Mesék, mondák, regék mindenkinek...

A BRÉMAI MUZSIKUSOK​

​

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, folyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.
"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.
A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.
Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.
- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.
- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?
- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.
A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.
- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.
- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?
- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.
A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.
Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.
- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?
- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.
- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!
A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.
Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.
Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:
- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.
- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.
- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.
- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.
Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.
Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.
- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.
- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.
- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!
- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.
A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.
A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.
A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.
Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.
Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.
- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.
Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.
A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.
A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.
Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:
- Kukurikú!
A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:
- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!
Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

AZ ÖRDÖG HÁROM ARANY HAJSZÁLA​

​

Hajdanában réges-régen egy szegény asszonynak fiacskája született. Megjósolták róla, hogy amint tizennégy esztendős lesz, elveszi a király lányát feleségül. Nem sokkal ezután ellátogatott a szegény asszony falujába a király, de mert álruhában járt, nem tudta senki, kicsoda, micsoda. Megkérdezte a falusiaktól, mi újság arrafelé.
- A minap egy gyerek született minálunk - mondták neki. - Megjósolták róla, hogy tizennégy esztendős korában feleségül veszi a király lányát. Komisz ember volt a király, szerfölött bosszantotta a jóslat. Elment a szülőkhöz, és nagy barátságosan így szólt hozzájuk:
- Jó emberek, ti igen szegények vagytok, örülhettek, ha magatok megéltek. Adjátok nekem a fiatokat, majd én gondját viselem.
Azok egy ideig tétováztak, de az idegen nagy pénzt ígért a gyerekért, aztán meg azt gondolták: "Szerencsegyerek, biztosan ez is a javára válik." Így hát végül is beleegyeztek a dologba, és odaadták a királynak a csecsemőt.
A király egy ládikába tette a kisdedet, és ellovagolt vele. Addig vitte, míg egy nagy folyóhoz nem ért. Megállt a parton, és belevetette a ládikát a vízbe.
"No - gondolta magában -, megszabadítottam a lányomat egy hívatlan kérőtől!"
A ládika azonban nem merült el, hanem a víz színén maradt; úgy lebegett rajta, mint egy parányi hajócska. Jó asztalos készítette: egy csepp nem sok, annyi víz sem szivárgott bele.
A folyó a király fővárosa felé folyt. Onnét vagy két mérföldnyire vízimalom állt a part mentén. A ládikát éppen úgy sodorta az ár, hogy fennakadt ennek a malomnak a gátján. Éppen ott bámészkodott egy molnárlegény. Észrevette a kis ládát, azt hitte, talán kincs van benne; gyorsan kihalászta egy kampósbottal. Hát amint a fedelét felnyitja, mit lát? Egy eleven, takaros kis csecsemő fekszik benne, egy formás fiúcska. A legény szaladt vele egyenest a molnárékhoz.
- Nézze csak, mester uram, mit halásztam a folyóban!
A molnáréknak nem volt gyerekük; megörültek a csöppségnek, gondjukba vették és fölnevelték; a saját édesfiukkal sem bánhattak volna nagyobb szeretettel.
Telt-múlt az idő, a csecsemőből futkározó kisgyerek lett; aztán megint elmúlt egypár esztendő, és az eleven fiúcska derék, szemrevaló legénykévé serdült.
Az idő tájt a király megint az országot látogatta. Egyszer szabad ég alatt érte a zivatar, s ő éppen abba a malomba menekült az eső elől. A tornácon ülve várta hogy elálljon a zápor, s egyszer csak megpillantotta a legénykét.
- Tiétek ez a szép fiú? - kérdezte.
- Nem édesgyerekünk, instálom alássan - felelte a molnár -, talált gyerek, úgy hozta ide a víz egy ládikában, éppen tizennégy esztendeje.
A király megütődött, amint ezt meghallotta, mert rögtön tudta, hogy ez a fiú nem lehet más, mint a szerencsegyerek, akit ő tizennégy évvel ezelőtt el akart pusztítani.
"No, a víz kivethetett, de azért mégsem szabadulsz meg a sorsodtól!" - gondolta magában.
Odafordult a molnárékhoz:
- Jó emberek, nem vihetne el ez a fiú egy levelet a királynénak? Nem kívánom ingyen, két aranyat adnék neki érte.
- Ahogyan parancsolod, urunk királyunk - felelte a molnár.
Azzal szólt a legénykének, készülődjék, mert fontos szolgálatot kell tennie a királynak.
A király pedig nekiült, és levelet írt a feleségének. Hamar elkészült vele mert csak ennyi állt a levélben:
"Ahogy a fiú megérkezik a levelemmel, tüstént fogasd el, ölesd meg és temettesd el, híre-pora se legyen, mire hazaérek."
A legényke fürgén elindult a levéllel, de mert már alkonyodott, és az út sűrű erdőn vitt keresztül, csakhamar eltévedt. Bolyongott egy ideig a fák közt, aztán pislákoló fényt vett észre, arrafelé tartott, és nemsokára rá bukkant egy kis házra.
Amint benyitott, egy öregasszony emelte fel a fejét a tűzhelynél. Megijedt, amikor a fiút meglátta.
- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte.
- A malomból jövök - felelte a fiú -, és a királynéhoz igyekszem, levelet viszek neki. Eltévedtem az erdőben, szeretnék itt meghálni.
- Jaj, édes fiam - mondta az öreg -, rossz helyre kerültél, rablók tanyája ez, ha megjönnek, megölnek!
- Tőlem jöhet, aki akar - felelte a fiú -, én ugyan nem félek. Meg aztán olyan fáradt vagyok, hogy ha akarnék, sem tudnék továbbmenni. Azzal végigvetette magát a padkán, és elaludt. Csakhamar megjöttek a rablók; dühösen kérdezték, miféle gyerek hever ott.
- Szegény ártatlan fiú - mondta az öreg -, eltévedt az erdőben; meg szántam, befogadtam, levelet visz a királynénak.
A haramiák felnyitották a levelet; és amint elolvasták benne a parancsot, hogy a fiút meg kell ölni, marcona szívük megesett rajta. A bandavezér széttépte a levelet, és másikat írt helyette; abban az állt, hogy a fiúhoz azonnal hozzá kell adni a király lányát.
Reggelig békén hagyták, hadd aludja ki magát a padkán. Mikor pitymallatkor fölébredt, kezébe nyomták a levelet, és útjára bocsátották.
A királyné, ahogy megkapta és elolvasta a levelet, mindent aszerint tett, amint benne írva volt: fényes lakodalmat csapott és hozzáadta a királylányt a szerencsegyerekhez. A fiú szép is volt, kedves is volt, így hát az ifjú pár boldogan és vidáman élt.
Nem sokkal ezután hazatért a király a palotájába. Látta: betelt a jóslat; akármit tett ellene, a szerencsegyerek mégiscsak feleségül vette a lányát. Dúlt-fúlt mérgében, haragosan felelősségre vonta a feleségét.
- Hát ez hogyan történt?! Hiszen én egészen mást hagytam meg a levelemben!
Erre a királyné odaadta neki a levelet, olvassa a tulajdon szemével. A király rögtön látta, hogy elcserélték a levelét. Hívatta a szerencsegyereket, rátámadt:
- Mit műveltél te az én levelemmel?
- Én ugyan semmit a világon - felelte a fiú tiszta lelkiismerettel.
- Márpedig valótlant mondasz - háborgott a király -, mert én nem ezt írtam! Kicserélték a levelemet!
- Arról én nem tudok semmit - mondta a fiú -, de meglehet, hogy a haramiák űztek valami tréfát velem, amíg a tanyájukon aludtam.
És elmondta a királynak, hol, kiknél hált akkor éjjel, amikor eltévedt a levelével.
A király sehogyan sem tudott beletörődni, hogy így fordult a dolog. Azt mondta a fiúnak:
- Nagy hűtlenség, hogy nem vigyáztál eléggé a levelemre, ezért büntetés jár; nem úszhatod meg ilyen könnyen a dolgot. Különben is, aki az én leányomnak az ura akar lenni, annak el kell hoznia nekem a pokolból az ördög három arany hajszálát. Megértetted?
Mert hát azt remélte a király, ezzel örökre megszabadul tőle. De a szerencsegyerek egy csöppet sem ijedt meg:
- Az ördögtől nem félek, a három aranyhajszálat elhozom.
Azzal elköszönt, és útnak indult.
Ment szaporán, és egy idő múlva egy nagy városhoz érkezett. A kapuban az őr kikérdezte, mit tud, miféle mesterséghez ért.
- Tudok én mindenhez! - felelte a szerencsegyerek.
- No, akkor segíthetsz rajtunk - mondta az őr. - Van a városnak egy kútja, hajdan bor folyt belőle, ma meg még csak víz sem. Megmondhatnád, miért apadt ki.
- Majd megtudjátok - felelte a legény -, csak várjatok, míg vissza jövök.

Azzal ment tovább. Hamarosan egy másik városhoz ért. Ott a kapuőr megint csak faggatni kezdte, mit tud, mihez ért.
- Tudok én mindenhez! - felelte.
- No, akkor segíthetsz rajtunk. Van a városnak egy fája, hajdan arany alma termett rajta, most meg még csak levelet sem hajt. Miért nem?
Majd megtudjátok, csak várjatok, míg visszajövök.
És ment tovább. Egy nagy folyó állta útját; át akart kelni rajta. Kérdi a révész, mit tud, mihez ért.
- Tudok én mindenhez!
- No, akkor mondd meg nekem, miért kell örökké ide-oda eveznem, miért nem vált fel soha senki.
- Majd megtudod, csak várj, amíg visszajövök.

Átkelt a vízen; hát egy éktelen, kormos lyuk tátongott feléje a túlsó parton: ott nyílt a pokol bejárata. A legény nem sokat teketóriázott, fogta magát, bement. Az ördög éppen úton járt valahol; nem volt otthon, csak az öreganyja. Ott ült a vénség egy nagy karosszékben, és csodálkozva tekintett a váratlan vendégre.
- Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? - kérdezte.
- Szeretnék három arany hajszálat az ördög fejéről - felelte a fiú -, különben nem tarthatom meg a feleségemet.
- Ez nagy dolog - csóválta a fejét a vénasszony -, de az sem kisebb, amit kérsz. Tudod-e, hogy ha az ördög hazajön, és itt talál, nyomban kitekeri a nyakadat?
- Tudom, tudom, de hát mit tehetek? - felelte a fiú.
Az öregasszony végigmérte, arca egyre barátságosabb lett, csak úgy táncolt rajta a rengeteg ránc.
- Tetszel nekem, nem venném a szívemre, ha baj érne itt nálunk. Lássuk, mit tehetek érted.
Azzal egyszeriben hangyává varázsolta.
- Bújj be gyorsan a szoknyám ráncába, ott biztonságban vagy!
A fiú szedte a hangyalábait, elbújt, aztán kiszólt a szoknya ráncából:
- Volna ám még három kérdésem is!
- Miféle kérdések, hadd halljam! - szólt a vénasszony.
- Az első: miért apadt el a kút, amelyikből azelőtt bor folyt, most meg még csak vizet sem ad? A második: miért száradt ki a fa, amelyik azelőtt aranyalmát termett, most meg még csak levelet sem hajt? A harmadik miért kell a révésznek örökösen ide-oda eveznie, miért nem váltja fel soha senki?
- Nehéz kérdés mind a három - felelte a vénasszony -, de csak maradj veszteg, és jól figyeld meg, mit mond az ördög, amikor a három arany haj szálát kitépem.
Sötét este volt már, jött is haza nagy dérrel-dúrral az ördög, és már messziről azt kiabálta:
- Nem tiszta a levegő! Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Berontott a szobába, csak úgy a lábával rúgta be maga után az ajtót, s nyomban nekiállt a keresésnek; átkutatott minden zugot, még az ágy alá is benézett, de hiába, nem talált senkit.
Az öreganyja meg lehordta:
- Nem szégyelled magad! Most takarítottam, most raktam rendet, máris tővel-heggyel összehánysz itt mindent! Örökösen emberszagot szimatolsz! Inkább ülj le, láss neki a vacsorádnak!
Az ördög jót evett-ivott, aztán, mert fáradt volt, lehajtotta a fejét az öreganyja ölébe.
- Vakargass egy kicsit - mondta nyűgösen.
A vénasszony vakargatni kezdte az álmos pokolfűtő üstökét. Alig telt el egy kis idő, az ördögöt elnyomta a buzgóság; fújtatott, hortyogott keményen. Akkor az öregasszony megkereste az első arany hajszálat, kirántotta és maga mellé tette.
- Hujuj! - rikoltott az ördög. - Mi történt?
- Rosszat álmodtam, ijedtemben a hajadba kapaszkodtam - mondta az öreganyja.
- S ugyan mit álmodtál? - kíváncsiskodott az ördög.
- Egy kutat; azelőtt bor folyt belőle, most meg még csak vizet sem ád. Ugyan miért?
Az ördög jót nevetett, még a hasa is rázkódott tőle.
- Haj, ha azok az ostoba emberek tudnák! Egy varangy ül a kútban egy kő alatt; ha azt megölnék, a kútból újra bor folynék. No de aludjunk tovább.
A vénasszony megint vakargatni kezdte a sátán üstökét, míg újra el nem szenderült, s horkolni nem kezdett, hogy csak úgy rezegtek az ablakok. Akkor kirántotta a második arany hajszálat.
- Hujuj! Mit csinálsz?! - ordította dühösen az ördög.
- Ne vedd zokon - felelte az öregasszony -, álmomban kapaszkodtam beléd.
- Mit álmodtál már megint?
- Azt, hogy egy országban áll egy almafa, régen aranyalma termett rajta, most meg még csak levelet se hajt. Ugyan miért?
- Haj, ha tudnák! - felelte az ördög. - A fa gyökerét egy egér rágja; ha azt megölik, megint aranyalmát terem, de ha az egér tovább rágja, elszárad végképpen. Hanem most az tán már hagyj békén az álmaiddal, mert ha még egyszer fölzavarsz, kapsz egy pofont!
Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; hanem az megint csak lecsendesítette:
- Ki tehet a rosszról, amit álmában vét?
Az ördögöt újból elfogta a kíváncsiság:
- Nocsak, mit álmodtál?
- Egy révészt; mind csak azon panaszkodik, hogy örökké ide-oda kell eveznie, nem váltja fel soha senki. Ugyan miért?
- Hohó, a tökfilkó! - nevetett az ördög. - Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomja a kezébe a lapátot, és mondja neki: "Húzd magad, ha akarod" - s ezzel aztán le is tette örökre az evezés gondját.
Most már, hogy megvolt a három arany hajszál is meg a három felelet is, az öreganyja békén hagyta a vén sátánt, hadd aludjék.
Aludt is hajnalhasadtáig.
Mikor aztán reggel megint elhordta magát, a vénasszony előszedte a hangyát a szoknyája ráncából, s visszavarázsolta annak, ami volt: szerencsegyereknek.
- Itt a három arany hajszál - mondta. - Hallottad, mit felelt az ördög a három kérdésre?
- Igen, hallottam, jól meg is jegyeztem.
- Akkor hát segítettünk a bajodon, mehetsz utadra.
A fiú szépen megköszönte az öregasszonynak, hogy ilyen jó volt hozzá a bajában; hátat fordított a pokolnak, és igen örült neki, hogy ilyen jól sikerült neki minden. Csakhamar odaért a folyóhoz. A révész, mihelyt meglátta, kérte tőle a megígért választ.
- Előbb vigyél át, aztán megmondom, hogyan szabadulhatsz.
És amint kiugrott a partra, elő is adta nyomban az ördög tanácsát:
- Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomd a kezébe a lapátot, húzza maga, ha akarja!
Ment tovább, odaért a terméketlen almafa városához. Az őr itt is kérte a választ. Ő meg, ahogyan az ördögtől hallotta:
- Öljétek meg az egeret - mondta -, amelyik a tövét rágja, akkor majd megint aranyalmát terem a fátok!
Az őr megköszönte a szívességét, és hálából két, arannyal megrakott szamarat adott neki. Végül odaért a kiapadt kút városához. Ott is tudtára adta az őrnek, amit az ördögtől hallott:
- Egy varangy ül a kút fenekén, keressétek meg, és öljétek meg, akkor majd újra bort ád a kutatok.
Ez az őr is köszönetet mondott neki, és hálából ez is két, arannyal megrakott szamárral ajándékozta meg.
A szerencsegyerek aztán nemsokára hazaért a feleségéhez. Az asszony tiszta szívből örült a viszontlátásnak, és töviről hegyire elmondatta az urával, hol, merre járt s milyen szerencsével. A fiú meg odaadta a királynak, amit kívánt: az ördög három arany hajszálát.
A király, mikor meglátta a négy szamarat a tenger sok arannyal, egyszeriben jókedvre derült, egyszeriben csupa szíves nyájasság lett.
- Minden feltételt teljesítettél - mondta -, megtarthatod a lányomat. De mondd csak, kedves vőm, hol szerezted ezt a rengeteg aranyat? Nagy kincs ez!
- Egy folyón túlról hoztam; átkeltem a vízen, annak a túlsó partja homok helyett arannyal van terítve.
- Én is hozhatnék belőle? - tudakolta sóváran a király.
- Amennyit csak akarsz! - felelte a fiú. - Van ott egy révész, vitesd át vele magad, odaát megtömheted a zsákodat.
A kapzsi király tüstént útra kelt; odaért a folyóhoz, és intett a révésznek, vigye át. Az előcammogott, föltessékelte a királyt a kompra, és mikor átértek a túlsó partra, kezébe nyomta az evezőt, kiugrott és elszaladt. Attól fogva a királynak kellett ide-oda eveznie a két part közt; ez volt a büntetés gonoszságáért.
Most is ott révészkedik még, mert csak nem bolond valaki kivenni az evezőt a kezéből!

TERÜLJ, TERÜLJ, ASZTALKÁM, ADJ ARANYAT, CSACSIKÁM,
KI A ZSÁKBÓL, BOTOCSKÁM!​

​

Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezőre kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidősebbik egy napon a temetőbe terelte, mert ott nőtt a legkövérebb fű. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tőle:
- No kecske, jóllaktál?
A kecske meg így felelt:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Mire a kecske:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Csak sírok közt ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Mit hallok?! - hördült fel a szabó.
Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:
- Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?
Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát.
Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:
- No, kecske, jóllaktál?
Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a bátyjának:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
Az meg:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! - kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is kiverte a házból.
Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte "
- No kecske, jóllaktál?
Az pedig:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
- Eleget evett a derék jószág? - kérdezte az öreg szabó.
- Hajaj - felelte a fiú -, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte:
- Jóllaktál, kedves kecském?
A komisz kecske meg rávágta:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
- Ó, a csalafinta! - mérgelődött a szabó. - Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá!
Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak.
Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta:
- Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!
Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.
- Most aztán kedvedre telefalhatod magad - mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:
- No, jóllaktál?
Az rábólintott:

Jaj, a bendőm úgy tele,
Nem is férne több bele!
Mek-mek-mek!
- Akkor gyerünk haza - szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer visszafordult hozzá.
Most az egyszer igazán jóllaktál, mi?
De a kecske neki sem válaszolt különben:

Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól.
- Megállj, hűtlen jószág! - kiáltotta - nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt!
Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.
Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük.
Pedig mindegyikből lett valami. A legidősebb beállt asztalos legénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: "Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől. "Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" - gondolta a legény, és nekivágott a világnak. Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte.
Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a "Terülj, terülj, asztalkával" alighanem szívesen visszafogadja. Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit.
- Köszönöm - mondta az asztalos -, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim.
Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Ő azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.
- Lássatok hozzá, barátaim! - szólt az asztalos.
A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában: "Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!"
A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal.
Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.
- No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? - kérdezte.
- Asztalosságot, édesapám.
- Derék mesterség - bólintott a szabó -, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról.
- Ezt a kis asztalt itt!
A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta:
- Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka.
- Igen ám, de terülj-asztalka! - felelte a fiú. - Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy "Terülj, terülj, asztalkám!" - tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja. Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána!
Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:
- Terülj, terülj, asztalkám!
Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez.
A második fiú egy molnárhoz szegődött be inasnak. Mikor letelt az ideje, így szólt a gazdája:
- Mert soha semmi panasz nem volt rád, jutalmul egy olyan különleges szamarat adok neked, amelyik se kordét nem húz, se zsákot nem hord.
- Hát akkor mire megyek vele? - kérdezte a legény.
- Arra, fiam, hogy ez a szamár aranyszóró szamár. Ha egy kendőt terítesz alá, és azt mondod neki, hogy "Adj aranyat, csacsikám!"- a derék jószág teleszórja neked arannyal.
- Ez már teszi! - szólt a legény, megköszönte a mesternek az ajándékát, és nekivágott a kerek világnak. Ha pénzre volt szüksége, rászólt a szamárra, hogy "adj aranyat csacsikám!" - és csak úgy záporozott a csengő aranypénz; neki egyéb fáradsága se volt vele, mint hogy fölszedje a földről. Akármerre járt-kelt, mindenütt jól élt, jobban már nem is lehetett volna. Bánta is ő, mi mibe kerül, mindig tele volt az erszénye. Mikor aztán már alaposan körülnézett a világban, eszébe jutott az apja. "Gyerünk haza hozzá; biztosan elfelejti a haragját, és visszafogad, ha beállítok a házába az aranyszóró szamarammal" - gondolta magában. Útra is kelt nyomban. Ahogy ment, mendegélt, hát nem éppen abba a kocsmába téved be, ahol a bátyjának az asztalkáját elcserélték! Kötőféken vezette a szamarát, a kocsmáros meg ott tüsténkedett körülötte, hogy majd ő beköti az istállóba; de a legény leintette:
- Sose fáradozzék, a szürkémet majd csak én magam kötöm be; tudni akarom, hol áll.
A kocsmáros furcsállotta a dolgot; nem sokat nézett ki az olyan vendégből, aki maga viseli gondját a szamarának; de mikor az idegen a zsebébe nyúlt, és két fényes aranyat pendített elébe, hogy azért valami jó falatot kívánna: elnyílott a szeme, és szaladt, hogy elébe rakja, ami jóféle csak akadt a házban. Vacsora végeztével megkérdezte a vendég, mi a fizetség; a kocsmáros meg jól megnyomta a krétát, s mondta, hogy még két arany.
A fiúnak éppen kifogyott a pénze.
- Várjon csak egy pillanatig gazduram, kiszaladok egy kis pénzért - mondta, s vitte magával az asztalkendőt is.
A kocsmáros nem tudta, mit jelentsen a dolog; kíváncsi is volt, hát utána osont, s mikor a vendég bereteszelte az orra előtt az istállókaput, belesett egy résen. Látja hogy az idegen leteríti a szamár alá az asztalkendő, hallja, hogy rákiált: "Adj aranyat csacsikám!" - a csacsi meg szórni kezdi elöl hátul az aranypénzt, hogy csak úgy záporozik.
- Ez már igen! - mormolta a kocsmáros. - Itt könnyen verik a tallért! Nem is rossz egy ilyen pénzeszsák!
A vendég kifizette a tartozását, s lefeküdt aludni. A kocsmáros pedig leosont az istállóba, elkötötte az aranyszórót, s egy közönséges szürke fülest állított a helyébe.

