe veri a Kaliforniai álom, ami pedig a tematikát illeti, arról pont nemrégiben érkezett egy másik, jobb Broadway-feldolgozás a Netflixtől, A fiúk a bandából.

A filmen a 2 óra 10 perces játékidő sem segít:
noha manapság egyre több film kúszik a 120 perces határ felé és ez a terjedelem a musicaleknél sem ritka (megint csak itt a Moulin Rouge, ami hajszálra ugyanolyan hosszú), Murphy munkája ez idő alatt többször is darabjaira hullik. Ráadásul dupla tekintetben is problémás a tempó. Egyrészt egy film iramát nem az adja, ha a kamera szó szerint ide-oda ugrál és rohan, sokszor teljesen indokolatlan vágásokkal és beállításokkal tarkítva a látottakat. Másrészt a cselekményszál vonala sem a megszokott lineárisan építkező fajta. Önmagában ezzel semmi baj nem lenne, sőt, a film egyharmadánál már szinte éhezünk valami okosan kreatív megoldásra, itt viszont nem erről van szó.



A csapat celeb a film elején eldönti, hogy kiállnak Emma ügyéért és mindent megtesznek, hogy megkapja a bálját. Nagyon hamar azonban utóbbi meg is történik, de nem miattuk. Aztán egy kellemesen ötletes csavar után bő egy órán át gyakorlatilag semmi érdemleges nem történik a filmben. Hogy aztán a végső fél órát ismét ne a főszereplők, hanem maga Emma mentse meg. A film szinte minden értelemben hullámzó: az egyenetlen építkezés miatt pedig nincsen igazi katarzis sem a végén.

Gyakorlatilag az egész bő két óra kérdőjeleződik meg azzal, hogy miért is kellettek a hírességek a filmbe
– mind a történet, mind pedig a film értelmében. A fő szál ugyan elvileg Emmáé, de hát mégis itt voltak a nagy dobásnak számító hollywoodi csillagok, úgyhogy nem szólhatott a film egy ismeretlen tiniről. Mintha Murphy egyszerre két alkotást akart volna egybe zsúfolni: egyet a meleg lányról, egyet pedig a letűnt sztárokról. A végeredmény azonban csak annyi, hogy az utóbbiak állandóan elnyomják az előbbi történetszálát. Minderre ironikusan még fel is hívja a film a figyelmet, ugyanis több számban is elhangzik, hogy Emma a lényeg. Erre az egyensúlyvesztésre pedig a legtalálóbb és egyben legszomorúbb példa az, amikor Corden karaktere évtizedek után kibékül édesanyjával, de a fiatalon otthonából elküldött Emma sosem kapja meg ugyanezt a happy endet.

És noha haloványan rá lehet ugyan festeni, hogy a Streep vezette bagázs önbizalmat és erőt nyújt a lánynak, ezt csak halljuk, látni nem látjuk. Emma pedig az elejétől fogva öntudatos és belevaló lány volt, aki számára utólag sem érezzük megalapozottnak a sehonnan se kért segítséget.

Főleg olyan jelenetek során, amikor a magát meleg ikonnak tartó Streep karaktere viccesnek gondolja, hogy nem tudja, mit is jelent az LGBT rövidítés, vagy amikor Corden karaktere a film első felében megpróbálja lányosabbá és csinosabbá tenni Emmát, akinek egyébként hajszálnyit sincs fiúsabb stílusa (ahogy a film megemlíti), mint a mai tinik 90%-ának.

Miért is kéne egy meleg lányra csillogós magassarkút tukmálni és fodros babakék ruhácskát, amikor az egy sima blézer-nadrág kombóra vágyik? Ja, mert az üzenet az, hogy fogadjunk el mindenkit, ahogy van!
Túlzás lenne azt állítani, hogy a The Prom egy csillogó ruhába bújtatott Macskák, a hasonlat azonban be-bevillant az agyamba, amíg sok részletben próbáltam végignézni a filmet – és nem csak azért, mert James Cordent továbbra sem szabadna engedni se játszani, se énekelni. Murphy sajnos ismét minden önfegyelem és öncenzúra nélkül öntötte ránk a maga szivárvány színű elképzeléseit a melegek támogatásáról, ezzel pedig leginkább csak azt bizonyította, hogy ahogy a szőrmés kiskedvenceknek, úgy a The Promnak is a Broadwayen a helye, nem a filmvásznon. Legalább is semmiféleképpen nem ilyen formában.

A The Prom – A végzős bál a Netflixen érhető el.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mentsuk-meg-a-leszbikus-lanyt-the-prom-a-vegzos-bal