Másnap reggel útnak indult a legény a szamárral, eszébe se jutott, hogy talán nem is az ő igazi aranyszamarát vezeti. Délben megérkezett az apjához; az nagyon örült neki, és visszafogadta.
Hát belőled mi lett, édes fiam? - kérdezte.
- Molnár, édesapám.
- Aztán lássuk, mit hoztál a vándorutadból?
- Semmi egyebet, csak egy szamarat.
- Szamár van itt is elég - mondta az öreg -, egy jófajta kecskének jobban örültem volna.
- Igen ám, csakhogy ez nem közönséges jószág, hanem aranyszóró szamár! Ha rászól az ember, hogy: "Adj aranyat, csacsikám!"- egy egész kendőt teleszór arannyal. Hívd csak össze a rokonokat, mindegyikből gazdag embert csinálok!
- Ez már derék dolog - mondta az öreg -, legalább nem kell tovább kínlódnom a tűvel-cérnával! - és maga szaladt el, hogy elhívja a rokonokat. Ahogy együtt voltak, a molnár egy kis helyet kért, leterítette a kendőjét, és bevezette a szobába a szamarát.
- Ide süssetek! - mondta, és rákiáltott a szamárra: - Adj aranyat, csacsikám!
De bizony a szamárból nem arany potyogott, s látszott, nem is konyít a mesterséghez, mert hát nem is minden füles viszi ám annyira! A szegény molnárnak megnyúlt a képe; látta, hogy rászedték, és bocsánatot kért a rokonoktól, azok meg éppolyan szegényen tértek haza, mint ahogy odamentek. Nem maradt más hátra, az öregnek megint csak be kellett fűznie a tűbe a cérnát, a fiú meg beszegődött egy molnárhoz.
A harmadik fiú esztergályos inasnak állt. Sok csínja-bínja van ennek a mesterségnek, hát sokáig is kellett tanulnia. Testvérei megírták neki, milyen keservesen pórul jártak, mikor már ott álltak a jó sor küszöbén, nem ellopkodta tőlük a kocsmáros a kincseiket!
Kitanult aztán ez a legkisebb fiú is, s mikor fölszabadult, és vándorútra készült, gazdája egy tarisznyát adott neki ajándékba.
- Egy fütykös van benne - mondta.
- A tarisznya jó szolgálatot fog tenni, a nyakamba akasztom, de mit csináljak a fütykössel? Csak a zsákot nehezíti!
- Nem éppen - mondta a mester -, mert ha valakivel meggyűlik a bajod, csak annyit kell mondanod, hogy "Ki a zsákból, botocskám!" - nosza kiugrik a fütykös, és elhegedüli a hátán a nótáját, hogy egy álló hétig moccanni se tud, s addig abba se hagyja, míg rá nem szólsz, hogy "Be a zsákba, botocskám!"
A legény megköszönte az ajándékot, a nyakába vetette a tarisznyát, s ha valaki tengelyt akasztott vele, csak annyit mondott, hogy "Ki a zsákból botocskám!" - már ugrott is a fütykös, már porolta is szaporán a kötekedők hátán a kabátot, de még a mellényt is, s olyan sebesen járt, hogy aki látta, észbe se kaphatott, máris rá került a sor a püfölésben.
Az esztergályos legény estefelé érkezett a kocsmába, ahol a két bátyját rászedték. Letette maga elé az asztalra a batyuját, s elkezdte mesélni, mi mindent látott a nagyvilágban.
- Akad ott terülj-asztalka, akad aranyszóró szamár, mind derék dolog, nem mondom, de semmi ahhoz a kincshez képest, amit én szereztem, és őrzök itt a tarisznyámban!
A kocsmáros a fülét hegyezte.
"Hát ez meg mi a csoda lehet?" - tűnődött. - Nyilván tele van drágakővel az az iszák; de fogadom, olcsón megkerítem, mert hiszen három az igazság!
Ahogy eljött az alvás ideje, a vendég végighevert a padon, a tarisznyát meg a feje alá tette vánkosnak. Mikor a kocsmáros azt hitte, az esztergályost elnyomta a buzgóság, odaosont hozzá, s elkezdte szép csöndesen, óvatosan ráncigálni a feje alatt a zsákot, hogy hátha ki tudja húzni alóla, s hátha egy másikat tud odadugni a helyébe. De az esztergályos már régóta csak erre várt! A kocsmáros éppen nekirugaszkodott, hogy egy isteneset rántson a zsákon, a fiú meg kiáltott egyet:
- Ki a zsákból, botocskám!
Nosza, kiugrott a fütykös, rá a tolvajra, s úgy elkezdett hegedülni a hátán, hogy öröm volt nézni.
A kocsmáros rimánkodásra fogta a dolgot de minél jobban jajgatott, annál szaporábban verte hozzá a taktust a fütykös a hátán. Nem bírta tovább, lebukott a földre. Akkor azt mondta a legény:
- Ha nem adod elő tüstént a terülj-asztalkát meg az aranyszóró szamarat, kezdődik elölről a tánc!
- Jaj, csak azt ne - nyöszörögte a kocsmáros. - Mindent odaadok, csak ezt az ördögfajzatot parancsold vissza a tarisznyádba!
- Jól van, most megkegyelmezek - mondta a fiú -, de jaj neked, ha még egyszer valami gonoszságot művelsz!
Azzal rákiáltott a fütykösre:
- Be a zsákba, botocskám!
És nem bántotta tovább a kocsmárost.
Másnap reggel aztán útra kelt a terülj-asztalkámmal meg az aranyszóró szamárral, haza az apjához. Az öreg szabó megörült neki; kérdezte, mi tanult kint a nagyvilágban.
- Esztergályosságot, édesapám.
- Szép mesterség - felelte az apja -, lássuk, mit hoztál a vándorutadból.
- Drága dolgot, édesapám: botot a zsákban!
- Mit? Botot? - dohogta az öreg. - Ez aztán megérte a fáradságot Hiszen azt akármelyik fáról metszhettél volna!
- Igen ám, csakhogy nem ilyet! Mert ha ennek azt mondom, hogy: "Ki a zsákból, botocskám!" - tüstént kiugrik, s akinek valami baja van velem azt úgy megtáncoltatja, hogy megemlegeti holta napjáig; abba se hagyja, míg a gonosz térden csúszva kegyelmet nem kér. Nézd csak, ezzel a fütykössel visszaszereztem a terülj-asztalkámat meg az aranyszóró szamarat, amit a tolvaj kocsmáros ellopott a testvéreimtől. Szólítsd is be, édesapám, mind a kettőt, s hívd egybe a rokonságot, hadd legyen nagy eszem-iszom, jóllakatom őket, s megtöltöm a zsebüket jóféle arannyal.
Nemigen hitt az öreg a fiú szavának, de azért összehívta a rokonokat.
Az esztergályos kendőt terített a földre, bevezette a szobába az aranyszóró szamarat, s azt mondta a bátyjának:
Érts szót vele, testvér!
- "Adj aranyat, csacsikám!" - mondta a molnár, s abban a szempillantásban potyogni kezdett az arany, sűrűn, mint a záporeső. A szamár addig abba sem hagyta, míg a vendégek úgy meg nem tömték a zsebüket, hogy egy árva tallér sem fért bele több.
Akkor előhozta az esztergályos az asztalkát, és a másik testvéréhez fordult:
- Szólj csak neki, bátyám!
Alig mondta ki az asztalos, hogy: "Terülj, terülj asztalkám!" - az asztalka máris ott állt előttük megterítve, rogyásig rakva a legfinomabb ételekkel. Olyan lakomát csaptak amilyet az öreg szabó még életében sosem látott. Késő éjjelig együtt maradt a rokonság, ettek-ittak boldogan; vidáman.
S ugyan mi lett a kecskével, aki miatt a szabó a három fiát világgá zavarta? Röstellhette kegyetlenül, hogy úgy lekopasztották a képét. Szégyenletében bebújt egy rókalyukba. Jön haza a róka, látja, két nagy szem parázslik feléje a sötétségben. Megijed tőle, hanyatt-homlok elszalad.
Futtában találkozik a medvével.
- Mi baj róka koma - kérdi tőle -, hová iszkolsz, mért vágsz ilyen rémült képet?
- Jaj - mondja a róka -, valami dühös fenevad ül a barlangomban, valósággal elnyelt a tüzes szemével!
- No, majd kiugrasztjuk onnét - szól a medve.
Odaballag a lyukhoz, és belenéz, meglátja a világító szempárt, inába szál tőle a bátorsága, semmi kedve belekötni a dühös fenevadba. Sarkon fordul, és elhordja magát.
Szedi fürgén a lábát, találkozik a méhecskével. A méhecske nyomban látja hogy a medve nem valami jól érzi magát a bőrében. Megkérdi:
- Hova lett a jókedved, medve pajtás? Miért vágsz olyan keserves képet?
- Hajaj! - mondja a medve. - Egy dühös fenevad ül a róka koma barlangjában, tüzet köp a szeme, sehogy se tudjuk kizavarni.
Mire a méhecske:
- Én csak egy gyámoltalan szegény kis rovar vagyok, rám se nézel, ha az utadba kerülök, de azért azt hiszem, segíthetek rajtad.
Azzal berepül a rókalyukba, rá a kecske kopasz fejére, s alaposan bele döfi a fullánkját.
- Mek-mek-mek! - kiáltja rémülten a kecske; fölugrik, és ijedtében világgá fut.
Most is szalad még, mint aki megkergült, hacsak meg nem állt azóta.

HÜVELYK MATYI​

​

Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember egyszer csak fölnézett.
- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.
- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.
Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy hüvelykujjnál.
- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk.
Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának, amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind sikerült neki.
Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.
- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.
- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd, idejében ott leszek az erdőn.
Édesapja jót nevetett rajta.
- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!
- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg mondom neki, merre menjen.
- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.
Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:
- No, ha tudtok, mehettek!
Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:
- Hóha, te! Hőhehő!
Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a csodálkozástól.
- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!
Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:
- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!
A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.
Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek azt sem tudták, hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.
- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!
- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!
Odamentek a paraszthoz:
- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!
- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!

Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:
- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!
Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.
- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.
- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.
Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek is.
Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a kalapon.
- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.
- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.
- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség. Vegyetek le gyorsan!
Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út mentén a szántás szélére.
Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:
- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már nélkülem!
Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan hazamentek.
Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.
"Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt."
Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet, lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.
Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:
- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!
- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.
A két rabló riadtan ugrott föl.
- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!
- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd én segítek rajtatok.
- De hát hol vagy?
- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!
Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.
Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:
- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?
- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és kirámolom, amit csak akartok.
A rablóknak tetszett az ajánlat.
- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a kamrába.
"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
- Mind kiadjam, amit látok?
A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.
- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!
Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:
- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?
A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:
- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!
- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is megcsörrentek a polcon.
A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.
A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót, aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.
Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.
- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.
Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.
- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.
Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett kiabálni:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:
- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!
- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát ahogy belép, hallja:
- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
Erre már ő is megijedt.
- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!
Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival együtt!

Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám, hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát:
- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!
- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.
- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy csak győzzed nyelni!
Az a ház pedig az édesapja háza volt.
A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!
Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!
- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban rikoltozott.
A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a kamra felé.
Az ajtó előtt azt mondja az ember:
- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.
Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.
- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!
- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban kiadta a páráját.
Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.
- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.
- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.
- Hol mindenütt jártál?
- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig.
- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek a szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen megkopott a nagy vándorlásban.

A SUSZTER MANÓI​

​

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

A HAT HATTYÚ​

​

Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.
Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.
- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?
- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.
- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.
- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.
A király nem tehetett mást: mindent megígért.
- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.
A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.
Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.
Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.
Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.
"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta magában. - Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."
Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!
Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.
A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.
A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.
A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.
Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.
- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.
- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!
A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.
- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt - mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.
- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!
- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.
Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.
A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.
Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.
A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.
De az örvendezés nem tartott sokáig.
- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidősebb fiú -, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.
- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a lány.
- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. - Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.
Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.
A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"
Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.
Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.
- Hát te ki vagy? - kérdezték tőle. - Mit keresel ott a fán?
De a lány nem felelt.
- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.
Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.
De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.
A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.
- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.
És néhány nap múlva egybe is keltek.
Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.
- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.
Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.
- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.
- Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!
De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.
Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.
- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.
Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.
Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.
Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.
Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.
Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.
Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.
A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.
Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.
A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.
A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:
- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.
A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.
- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!
- Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! - jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.
Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.

A KÉT TESTVÉR​

​

Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot.
Egyszer a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.
- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának.
- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném.
A szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat.
"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:
- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!
Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.
Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyőbe, azt mondta az egyik:
- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.
- Mit esztek? - kérdezte tőlük.
- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.
- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!
Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.
Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, először megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belőle egy falatkát sem.
Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.
A söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.
- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?
A dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában.
A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.
"Ezek a hitvány kölykök elették előlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"
Így szólt az öccséhez:
- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne tűrd őket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján!
A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.
"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.
Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdőbe, mintha csak a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és elszaladt.
A gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk.
- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tőlük.
- A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.
- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.
A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:
- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.
Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon magával vitte őket az erdőbe.
- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.
Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:
- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!
Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltűnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így szólt:
- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.
A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.
- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.
- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt beállnánk valahová, előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.
Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelőapjukhoz:
- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni.
- Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.
- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.
Elkísérte őket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést nyújtott át nekik.
- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér, leolvashatja a késről a testvére sorsát.
- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.
- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.
A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik:
- Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette.
Hanem a nyúl fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.
Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.
Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.
És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.
Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak sem volt kedve a fűbe harapni, hát fölkiáltott:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.
A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.
Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztő ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az oroszlán is megszólalt:

Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked.
És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a rókafiknak:
- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!
- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.
A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a vadászokat.
Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.
- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták.
Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelőapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a másik meg keletnek.
A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban.
- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros.
- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.
- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia.
- Ugyan miért?
- A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen holnap van a napja.
- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász.
- Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyőzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az övé lesz.
Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban előszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre.
Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget. Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és megsuhogtatta.
Közben elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a keserves útnak.
A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; előzőleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.
Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élő, se holt nem volt a félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a fiatal vadász.
- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!
Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát.
- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.
- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled.
- No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!
Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fű nyomban tűzet fogott, s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet.
A sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc. Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét.
Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta.
Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette.
Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték.
Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben.
A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan rámosolygott, s azt mondta:
- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.
Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenőjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét, belecsavarta a keszkenőbe, és jól elrejtette.
Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtől.
- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak.
Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az oroszlánt.
- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.
Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.
- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki.
A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a farkasnak:
- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a rókát:
- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak:
- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó nélkül elszunnyadt.
Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.
A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa.
Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt.
A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s eleinte lapulva, később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.
Felért a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély álomban.
Elvetemült, gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyről.
Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:
- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?
- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány.
A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.
- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van!
Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni.
Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:
- Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám feleségül a leányodat!
- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához.
- Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm, hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat.
Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról.
A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
- Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
- Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
- Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
- Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
- Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt.
Nagyon elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a királylánynak. Hiába kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit.
"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tőlem."
Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után.
Telt-múlt az idő; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint elvetődött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott.
Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva.
A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt megkérdezni a kocsmárost:
- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?
- Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyőzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.
A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:
- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni?
- No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.
A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:
- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyeréből!
S a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát, beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni kezdte a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyűgösködik.
A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.
A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban megismerte a nyulat, mert hiszen az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába.
- Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, s elküldött, kérjek neki a király kenyeréből - felelte a nyúl.
Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket, meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött.
- Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi.
A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a nyúl hátsó két lábára állt, elülső két lábára vette a kenyeret, s odavitte a vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, enyém a száz arany!
A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász folytatta:
- Kenyerem már volna, most már a király sültjéből is szeretnék enni.
- Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni azonban már nem volt kedve.
A vadász meg hívta a rókát:
- Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a király sültjéből!
A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett, megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves rókám, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, és elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültből, amit a király eszik - felelte a róka.
A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki, tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjéből, s vigye a róka után a fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket, s odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta a vadász.
Azzal hívta a farkast:
- Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis körítést a királyéból.
A farkas nem félt senkitől, ment egyenest a palotába a királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves farkas, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, elküldött, kérjek neki a király körítéséből.
A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki, készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tőle a tálat, s odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik - mondta a vadász.
Azzal hívta a medvét:
- Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot, menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik.
Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért előle az utcán. Hanem, ahogy az őrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott, mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az őrség hanyatt-homlok kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves mackó, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban - felelte a medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik.
A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának.
- No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem, körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik - mondta a vadász.
Azzal szólítja az oroszlánt.
- Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik.
Ment az oroszlán, s futott előle mindenki az utcán. Odaért az őrséghez, útját akarták állni, de ő üvöltött egyet, s attól úgy szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott.
A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán, s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról.
Behívta a kamrájába.
- Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, és kér abból a borból, amit a király iszik.
A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta neki, adjon az oroszlánnak a király borából.
- Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán -, hadd lássam, az igaziból kapok-e.
Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette, hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta:
- Megálljunk! Előbb megkóstolom!
Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy hajtásra kiitta.
- Ez nem az igazi! - mondta.
A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt.
- Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Előbb megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta:
- Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi.
A pohárnokot elfutotta a méreg.
- Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte.
Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból rajta kívül nem kapott senki.
Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt, megízlelte, megitta s kijelentette:
- No, ez már alighanem az igaziból van!
Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincéből kilépett a szabad levegőre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a füles kosarat, s bevitte a vadásznak.
Az pedig elégedetten így szólt:
- No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem, hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra, mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal.
Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt, mert látta, hogy a királylány még mindig szereti.
Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt.
- Van annak már vőlegénye, épp most ülik a lakodalmukat! - mondta a kocsmáros.
A vadász erre előhúzta a keszkenőt, amit a sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban őrizte a szörnyeteg hét nyelvét.
- Látja ezt a kendőt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány.
A kocsmáros jól megnézte a keszkenőt, és a fejét csóválta.
- Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem. Fölteszem ellene a házamat, udvarostul.
A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra, ezer arany volt benne.
- Én meg ezzel állom a fogadást - mondta.
A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét.
A király egyszer csak odahajolt a lányához
- Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tőled?
- Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -, de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára.
A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta:
- Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba. Csakhogy év még nem megyek!
Azzal az apródhoz fordult:
- Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a szolgálatomra.
A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon.
- Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a királylány.
A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta őket, odaszólt a kocsmárosnak:
- Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan kívántam!
Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves keszkenőjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába.
Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését, megkérdezte a lányát:
- Hogyan fogadjam?
- Jól tennéd, ha elébe mennél.
Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána.
A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé. A királylány balján, a vőlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére tették, a király pedig így szólt:
- A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki adom a lányomat feleségül.
Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfőt, fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte:
- Hol a sárkány hét nyelve?
Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal, azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta:
- A sárkánynak nincs is nyelve.
- A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a sárkánynak van, s rávall az igazi győztesre!
Azzal kibontotta a keszkenőt. Benne volt mind a hét nyelv; fogta, belerakta őket a sárkányfőkbe, mindegyiket a helyére, s mind pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenőt: bele volt hímezve a királylány neve betűje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá, kinek adta.
- Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a királylány.
Erre a vadász előhívta az állatait, lecsatolta róluk a nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak, és megkérdezte, kié volt ez az ékszer.
- A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyőzni a sárkányt - felelte a királylány.
- Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt. Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy ő ölte meg a sárkányt; de hazudik: bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenő meg a nyakravaló.
És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendőt a nagyvilágban, s hogyan érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall furfangos csalását.
Akkor a király megkérdezte a lányát:
- Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt?
- Igaz - felelte a lány -, és most már kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem, hogy csak egy esztendő s egy nap múlva legyen a lakodalmunk.
A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat tanakodtak: egykettőre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az apját meg a nevelőapját is, s mind a kettőt elhalmozta kinccsel, drágasággal. Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá:
- No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt, most aztán enyém a háza, udvarostul.
- Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros.
- No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint - mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg ráadásnak.
A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek.
Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a legkedvesebb szórakozása; s a hűséges állatok mindig vele mentek.
Volt ott a közelben egy erdő; az a hír járta róla, félős, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belőle. A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdőben vadászni; addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki.
Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy az erdőszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünőt.
- Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom ezt a szép vadat.
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késő estig, de hiába, az ifjú király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak:
- Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünő után az erdőbe, s nem jött vissza többé.
Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta.
Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a gyönyörű vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltűnt egészen.
Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz, még a kíséret sem hallhatta.
Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.
Ahogy a tűz mellett üldögélt, s az állatok is köréje telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de semmit nem látott. Eltelt egy kis idő; akkor megint hangot hallott, mintha nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn a fán, s váltig azt jajgatta:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
- Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki.
De az visszaszólt:
- Félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere csak le nyugodtan, anyóka.
Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta veszejteni a királyfit.
- Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj vele a hátukra, akkor nem bántanak - mondta.
Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kővé váltak. A boszorka most már nem félt tőlük, leugrott a fáról, meglegyintette egy vesszővel a királyt is, azt is kővé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s a kővé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok ilyen kő hevert.
A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy hiába várta, mind jobban nőtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig, hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegődni ő is, de sehol nem vették föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja félig rozsdás, félig fényes.
"Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás."
Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek, mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az őrség, kérdezték, jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a varázserdőben. Az őrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában.
A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az ikertestvérével. Azt gondolta magában:
"Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta."
Bekísértette magát az őrséggel a palotába. Ott nagy örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre.
Ő ott töltött néhány napot a palotában, és közben szorgosan tudakozódott a varázserdő felől. Amikor már mindent tudott, kijelentette:
- Még egyszer elmegyek oda vadászni.
Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták téríteni a szándékától, de ő nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével. Ahogy az erdőszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével. Megpillantotta a fehér szarvasünőt, s odaszólt a kíséretnek:
- Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép vadat!
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. De a szarvasünőt ő sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt az erdőben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja, valaki nyögdécsel a feje fölött:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán.
- Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél meg.
- Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak!
- Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak.
Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az öreganyóban.
- Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig gyere le, vagy leszedlek onnét.
A boszorka csúfondárosan lekiáltott:
- Mit akarsz? Úgysem érsz el!
- Ha nem jössz magadtól lelőlek - felelte a vadász.
- Csak lőj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálőtt, de a boszorkának semmiféle golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott.
- Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el!
De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjéről, s megtöltötte velük a puskát. Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült, már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a derekára, s így szólt:
- Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod, hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tűzbe!
A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért könyörgött, úgy nyöszörgött:
- Kővé válott állatostul, ott fekszik egy gödör mélyén.
A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz, megfenyegette és rárivallt:
- No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és vele minden élőlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tűzbe!
A boszorka fogott egy vesszőt, és megsuhintotta vele a köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az állatai, föltámadt a sok kereskedő, kézmíves, pásztor, akit a boszorka elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tűzbe. Az erdő egyszeriben kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi palota.
A testvérek elindultak hazafelé, s útközben töviről hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak.
Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy király lett belőle, azt mondja rá a nagyobbik:
- Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem, királyi tisztességgel fogadtak.
- Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam, bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelől jelentkezünk az öreg királynál.
A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu őrsége, hogy az ifjú király megjött az állatokkal a vadászatból.
- Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól.
Közben megérkezett kétfelől a két testvér is, bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába.
- Most aztán melyik a kettő közül a férjed? - kérdezte az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott egyforma mind a kettő.
Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani ő sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az aranycsatot. Vidáman fölkiáltott:
- Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem!
Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott:
- Úgy van, én vagyok az igazi!
Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan.

A MÉHKIRÁLYNŐ​

​

Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.

AZ ARANYLÚD​

​

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot űztek belőle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.
Egyszer a legidősebb testvér fát vágni ment az erdőre. Mielőtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdőbe, szembejött vele egy ősz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az ősz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középső fiú indult az erdőre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, őt is megszólította, tőle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középső fiú is azt mondta nagy bölcsen:
- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.
A büntetés őt is utolérte: alig sújtott egyet-kettőt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap előállt Tökfilkó.
- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdőre fát vágni!
- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!
De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!
Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdőbe, találkozott az ősz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:
- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserű árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.
Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy előszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserű árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.
Azzal az emberke eltűnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:
A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középső lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.
- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettő -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!
De az nem értette, miért ne mehetne oda.
- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy ő is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tőle; hozzáragadt a keze neki is.
Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezőn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ előtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már ő is utánuk.
Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
- Hej, tisztelendő úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelőnk is van?
Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg őt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, ők meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.
Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.
Tökfilkónak eszébe jutott az ősz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdőbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az előbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esőcsepp egy egész tűztengernek!
- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.
Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra előállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen előbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdőbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtől, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.
Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!
Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.
Tökfilkó harmadszor is előállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, előbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!
Tökfilkó sietett az erdőbe. Ott találta az ősz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.
Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.

A HÁROM SZERENCSEFIA​

​

Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát.
- Vén vagyok már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.
Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:
- Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.
"No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!" - gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.
Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.
Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:
- Mi az? Mi az?
- Kakas - felelte a fiú:
- Hát az mire jó? - faggatták tovább.
A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.
- Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.
Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.
- Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.
Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.
- Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.
- No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.
A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.
A középső rögtön kijelentette:
- Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!
Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.
A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.
"Ha másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet."
Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.
A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:
- Mi az, koma, kitört a háború?
- Dehogy tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?
No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!
"Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.
Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.
Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.
Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.
- Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.
- Nekem nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!
A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.
- Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.
No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?
Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.
Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.
- Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!
Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:
- De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?
- Az egerek! - jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!
- Hát a királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.
- A királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.
A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.
- Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!
- Van az itt bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.
A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.
Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.
Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.
Hanem az elhárította a megtiszteltetést.
- Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.
- És mit kérsz érte? - tudakolta a király.
- Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.
- Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.
Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.
És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!
Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:
- Nyau! Nyau!
Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.
- Az egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!
Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.
- Se feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!
Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:
A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:
- Nya-u! Nya-u!
A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:
- Vagy úgy? Vagy úgy?
Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.
- Uram királyom, nem akar kimenni! - rebegte.
- Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.
Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.
Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.

CSIPKERÓZSA​

​

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:
- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.
Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.
Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.
- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!
Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.
Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
- Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.
A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.
Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.
"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.
A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.
- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.
Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:
- Mit csinálsz, anyó?
- Fonok - felelte az öreg.
- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.
És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.
Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.
Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.
Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.
A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.
A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.
A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.
Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.
Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:
- Ki vagy te?
A királyfi pedig felelte:
- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.
Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.
A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A tél háza​

​

​

A tél házában lakott egy kisegér. Nem ment túl jól a sora, hiszen egész évben ázott-fázott, reszketett és vacogott. Ételből sem került több az asztalára, mint néhány morzsa, ha pedig megszomjazott, csak a jégcsapokat nyalogathatta. Nyár derekán is vastag sálat viselt a nyakán és egy hatalmas zsebkendő lógott ki a kabátja alól. Egy napon bekopogott hozzá a medve.
– Mondok valamit kisegér – kezdte. – Van nekem egy tágas, meleg barlangom. Ha odaköltöznél, biztos jól meglennénk mi ketten. Nem kéne ilyen ágrólszakadt módon élned, és amilyen kicsi vagy, biztos elég lenne neked az, ami a tányérom alján marad.
– Nem medek! – felelt az egér, megtörölte az orrát és becsukta az ajtót. A medve várt még egy darabig, kicsit az egyik lábára állt, kicsit a másikra. Mormogott valamit, mintha nem csak magának mondaná, azután megfordult és hazament. Másnap a róka tette tiszteletét.
– Kicsi egér, annyira sajnállak, hogy el sem tudom mondani – még egy könnycseppet is kipréselt magából valahogy. – A házunkig elhallatszik a szipogásod. Gyere, lakjál velem, a pincében biztos találsz magadnak egy száraz zugot. Cserébe nem kell mást tenned, mint elvégezni néhány munkát a ház körül. Fát vágsz, vizet melegítesz és kitakarítasz minden nap. Csudálatos élettel ajándékozlak meg ehelyett!
– Nem medek! – felelt az egér, megtörölte az orrát, és becsukta az ajtót. Ha a rókák tudnának gondolkozni, ennek biztos valami ilyesmi fordult volna meg a fejében: "Ejnye, no!", és hazasomfordált volna, mint ahogy haza is somfordált.
Harmadnap a kisegér kiült a ház előtti padra, és a gólyát nézte. Szerette nézni ezt a madarat, mert szép volt és kecsesen szántotta az eget. A gólya észrevette sugárzó szemeit, és leereszkedett mellé a földre.
– Szervusz kisegér! – köszönt neki.
– Nem medek! – mondta az egér, megtörölte az orrát, bement az ajtón és jól becsapta maga után. A gólya nem igazán értette a helyzetet, de illedelmes madár volt és bekopogott a csőrével. Résnyire nyílt az ajtó.
– Mon'tam, hod nem medek! – szólt ki az egér.
– Hova nem mész?
– Hozzád.
– De egérke, hogy jöhetnél hozzám, amikor nem is tudsz repülni? Én mindig ott vagyok, ahol a nyár van. Egyébként miért jó neked ez a jégverem, ennyire szeretsz fázni?
– Ezt még dem kérdezte senki. Ha bejössz megmutatom Deked.
A ház egyetlen hatalmas szobából állt. A plafonról hatalmas jégcsapok csüngtek alá, a padlót vastagon borította a szikrázó hó.
– Minden évben van egy éjjel, amikor elolvad ez a sok jég, és aranyszínre váltanak a falak. Dallamok szöknek át a padló repedésein, körbeölelnek és felmelegítenek. Látod, már nem is fázom, pedig csak visszaemlékeztem. Azon az éjszakán bármi megtörténhet, finom illatokat érzek mindenhonnan, és még az egyszerű kis vacsorám is különleges lakomának tűnik. Ezért élek itt, mert láttam, hogy mi van a jég mögött, és tudom, hogy csak várni kell. Már nagyon fázol, indulnod kell.
– Ég veled, gondolj rám aznap.
Egy vízcsepp hullott a lábuk elé.

A halott föld hercege​

​

A keleti királyság, és a nyugati királyság közt terült el a halott föld. Kár lenne azonban földnek nevezni ezt a pusztaságot, mert nem lehetett ott sárga sziklákon kívül semmi mást találni. Forrás nem tört fel a napégette kövek árnyékában, kerülte ezt a helyet minden, ami mosolyogni és szeretni volt képes. Gyilkos mérgű kígyók vadásztak ott kék hasú gyíkokra, akik viszont páncélos bogarakra lestek. Hogy a bogarak mivel tömték hasukat azt csak a jó Isten tudná megmondani, de ő valószínűleg már réges-régen megfeledkezett e gonosz helyről.
A két ország mégsem volt teljesen elzárva egymástól, mert egy keskeny karavánút vezetett át a kőrengetegen. Veszélyes út volt, amit az ősök építettek még. A régi emberek hatalmasabbak és erősebbek voltak, mint mi vagyunk. Ők még neki mertek vágni az éjszakának, bátran szembenéztek minden veszedelemmel. Mi már csak a régi utak helyén építünk újakat.
A két király igen jó barátságban volt, annak ellenére, hogy sohasem találkoztak, mert egyik sem hagyhatta ott országának ügyes-bajos dolgait egy kis baráti beszélgetés kedvéért. Szolgáikkal küldtek egymásnak ajándékokat és hosszú üzeneteket, amelyben biztosították egymást jóindulatukról. Nem tudni már, melyiknek jutott eszébe – később mindketten a másikra mutogattak –, hogy iga alá kéne vonni a sivatagot, termővé tenni a halott köveket. Szántóvetők űznék el a csíkos kígyókat, és leányok tánca ébresztené a mozdulatlan éjszakát.
A két palotában, ugyanabban a percben született egy-egy gyermek, az év utolsó teliholdas éjszakáján. A nyugati király asszonya fiúgyermeket szoríthatott keblére, míg keleten egy leány sírása verte fel az éjszakát. Elhatározták, hogy utódaik frigyével pecsételik meg szerződésüket. Ők lettek örökösei a legnagyobb birodalomnak, azon a földrészen. Hároméves koruktól együtt nevelkedtek, mégpedig úgy, hogy az egyik évet a keleti király udvarában töltötték, a másikat nyugaton. Amikor elérkezett az év utolsó teliholdja, hatalmas karaván kelt útra, hogy a trónörököseket biztonsággal átvezesse a halott földön. Ilyenkor a szülők éjszakákat nem aludtak, míg a gyermekek, vagy a követ meg nem érkezett a megnyugtató hírrel.
A keleti király sivalkodó csecsemője hamvas bőrű leánnyá serdült, akinek sárga csillagok kergetőztek meleg-barna szemeiben. A nyugati király fia pedig reszkető apróságból délceg tartású ifjú emberré vált az eltelt évek alatt. Az emberek csodálattal bámulták őket, ahogy kézen fogva sétáltak a hűs ligetekben, és borultak a lábuk elé, amikor betértek pihenni az ezer szökőkút kertjébe. Bizony, ilyen szép párt azóta sem látott senki, talán nem is fog soha.
Az ország törvényei szerint tizenhét éves korától számít embernek a férfi, és tehet asszonyává bárkit, akihez joga van és hajlandó neki igent mondani. A leányok esetében nem számít a kor, de tartotta magát a szokás, hogy nem szakajtják le a virágot, míg legalább tizenöt levelet nem hajt.
Születésük tizenhatodik évében el kellett válniuk egymástól, mert a fiúnak apja udvarában kellet elsajátítania az uralkodás művészetét, a leányt pedig udvarhölgyek hada készítette fel az asszonyi fortélyokra és varázsolták a legszebbé a násznak éjszakájára.
Úgy illik, hogy a férfi közelítsen a nőhöz, ezért a nyugati király fia indult népes kísérettel a keleti országba, hogy annak ura elé térdepelve kérje azt, mit senki más nem kérhetett. A leány zihálva lélegzett és ébredt gyakran az utolsó éjszakákon. Álmait még önmagának sem merte elmesélni.
Éppen fele úton járt a díszes karaván, mikor szakadék nyílt a lábuk alatt, és belezuhant az összes ajándékokkal megrakott kocsi, az állatokkal és szolgálókkal együtt. Vége is lehetne akkor az én mesémnek, de hogy-hogynem, a királyfi meg tudott kapaszkodni a meredély peremében, felküzdötte magát és sebeitől aléltan rogyott a földre.
Hideg éjszakában tért magához, és mivel ismerte a csillagok útjait, elindult a helyes irányba. Felkelt a nap és megnyugodott a feje felett. Szítta erejét, addig szíta, míg egyszer elfogyott minden. Lábai nem vitték tovább, térdre kényszerült, majd arccal előre zuhant. Amikor ismét kinyitotta szemeit, hogy utolsó pillantást vessen a világnak erre az elátkozott szegletére, egy jókora lepecsételt korsót látott maga előtt.
– Ez csak egy álom – gondolta – az öregek szokták mesélni, hogy mielőtt szomjan hal az ember, ilyesmiket szokott látni maga előtt.
Lehunyta szemeit, majd kinyitotta újra, de a korsó még mindig ott volt.
– Ejnye, ejnye – elmélkedett tovább –, és ha mégis igazi? Persze nem lehet az, nem hiszem, hogy egy vízzel teli korsó mellett estem volna össze. Mindegy, kiiszom, legyen benne bármi is. Nekem attól már nem lehet rosszabb.
Maradék erejével feltörte a pecsétet és a szájához emelte volna, ha közben nem ugrik abból ki valami. Ez a valami zöld volt és nyálkás. Az oldalát szemölcsökből álló mintázat borította, fülében pedig vastagon tenyészett a szőr. Hat lába volt és három keze. Feje csak egy, de az olyan randa, mint tíz másik. Nem ez az, amit szívesen látna az ember halálának óráján.
– Szomjas vagy? – kérdezte a jövevény.
– Hát az éhségem elmúlt, ahogy rád néztem – felelt akadozva a herceg – Most álmodom, vagy ilyen a túlvilág?
– Sem ez, sem az, ifjú ember – a lény közelebb hajolt hozzá és leakasztott egy kulacsot az övéről – Ebben víz van, de nem akármilyen. Ha egy cseppet iszol belőle, visszatér beléd az élet, ha pedig elhinted a többit itt a földön, kivirágzik minden és egy varázslatos ország királya lehetsz, itt a semmi közepén.
– Miért akarnék én király lenni ebben a kősivatagban? Két birodalom alattvalói lesik minden szavam.
– Az első korty elzárja emlékeid kútját. Nem fogod tudni, hogy ki voltál, nem fogod tudni, hogy honnan jöttél. Ha a többit nem locsolod itt szét, nem találsz ki soha, és itt fogsz elpusztulni a sziklák tövében.
– Fogom-e tudni, hogy ki az, akit szeretek?
– A saját nevedre sem fogsz emlékezni.
– Nem kell – mondta a fiú, és feje visszahanyatlott a porba.
– Akkor meghalsz.
– Ha meghal az, ami a szívemben van, akkor már a többire sem vagyok kíváncsi.
– Boldog ember lehetsz, egy virágzó országban, és én lennék a leghűségesebb szolgád.
– Ha megkérdezted volna, hogy mit akarok, azt mondtam volna, hogy te legyél a szolgája halott lelkemnek… Na, menj most, fáradt vagyok.
– Megyek is, rég lakomáztam kígyóhúst – a kulacsot letette a fiú keze mellé – Ezt viszont itt hagyom neked. Gondolkozz az ajánlatomon…
Álmok rohanták meg, a szürkület rút teremtményeivel. Hatalmas szemfogak csattogtak az arca előtt. Ingoványba zuhant és zöld indák húzták a mélybe. Fény gyűlt a szemei mögött, vérvörös foltok, majd porrá lett és visszaszédült a valóságba. A kulacs ott feküdt mellette, csak a kezét kellett kinyújtania érte.
– Ha most meghalok – gondolta –, velem hal minden, amit valaha is éreztem. Méreggé válik minden ajándék, amit adtam. Nincs a világon oly erős ajtó, mi elzárhatná előlem kedvesem szemeit. Kell, hogy legyen tovább, ha már kezemben a kiút.
Szájához emelte a kulacsot és nagyot húzott belőle, majd egy sziklához vágta, ahol darabokra törött.

– Uram, királyom csak nem elszundikált? – kérdezte valaki.
Körülnézett. A palotája tróntermében ült. Ott, ahol már időtlen idők óta uralkodott. Mellette állt az udvarmester, egy kis zöld teremtmény, piros selyemruhában.
– Nem tudom, talán – felelt zavartan – mintha álmodtam volna valamit. Talán két királyság volt benne, vagy nem is tudom…
– Ó uram, nem álom volt az! Éppen arról beszéltünk, hogy melyik szomszédunkat igázzuk le előbb.
– Miért van erre szükségünk? Országom gazdag, semmiben sem szenvedünk hiányt. A nép jól él, asztalaink roskadoznak, számtalan ágyas lesi kegyeimet. Mit akarhatnék még?
Az udvarmester a terem közepébe táncolt, megpörgette botját, és letérdelt.
– Bölcsebb vagy a legbölcsebbeknél, uram, de néha nehezebben értesz meg dolgokat, mint az együgyű gyermek! Ne vedd felségsértésnek szavaim, hanem engedd, hogy tájékoztassalak helyzetünkről! – a király bólintott.
– A keleti és nyugati birodalmak veszélyeztetik jólétedet, mert szemet vetettek országodra. Most csak tanácskoznak és gyűjtik erőiket, de le fognak rohanni, ha itt az idő. Gyengék még, de hadsereged készen áll. Minden elvesztegetett perc közelebb hozza megaláztatásod óráját. Adj jelt most, és nevedet örökre följegyzik a történetírók! Adj jelt most, és nem lesz nálad hatalmasabb uralkodó a világon! Vezérednek már csak irányt kell mutatnod.
– Legyen hát – sóhajtott, és kinézett az ablakon – Most esteledik, akkor induljon a sereg nyugatnak.
Úgy is lett. Két nap alatt elérték az ország határát és nem egészen egy nap alatt fel is dúlták teljesen, hiszen a nyugati királyságban senki sem készülődött a halott föld országa ellen. Nem is tudták, hogy a világon van.
Az új uralkodó belépett a trónterembe. Az idős király vele szemben térdelt, kezében az ország kulcsaival, amiket át kellett volna adnia. Amikor felismerte őt felugrott és a nyakába borult.
– Fiam! – kiáltotta – Édes fiam! Mindnyájan halottnak hittünk! – letérdelt újra – Él! Az én fiam él! – és könnyeivel öntözte meg a fiú palástjának szegélyét.
– Mit beszél ez? – Kérdezte az udvarmestert.
– Talán megzavarodott – felelt az, tekintetét a padlóra szögezve.
– El innen! – intett az őröknek – tömlöcbe ezzel a bolond vénemberrel!
Megfordult a sereg, és néhány nap múlva már a keleti királyság városait fosztogatták. A fiú most valami rossz előérzettől hajtva nem vonult be a várba átvenni a kulcsokat, hanem a falakon kívül, sátortáborban vert tanyát. Egy este magához rendelte az udvarmestert.
– Nőt akarok – közölte – A legszebbet, aki ebben az országban él.
Hoztak elé mindenfélét: szőkét, barnát, vöröset, pisze orrút és szeplőset is. Vékonyat, testesebbet, fiatalt, időset, még bimbódzó rózsát is, de egyik sem felelt meg neki.
– Azt mondtam, a legszebbet! – rázta meg öklét az udvarmester előtt – Ha nem találod meg a legszebbet, nem lesz többé fejed, amivel bólogathatnál a szavaimra! Három napot kapsz.
Szétszéledt az összes katona az országban. Kerestek-kutattak és kérdezősködtek mindenfelé. Eljutott hozzájuk a hír, hogy létezik valahol egy leány. Meghalt a vőlegénye az esküvő napján, és senki sem látta azóta. Mesélték, hogy nála szebb nem született még, és nála szomorúbb sem él a földön.
Egy föld alatti templomban leltek rá végül, egy szál gyertya fényében imádkozott és nem felelt hívásukra. Erővel vonták el arról helyről, és vezették az új király elébe. Amikor meglátta az ifjút, szó nélkül hátrahanyatlott, és napokig nem is tért magához. A fiú csak egy pillanatig látta, mielőtt kivitték az alélt testet, de kétség sem férhetett szívébe, hogy megtalálta mit keresett. Parancsba adta az udvarmesternek, hogy gondozzák a leányt, mintha őt gondoznák, és teljesítsék minden kívánságát. Néha benyitott a szobába, ahol feküdt, és percekig nézte őt.
– Nem halhat meg – suttogta ilyenkor, maga sem tudta, hogy miért.
Lassan virágok kezdtek el kirajzolódni a leány arcán, egyenletessé vált a lélegzése, csak sóhajtott néha, miközben aludt. A negyedik nap reggelén kinyitotta szemeit, épp akkor, mikor a fiú bejött a szobába.
– Mégsem álmodtam – mondta a lány – Te vagy az. Nem, nem te vagy az. Másmilyenek a szemeid. Ő nem tudna ilyen hidegen nézni rám. Ki te akkor?
– Nem tudom, még a saját nevemet sem. Király vagyok, a kősivatag királya. Ott van az én országom elrejtve.
– A halott földről beszélsz? Az egy pusztaság, nincs ott semmi.
– Gyönyörű ország van a közepében. Ott uralkodom időtlen idők óta.
– Hisz' fiatal vagy! Annyi idős lehetsz, mint én. Annyi idős lehetsz, mint a halott kedvesem… Gyere, nézz csak rám egy kicsit – a fiú ránézett – Nem jó! Közelebb, és ide – mutatott a szemeire.
Mondtam már, annak a lánynak sárga csillagok kergetőztek a szemeiben. Akkor ezek vad táncba kezdtek, és ezer szikraként hatoltak a fiúba. Keresztül fúrták magukat mindenen, egészen a hideg lelkéig és feltépték a pecséteket emlékeiről. Ahogy zúdult ki minden a szemein át, érezte, hogy teste gyöngül, de kinyújtotta a kezét. Nem szóltak, nem is volt mit, hanem csak ölelték egymást, ahogy csak azok tudnak, akik vesztették már el mindenüket.
Később nyakon csípte az udvarmestert.
– Kétszer akartál megölni? – kérdezte tőle – Ez a hála, hogy kiszabadítottalak? Akkor most gondoskodok róla, hogy soha többé ne forduljon elő!
Háromszoros vasládába zárták, majd egy nagy gödröt ástak le, egészen a föld közepéig. Oda leengedték, betemették, felszántottak és búzával vetették be azt a helyet. Ott kuksol a mai napig, néha lehet is hallani nyüszítését.
Az öreg királyt persze kiengedték tömlöcéből, és hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak az egykori halott föld gyümölcsfái közt.

Azóta is boldogan élnek

ha meg nem haltak

​

A herceg és a bölcsesség​

Élt egyszer egy Király, aki akár boldognak is mondhatta volna magát. Tisztességben őszült meg halántéka, hatalmas birodalmában béke és jólét uralkodott és még trónörökössel is megáldották az égiek.
Hanem éppen a trónörökös volt az, aki miatt álmatlanul forgolódott minden éjjel, és eljött már az ideje, de nem tudott megtérni ősei közé. A herceg – aki benne volt már a korban – híján volt mindenféle bölcsességnek és megfontoltságnak, ami azért egy ország irányításához elengedhetetlen.
– Mi lesz így velünk, fiam? – mondogatta neki sokszor a Király. – Hogy bízhatnám rád ezt az országot, ha még a cipőfűződet sem tudod rendesen bekötni? Hogy adnál ki rendeleteket, miközben egész nap a réten kószálsz? Hogy vennéd észre az intő jeleket, ha egy suhogó szoknya minden mást eltakar a szemeid elől?
– Mit tegyek Apám? – kérdezte sokadszor szemlesütve a fiú.
– Én nem találhatom meg helyetted a bölcsességet, azt te magadnak kell.
Nosza, a Herceg felforgatta az egész udvart, benézett minden sarokba, a szekrények mögé, még a sötét kazamatákba is lemerészkedett, de sehol sem lelte a bölcsességet. Végigkérdezte az összes udvarhölgyet, de senki nem hallott arról, amit keresett.
– Ha itt nincs, akkor valahol máshol kell lennie – gondolta magában és útnak eredt.
Ment, mendegélt, hegyen-völgyön, folyókon és tengereken át. Ment, míg a szakálla már a térdét verdeste, de nem találta sehol a bölcsességet.
Hanem egy nap meg kellett állnia, mert elérkezett abba az országba, amiről már meséltem egyszer. Abba az országba, ami a világ végével határos. Elérkezett a peremhez, és meglátta az ottani Királyt. Ott üldögélt, lábait a mélység fölött lóbálva, és kavicsokat hajigált lefelé.
– Látom, idegen vagy errefelé, mert nagyon el vagy csudálkozva – szólította meg őt az öreg Király. – Mi járatban vagy errefelé?
– Én a bölcsességet keresem, jó uram. Atyám, egy távoli ország királya küldött el, hogy találjam meg, mert különben nem ülhetek fel a trónra.
– Ó, te ostoba! – kiáltott fel a Király. Felugrott, és a hirtelen mozdulattól majdnem leszédült a szakadékba. – Hát mondta neked valaki, hogy a világ végéig el kell menned a bölcsesség után kutatva? Amíg oda voltál, atyádat elvitte a bánat, az országot ellenség dúlja, kedvesed más ágyában ébred. Amit keresel, az nincs kövek alá rejtve, nem odvas fák belsejéből kell kiemelni. A bölcsesség ott van mindenhol: az elvétett mozdulatokban, a rétekben, a szoknya suhogásában, de legfőképp önmagadban. Ott kellett volna keresned, és nem a hideg mocsarak mélyén. Eridj most vissza, és mentsd, amit még lehet.
Ahogy meghallotta ezt a herceg, nekiiramodott, és meg sem állt hazáig. Idegen népek tanyáztak a palota kertjében, és még a szolgái is elfordították róla tekintetüket. Nem volt már mit tenni, egymaga nem szállhatott szembe a hatalmas sereggel. Elbujdosott, és senki sem hallott róla többé.
Csak ezt a mesét hagyta itt nektek, hogy okuljatok.
​

​

​

​

A SZÁZSZORSZÉP​

Hallgass ide, mesét mondok!
Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.
Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!
Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.
Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.
Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.
- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.
Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.
A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!
- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.
- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!
Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:
- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!
"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.
Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.
Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.
Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

Ariel és Nathaniel​

A kisfiú elengedte a súlyos réz kopogtatót, ami hatalmasat dörrent a bejárati ajtón. Várakozás közben elnézegette a hideg fémet ékesítő domborműveket. Sárkányok harcoltak, hatalmas lángokat lövellve szájukból, és kiterjesztett szárnyukban megbúvó karmaikkal tépték cafatokra egymást.
Lépett egyet, hátra és el akart szaladni, amikor nyílt az ajtó. Egy vénséges-vén öregember állt vele szemben. Földig érő köntösét csillagok díszítették, pont úgy, ahogy a könyvekben olvasta. Hosszú ezüst haja, és bozontos szemöldöke is úgy festett, mint a színes képeken. Szakálla a mellkasáig ért, és eltakarta a nyakában függő aranylánc medálját. Az első pillanatban azt hitte, hogy megvakult az öreg, mert szeme világoskék volt, de annyira világos, hogy alig lehetett megkülönböztetni szembogarát a fehérjétől. Egy percig szótlanul nézték egymást, majd a fiú lehajtotta a fejét, és elpityeredett.
– Bácsi én… – többet nem tudott mondani.
A mágus barázdált arcán egy mosoly jelent meg. Félreállt az útból, és intett a kezével.
– Fáradj be, kedves vendég, ha már ide röpített a szél.
A kisfiú letörölte szeplős arcáról a könnyeket és felnézett. Kócos haja nagy zöld szemeibe lógott.
– Tényleg? – Kérdezte félénken. Tekintete bármely földi halandót megindított volna, de az öreg arca rezzenéstelen maradt.
– Tényleg. Mi a neved?
– Ariel.
– Kerülj beljebb Ariel. Én Mágus vagyok – kicsit gondolkozott, majd hozzátette – Így hívnak.
Bevezette a fiút egy ablak nélküli szobába. A négy sarokban gyertya világított, az asztalon pedig egy mécses szórta sápadt kék fényét egy festett üvegbúra mögül. A falakat egészen a mennyezetig polcok takarták, rajtuk díszesen kötött könyvek, és apró tárgyak. Nem lehetett sok mindent kivenni a félhomály miatt, de minden felettébb réginek, és értékesnek tűnt.
– Foglalj helyet – mutatott a Mágus egy székre – Mit tehetek érted, Ariel?
– Hogyan lesz valakiből varázsló?
– Ez igen egyszerű. Ki kell lépned a saját idődből, és úgy élni, mint a csillagok, fák, vagy a folyók.
– Vagy a katicabogarak? – kérdezte Ariel. Látszott rajta, hogy még nem igazán érti.
– Nem, nem – felelt a Mágus, felemelve mutatóujját – A bogár nem több egy tüsszentésnél. Mondhatnám, hogy felér egy elvétett mozdulattal. Persze tisztelni kell, mert élő, akár te, de túl gyors. A lassú dolgokat kell követni. Nézd például a füvet – Kotorászni kezdett az asztalfiókban, elővett egy pipát és rágyújtott. Mélyen beszívta a fehér füstöt, majd folytatta – a fű igen gyenge teremtménynek tűnik, de ha nem fordítják ki a földből, örökké él. Öregapám ugyanazon a pázsiton sétált, amelyiken most te. Ha pedig felnősz, gyermeked is ugyanazokat a szálakat fogja tépdesni. A fű ereje az őt tápláló földben rejlik, meg a napban. És mindkettő örök, legalábbis közelebb állnak az állandósághoz, mint mi. Érted már?
– Nem nagyon – szontyolodott el Ariel – Te hogy lettél varázsló?
– Ó! – az öreg felhúzta szemöldökét, és nevetni kezdett – Kis ember, talán te is az szeretnél lenni?
– Igen…
– Erre a mesterségre senki sem tud megtanítani téged. Én biztosan nem. Ha akarod, elmondhatom az én történetem, többet nem segíthetek – Ariel csillogó szemmel bólintott. A Mágus hátradőlt, és behunyta szemeit. Hirtelen kialudt az összes gyertya, és a mécses lángja is zsugorodni kezdett. Csak egy kis folt maradt belőle, az is szétpattant a sötétben. Nem lehetett mást látni, mint a Mágus pipájának fel-felizzó parazsát.
– Te nem éltél, de még az apád sem, amikor én ugyanolyan kisfiú voltam, mint bárki más. Persze a nevem se Mágus volt még, hanem Nathaniel. Szinte semmiben sem különböztem a játszópajtásaimtól, legfeljebb véznább voltam kicsit és szerettem a növényekkel beszélgetni. Sokszor lefeküdtem a mezőn egy vadvirág mellé, és mesét mondtam neki, vagy meghallgattam a történetét. Persze végig én beszéltem, de valahol belül éreztem, hogy mi az, amit ő mond, és mi az, amit én. Ahogy múltak az évek felettem, elérkezett az az idő, amikor az ember már nem beszélget a virágokkal, hanem csokorba szedi őket, és leányok lába elé szórja. Választottam én is, egy táncos lábú, ringó csípejű tüneményt. Meg is esküdtünk a hold és a csillagok alatt, hogy történjék bármi is, mi örökké egyek leszünk – félrehajtotta szakállát, és megmutatta a szíve fölött nyugvó medaliont. Rajta az aranyló nap arca fúródott az ezüst félholdba – Nézd, ennyi maradt az én régi nevemből.
– Akkoriban gyúlt fel az egész világ, és nekem messzi földre kellett mennem, hogy megvédjem a házam, legalábbis ezt mondták. Mire visszatértem évek múlva, már nem volt otthonom. Egy gyár füstölgött a helyén. Az a leány pedig, ki nekem ígérte magát elfordította rólam szemeit, miközben egy kisgyermekkel sétálgatott az utca túloldalán.
Akkor leszaggattam magamról az összes ruhát, és bevetettem magam az erdőbe. Letérdeltem egy mogyoróbokor mellett, és neki sírtam el bánatomat. Enni adott, és betakart leveleivel. Elmondott egy tündérmesét, és cirógatta a homlokom, míg el nem aludtam.
– Másnap reggel nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is igazán érzékeltem az álmom és az ébredés közti határt. Kisétáltam egy napsütötte domboldalra, ahol gyíkok hevertek apró fehér sziklákon. Néhány elfutott, de mozdulatlanságom megnyugtatta őket és az egyik épp' a lábam elé telepedett. Lassan letérdeltem, és órákon keresztül figyeltük egymást. Először a szíve dobbanását hallottam meg, majd a bőrén keresztül töltődtem a nap fényével. Lehunytam a szemem, és megláttam önmagam, ahogy fölébe magasodok. Megijedtem egy pillanatra, és óvatlan mozdulatom elriasztotta őt.
Attól kezdve jártam az erdőt, és figyeltem. Addig lestem a tölgyfát, míg meg nem hallottam évgyűrűinek növekedését, majd a folyóba néztem. Láttam, ahogy egy éles kődarab gömbölyödni kezd, és elvegyül a mederben szunnyadó többi kaviccsal. Igen, akkor láttam meg az időt… Ha sokáig nézek valamire, végigsodródik előttem az időfolyamban. Ez általában elég szomorú látvány, de fölöttébb hasznos az én szakmámban.
– Egy napon egy sebesült favágót találtam. Leemeltem róla a mázsás rönköt, és láttam, hogy nincs már neki sok hátra. Megfogtam a kezét, hogy méltón búcsúztassam és akkor furcsa dolog történt. Fáradtság és rosszullét lett úrrá rajtam. Szédülni kezdtem, sötét foltok jelentek meg a szemem előtt és elájultam.
Amikor felébredtem, iszonyúan hasogatott a fejem, tagjaim merevek voltak, mintha mulattam volna egész éjszaka. A favágó viszont eltűnt, magával vitte a batyuját.
Másnap hárman jöttek: egy béna, egy siket és egy félkegyelmű. Letérdeltek előttem, és kérlelni kezdtek, hogy gyógyítsam meg őket, ahogy megtettem ezt a favágóval. Nem hitték el, hogy semmit sem tudok. A siket megfogta a csuklómat, és lerántott a földre. Ugyanúgy megfordult velem a világ és elvesztettem az eszméletemet. Hideg vizet locsoltak rám, úgy térítettek magamhoz. A siket a tisztáson ugrándozott, azt kiabálta, hogy hallja a madarak énekét. Ezek után végig kellett csinálnom ugyanezt a másik kettővel is.
Harmadnap tizen jöttek, a negyediken pedig százan. Menekülnöm kellett, nehogy ellobbantsa életem lángját ez a sok torz ember. Az egészséget, amit kaptak tőlem, csak magamból adhattam és nem volt bennem több.
Akkor jöttem ebbe a házba, és már nem fogom meg senkinek a kezét. Ha eljön hozzám valaki, belenézek az időfolyóba és elmondom, amit látok. Néha kicsit hazudnom kell, és van amikor elfojtja szavaim a rémület. Kicsi Ariel, neked csak annyit mondhatok, amennyit már úgyis tudsz: Menned kell. Lehet, hogy még sokat, és nagyon messzire.
– És lesz belőlem varázsló?
Az, aki Nathaniel volt valamikor, elnézett valahova a messzeségbe, majd a fiú vállára tette a kezét, és csak ennyit mondott:
– Jó utat…
​

A BÖLCS PÁSZTORFIÚ​

​

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú.
Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal.
Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme.
Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni.
Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat.
A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.

​

VASJANKÓ​

​

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.
Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lőjön neki egy őzet.
Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.
- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza.
Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.
- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!
De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.
Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni.
- Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.
- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.
- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!
Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe.
A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz.
- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdőd titkának.
A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.
A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.
Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben.
Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe.
Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:
- Add ki a labdámat!
- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.
- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt.
De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját.
- Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás.
A fiú azonban újra csak elszaladt.
Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.
- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.
- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.
A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult.
A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet?
- Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!
Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe.
Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmiről semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra.
Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá:
- Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.
Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki:
- Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak.
A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy időnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyűrűzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla.
Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte:
- Mi történt a forrással?
- Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja.
- Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer előforduljon ilyesmi!
Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt.
Este jött az óriás, s már tudta, mi történt.
- Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyeződik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam.
Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idő lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban előrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja előreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késő volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap.
Szegény gyerek nagyon megrettent. Elővette keszkenőjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa.
De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt:
- Vedd le azt a kendőt!
Előomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetődzött, az már semmit nem segített.
- Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger.
Szegény királyfi elhagyta az erdőt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.
Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.
- Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá.
- Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel.
Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.
Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.
A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá:
- Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot!
A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, találkozott a kertésszel.
- Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét!
- Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni.
Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt:
- Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fővel állj előttem.
- Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú.
De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörűség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki.
A fiú nem sokat törődött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta:
- Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele.
Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele.
Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejéről, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek.
Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerőben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni.
Akkor a kertészfiú előállt, s azt mondta:
- Legénysorba nőttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát.
De a katonák kinevették.
- Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!
Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erősen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdőhöz. Az erdőszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sűrűségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon:
- Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó!
Abban a pillanatban előtte termett az óriás.
- Mit kívánsz? - kérdezte.
- Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni.
- Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.
Az óriás ezzel eltűnt az erdőben. De nemsokára egy lovászlegény tűnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.
A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, ő maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén.
Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végső rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezőn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdő alatt gyönyörű sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettőre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta őket.
A király csak várta, várta a harcmezőn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdő alatt. Eltűnt lassan az is, és a király hiába kérdezősködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tűntek.
A fiú pedig visszavezette seregét az erdőbe, előkiáltotta Vasjankót, s azt mondta:
- Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet.
Az erdő egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú előtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott.
A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt.
- Nem én győztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával.
- És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány.
De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki:
- Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet.
Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e.
- Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tőle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Ő meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették!
A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztől hallott, de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának.
A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta:
- Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte.
A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását.
Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdőszélre, és előhívta Vasjankót.
- Mit kívánsz? - kérdezte tőle az óriás.
- Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját.
- Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával.
A torna első napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg.
Megszólaltak a harsonák, előlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz.
Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele.
Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint ő kapta el az aranyalmát.
Mikor elkapta, egy percet sem időzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek.
A királyt nagyon bosszantotta a dolog.
- Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét!
Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.
Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint ő nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát.
A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.
Másnap reggel a királylánynak az volt az első dolga, hogy megkérdezte a kertésztől, mi van a legényével.
- Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte őket.
A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.
A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent előtte úgy, ahogyan szokott: egyszerű ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.
- Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést.
- Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák.
És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat.
- Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben.
- Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes?
- Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok.
- Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre?
- Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú.
A királylány felkacagott.
- Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi!
Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.
Az esküvőre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.
Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt:
- Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte!

LUSTA HENRIK​

​

Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.
- Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!
Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ez, az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.
"Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm."
A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.
Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét.
- Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -, jobban esik utána a pihenés.
Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:
- Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat?
- Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik.
- Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.
Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.
- Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! - ismerte el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.
- Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.
Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.
De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette.
- Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek - aggodalmaskodott.
Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.
Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.
- Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta bölcsen Henrik.
- Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen!
Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak:
- Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!
- Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?
- Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? - dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.
- No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így fogom elverni, ni!
Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón.
- No, a mi libánkat se kell többet őrizni - mormogta Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam!
És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:
- Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.
- Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: "Lassan járj, tovább érsz!"
Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.

​

AZ ERDEI HÁZIKÓ​

​

Rengeteg nagy erdő szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával.
Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:
- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.
Mikor a nap delelőre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdőbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.
A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.
Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.
"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.
Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:
- Kerülj beljebb!
A lány fölment a sötét falépcsőn, és bekopogtatott az ajtón.
- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.
Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.
A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.
A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?

Az állatok azt mondták rá, hogy:
- Dukk!
S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk", mert az öreg azt mondta:
- Van itt eleség bőséggel, busásan. Eredj a tűzhelyhez; főzz nekünk vacsorát.
Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az ősz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.
Mikor jóllakott, azt mondta:
- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?
Erre az állatok elkezdték a padkán:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!

Az öreg pedig azt felelte neki:
- Eredj fel a lépcsőn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg őket szépen, húzz tiszta lepedőt, én is megyek mindjárt lefeküdni.
A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.
Késő este hazatért a favágó, mondja a feleségének:
- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tőled, hogy egész nap éhezni hagytál!
- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetődik!
Másnap a favágó megint hajnal előtt kelt.
- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középső lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.
Délben a középső lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdőben, és estére ő is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.
A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?

Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:
- Dukk!
És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát főzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felől kérdezősködött.
Az állatok pedig rákezdték:

Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!

A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.
Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:
- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!
- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.
- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.
Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztődött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, ő is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, ő is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.
Az öreg az állataihoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?

Azok azt szólták, hogy:
- Dukk!
A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.
Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfőzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.
- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.
- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bőséggel, busásan, előbb ellátom őket!
Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.
- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!
Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csőrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szőrű tehénke is.
Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.
- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.
Az öreg az állatokhoz fordult:

Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?

- Dukk! - felelték az állatok.

Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál:
álmodj szépet minálunk;
jó éjszakát kívánunk!

A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.
Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcső dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tető leomolnék.
A lányka először megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.
Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta ő is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.
A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengőcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengő megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetű szolga lépett a lány ágyához.
- Mit parancsolsz, kedves úrnőnk?
A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késő van, és az öreg már fölkelt.
- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfőzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!
- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörűséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, ősz emberként kellett az erdőben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghűségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkű leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törődik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.
A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hű szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.
- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.
- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésből a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm őket az erdőbe egy szénégetőhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.

 

SZAMÁRBŐR KIRÁLYFI​

​

Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.
A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:
- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld.
Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi.
Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.
- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!
És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.
A király azonban közbeszólt:
- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!
Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.
Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.
- Taníts meg a művészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.
- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.
De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.
Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.
Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya.
- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján.
- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni!
De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:
- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!
- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király.
Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost.
Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.
- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár - mondta.
- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!
- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.
A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:
- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!
A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:
- Hogy tetszik a lányom, csacsi?
A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:
- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.
- Akkor ülj mellé - mondta a király.
- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában:
"Hiába minden, csak haza kell mennem!"
Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.
- Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?
- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.
- Ékszert, drágaságot?
- Nem.
- Fele országomat?
- Azt sem.
- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tűnődött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?
- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya.
A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.
Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba.
A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját.
Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány előtt!
- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta.
A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta.
Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.
- Ejha! - kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?
- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!
A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.
- Ez nem lehet igaz - mondta a király.
- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.
- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett.
De a király azt is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:
- Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!
De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.
- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet.
- Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.
Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.
A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.
Talán még ma is él, ha meg nem halt.

A BAGOLY​

​

Jó pár száz esztendővel ezelőtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly - uhubagolynak hívják - betévedt egy környékbeli erdőből az egyik polgárnak a csűrjébe. Ott lepte meg a virradat.
Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal űzőbe szokta venni.
Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csűrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.
Reggel a szolgalegény bement a csűrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tőle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csűrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet ő még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.
- Ismerlek, jómadár! - mondta a gazda. - Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, előbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget - tette hozzá.
Nagy bátran lement a csűrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csűrből, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.
- Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam... Sohasem láttam még hozzá hasonlót... Ha kitör a csűrből, az egész város szörnyű veszedelembe jut... Gyertek, segítsetek...
Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csűr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csűr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.
Akkor előállt egy eltökélt dalia, előreszegezte a nyársrudat, és halált megvető bátorsággal behatolt a csűrbe.
Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csűrből, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.
- Eh, nyúlszívű! - mondta egy még nála is vakmerőbb pocakos hős, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.
Egy félperc múlva iszkolt ő is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kőpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:
- Nem, ez aztán igazán nem tréfa!
Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.
Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok űzik ki a szörnyeteget a csűrből, hanem a szörnyeteg őket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteiről.
- Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!
- Jó, jó - mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!
- Hozzátok ide a fegyverzetemet! - rendelkezett a nagy hős.
Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülődését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezők odakúsztak a csűrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.
Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük előtt a csűr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.
- Hamar ide a létrát! - adta ki a parancsot a hős férfiú.
Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.
Odakint egyszeriben elragadta a nézőket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hőshöz illően, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.
A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegőben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csőrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:
- Szúrd le! Szúrd le! - kiáltozta lent a tömeg.
- Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! - szólt vissza bosszúsan a hős.
Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.
A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: - Uhu!
Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetőtől talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élő, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.
Ha már ő is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!
- Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerősebb emberére, máris semmivé tette! - mondták. - Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtől. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentő ötlete támadt.
- Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csűre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!
Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csűrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtől.
Aki nem hiszi, járjon utána.

A LIBAPÁSZTORLÁNY A KÚTNÁL​

​

Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdő sötétlett. Az anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitől igazán nem várt volna ilyen élénkséget az ember. Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendőbe kötötte, kosárba rakta, hátára vette, karjára fűzte és hazacipelte. Aki csak látta, megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába.
Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt:
- Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép időnk van? Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe...
A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig figyelmeztették a gyerekeiket:
- Óvakodjatok ettől a vénasszonytól, sok van a füle mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány!
Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az erdőn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon, kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek, mintha egyenest a kéklő égből hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tőle az ember szíve. Az ifjúnak eddig még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt pillantott meg: ott térdepelt nem messze a földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta. Már egész kis petrence szénát kötött be a kendőjébe, a kendő mellett pedig két kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével.
Az ifjú odament hozzá, és megszólította:
- Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent?
- El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -, gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a dolog, hogy:

Ne tekintsen hátra,
ha púpos a háta.
Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy az ifjú ott marad mellette. - Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad: meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a tisztáson.
Az ifjú megszánta az öregasszonyt.
- Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a batyudat, elviszem szívesen.
- Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. - Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad!
Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás, de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendőt, s a karjára akasztotta a kosarakat.
- Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta.
- Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskővel volna tele, az alma meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna.
Legszívesebben letette volna az egészet, de az öregasszony nem hagyta.
- Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fűlik a foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz, mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják többé a hátadról!
Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán.
- Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! - mondta.
- Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki tudja, mire lesz ez még jó.
- Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha odanőtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tőle. A vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül.
- Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz, mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót kapsz tőlem.
Mit tehetett mást? Beletörődött a sorsába, és türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, ő meg egyre ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde, de mihelyt megállt, az öreg egy vesszővel meg egy köteg csalánnal tüstént rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett.
A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek.
- Gigágá! Gigágá! - kiabálták.
A falka mögött egy éltesebb nőszemély baktatott vesszővel kezében; erős, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka.
- Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan sokáig elmaradtál? - kérdezte.
- Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi baj nem történt velem; ellenkezőleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással.
Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt mondta:
- No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod.
Aztán a libapásztorlányhoz fordult:
- Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tűzre: még a végén beléd talál habarodni.
Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen. "Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendővel fiatalabb volna a szentem" - gondolta.
Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegő; körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizű patak szelte át a mezőt, meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon.
- Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a szemem a fáradtságtól, alszom egyet.
De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és fölrázta.
- Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet. Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette.
Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe.
Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp.
- Jól őrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét hoz!
Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is indult, mert újra friss erőben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér ludak vidám gágogását.
Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre kijutott belőle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál.
Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné előtt, és hódolata jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét.
A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és összerogyott, mintha meghalt volna.
A testőrök azt hitték, az ifjú művelt valami gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; előrohantak, megragadták, és tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan intett egyet, s azt mondta:
- Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki menjen ki a teremből; négyszemközt akarok beszélni vele!
Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni kezdett.
- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg egy szerencsétlen édesanya sorsát!
És elmondta az ifjúnak a következő történetet:
Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a három, de a legkisebbik olyan gyönyörű, hogy az egész országból csodájára jártak. Fehér volt a bőre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny hullott a szeméből, hanem csupa igazgyöngy.
Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik évét, a király trónja elé idézte a lányait.
- Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja, mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban szeret.
Mind a hárman azt felelték:
- Én szeretlek a legjobban, édesapám!
- Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a szereteteteket? - kérdezte a király. - Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki hogyan gondolja a dolgát.
- Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a legidősebb lány.
- Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a középső.
A legkisebb azonban csak hallgatott.
- Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan szeretsz engem?
A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte:
- Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet.
Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt:
- Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót.
Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg.
- No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót, akkor a jutalmad is só legyen érte!
Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval kivezettette az erdőbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt.
Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt, amikor meg kellett válnia szüleitől és a testvéreitől. Amerre ment végig az egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az ő síró szeméből hullott.
A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta lánya után az egész erdőt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a hírét sem hallotta senki.
Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnődött, mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:
- Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket ő sírt bánatában. Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál ahhoz a gyöngyhöz.
Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig életében most hallott először, és eddig sem vele nem találkozott, sem olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá.
A király meg a királyné azonban föltették magukban, hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik, ott a lányuk felől is hírt kell hallaniuk.
Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett, és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a világ: a libák jöttek haza a mezőről harsány gágogással. Aztán nemsokára belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu". Az öregasszony fölnézett egy pillanatra, és így szólt:
- Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz.
A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezőn, mind tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé; olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a fényénél. A lány lehúzta arcáról a bőrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bőrt is, aztán kiterítette a selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen.
De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejéről, szőke haja kibomlott, úgy omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az almafavirág.
De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szeméből, végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünő, ha puskalövést hall. A holdat éppen fekete felhő takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt belebújt a régi bőrébe. Eltűnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a szél hirtelen kioltja a lámpavilágot.
Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki, mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta:
- Mindent tudok.
Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprűt fogott, és elkezdett söprögetni, tisztogatni.
- Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta.
- De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának?
- Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az öregasszony.
A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést.
- Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte.
- Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje kerültél hozzám? Letelt az időd, nem maradhatunk tovább együtt.
A lány megrettent.
- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni? Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál?
Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta megmondani a lánynak, hogy mi vár rá.
- Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam.
Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta:
- Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit majd tőlem kapsz.
- De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a lány.
- Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bőrödet, vedd fel a selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj türelemmel, amíg szólítlak.
A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak, hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a sűrűben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a lejtőn. Nem volt ugyan vessző a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra, akit az öreganyó házánál látott.
"Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!"
De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s aranyhaja leomlott, beborította tetőtől talpig, csak a szeme csillogott ki az aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörűt még életében sosem látott.
Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta; kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint akit megbűvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan előrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb.
A lány abban a pillanatban magára rántotta a bőrét, s elfutott, mint a riadt szarvasünő. A holdat éppen felhő takarta, így hát egykettőre eltűnt az ifjú szeme elől.
Az ifjú egyszeriben magához tért a bűvöletből. Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga előtt egy tisztáson.
A király volt meg a királyné; meglátták messziről a kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek.
Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg.
Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a fejüket, és aludtak.
A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a talpukra.
A lányt azonban sehol sem látták.
Egy ideig ott leskelődtek az ablakban, aztán megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta volna őket, barátságosan kikiáltott:
- Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket!
Mikor beléptek, így szólt hozzájuk:
- Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendővel ezelőtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát őrzött. Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megőrizte ártatlan szívét. Ti pedig eléggé megbűnhődtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta.
Azzal a kamrához ment és bekiáltott:
- Gyere csak ki, lánykám!
Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában, aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le az égből.
Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult, megcsókolta őket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt mellettük, s ahogy a lány megpillantotta őt, egyszeriben elpirult, piros lett, mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért.
Akkor a király azt mondta:
- Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak neked?
- Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében pedig megkapja a házacskámat.
S ezzel az öreg elenyészett a szemük elől. Valami csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában álltak, előttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák.
Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitől hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák, amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány bölcsőjénél is, ő adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merő gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elő ilyesmi, mert hiszen ha a könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék.

A TAVITÜNDÉR​

​

Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.
- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.
Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.
Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár.
Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.
"Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert.
A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.
- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!
- Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot.
A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!"
Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.
A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.
Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:
- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!
- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.
- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra!
A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.
- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.
Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek.
- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?
Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.
A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha.
De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.
- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!
Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni.
Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.
Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.
Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a. késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez.
"Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta.
Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már.
A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.
Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.
Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe.
Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott meg-találta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.
Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből.
Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytám a földre hanyatlott és elaludt.
Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt.
Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott.
Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.
A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte.
Nagy, keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.
Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:
- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba.
Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.
- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén.
Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:
- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe.
"Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!"
Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki megvigasztalta, és azt mondta:
- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.
Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.
S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele.
Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól.
Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól.
Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással.
Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.
Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.
Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.
Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.
A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.
- Miért sírsz? - kérdezte a társa.
- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből!
Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.
S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.

AZ ORSÓ, A VETÉLŐ MEG A TŰ​

​

Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:

Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem.
Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:

Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem.
A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:

Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem.
A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.

 

Hunor és Magor

Messze Ázsia belsejében, ott ahol ma a perzsák népe él, volt egyszer egy hatalmas király, akit N i m r ó d n a k hivtak. Bátorságról, hõsiességérõl messze földön hire járt N i m r ó d királynak és a körülötte lakó népek, mind-mind adót fizettek a hatalmas uralkodónak és uruknak ismerték el õt. Ha már nagy hire volt N i m r ó d királynak mint hõsnek, bajnoknak, még sokkalta többet tudtak regélni az õ szépséges feleségérõl a mesebeli E n e h é r õ l. Hetedhét országban nem volt párja az õ jóságos szívének, szelid tekintetének. A királyasszony legnagyobb ékessége, szemefénye, ragyogása azonban nem a szépsége volt, hanem az a két szerelmetes szép fiú, kinek egyikét H u n y o r-nak, másikát M a g y a r-nak nevezték. Nehéz volt kitalálni, melyik szebb, melyik derekabb. H u n y o r szõke haját aranypatakban mosta meg a Napisten, M a g y a r fekete fürtjeit az éj királynéja szegte be hollószínû bársonyszegéllyel. H u n y o r félkézzel fojtotta meg a csikasz farkast, M a g y a r meg egyetlen kelevézütéssel megölte a legdühösebb vadkant. De milyen nagy volt a szülõk öröme, derék fiaik láttára, olyan negy lett egy napon szomorúságuk, amikor mindketten azzal a kéréssel járultak atyjuk elé, engedné el õket országukból, mert nekik már nem terem elég vadat N i m r ó d birodalma. Nehéz szívvel búcsúzott el az õsz király szeretett fiaitól és mindegyik mellé ötven daliás leventét rendelt kisérõül, az ország legjobb bajnokai közül. Hetednapra el is értek H u n y o r és M a g y a r a Kaukázus-hegység rengeteg erdeibe. Itt nagy örömükre igen sok vadat ejtettek, ugy, hogy mindjárt le is telepedtek. A két testvér, mivel igen szerették egymást, mindig együtt ment cserkészni (vadászni) és nem egyszer napokig elbarangoltak tanyájuktól, mikor egy-egy sebzett vadat vettek üzõbe. Ilyenkor M a g y a r, mert õvolt az idõsebb mindig elöl járt, õ volt a vad nyomában, csak azután követte õt H u n y o r néhány társával. Megtörtént azután egyszer, hogy M a g y a r egy csörgedezõ erdei kristálypatak mellett megpillantott egy csodálatosan szép, fehér grimszarvast. Rögtön lórakapott és üldözõbe vette a ritka szép szarvast. Már jó ideje követte nyomon a nemes vadat, de csodálatosmód, a távolság a vadász és vad között csak nem akart kisebbedni. Végre estefelé egészen elvesztették a szemük elõl. H u n y o r és M a g y a r fáradtan dõltek le egy gyepes domboldalra és nemsokára mélyen aludtak. Ámde nem volt hosszu az álmuk, mert hajnalhasadtával meglelték a gimszarvast, amint egy tiszta hegyi csermely vizébõl szomját oltotta. Nosza rajta! azonnal üldözõbe vették ismét. "De a szarvas, mint a pára - Köd elotte - köd utánna - Mig a vadász széjjel nézne, Szeme elõl elenyésze." Arany J. Gyorsan eliramodva, épen ugy, mint elõtte való napon, megint eltünt szemük elõl a csodaszarvas. És mire a vadászok feleszméltek, azon vették magukat észre, hogy a meoti tenger lápjaiba kerültek. Ez a hely még jobban megtetszett H u n y o r és M a g y a r n a k mint elõbbi tanyájuk és elhatározták, hogy minden népükkel itt telepednek meg ujból. Sok-sok évig laktak itt, mikor egyszer M a g y a r és H u n y o r kedvet kaptak, hogy új hazájukat bevándorolják. Barangolásuk közben egy nagy, sürü erdõhöz értek, itt H u n y o r és M a g y a r letelepedtek, hogy fáradalmaikat kipihenjék. Pihenés közben egyszerre csak csengõ ének ütötte meg fülüket. Rögtön a hang irányában mentek s a sürü erdõn tul, egy szép tisztás helyen elragadó látványban gyönyörködhettek. Vagy száz fiatal lány körben ülve énekelt ott szebbnél-szebb dalokat, mig két társnõjük a kör közepén deli tánczot lejtett. A leventék soká-soká gyönyörködtek a szép látványban és ezt annál könnyebben tehették, mert a sürü bokrok között egészen el voltak fedve, ugy, hogy a leánykák õket nem vehették észre. A leányok pedig D u l alán király leányai voltak, kik az erdei ündérektõl akkor tanulták meg a csábos táncokat dob és sipszó mellett. A szépséges királyleányok láttára hevesen dobbant vitézeink szive és H u n y o r is, M a g y a r is, nem soká gondolkoztak, hanem kiki egyet a mesebeli tündérek közül ölébe kapott, lovára pattant és elvágtatott. Igy hozták haza H u n y o r is, meg M a g y a r is nejeiket távol földrõl. H u n y o r t és M a g y a r t is megáldotta isten sok gyermekkel és H u n y o r fiaiból lettek a hunok, M a g y a r fiaiból a magyarok. Az ivadékok éltek boldogan sok száz évig az uj tanyán, ahonnan azután az idõk során elvándoroltak Skytha-országba. Ez volt H u n y o r és M a g y a r nõrablása.

 

A PARASZT MEG AZ ÖRDÖG​

​

Volt egyszer egy eszes, furfangos paraszt, sokat lehetne mesélni a tréfáiról, de én itt most csak a legkülönbet mondom el: azt, hogyan tette egyszer bolonddá az ördögöt.
Úgy kezdődött a dolog, hogy a paraszt egyszer kint dolgozott napestig a földjén. Mikor bealkonyodott, hazafelé készült, de mint jó gazdához illik, mielőtt elindult, még egyszer körülnézett, rendben van-e minden. Hát ahogy így vizsgálódik, mi nem akad a szemébe? Valami villódzik a szürkületben: nagy halom parázs izzik a szántóföldje közepén. Igen elcsodálkozott, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Odaballagott megnézni, mi az.
Valódi tüzes zsarátnok volt, és egy kis fekete ördög kuporgott a tetején.
- Csak tán nem kincsen kotlasz? - kérdezte a paraszt.
- De bizony azon - felelte az ördög -, mégpedig nagy kincsen! Több abban az arany meg az ezüst, mint amennyit te egész életedben láttál!
- No, akkor jól van - folytatta a paraszt a beszélgetést -, a kincs az én földemben van, tehát az enyém.
- Nem bánom, tiéd lehet - állt rá az ördög -, de csak egy feltétellel: ha két esztendőn át nekem adod annak a felét, ami a földeden terem. Pénzem van dugig, aranyra-ezüstre akár rá se nézzek, de a föld gyümölcseit nagyon megkívántam.
A paraszt gondolkodott egy percig, aztán belement az üzletbe.
- Rendben van - mondta -, de hogy ne legyen vita az osztozkodásnál, egyezzünk meg: ami a föld alatt van, az az enyém, ami meg a föld fölött, az a tiéd.
Az ördögnek tetszett az alku, el is fogadta.
Igen ám, csakhogy az agyafúrt paraszt abban az esztendőben egyebet sem vetett, mint répát! Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért.
- Kaszát hozzak, vagy úgy téped puszta kézzel? - kérdezte a paraszt.
- Hogyhogy? - hüledezett az ördög. - A répát?
- Azt nem, csak a levelét! - mondta a paraszt. - Nem emlékszel az egyezségre? Ami fölül van, az a levele, azt mind elviheted.
Nekiállt, s nagy vígan szedegetni kezdte a földből a szép kövér répafejeket.
Az ördög dühösen vakarta az üstökét.
- Most az egyszer te jártál jól - füstölgött -, de jövőre nem ér a kikötésed; jövőre fordítva lesz: ami a föld alatt van, az enyém, ami a föld fölött, a tiéd. Megértetted?
A paraszt vállat vont, sodorított egyet a bajszán, hogy az ördög észre ne vegye valahogy a somolygását, és ráhagyta:
- Nekem úgy is jó, legyen a kedved szerint.
Az ördög morgott valamit, s elinalt. A paraszt meg fölszántotta a földjét, s az egészet bevetette tiszta búzával.
Mikor a gabona beért, nekiállt és mind egy szálig learatta. Épp az utolsó kévét hányta föl a kocsijára, mikor nagy dérrel-dúrral megjelent az ördög.
- Hohó! - kiabálta már messziről. - Hallod-e, hékás, hová viszed azt a búzát?
- Haza, a csűrömbe - mondta a paraszt.
- Hát nekem mit hagytál? - kérdezte az ördög.
- Mindent, ami a föld alatt van - hangzott a felelet.
És az ördög nem talált mást, mint a puszta tarlót. Rettenetesen megdühödött és egy sziklahasadékon át lerucskázott egyenest a pokol fenekére. Így lett a furfangos paraszté a kétesztendei termés is meg a kincs is.

AZ OKOS KIS SZABÓ​

​

Volt egyszer egy hercegkisasszony, aki messze földön híres volt a szépségéről meg a kevélységéről. Nagy szépsége miatt csak úgy tódultak hozzá a kérők, de nagy kevélysége miatt valamennyien pórul jártak. A hercegkisasszony ugyanis mindegyiknek feladott egy rejtvényt, és aki nem tudta megfejteni, azt szégyenszemre, nagy vesszőfutás közt elkergette.
Így aztán nem csoda, ha rövidesen nem akadt többé királyfi, aki leánykérőbe merészkedett volna hozzá. Mikor a hercegkisasszony látta, hogy a kérők elmaradnak, közhírré tétette, hogy most már pályázhatik a kezére akárki; aki a rejtvényt megfejti, ahhoz hozzámegy, még ha nem királyfi is az illető.
A dolognak híre kelt az országban, tudomást szerzett róla egy messzi-messzi faluban három szabó is. Nosza, összedugták a fejüket, tanakodni kezdtek, latolgatták a kilátásaikat.
- Nyitva áll előttünk a szerencse útja! - mondta a legidősebbik.
- Igaz - tette hozzá a középső -, annyiszor beletaláltunk már a gomblyukba, miért éppen most ne találnánk?
A harmadik, a legfiatalabb, ugribugri, mihaszna emberke volt, még a mesterséghez sem igen értett. Most azonban ő is izegni-mozogni kezdett.
- Hátha nyakon csípem a szerencsét - mondta. - Mert ha most sem próbálom meg, ki tudja, kínálkozik-e még egyszer ilyen kitűnő alkalom az életben!
A másik kettő leintette:
- Maradj csak itthon, úgyse mennél semmire azzal a kurta eszeddel!
A szabócska azonban nem hagyta magát.
- Én erre föltettem az életemet - mondta. - Majd csak boldogulok valahogyan, sose féltsetek ti engem!
És úgy fenn hordta az orrát, mintha az egész világ az övé volna.
A három szabó tehát útra kelt; meg sem álltak a hercegkisasszony palotájáig. Nagy hetvenkedve bekopogtattak.
- Hát ti mit akartok? - kérdezte az udvarmester. - Megvan nekünk a magunk udvari szabója!
Erre azok hárman elkezdtek kacagni.
- Hahaha! Ez a szerencsétlen azt hiszi, az ő ócska ruháját jöttünk megfoltozni! Tudd meg, barátom: lánykérőben vagyunk, a hercegkisasszony kezére pályázunk. Bennünk aztán emberére akadt, az egyszer biztos; olyan csavaros, finom eszünk van, hogy száz rókának együttvéve sincs annyi sütnivalója!
Mit tehetett egyebet az udvarmester? Bevezette őket az úrnője elé.
A hercegkisasszony kevélyen végignézett rajtuk, aztán föladta nekik a rejtvényt.
- Van a hajamnak két különleges szála. Milyen színű az egyik, milyen a másik?
- Ennyi az egész? - kérdezte fölényesen a legidősebb szabó. - Az egyik nyilván fehér, mint a gyolcs, a másik meg fekete, mint a posztó.
- Nem találtad el - mondta neki a hercegkisasszony -, feleljen a másik.
- Hát ha nem fehér meg fekete - tudálékoskodott a második szabó -, akkor nyilván az egyik vörös, mint a rózsa szirma, a másik meg barna, mint otthon az apámuram házikabátja.
- Te sem találtad el - szólt a hercegkisasszony -, feleljen a harmadik. Látom az orrán, hogy tudja.
De ezt csak gúnyból mondta, mert már előre azon mulatott magában, milyen csúfosan kergeti majd el mind a hármukat.
A legfiatalabb szabó azonban egy csöppet sem ijedt meg; bátran előlépett, s így szólt:
- Tessék itt a megfejtés: a hercegkisasszonynak van egy arany meg egy ezüst hajszála.
A hercegkisasszony elsápadt, majd elájult ijedtében, mikor ezt meghallotta. Mert hát a kis szabó megfejtette a rejtvényt, amit - azt hitte - senki a világon ki nem talál.
- Jól van - mondta, mikor kissé magához tért -, de ezzel még nem nyerted el a kezemet: még hátra van egy próba. Lakik lent az istállóban egy medve, azzal kell töltened a mai éjszakát. Ha reggel még életben talállak, nem bánom, hozzád megyek feleségül.
Azt gondolta, ezzel aztán meg is szabadult a szabócskától; mert akit a medve a mancsába kerített, annak bizony befellegzett!
A szabócska azonban nem ijedt meg, egyet se búsult, hanem azt mondta magában:
"Aki mer, az nyer!"
És amikor alkonyatkor levezették az istállóba, olyan könnyedén lépkedett az őrök közt, mintha nem is egy dühös vadállat elé menne, hanem valami mulatságba.
Rázárták az istálló ajtaját; s abban a pillanatban morogva megmozdult a sarokban a medve. Feltápászkodott fektéből, és dühös brummogással egyenesen feléje tartott, egykettőre el akart bánni az incifinci kis fickóval. Már emelte is a mancsát, hogy agyoncsapja.
- Csak csínján - mondta a szabócska. - Ne siessük el a dolgot, mackó koma!
Azzal, mintha a világon semmi gondja sem volna, benyúlt a zsebébe, előhalászott pár szem mogyorót, feltörte őket a fogával, és jóízűen eszegetni kezdte a belüket.
A medve csak nézte, nézte, leengedte a mancsát, összefutott a szájában a nyál, ő is szeretett volna mogyorót.
- Adj nekem is! - dörmögte.
A szabócska egy szót sem szólt, csak elővett a zsebéből egy marék kavicsot, és odanyújtotta a medvének. Mert a ravasz fickó az egyik zsebébe mogyorót dugott, a másikat azonban kaviccsal rakta meg, hogy legyen mivel jól tartani a mackót!
A medve mohón a szájába tömte a kavicsokat, de akárhogyan erőlködött, egyetlenegyet sem bírt feltörni.
"Ej, de ostoba golyhó vagyok - méltatlankodott magában. - Még egy hitvány mogyorót sem tudok kettéroppantani!"
A szabócskához fordult.
- Légy szíves, harapd szét.
- Milyen legény vagy te? - mondta a szabó. - Ekkora nagy szád van, és egy mogyorót nem bírsz kettétörni vele!
Elvette a medvétől a kavicsokat, de közben ügyes mozdulattal átcserélte őket mogyoróra; szájába vett egy szemet, és reccs! - máris szétharapta.
A medve nagyon elrestellte magát.
- Még egyszer megpróbálom - dohogta -, most már biztosan sikerülni fog nekem is.
Igen ám, csakhogy a szabócska megint a kavicsokat nyomta a markába mogyoró helyett! A medve harapta, ahogyan csak bírta, de hát a kővel még az ő hatalmas agyarai sem bírtak. Mérgesen kiköpte a kavicsot, és bosszúsan leült a jászol szélére. Gondolta, megvárja; míg kiáll a sajgás a fogából, aztán majd végez ezzel a híres mogyorótörő legénnyel.
A szabócska meg, mintha csak otthon a szobájában volna, előhúzta a kabátja alól a hegedűjét, rántott egyet-kettőt a vonón, és belekezdett egy nótába. A medve, amint meghallotta a muzsikát, előbb csak nagy busa fejét ingatta jobbra-balra, aztán nem állhatta meg, hogy föl ne keljen ültéből és táncra ne perdüljön. Egy ideig brummogva járta a táncot, a szabócska meg csak húzta, húzta vígan a talpalávalót. Egyszer csak abbahagyta a mackó a mórikálást, odaállt a szabó elé, és azt kérdezte:
- Mondd csak, nehéz hegedülni?
- Gyerekjáték! - felelte a szabó. - Ide süss: a bal kezem ujjait ráteszem ide a húrokra, a jobb kezemmel meg rángatom a vonót. Ennyi az egész, megy az, mint a karikacsapás!
- Én is szeretnék megtanulni hegedülni, hogy ha kedvem szottyan, táncolhassak egyet. Megtanítasz?
- Ha van tehetséged hozzá, nagyon szívesen! - felelte készségesen s szabó. - Mutasd csak a mancsodat!
A medve odanyújtotta a lábát. A szabó elnevette magát:
- Hogyan, ilyen manccsal akarsz te hegedülni?
- Miért? - kérdezte ijedten a medve. - Talán nem lehet?
- Lehetni lehet, de nagyon nagy a körmöd, előbb le kellene vágni belőle valamicskét.
- Ha megkérlek rá, megtennéd?
- Nem szeretem a más körmét vagdalni - kényeskedett a szabó -, de nem bánom, neked kivételesen megteszem. Csak hozd ide a hozzá való szerszámot.
Egy satu állt a sarokban; a medve készségesen elloholt érte, és letette a szabó elé.
- Tedd föl ide a mancsod! - rendelkezett a szabó.
A mafla medve boldogan engedelmeskedett. A szabó meg jól rászorította a satut, s azt mondta:
- Most aztán várd meg szépen, amíg visszajövök az ollóval.
Azzal otthagyta a mackót, lefeküdt az istálló sarkában a szalmára, és elaludt. A medve egy ideig várt türelemmel, aztán brummogni kezdett, mert már igen fájt a lába; rángatta, húzogatta a mancsát, de sehogyan sem tudta kiszabadítani. Dühében bömbölt egypárat, hanem mivel az sem segített, végül is elhallgatott, s várta, mi lesz.
A hercegkisasszony, mielőtt lefeküdt, hallotta az istálló felől a medve haragos ordítását.
"Most végez azzal a szemtelen szabóval" - gondolta.
Másnap vidáman, gondtalanul ébredt; örült neki, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadult a kérőjétől. Bezzeg elcsodálkozott, amikor benézett az istállóba! Ott sétálgatott föl-alá a szabócska épen, egészségben s olyan virgoncan, ahogyan a hal fickándozik a vízben. Mikor meglátta a hercegkisasszonyt, illendő bókot csapott előtte, és szép jó reggelt kívánt neki.
Most már a kevély leány sem szólhatott semmit, hiszen ország-világ előtt kötötte az ígérete; odanyújtotta a kezét a kis szabónak.
A király rögtön befogatott a nagy hintóba, és elindultak az esküvőre. A két másik szabó az udvar zugából leste, hogyan gördül ki a fényes hintó az udvarból. Ette őket az irigység, hogy lám, ők ketten csúfosan felsültek, ennek a mitugrásznak meg minden sikerül! Összedugták a fejüket, tanakodtak, hogyan állhatnának bosszút rajta. Csakhamar ki is agyalták gonosz tervüket: beosontak az istállóba, kitekerték a satut, és szabadon engedték a medvét.
A dühös állat nekiiramodott, feldöntötte a két szabót, kirohant az ajtón, és a hintó után vetette magát. Száguldott, ahogy csak a lába bírta, és közben egyre azt brummogta:
- Megállj csak! Megállj csak!
A hintó vígan gördült az úton; hanem a hercegkisasszony egyszerre csak figyelmes lett a furcsa dörmögésre.
- Csak nem az ég dörög? - mondta és hátranézett, de abban a pillanatban halotthalványan föl is sikoltott: - Jaj nekünk! Végünk van, nyomunkban a medve!
A szabócska azonban talpraesett legény volt, nem afféle ijedős ember, aki a saját árnyékától is fél. Hirtelen tótágast állt a hintóban, a két lábát meg kidugta az ablakon, és elkezdett kiabálni:
- Vigyázz, mackó, itt a satu! Ha tüstént el nem hordod magad, megint beszorítalak!
Az ostoba medve valóban elhitte, hogy az a két láb a satu; megrémült, sarkon fordult, és úgy elszaladt, mintha soha ott sem lett volna.
Az okos kis szabó pedig annak rendje és módja szerint feleségül vette a hercegkisasszonyt, és vidáman élt vele élete fogytáig.

A TÁNCOS-DALOS KIS PACSIRTA​

​

Egyszer egy ember messze földre készült. Megkérdezte a három lányát, mit hozzon nekik a nagy útról. Az egyik gyöngyöt kért, a másik gyémántot, a legkisebbik pedig azt mondta:
- Édes jó apám, én egy táncos-dalos kis pacsirtát szeretnék.
- Jól van - felelte az édesapja -, ha találok, hozok neked egyet. Azzal megcsókolta őket, és útnak indult. Sokáig oda volt idegen országban. Mikor aztán eljött az ideje, hogy hazatérjen, a legidősebb lányának vett egy marék gyöngyöt, a középsőnek egy ládika gyémántot, de amit a legkisebbik kért a táncos-dalos kis pacsirtát, akárhogy kereste, sehol nem találta. Igen elbúsult emiatt, mert ezt a lányát szerette a legjobban.
Hazafelé egy nagy erdőn át vitt az útja. Az erdőben volt egy pompás kastély, nem messze tőle állt egy sudár fa. Annak a fának a tetején pedig ott ugrált, ott dalolt egy kis pacsirta.
- Éppen téged kereslek, kis madár! - mondta az ember örvendezve, és ráparancsolt a szolgájára, másszék föl a fára, fogja meg a madárkát. De amint a közelébe értek, fölugrott a fa tövéből egy oroszlán. Megrázta a sörényét és akkorát ordított, hogy beleremegtek a lombok.
- Tüstént fölfalom, aki hozzá mer nyúlni az én táncos-dalos pacsirtámhoz!
- Nem tudtam, hogy a madár a tiéd - védekezett az ember. - Ha vétettem ellened, jóvá is teszem! Nagy váltságdíjat fizetek neked, csak hagyd meg az életemet.
- Rendben van - mondta az oroszlán -, megkegyelmezek neked, de csak egy feltétellel: ha nekem ígéred azt, amivel hazatértedben először fogsz találkozni. Ebben megalkudhatunk, s akkor ráadásul a madarat is elviheted. Ha pedig nem, akkor jaj az életednek!
Az ember tétovázott, sehogyan sem akart ráállni az alkura.
- Hátha éppen a legkisebbik lányommal találkozom először - töprengett. - Ő szeret a legjobban; mindig elébem szalad, ha egy-egy hosszú útról hazatérek.
Szolgája azonban félt az oroszlántól, és igyekezett mindenképpen rábeszélni:
- Miért éppen ővele találkoznál? Miért nem egy kakassal vagy egy macskával?
Addig-addig unszolta, míg az ember végül is engedett; odaígérte az oroszlánnak azt, amivel hazatértekor elsőnek fog találkozni, cserébe pedig megkapta a táncos-dalos kis pacsirtát.
Lóra szálltak, és ügettek tovább hazafelé. Csakhamar föltűnt a házuk tornya, de az ember szíve nem vidult fel tőle, egyre csak azon emésztődött, vajon kit lát meg elsőnek. Mert sem kakas nem kukorékolt rájuk, sem macska nem futott át előttük az úton, mintha minden élő állat kipusztult volna a környékről.
Befordultak az udvarba; hát ki integet a tornácról, ki szalad elébe lelkendezve? Senki más, mint a legkisebbik lánya. Odaugrott az apjához, nyakába borult, ölelte-csókolta, és amikor meglátta nála a táncos-dalos kis pacsirtát, egyszeriben táncra perdült örömében.
Bezzeg nem örült az édesapja! Sírva fakadt szegény, úgy mondta, könnyesen:
- Édes-kedves lányom, nagyon drágán vettem én ezt a táncos-dalos kis pacsirtát. Odaígértelek érte egy dühös oroszlánnak. Ha megkap, biztosan széttép.
Elmondta a lánynak, mi történt vele az úton, s kérve kérte, el ne mozduljon a háztól, legyen, aminek lennie kell.
- Nem úgy van az, édesapám - felelte a lánya. - Amit ígértél, meg is kell tartanod. Ne félts engem, fogadom, hogy megszelídítem azt a haragos oroszlánt. Meglátod, baj nélkül fogok visszatérni hozzád!
Másnap reggel megtudakolta az utat, búcsút vett a szülői háztól, és nekiindult az erdőnek.
Az az oroszlán pedig elvarázsolt királyfi volt. Nappal a kíséretével együtt oroszlánéletet élt, de éjszakára mindannyian visszaváltoztak emberré. Amikor az este leszállt, egy szép, sudár ifjú állt a lány elé, megkérte a kezét, és nagy pompával mindjárt meg is tartották a lakodalmat.
Boldog békességben éltek az erdő mélyén; éjszaka virrasztottak, nappal pedig aludtak. A fiatal asszony eleinte furcsállotta ezt a rendet, de aztán lassacskán ő is beleszokott, neki már nem is jutott eszébe, hogy amíg az édesapjánál élt, éppen ilyenkor készültek lefeküdni.
Telt-múlt az idő, őszre tél, télre tavasz, s akkor egyszer azt mondta a királyfi a feleségének:
- Holnap nagy ünnepség lesz apád házánál: menyegzőjét üli az idősebb nénéd. Ha szeretnél ott lenni, az oroszlánjaim majd elkísérnek.
Az asszony kapva kapott az alkalmon, mert már igen nagyon vágyódott az édesapja után. Otthon azt hitték, réges-régen széttépte már az oroszlán; senki sem gondolta volna, hogy még él. Volt is nagy öröm a háznál, mikor megérkezett!
Hát még mikor elmesélte, milyen szép, délceg férje van, és milyen jól megy a sora mellette! Vége-hossza nem volt a csodálkozásnak meg az ünneplésnek. Ő meg, míg a lakodalom tartott, ottmaradt a szülői háznál, annak végeztével pedig visszatért az erdőbe.
Nem sokkal később férjhez ment a kisebbik nénje is. Annak is ott szeretett volna lenni a lakodalmán.
- Menj, ha kedved tartja - mondta az ura -, majd rendelek melléd két oroszlánt kísérőnek.
- Gyere velem te is - kérlelte az asszony -, hadd mutassalak be a testvéreimnek.
- Bajos dolog az - felelte a királyfi -, nem mehetek én olyan helyre, ahol világot gyújtanak, mert ha csak egy parányi gyertyafény is ér, nyomban galambbá kell változnom, és hét álló esztendeig a galambokkal kell szálldosnom a nagyvilágban.
De a felesége váltig biztatta:
- Majd én vigyázok rád, megóvlak mindenféle gyertyavilágtól! Végül együtt keltek útra, magukkal vitték a fiacskájukat is.
Otthon az asszony egy termet építtetett, és körülvétette jó vastag falakkal, hogy egy szikrányi fény se szivároghasson be, és biztonságban legyen odabent a férje. Ajtót is ácsoltak a teremre kemény tölgyfából, a sarkait megvasalták, kulcslyukat pedig nem csináltak rá, nehogy valami ravaszdi sugaracska átlopakodhassék rajta. Csak kilincsre nyílt az ajtó, s ahhoz a kilincshez nem volt szabad másnak hozzányúlnia, mint a királyfi feleségének.
Egyre azonban nem gondoltak: az ajtót friss fából ácsolták, s az egy kicsit megvetemedett; irinyó-pirinyó rés támadt rajta, olyan parányi, hogy emberi szem észre sem vehette. Ahhoz azonban elég volt, hogy amikor a fényes esküvői menet lobogó fáklyákkal, tenger sok gyertyával elhaladt a terem mellett, egy hajszálnyi sugár a királyfira hulljon.
Ő abban a pillanatban fehér galambbá változott. Mikor a felesége benyitott hozzá, ráröppent a vállára, azt mondta neki:
- Hét kerek esztendeig kell szálldosnom a nagyvilágban; minden hetedik lépésnél lehullajtok egy vörös vércseppet meg egy fehér tollat, azok mutatják majd az utamat. Ha utánam jössz, s rámtalálsz, megválthatsz a varázslattól.
Azzal kirepült az ajtón. Az asszony nézte, hogyan távolodik, hogyan kisebbedik; könnyein át már csak libegő fehér pontot látott az égen. S akkor, mielőtt az a libegő pont is eltűnt volna, úgy, ahogy volt, elindult utána, még csak istenhozzádot sem mondott a szülői háznak.
Ment végig a világon, nem pihent soha, nem nézett sem jobbra, sem balra. Minden hetedik lépésnél lehullott eléje egy vörös vércsepp meg egy fehér tollpihe, és mutatta az utat. Vándorolt fáradhatatlanul, hegy nem állta útját, völgy nem marasztalta; csak az időt számolta magában: mikor telik le már a hét esztendő.
És lassan az is végére járt. Az asszony boldog volt, azt hitte, hamarosan elkövetkezik a szabadulásuk. Pedig milyen messze voltak még tőle! Ha sejtette volna, talán a szíve is megszakad bánatában. De nem sejtett semmit, csak ment, egyre ment a fehér galambbá vált édes férje után.
Hanem egyszer aztán sem piros vércseppet, sem fehér tollpelyhet nem látott többé. Fölnézett az égre: nem látta a galambot sem.
"Ember itt már nem segíthet" - gondolta szegény. Fölment hát a Naphoz, és megszólította:
- Te benézel minden zugba, és ráragyogsz minden csúcsra; nem láttál egy szálló fehér galambot?
- Nem láttam - felelte a Nap -, de kapsz tőlem egy ládikót, ha nagy bajban vagy, nyisd ki.
Az asszony megköszönte szépen, és ment tovább, míg be nem esteledett, és föl nem jött a Hold. Akkor azt is megszólította:
- Te egész éjjel világítasz, erdőn-mezőn széttekintesz; nem láttál egy szálló fehér galambot?
- Nem láttam - felelte a Hold -, de kapsz tőlem egy tojást, ha nagy bajban vagy, törd fel.
Az asszony azt is megköszönte szépen, és ment tovább, míg szembe nem jött vele az Északi Szél, és meg nem legyintette az arcát. Akkor azt is megszólította:
- Te átkutatsz minden lombot, megmozgatsz minden levelet; nem láttál valahol egy búvó fehér galambot?
- Nem - felelte az Északi Szél -, de majd megkérdezem a három testvéremet, azok talán látták.
De sem a Keleti, sem a Nyugati Szél nem látta. Hanem a Déli Szél azt mondta:
- Én láttam a fehér galambot. Leszállt a Vörös-tenger partjára, és ott visszaváltozott oroszlánná, mert letelt a hét esztendő. Az oroszlán most egy sárkánnyal viaskodik a parton. De az a sárkány elvarázsolt királylány.
Akkor az Északi Szél így szólt hozzá:
- Amiért ilyen nagyon szereted az uradat, adok neked egy jó tanácsot. Menj el a Vörös-tengerhez, annak a partján sudár vesszők nőnek. Számold meg őket, nyesd le a tizenegyediket, suhintsd meg vele a sárkányt, akkor az oroszlán le tudja győzni, és mind a ketten visszaváltoznak emberré. Utána keresd meg a griffmadarat, ott kuporog a homokban, a parton. Ülj fel rá a kedveseddel, a madár majd hazavisz a tengeren át. Itt van egy dió, ezt tedd el. Mikor a tenger közepe felé értek, ejtsd le: nyomban nagy diófa sarjad belőle, a griffmadár leszállhat rá megpihenni. De ha nem lel pihenőhelyet, nem lesz elég ereje hozzá, hogy átvigyen a víz fölött, s ledob benneteket a tengerbe.
Az asszony útra kelt, és mindent úgy talált, ahogy az Északi Szél mondta. Megszámlálta a vesszőket a tengerparton, lenyeste a tizenegyediket, megsuhintotta vele a sárkányt: abban a pillanatban győzött az oroszlán, és mind a ketten visszaváltoztak emberré. De amint a királylány, aki addig sárkány volt, megszabadult a varázslattól, átölelte a királyfit, fölpattant vele a griffmadárra, és elrepültek. Hiába vándorolt hát szegény asszony hét esztendeig, megint csak magára maradt. Leült, és keservesen sírni kezdett. Jól kisírta magát, aztán fölállt, s azt mondta:
- Megyek, ameddig a Szél fúj, ameddig a Nap süt, ameddig a kakas kukorékol; megyek, amíg a férjemet meg nem találom!
És vándorolt megint fáradhatatlanul, míg csak oda nem ért a kastélyhoz, amelyben a királyfi meg a királylány lakott. Éppen a lakodalmukat akarták megülni, erre készült az egész környék.
"Ez már igazán elég nagy baj" - gondolta az asszony, és kinyitotta a ládikát, amelyet a Naptól kapott. Gyönyörűséges ruha volt benne, csillogott-villogott, akár maga a Nap. Kivette a ládikából, magára öltötte, és fölment a kastélyba. Mindenki ámult-bámult rajta, a menyasszonynak meg annyira megtetszett az öltözéke hogy szívesen elfogadta volna menyegzősruhának. Meg is kérdezte, nem eladó-e.
- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért - felelte az asszony.
- Hát ezt meg hogyan értsem? - firtatta tovább a menyasszony.
- Hadd aludjam egy éjszaka a vőlegényed hálószobájában.
A menyasszonynak ugyan nem volt ínyére az ajánlat, de mert nagyon kívánta a ruhát, végül is belement. Meghagyta azonban a királyfi inasának, adjon este álomitalt az urának.
Mikor leszállt az éjszaka, és a királyfi már jó mélyen aludt, bevezették az asszonyt a hálószobába. Leült az ágy szélére, és így szólt:
- Hét esztendeig jártam a nyomodban, voltam a Napnál, voltam a Holdnál, voltam a négy Szélnél, kérdezősködtem utánad, megsegítettelek a sárkány ellenében, mégis egészen el akarsz felejteni engem?
De a királyfi nagyon mélyen aludt az álomitaltól; mindez csak olyan volt neki, mintha a Szél susogna odakint a fenyőkön.
Mikor megvirradt, kivezették az asszonyt a hálószobából, és oda kellett adnia aranyos ruháját. Elfogta szegényt a bánat, hogy lám, semmi sem segít már rajta, nem segített még a Nap ajándéka sem! Kiment a mezőre, leült, és sírdogálni kezdett. Hát amint éppen a szemét törülgeti a köténye sarkával, valami gömbölyűt tapint meg a zsebében: az a tojás volt, amelyet a Holdtól kapott. Nyomban feltörte: egy aranykotlós volt benne tizenkét színarany csibével. A kiscsibék szétszaladtak, csipogtak, olyan volt, mintha tizenkét csillag futkosott volna a zöld mezőben. Aztán a kotlós kárált egyet-kettőt; a csibék visszafutottak a szárnya alá, és most meg olyan volt, mintha maga az arany Hold szállott volna le a rétre.
Akkor az asszony gondolt egyet: odaterelgette a csibéit meg a kotlósát a királylány ablaka alá. Az kinézett a csipogásra, és úgy megtetszett neki ez az aranymajorság, hogy nyomban lejött, és megkérdezte, nem eladók-e.
- Nem aranyért, pénzért, csak húsért és vérért - felelte megint az asszony - Hadd aludjam még egy éjszaka a vőlegényed hálószobájában.
- Jól van - hagyta rá a menyasszony, mert azt gondolta, ma is rászedi majd mint az előző estén. Hanem a királyfi aznap, mikor ágyba készülődött, megkérdezte az inasát, miféle suttogást hallott az éjszaka. Erre az inas mindent bevallott neki.
- Öntsd a kelyhet az ágy mögé! - parancsolt rá a királyfi, és lefeküdt.
Mikor leszállt az éj, megint bevezették az asszonyt. Az leült az ágy szélére, s újra sorjázni kezdte a búját-baját. De most a királyfi rögtön ráismert a hangjáról; most már tudta, hogy ez az ő kedves felesége. Kiugrott az ágyból, örvendezve mondta:
- Csak most foszlott le rólam igazában a varázslat! Eddig mintha álomban éltem volna. A királylány megbűvölt, hogy elfelejtselek; de az ég idejében levette rólam a rontást!
Még azon az éjszakán kiosontak a kastélyból. Nagy titokban jártak, féltek a királylány apjától, aki varázsló volt. Fölültek a griffmadárra, és az nekivágott a Vörös-tengernek.
Ahogy a tenger közepe fölé értek, az asszony lehullajtotta a diót. Nyomban terebélyes diófa nőtt ki a vízből. A griffmadár rászállt, és megpihent rajta. Aztán ismét fölkerekedett, és hazáig repült velük.
Otthon végre viszontlátták a fiukat; szép, erős legénnyé serdült, amíg odajártak. És attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.

AZ ERDEI ANYÓKA​

​

Egyszer egy szegény szolgálólány egy nagy-nagy erdőn utazott át a gazdáival. Az erdő közepén rablók támadtak rájuk, és aki a kezük ügyébe került, azt irgalmatlanul megölték.
A lány fent ült a kocsis mellett a bakon. Amikor a rablók nagy lármával előrontottak a sűrűből, megijedt, leugrott, és elbújt egy vastag fa mögé. Ott lapult, míg a támadók el nem vonultak a gazdag zsákmánnyal. Akkor végre előmerészkedett rejtekéből, de nem talált egyebet, mint a kocsi roncsait meg a gazdái holttestét. Leült, és keservesen sírni kezdett.
- Ó, én szegény szerencsétlen - így jajveszékelt -, mi lesz velem? Sosem találok ki ebből a rengetegből! Nem lakik itt egy árva lélek sem; éhen fogok veszni, vagy engem is megölnek majd a rablók!
Mikor kissé lecsendesedett, felállt, kereste-kutatta, merre mehetne, de még csak egy vékonyka ösvényt sem talált. Így érte az este.
A fák közt egyre sűrűbb lett a homály. Néha ág reccsent, s olyankor szegény lánynak majd elállt a szíve verése; azt hitte, vadállat oson a bozótban, vagy útonálló mozdult meg valamelyik fa mögött. Már lélegzeni is alig mert. Végül azt mondta magában:
"Itt ez a nagy fa, leülök a tövébe, s egy tapodtat sem tágítok innét, akármi történjék is."
Hát ahogy ott kuporgott, egyszer csak egy fehér galamb szállt feléje. Leereszkedett a lányhoz; aranykulcsocska csillogott a csőrében.
A lány úgy megörült a madárnak, hogy egy pillanatra még a bújáról-bajáról is megfeledkezett; kinyújtotta a kezét, hívogatni kezdte.
- Tubicám! Tubicám!
A galamb odalibbent hozzá, tenyerébe ejtette az aranykulcsocskát, és megszólalt:
- Ne búslakodj azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Látod azt a nagy fát? Azon van egy kis lakat nyisd föl a kulccsal, találsz benne enni-inni magadnak, nem kell tovább éhezned.
Azzal elrepült. A lány pedig odament a fához, kinyitotta, és valóban lelt benne egy tálka tejet és hozzá egy karaj fehér kenyeret. Hanem amikor jóllakott, megint csak eszébe jutott a szomorúsága.
- Nálunk otthon ilyenkor ülnek el a tyúkok - sóhajtotta. - Olyan fáradt vagyok, bár én is lefekhetném az ágyamba!
Alig hangzott el a fohászkodás, máris odaröppent hozzá a galamb. Most egy másik kulcsocskát hozott a csőrében, letette a lány tenyerébe, s azt mondta:
- Ne búslakodjál; menj, nyisd ki ott azt a másik fát, találsz benne ágyat magadnak.
A lány úgy tett, ahogyan a madár meghagyta neki; kinyitotta a fát, s mit nem látott? Szép vetett ágy fehérlett feléje, dagadó párnákkal, könnyű takaróval. Ő meg belefeküdt, és nyomban elaludt.
Reggel, amint fölébredt a harsány erdei madárszóra, harmadszor is odaszállt hozzá a galamb. Megint hozott egy kis aranykulcsot, s az mondta:
- Nyisd ki azt a harmadik fát ott, találsz benne ruhát magadnak.
És a lány olyan pompás aranyos-gyémántos ruhát lelt a fában, hogy annál szebbet még a királykisasszony sem hordhat.
Így éldegélt egy ideig az erdőben. A fehér galamb mindennap fölkereste, s amire csak szüksége volt, mindenről gondoskodott.
Egy szép napon aztán azt kérdezte tőle:
- Megtennél-e valamit a kedvemért?
- Már hogyne tennék! - felelte a lány. - Mindent megteszek, amit kívánsz.
- Akkor gyere utánam, elvezetlek egy házikóhoz, oda menj be. A tűz helynél egy anyóka kuporog majd, és jó napot köszön neked, de te a világért se felelj rá, akármit is csinál: Menj el mellette mintha ott sem volna. A jobb keze felől találsz egy ajtót, azt nyisd ki, és lépj be rajta a szobába. A szoba közepén látsz majd egy asztalt tele gyűrűvel; egyik csillogóbb, mint a másik. Ezeket a fényeseket hagyd békén, de találsz köztük egy egyszerűt, azt kapd fel, és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak bírod.
Azzal a galamb fölröppent, ágról ágra szállva elvezette a házikóhoz, aztán eltűnt; a lány pedig belépett, s mindent úgy talált, ahogyan a galamb előre megmondta. Az anyóka ott kuporgott a tűzhely mellett, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, amikor a hívatlan vendég betoppant.
- Jó napot, kedves gyermekem! - köszöntötte nyájaskodva.
A lány azonban jól megjegyezte a galamb tanácsát: nem felelt egy árva szót sem, csak ment egyenesen az ajtóhoz.
Akkor az öreg fölugrott a zsámolyról, belekapaszkodott a ruhájába, úgy akarta visszahúzni, s közben rikácsolt, mint valami vén holló:
- Hallod-e, az az én szobám, oda nem léphet be senki, ha én nem engedem!
De a lány nem törődött a kiáltozásával; kirántotta magát az öregasszony kezéből, és belépett a szobába.
Nagy asztal állt középütt. Rengeteg gyűrű hevert rajta; csillogtak-villogtak, hogy csak úgy szikrázott a szeme tőlük. Ő azonban sorra félrelökdöste valamennyit; csak azt az egyetlenegyet, csak azt a dísztelen gyűrűt kereste, de sehogyan sem tudott ráakadni.
Már egészen kétségbeesett, hogy hiába minden, nem tehet eleget a galamb kívánságának. De talán nem is az asztalon van a gyűrű, hanem valahol másutt a szobában? Tanácstalanul körülnézett; hát látja: az öregasszony épp akkor kap föl a sarokból egy kalitkát, és ki akar osonni vele. A lány hirtelen az ajtóhoz ugrott, útját állta a vénasszonynak, és kikapta a kezéből a kalitkát.
Egy szürke madár ült benne, és csőrében tartotta a gyűrűt.
A lány nagyon megörült, benyúlt a rácson, kirántotta a madár csőréből a gyűrűt, és kiszaladt vele a házból. Futott, futott az erdőben, ahogy csak a lába bírta, s egyre azt várta, egyszer csak odaszáll hozzá a galamb és átveszi tőle a drága zsákmányt. De a galambnak híre-hamva sem volt. A lánynak lankadni kezdett az ereje, egyre lassabban lépkedett, végül egészen elgyengült, és kimerülten nekidőlt egy fának.
A fa egyszeriben lágy és hajlékony lett; lebocsátotta ágait, és az ágak körülölelték a lányt; már nem is ágak voltak, hanem két erős kar; és a fa sem fa volt már, hanem egy szép ifjú.
Megölelte, megcsókolta a lányt, és azt mondta:
- Köszönöm neked, hogy megváltottál és kiszabadítottál a vénasszony hatalmából. Az az anyóka gonosz boszorkány: fává varázsolt, de néhány órára mindennap fehér galamb lehettem. Addig nem is változhattam vissza emberré, míg a gyűrű a boszorkány birtokában volt.
Megszabadultak a varázslattól a szolgái és a lovai is, mert a gonosz vénasszony azokat is fává változtatta.
Fölpattantak a paripákra, és hazavágtattak az ifjú országába.
Az az ifjú ugyanis királyfi volt, s ahogy hazaértek, nyomban feleségül vette a lányt.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.

A PALACKBA ZÁRT SZELLEM​

​

Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?
És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.
- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.
"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.
A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"
Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki!
Mintha lentről, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.
- Mert te kerültél először az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...
A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.
Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett. Még a vér is elhűlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.
- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette:
- Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...
Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhűlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.

A KÉK FÉNYŰ LÁMPÁS​

​

Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
- De hát miből éljek én ezután? - kérdezte a katona.
- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.
Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.
Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:
- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.
- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.
- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.
- Ásd fel holnap a kertemet!
A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére.
- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.
Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.
- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.
- Mi volna az a valami? - érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.
- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.
- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona.
- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!
- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment.
Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.
- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!
A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.
Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.
"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta.
Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte.
- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.
- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.
- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke.
A katona hitte is, nem is.
- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.
A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.
Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:
- Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.
Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:
- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?
- Egyelőre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.
- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.
Azzal eltűnt.
A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.
Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:
- Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.
- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.
- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.
- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.
- Te azzal ne törődj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.
Leszállt az este.
A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.
Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.
- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!
A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.
Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:
- Húzd le a csizmámat!
A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.
- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!
A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.
A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre.
- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?
A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.
Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.
- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.
- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!
Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.
Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:
- Ma éjjel borsóeső esett!
A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.
- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!
A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.
- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.
- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam.
Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.
Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.
A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.
Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.
Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:
- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak.
- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.
- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.
- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.
- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.
Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.
- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.
Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre.
- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.
- Mit? - kérdezte a király.
- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.
- Felőlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!
- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.
A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.
- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.
- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.
- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! - szólt egy harmadik.
A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.
- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!
És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.
- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!
A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.
A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.
- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!
Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.
A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.

A NÉGY FORTÉLYOS TESTVÉR​

​

Élt egyszer egy szegény ember a négy fiával. Amikor a gyerekek fölcseperedtek, így szólt hozzájuk:
- Kedves gyermekeim, ideje, hogy kimenjetek a nagyvilágba, és valami hasznos mesterséget tanuljatok. Nekem nincs semmim, amit nektek adhatnék; magatoknak kell boldogulnotok az életben.
A fiúk elköszöntek az apjuktól, vándorbotot fogtak, és útnak indultak. Addig mentek, míg egy keresztúthoz nem értek.
- Itt el kell válnunk egymástól - mondta a legidősebb testvér -, négy irányba indulhatunk el innét, ki-ki menjen a maga útján: De fogadjuk meg, hogy mához négy esztendőre ugyanitt találkozunk. Addig pedig próbáljunk szerencsét; hátha visszük valamire a világban.
Megölelték, megcsókolták egymást, s a legidősebb északnak ment, a második délnek, a harmadik keletnek, a legkisebb meg nyugatnak.
Az a fiú, aki északnak indult, csakhamar találkozott egy emberrel.
- Hát te hová igyekszel? - kérdezte az ember.
- Valami jó mesterséget szeretnék tanulni - felelte a fiú.
- Tudod, mit? Gyere velem. Megtanítlak a tolvajmesterségre.
- Hogyisne! Semmi kedvem hozzá, hogy az akasztófán száradjak el.
- Attól ne félj! Nem arra akarlak én kioktatni, hogy másokat megkárosíts! Azt azonban megtanulhatod nálam, hogyan kerítheted birtokodba, amit senki emberfia nem tud megszerezni.
A fiú engedett a rábeszélésnek, beszegődött az emberhez, és olyan alaposan elsajátította nála a tolvajlást, hogy ha valamit megkívánt, az szinte ott is termett már a zsebében.
A második fiú délnek indult, nem sokáig vándorolt, hamarosan ő is találkozott egy emberrel.
- Hát te hová tartasz, mi a szándékod a nagyvilágban? - kérdezte az ő embere is.
- Azt én még nem tudom - felelte a fiú.
- No, akkor gyere velem, kitanítlak csillagásznak. Annál nincs jobb mesterség: a csillagász még a legrejtettebb titkokat is kifürkészi a messzelátójával.
A fiúnak tetszett az ajánlat; tüstént fölcsapott, s ment az emberrel csillagnézést tanulni. Mikor már eléggé jártas volt a tudományában, mestere egy messzelátót adott neki.
- Ezzel mindent megleshetsz, ami égen-földön történik - mondta, és útjára bocsátotta a tanítványát.
A harmadik fiú keletre tartott, és nemsokára találkozott egy vadásszal. Beállt hozzá, és az megtanította a mestersége minden fortélyára. Búcsúzáskor egy puskát adott ajándékba.
- Amit ezzel célba veszel, azt biztosan eltalálod - mondta a vadász, és szerencsés utat kívánt neki.
A legkisebb fiú nyugat felé bandukolt. Csakhamar őt is megállította egy ember, megkérdezte tőle, hová igyekszik, mi a szándéka.
- Mit szólnál hozzá, ha szabó lennél?
- Dehogy leszek! Hogy látástól vakulásig az asztal fölött görnyedjek, s ide-oda rángassam a tűt meg a vasalót? Azt már nem!
- Ostoba beszéd! Nálam egészen más szabómesterséget tanulhatsz, olyat amelyik kellemes is, tisztességes is, tiszteletre méltó is, amellett a konyhára is hoz.
A fiú ráállt a dologra, kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Mikor letelt az ideje, a mester egy tűvel ajándékozta meg.
Ezzel mindent összevarrhatsz ami az utadba kerül, akár olyan lágy mint a tojássárgája, akár olyan kemény, mint az acél. És amit összevarrsz, úgy egybeforr, mintha mindig is egy darabban lett volna.
Elmúlt a négy esztendő, és a kitűzött napon találkozott a négy testvér a keresztútnál. Nem győztek örvendezni, hogy újra épségben együtt vannak mind a négyen; mikor már eleget örültek, hazamentek az édesapjukhoz.
- Csakhogy hazahozott a szél! - fogadta őket az öreg vidáman.
A fiúk elmesélték neki, kivel mi történt, ki mit tanult a négy esztendőben. A ház előtt ültek egy terebélyes nagy fa alatt.
- Most kipróbálom, mit tudtok - mondta az apjuk. Felnézett a fára, és a második fiúhoz fordult: - Fenn a tetőn két ág közt látok egy cinkefészket. Hány tojás van benne?
A csillagász a fészek felé fordította a messzelátóját, s alighogy belenézett, nyomban ki is mondta:
- Öt.
Akkor az apa a legidősebb fiához fordult.
- Hozd le a tojásokat, de úgy, hogy a madár, aki rajtuk költ, ne vegye észre.
A furfangos tolvaj felkúszott a fára, kiszedte a madár alól az öt tojást, de úgy, hogy az semmit sem vett észre, és nyugodtan kotlott tovább, aztán át adta a tojásokat az apjának.
Az öreg egyet-egyet az asztal négy sarkára tett, az ötödiket középre rakta, és azt mondta a vadásznak:
- Lődd le egy lövéssel mind az öt tojást!
Az megcélozta a tojásokat, és egyetlen lövéssel kettélőtte valamennyit.
- Rajtad a sor - szólt az apa a legkisebbik fiúhoz -, varrd össze a cinkecsibéket, amik a tojásokban voltak, de úgy, hogy semmi bajuk ne legyen. Aztán varrd össze a tojásokat is.
A szabó előszedte a tűjét, és szapora öltésekkel munkához látott. Mikor elkészült, a tolvajnak megint föl kellett másznia a fára, és vissza kellett lopnia a tojásokat a kotlós cinke alá. A kis madár nem vett észre semmit, tovább kotlott a tojásain, és pár nap múlva kiköltötte a fiókáit, öt szép kis cinkét. Ott, ahol a szabó összevarrta őket, mindegyiknek piros csíkocska volt a nyakán.
- Derék legények vagytok, nem vesztegettétek hiába az időtöket dicsérte a fiúkat az öreg -, tisztességesen kitanultatok. Ha alkalmatok lesz megmutatni, mit tudtok, ország-világ csodájára jár majd az ügyességeteknek.
Nem sokkal ezután nagy riadalom támadt az országban. Minden falut bejárt, minden zugba elhatolt a rettenetes hír: egy sárkány elrabolta a királykisasszonyt.
A király éjjel-nappal búsult, s végül is közhírré tétette, hogy aki visszaszerzi a sárkánytól, feleségül kapja a lányát.
Ennek hallatára a négy testvér összetanakodott.
- Itt a jó alkalom: most megmutathatjuk, mit tudunk!
Elbúcsúztak az apjuktól, és mentek a király udvarába. De mikor a palota kapujához értek, a második fiú azt mondta:
- Megálljunk egy szóra, testvéreim! Előbb kikutatom, hol is van most a királykisasszony!
Belenézett a messzelátójába, nézett erre, nézett arra, egyszer csak fölkiáltott:
- Megvan! A tenger közepén ül egy sziklán. A sárkány előtte fekszik, és őrzi.
Most már aztán bekopogtattak a palotába, kihallgatást kértek a királytól.
- Uram királyom - mondták -, mi négyen vállalkozunk a királykisasszony kiszabadítására. Nem kérünk tőled mást, mint egy hajót, hogy érte mehessünk.
Amit kértek, nyomban meg is kapták. Tengerre szálltak, és addig vitorláztak, míg föl nem tűnt előttük a szikla.
A királykisasszony ott ült a szirten, a sárkány meg az ölébe hajtotta a fejét, és éppen aludt.
A vadász megcélozta a szörnyeteget, hanem aztán csüggedten leengedte a fegyverét.
- Nem lőhetek rá - mondta -, eltalálnám a királykisasszonyt is, és azon nyomban vége volna az életének.
- Akkor rajtam a sor, majd én segítek a dolgon - szólt a tolvaj. Felkúszott a sziklára, és kilopta a sárkány feje alól a királylányt. Az iszonyú vadállat nem vett észre semmit, vígan horkolt tovább.
A tolvaj beszállt a hajóba a királylánnyal, és boldogan vitorláztak hazafelé mind az öten. Jó messze jártak már, amikor a sárkány fölébredt álmából. Ide-oda kúszott a sziklán, kereste a királykisasszonyt, de hiába, sehol sem találta. Erre nagy dühösen fölemelkedett a magasba, csapkodott, verdesett szörnyű haragjában, s egyszer csak megpillantotta a tengeren az imbolygó hajót. Nagyot hördült haragjában, és pár perc múlva már ott fújtatott, ott prüszkölte a szikrát a fejük fölött a levegőben. Éppen le akar: csapni rájuk, de a vadász felkapta a puskáját, megcélozta, és szíven lőtte.
A sárkány tüstént kiadta a páráját, fordult egyet a levegőben, és belezuhant a tengerbe. Hanem ez az irgalmatlan nagy test estében ízzé-porrá zúzta a könnyű kis vitorlást!
A hajótörötteknek szerencsére sikerült elcsípniük néhány szál deszkát; abba kapaszkodtak, s úgy hányódtak a nagy vízen. Csakhogy a szabó se volt ám rest! Előszedte a tűjét, cérnáját, s azon sebtében összefércelte a deszkákat. Egykettőre elkészült a tutaj, felpattant rá, sorra kihalászta a roncsokat és olyan ügyesen összeöltötte őket, hogy csakhamar ott libegett előttük hibátlanul, útra készen a hajójuk.
Most már aztán minden baj nélkül hazavitorláztak.
A király azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor viszontlátta édes-kedves gyermekét. Csak akkor hökkent meg egy kicsit, amikor a négy kérőre esett a tekintete.
- Derék munkát végeztetek - mondta -, állom a szavamat: egyikőtökhöz hozzáadom a lányomat. De hogy melyik lesz a férje, azt döntsétek el egymás között ti.
Nosza, nagy tusakodás kerekedett a testvérek közt, mert hát mindegyik jogot formált a királylányra.
- Ha én meg nem látom, hol van, soha meg nem találjátok - mondta a csillagász.
- Mit ért volna a te híres messzelátód, ha én ki nem lopom a sárkány feje alól! - szólt a tolvaj.
- Az igaz, de a sárkány mindnyájatokat királylányostul széttépett volna, ha az én golyóm szíven nem találja - jelentette ki a vadász.
- De ha én össze nem varrom a hajót, mindnyájan szánalmasan belevesztetek volna a tengerbe!
- Egyforma joga van mind a négyeteknek - szólt közbe a király. - De mind a négyen mégsem vehetitek feleségül! Ezért a legjobb, ha nem lesz egyikőtöké sem. Jutalmul azonban mind a négyen kaptok egy-egy részt a birodalomból.
A testvéreknek tetszett a döntés.
- Mégiscsak jobb, ha békességben élünk, mint ha acsarkodunk egymásra - mondták.
Mindegyik kapott hát egy-egy nagy birodalmat, és boldogan éltek az apjukkal, míg meg nem haltak.

RIGÓCSŐR KIRÁLY​

​

Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.
Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.
- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!
Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.
Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.
- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!
A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.
A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:
- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a király.
A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.
- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.
Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.
- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.
Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.
Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!
A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:

Kinek az erdeje ez a kerek erdő?
A koldus meg azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány szomorúan:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:

Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?
A koldus azt felelte:

Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány még szomorúbban:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:

Kinek a városa ez a tágas város?
A koldus pedig így felelt neki:

Rigócsőr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:
- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?
A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés:

Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?
A koldus pedig azt felelte:
- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.
- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.
- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.
Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.
- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:

Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:
- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.
Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.
- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán a szövéshez több tehetséged van.
De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.
Az ember bosszankodva legyintett:
- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!
A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.
Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.
- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!
Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelődött az ember. - Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.
Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.
Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.
"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.
De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.
Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:
- Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.
Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.
- Kipotyogott a zsebéből! - kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.
- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.
- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.
- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!
Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.
Bárcsak mi is ott lehettünk volna.

A Kakas meg a színek​

Peti rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni.
Elment a Kakas sétálni.
- Mért járkálsz te ilyen színtelenül? - ámuldozott a kutya
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében.
- Igaz... Igaz, igaza van a Kutyának.
- Ne szomorkodj! - tanácsolta néki a Kutya. - Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
- Színek, színek, segítsetek!
Jól van... - szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát
A Zöld a szárnyát.
A Sárga meg a begyét.
- Így már igazi kakas vagy - mondta a kutya.


Ezt a Kakast most te színezd ki. De ne felejtsd el kiszínezni a Kispipit sem, szép sárgával!

A SZÉTTÁNCOLT CIPELLŐK​

​

Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!
- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.
- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.
- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.
- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.
- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.
- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.
"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:
- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.
- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.
- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.
- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.

A HAT SZOLGA​

​

Élt egyszer egy öreg királyné a lányával, akinél szebb teremtés nem akadt széles e világon. Ez az öreg királyné varázsló volt, s egyében sem járt az esze, mint azon, hogy minél több embert lépre csaljon és elpusztítson.
A leány szépségének messze földre híre terjedt, versengtek is érte a kérők, az öregasszony azonban kijelentette: aki az ő lányát feleségül veszi, annak előbb meg kell oldania egy feladatot, s ha ez nem sikerül neki, menthetetlenül halál fia.
A királylány szépsége sokakat megigézett, sokan kiálltak a próbára, de még eddig mindenki rajtavesztett; s akkor aztán nem volt se irgalom, se kegyelem: vitték szegényt a vesztőhelyre, és könyörtelenül lenyakazták.
Élt akkoriban egy királyfi, aki a híre után úgy megszerette a királylányt, hogy nem törődött többé semmi veszedelemmel, odaállt az édesapja elé, és azt mondta:
- Engedjen el, apám, meg akarom kérni a világszép királykisasszony kezét.
- Dehogy engedlek - felelte az apja -, egyetlen fiam vagy, hogyan is hagynám, hogy a halálodba menj?
A fiú bánatában ágynak esett. Hét álló esztendeig feküdt halálos betegen, és nem akadt orvos aki segíteni tudott volna rajta, pedig édesapja hét ország leghíresebb doktorait hívatta el hozzá. Mikor aztán már semmi reménység nem volt többé, a király szomorú szívvel azt mondta:
- Nem bánom, fiam, menj el, próbálj szerencsét. Én már többet nem tehetek érted, azt meg nem nézhetem, hogy a szemem láttára senyvedj el.
A fiú abban a pillanatban meggyógyult. Kiugrott az ágyból olyan fürgén, olyan frissen, mintha soha semmi baja sem lett volna, elbúcsúzott az édesapjától, és vidáman útnak indult.
Épp egy pusztán lovagolt át, mikor egyszer csak megpillantott valamit a távolban a földön, olyasmit, mintha egy jókora kazal széna volna. Hanem ahogy közelebb ment, látta, hogy nem széna az, hanem egy embernek a hasa. Ott hevert az ember a földön, s akkora volt a hasa, mint egy kisebbfajta hegy.
A Dagadt, ahogy megpillantotta a közeledő lovast, föltápászkodott, és odakiáltott neki:
- Ha szolgára van szükséged, fogadj föl engem!
- Mire mennék én egy ilyen pókhasúval? - kérdezte a királyfi.
- Ez semmi - szólt a Dagadt -, ha jól fölfújom magam, ezerszer ilyen kövér vagyok.
- Ha ez igaz - mondta a királyfi -, akkor hasznodat láthatom, gyere velem.
Így mentek egy ideig, elöl a királyfi, mögötte a kövér ember. Ahogy mennek, egyszer csak látják, hogy az út mentén hasal valaki a földön, és fülét a gyepre szorítja.
- Hát te mit csinálsz? - kérdezte a királyfi.
- Fülelek - felelte az.
- Mit fülelsz?
- Azt, hogy mi történik a világban. Mert én mindent meghallok, még azt is, ahogy a fű sarjad.
- Akkor mondd meg nekem, mi hallatszik az öreg királyné udvarából, akinek az a világszép lánya van.
- A kard suhogása, amelyik egy kérőnek a fejét levágja.
- Hasznodat vehetem, szolgálatomba fogadlak, gyere velem - mondta a királyfi.
Hármasban mentek tovább, a királyfi, a Dagadt meg a Fülelő. Egy idő múlva föltűnt előttük két láb meg valamicske a hozzájuk tartozó két lábszárból is; de hogy ember-e az, és ha ember, hol lehet a folytatása, abból egyelőre semmit sem láttak.
"No, majd megkeressük" - gondolta a királyfi, és elindult a lábszár mentén.
Jócskán mentek, mire a törzséhez értek, aztán a törzs mellett megint ballagtak egy darabig, míg végre elérkeztek az ember fejéhez.
- Ejha! - csodálkozott a királyfi. - Jó sok eső lehetett nálatok, hogy így megnőttél!
- Ez semmi - felelte a Hosszú -, ha jól kinyújtózom, ezerszer ekkora vagyok, magasabb a legmagasabb hegynél! Ha fölfogadsz, szívesen a szolgálatodba szegődöm.
- Nem bánom, gyere velem, hasznodat vehetem - mondta a királyfi.
Azzal mentek tovább, a Dagadt, a Fülelő meg a Hosszú és elöl a királyfi. Egy idő múlva látják: ott ül valaki az útfélen bekötött szemmel, talán koldus vagy sebesült.
- Mi bajod? - kérdezte a királyfi. - Beteg a szemed, hogy nem állja a fényt?
- Nem beteg az - felelte az ember -, de nem szabad levennem róla a kötést, mert olyan ereje van a pillantásomnak, hogy amire rávetem, menten száz darabra pattan széjjel. Nem fogadnál a szolgálatodba?
- Gyere velem, hátha hasznodat vehetem - mondta a királyfi.
Így mentek tovább, a királyfi lóháton, mögötte meg a négy szolgája: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú meg a Pillantó.
Nyár volt, a nap éppen delelőjén állott, csak úgy perzselt a sugara. Ők meg mit látnak? Az árokparton ott fekszik a tűző napon egy ember, és úgy didereg, majd megfagy, reszket minden tagja, mint a nyárfalevél.
- Te fázol, mikor ilyen forrón süt a nap? - kérdezte csodálkozva a királyfi.
- Jaj, nekem egészen más a természetem - felelte a fázó ember. Minél melegebb van, annál jobban lehűlök, majd megvesz a hideg; s minél hidegebb van, annál nagyobb lesz bennem a forróság; jégben a hőségtől, tűzben a fagytól nem bírom ki!
- Furcsa fickó vagy - mondta a királyfi -, de ha van rá kedved, szívesen fölfogadlak, gyere velem.
A királyfinak most már öt szolgája volt: a Dagadt, a Fülelő, a Hosszú, a Pillantó meg a Didergő. Megint mentek egy ideig, hát látják: egy ember áll az útfélen, nyakát nyújtogatja, nagy figyelemmel néz hol jobbra, hol balra.
- Hát te mit kémlelsz ilyen buzgón? - kérdezte tőle a királyfi.
- Nekem olyan éles szemem van, hogy nincs az a hegy-völgy, nincs az az erdő-mező, amit be ne látnék.
- Már csak te kellettél nekem! - mondta a királyfi. - Tarts velem, ha kedved van hozzá, szívesen felfogadlak.
- Én pedig szívesen elszegődöm - mondta a Kémlelő.
Így aztán a királyfi a hat szolga kíséretében érkezett meg az öreg királyné városába. Bevonultak a palotába, egyenesen a királyné elé. Ott a királyfi előállt, nem mondta meg, kicsoda, micsoda, hanem csak így szólt:
- Eljöttem a világszép királylányért, jelentkezem a próbára.
Az öreg boszorkány igen megörült neki, hogy ilyen szép legény akadt horogra.
- Három feladatot adok fel neked. Ha mind a hármat teljesíted, megkapod a lányomat.
- Melyik az első?
- Beleejtettem a gyűrűmet a tengerbe, hozd vissza onnét. A királyfi hazament a szolgáihoz.
- Mindjárt elsőnek fogas feladatot kaptam - mondta nekik -, az öreg királyné gyűrűjét kell kihalásznom a tengerből.
- Nem olyan nagy dolog ez - mondta a Kémlelő -, majd én megnézem, hol van.
Kémlelt egy darabig, aztán kijelentette:
- A gyűrű egy hegyes sziklán függ a tenger fenekén.
Erre a Hosszú mindannyiukat felkapta, és elvitte a tengerpartra.
- Könnyen kiszedném, ha látnám - mondta -, de így nem tudom, nem látok át a vízen.
- Ha csak ez a baj! - rikkantott a Dagadt.
Nekifeküdt, és kitátotta a száját; hát a sok hullám mind belehömpölygött a torkába, mint valami szakadékba. Kiitta a tengert, egy csepp víz sem maradt benne, olyan száraz lett az alja, akár a sivatag.
Akkor a Hosszú meghajolt egy kicsit, és fölvette a tengerfenékről a gyűrűt. A királyfi meg sietett vele az öreg királynéhoz.
- Íme, itt a gyűrűd, teljesítettem az első feladatot!
A vén varázslónő elcsodálkozott.
- Igen, ez az én gyűrűm; kiálltad az első próbát. De most jön a második, az nehezebb lesz. Látod a kastélyom előtt azt a szép zöld mezőt? Ott legel az én háromszáz hízott ökröm, azokat szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul meg kell enned. Van lent a pincémben háromszáz hordó borom: azt meg kell innod hozzá. Ha az ökrökből egyetlen szőrszál s a borból egyetlen csöpp megmarad, halál fia vagy!
- Vendéget is hívhatok a lakomára? - kérdezte a királyfi. - Egyedül nem ízlik az embernek az étel.
A boszorkány gonoszul fölkacagott.
- Egy vendéget hívhatsz, nem bánom, hogy legyen társaságod, de többet nem!
A királyfi hazament a szolgáihoz, s azt mondta a Dagadtnak:
- Ma a vendégem leszel, legalább egyszer istenigazában jóllaksz!
A Dagadt megállt a mező szélén, eIterpeszkedett, nekilátott, és szép sorjában fölfalta szőröstül-bőröstül, csülköstül-szarvastul mind a háromszáz ökröt. Mikor az utolsót is lenyelte, megkérdezte:
- Van-e még valami harapnivaló?
- Az nincs több - mondta a királyfi -, hanem adok neked egy kis itókát a pecsenyére!
Bevezette a Dagadtat a pincébe, az meg fenékig ürítette ki mind a háromszáz hordót, még csak pohár sem kellett neki hozzá.
Mikor a lakoma véget ért, a királyfi jelentette a királynénak, hogy a második feltételnek is eleget tett. Az öreg boszorkány csak ámult-bámult a dolgon.
- Idáig még senki sem vitte - mondta -, de azért ne bízd el magad, mert még hátra van a harmadik próba!
Magában pedig ezt gondolta: "Nem szabadulsz a markomból, nem úszod meg ép bőrrel!"
- Ma este beviszem a szobádba a lányomat - mondta. - Ülj mellé, öleld át, s ügyelj arra, nehogy elaludjál! Pontban éjfélkor bemegyek hozzátok; ha nem találom a karodban, véged.
A királyfi azt gondolta: "Ez nem nehéz feladat; majd jól nyitva tartom a szememet." Hívta a szolgáit, elismételte nekik, amit a vénasszony mondott, s így szólt:
- Ki tudja, miféle ármány lappang a dologban! Nem árt az óvatosság, álljatok őrt, és vigyázzatok, nehogy a lány kisurranjon a szobámból.
Mikor leszállt az este, az öreg varázslónő bevitte a lányát a királyfihoz. Azok egymás mellé ültek, a királyfi átölelte a lányt, a Hosszú köréjük tekeredett, a Dagadt meg odacövekelte magát az ajtóba, úgyhogy nem egy ember, de még egy szúnyog se fért volna ki rajta.
A királylány egy árva szót sem szólt, de a hold besütött az ablakon, ráragyogott az arcára, és az olyan gyönyörű volt, hogy szebben beszélt minden szónál. A királyfi csak nézte, nézte, szíve repesett a boldogságtól meg a szerelemtől, ítéletnapig elnézte volna, semmi fáradtság nem nehezedett a szemére. Így tartott ez tizenegy óráig. Akkor a boszorkány egy minden eddiginél erősebb varázst vetett. A királyfi meg a szolgái nyomban elaludtak tőle, a lány pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Aludtak háromnegyed tizenkettőig. Akkor a varázs erejét vesztette, és mindannyian fölébredtek.
- Jaj nekem! - kiáltottá a királyfi. - Végem van!
Jajveszékelni kezdtek a hűséges szolgák is; de a Fülelő egyszer csak tájuk szólt:
- Csend legyen, fülelni akarok!
Egy percig fülelt, akkor kijelentette:
- A lány egy üreges szikla mélyén ül, háromszáz órányira innét, és a sorsát siratja. Itt csak te segíthetsz, Hosszú. Ha kihúzod magad, pár lépéssel ott teremhetsz.
- Jól van - mondta a Hosszú -, de a Pillantónak is velem kell jönnie, hogy eltakarítsuk az útból a sziklát.
Azzal fölkapta a Pillantót, s előbb odaértek az elátkozott sziklához, mintsem az ember körülperdül a sarkán. Ott a Hosszú levette a kendőt a társa szeméről; az meg éppen csak odapillantott, s nyomban ízzé-porrá oszlott a szikla. Akkor Hosszú karjába vette, és egyetlen rugaszkodással hazavitte a lányt, aztán megint rugaszkodott egyet, és hazavitte a társát is. Mire az óra tizenkettőt ütött, mind a helyükön ültek vidáman, elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
Megkondult a nagyharang, s jött csúszva-mászva a boszorkány. Kárörvendőn vigyorgott, mintha azt mondta volna: "No, most aztán megfogtalak, jómadár!" Mert hát szentül azt hitte, ott ül a lánya a sziklaüregben, háromszáz órányira innét. Benyitott, meglátta a lányt a királyfi ölében, és elrémült.
- Ez még nálam is többet tud - motyogta hüledezve.
Ette a méreg, amiért így felsült, de most már nem tehetett semmit: a királyfi kiállta a három próbát, oda kellett neki adni a lányt. Úgy tett tehát, mintha mindennel elégedett volna; hanem amikor elbúcsúzott tőlük, elmenőben odasúgta a lányának:
- Sajnállak, amiért ilyen senkiházinak kell majd szót fogadnod, és nem választhattál kedvedre való férjet magadnak!
A királylány fejében szeget ütött ez a szó, hogy: senkiházi. Büszke szívét elfogta a harag; azt mondta magában:
"Én bizony nem leszek akármilyen jöttmentnek a felesége!"
Másnap reggel halomba hordatott háromszáz öl fát az udvaron, és azt mondta a királyfinak:
- Az anyám három próbáját kiálltad, de az én próbatételem még hátra van. Én csak annak leszek a felesége, aki fel mer állni az égő farakás tetejébe, és eltűri a tüzet értem.
Arra számított ugyanis, hogy a királyfi odavész a máglyán, mert azt pillanatig sem gondolta volna, hogy valamelyik szolgája képes lesz tűzhalált vállalni a kedvéért.
A szolgák, amikor meghallották a királykisasszony feltételét, tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnék ki gazdájukat a bajból.
- Mi már mind megtettük a magunkét - mondták -, most rajtad a sor Didergő!
Beültették a fázós cimborát a farakás közepébe, jól elrejtették benne, aztán odébbálltak, mintha ott sem lettek volna.
Meggyújtották a máglyát, föllobbant a tűz, három nap, három éjjel égett, és megemésztette mind a háromszáz öl fát. Aztán lelohadtak a lángok, s a rengeteg fából nem maradt egyéb, mint egy nagy halom forró hamu. Hát annak a közepén ott kucorgott a Didergő, reszketett, mint a nyárfalevél, és siránkozva panaszolta:
- Életemben még ilyen rettenetesen nem fáztam! Ha csak egy fél nappal is tovább tart, csonttá fagyok!
Most aztán már igazán nem volt több kibúvó: a szép királylánynak feleségül kellett mennie a királyfihoz. Hintóba ültek, s elhajtattak az esküvőre. A gonosz, vén varázslónő azonban sehogyan sem tudott megnyugodni.
Méregtől sápadozva nézett az ifjú pár után. Sokáig ott állt az ablakában, aztán egyszerre futkosni kezdett föl-alá a nagyteremben, tépte a haját, eszeveszetten rikoltozta:
- Nem bírom el ezt a szégyent! Nem bírom el ezt a szégyent!
Hamar utánuk menesztette a hadseregét: gázoljanak le mindent, ami útjukat állja és hozzák vissza neki a lányát!
A Fülelő azonban éberen fülelt, és a boszorkány titkos parancsát is kihallgatta.
- Mitévők legyünk? - fordult a Dagadthoz.
Az egykettőre feltalálta magát: ott kotyogott a hasában a tengervíz amit elnyelt; nosza, odalöttyintett belőle egyszer-kétszer a hintó mögé. Egész nagy tavat köpött, s a hadnép mindenestül belefulladt.
A vénasszony, ahogy ezt megtudta, előszólította a páncélos vérteseit, azokat szalasztotta utánuk. De a Fülelő meghallotta a páncélok csörgését, és gyorsan leoldotta a kendőt a Pillantóról. Az meg, amikor a lovasok feltűntek, rájuk villantott a szeme sarkából. Azon nyomban darabokra törött az egész hadosztály, akár az üveg.
Most már aztán senki nem háborgatta többé a fiatal párt. Megkapták az áldást a hat szolga pedig búcsút vett tőlük.
- Teljesült a szíved vágya - mondták a királyfinak -, nincs többé szükséged ránk; megyünk az utunkra, szerencsét próbálni.
El is indultak szépen sorban, elől a Dagadt, utána a Fülelő, aztán a Hosszú, a Pillantó, majd a Didergő, s leghátul a Kémlelő.
Ezzel azonban még nincs vége a mesének! Mert ahogy az ifjú pár hazafelé hajtatott, mintegy félórányira a kastélytól egy falu szélén egyszer csak azt mondta a királyfi a feleségének:
- Látod azt a csürhét ott a mezőn?
- Látom.
- A kanászt is látod, aki a disznókat őrzi?
- Azt is.
- Tudd meg hát: nem vagyok én király fia, hanem kanászlegény az a kanász az apám. Öreg ember, nem hagyhatom magára, be kell állnom melléje kondásnak.
Azzal betértek a faluvégi fogadóba. A király titkon meghagyta a fogadóséknak, dugják el éjszaka a felesége királyi ruháit; s aludni mentek. Másnap reggel a fiatalasszony hiába kereste a szép aranyos ruháját sehol nem találta, s nem volt mit fölvennie. A fogadósné odalökött neki egy ócska szoknyát meg egy pár gyapjúharisnyát, de azt is úgy, mintha nagy ajándékot adna.
- Ha nem nézném az uradat, ennyit sem tennék érted! - mondta.
A fiatalasszony most már igazán nem hihetett mást, mint hogy az ura valóban kondás. Egy kicsit búsult miatta, de egykettőre összeszedte magát.
"Kevély voltam, gőgös voltam, megérdemlem a sorsomat" - gondolta.
Kijárt a férjével a mezőre, segített neki disznót őrizni, hűséges, jó asszony volt. Hanem egy hét múlva már nemigen bírta a dolgot, úgy kisebesedett a lába.
Nem messze a kanászháztól volt egy kis kukoricaföld; éppen oda indult, hogy megkapálja. Hanem hirtelen úgy beleállt a lábába a fájás, hogy nem tudott továbbmenni; leült az útfélre pihenni.
Arra ment néhány ember. Az egyik odaszól neki:
- Mondd csak, tudod-e, ki a te urad voltaképpen?
- Tudom hát - felelte -, már hogyne tudnám. Kanász!
- Akkor miért nincs a konda mellett?
- Kiment egy kicsit a piacra kenderkötelet árulni.
- No, csak gyere velünk, majd mi elvezetünk hozzá.
Kézen fogták az asszonyt, s hiába vonakodott, fölmentek vele a királyi palotába, egyenest a nagyterembe.
Ahogy benyitottak, ott állt előttük az ura pompás királyi ruhában. De az asszony nem ismert rá, míg a királyfi a nyakába nem borult, és meg nem csókolta.
- Sokat szenvedtem érted - mondta -, de te is megszenvedtél értem!
S attól fogva boldogan éltek, míg meg nem haltak.



A teve meg a kisegér

Volt egyszer egy agyafúrt kisegér. Mindenkinek túljárt az eszén, a leghatalmasabb, legerősebb állatokén is.



Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiáltott neki:
- Akármilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én látom meg előbb a felkelő nap fényét!
- Hogyisne! - mérgesedett meg a teve. - Akkora vagy, mint egy szál szempillám, én meg, mint egy torony. Hogy láthatnád meg te előbb a nap fényét,
- Fogadsz-e velem? - kérdezte a kisegér.
- Fogadok!

Megkötötték a fogadást. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét, egyre a napfelkeltét lest-várta, nézte a keleti ég alját.
A kisegér fenn üldögélt a teve púpján, ő meg nyugat felé figyelt. Tudta a ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verődik vissza, mielőtt még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak nézte-leste a keleti ég alját.
A kisegér egyszer csak elkiáltotta magát:
-Ott a nap fénye, ni! Én láttam meg elsőnek!
Megfordult a lomha teve, és látta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati hegyek ormán. Ámult-bámult: hát eztán nyugaton kel fel a nap? Jó időbe telt, amíg megértette, hogyan járt túl az eszén a kis egér.
Pironkodott erősen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztákra.
Az okos kis egér tiszteletére pedig Napkeleten azóta is Egerek Havának nevezik az év első hónapját.




​

​

​

[SIZE=48pt]Móricz Zsigmond
A török és a tehenek[/SIZE]

​

​

​

[SIZE=18pt]Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.[/SIZE]​

Egyszer aztán Mehemed
lát egy csomó tehenet.
Csudálkozik Mehemed,
"Ilyenek a tehenek ?"[SIZE=18pt][/SIZE][SIZE=18pt][/SIZE]​

Én vagyok a Mehemed,
Mi vagyunk a tehenek.
Számlálgatja Mehemed,
Hány félék a tehenek.​

Meg is számol Mehemed
három féle tehenet :
fehéret, feketét, tarkát,
Meg ne fogd a tehén farkát !​

Nem tudta ezt Mehemed,
S felrúgták a tehenek !

Zizi a játékos őzike​

Zizi, a pettyes hátú őzgidácska az erdő legfiatalabb lakója, Titi mókussal egész nap barangol, hogy minél többet lásson a világból.
- Ide figyelj, Titi - torpant meg hirtelen Zizi. - Úgy szeretnék egy kicsit labdázni.
- Remek ötlet! válaszolta Titi. - Csakhogy nincs labdánk.
- Óóó! - sóhajtotta csalódottan Zizi.
- No, azért ne lógasd az orrodat, Zizikém! - vigasztalja Titi. - tudod, én már rengeteg labdát készítettem. Például... ööö... falevélből. - S Titi már gyúrja is a levél-labdát, Zizi pedig ámulattal figyeli.
- Már kész is - mondja büszkén Titi. Ám a következő pillanatban huss! egy huncut széllökés felkapja a leveleket. és széthordja őket a levegőben.
- Elrepült a játékunk! - kiáltja csalódottan Zizi.
- Hogy fogunk most labdázni? - kérdezi Zizi, a pettyes hátú őzike. De nini! Mi ez a gömbölyű itt a földön?
- Egy igazi labda! egy igazi labda! - lelkendezik Zizi.
Zizi már is türelmetlenül nyúl a labda után.
- Aú! - kiáltja panaszosan, és hátrébb szökken.
- Hiszen ez a labda szúr! Így nem lehet vele játszani!
- Tüskés labda? Ilyet még nem láttam - hüledezik Titi is.
Most aztán mindkettejük szeme elkerekedik a csodálkozástól, mert a labdából előbukkan két kis lábacska, két kis fülecske meg szem, és egy fényes orrocska.
Zizi nem érti, mi történt. Épp ekkor érkezik oda a mamája, aki így vigasztalja:
- Tudod, Zizi, ez nem labda, hanem egy kedves kis állat, a sün. Csak amikor alszik, öszegömbölyödik... Látod, ma is láttál valami újat.

A repülő kastély ​

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túlnan volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem lehetett gyerekük.
Volt egy almafájuk. Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordult ki belőlük. Mind a három fiúgyermek volt.
No, lett nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan a gyerekeket a házba:
- Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket három makkegészséges gyerekkel!
Elmondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az alma helyett. Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.
Abban állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve: első Almafi második Almafi és harmadik Almafi.
Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták megkülönböztetni, melyik másik. Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az első Almafinak, a legöregebbnek:
- No, fiam, a tizennyolcadik éved betöltötted. Látod, szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.
Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót. Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.
Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt, meg is éhült. Leült az út szélére egy kőre. Elővette a tarisznyából az árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem előtte egy igen ősz öregember.
Köszönti az öregember:
- Adjon a jó isten jó estét, fiam!
- Azt már megadta, kedves öregapám! - mondta a fiú.
- Látom, fiam, hogy neked megadta - válaszolta az öreg -, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.
- Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.
Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét átnyújtotta az öregnek. Az öreg - hamm! - szinte egy falatra lenyelte. Aztán így szólt:
- Köszönöm, fiam, hozzámvaló szívességedet, talán még visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom, kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek, fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen sodródik a vize, de te csak menj bátran a vízre, ne félj tőle. Bűvös patak az: mihelyt rálépsz, mintha száraz mezőn mennél.
A fiú figyelmesen hallgatott. Az öreg meg így folytatta:
- Mikor annak a folyónak a közepe tájára jutsz, nagyon szép vízirózsákat látsz. Egyik szebb, csábítóbb lesz, mint a másik, de akárhogy tetszenek is azok a rózsák, le ne szakítsál belőlük egyet sem, mert vesztedet okozzák. Ha pedig általérsz a vízen, találsz egy ezüstrétet. Ott minden szál fű és rózsa ezüstből van. Azok is nagyon megtetszenek, de a világért le ne szakíts belőlük egyet sem, mert az is vesztedet okozza. Ha szerencsésen átjutottál, aranyrétet találsz. Ott meg minden szál fű és rózsa aranyból van. Az is csábít majd, de abból se szakassz le, mert az is vesztedet okozza! Ha azon is átjutottál, ott már megtalálod a szerencsédet!
A fiú megköszönte az öregnek a szíves útbaigazítást. Az öreg aztán elbúcsúzott a fiútól, és rögtön úgy eltűnt, mint a kámfor. Észrevétlenül jött, észrevétlenül ment.
Az első Almafi megvárta a csillagok följövetelét. Ismerte a csillagok járását, így nyomban nekiindult az útnak, abban az irányban, ahogy az öreg magyarázta. Meg is találta a rohanó patakot. Habozott, hogy az öreg talán nem is mondott igazat, mert hogy tudná a víz őt fönntartani. De aztán eszébe jutott az öreg biztató szava, hogy csak bátran lépjen rá. Gondolta, lesz, ami lesz. Nekiindult, és valóban! Amikor az első lépést tette a vízen, mintha száraz mezőn járna. Mikor elérte a folyó közepét, hát valóban gyönyörű szép rózsák nyiladoztak előtte. Emlékezett az öreg óvásaira, de akár a vizet, ezeket is kétkedve nézte. "Mit árthat nekem ez a gyönyörű szép rózsa? - gondolta. - Leszakítom, milyen szépen illik a gomblyukamba!" - Le is szakította, beletűzte a gomblyukába a rózsát. Abban a pillanatban hallá változott, belecsobbant a bűvös patakba, és eltűnt. Múlik az idő, az első Almafi csak nem tér vissza. Azt mondja az apa a második Almafinak:
- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a bátyádat!
Útrakelt a második Almafi.
Ő is kapott egy árpacipót útravalóul. Hogy, hogy nem, ő is éppen arra az útra talált, amelyiken a bátyja ment. Elfáradt, megéhült, leült ő is ugyanarra a kőre, amelyen a bátyja falatozott. Ott termett őelőtte is az ősz öregember. Neki is panaszkodott, s ő is megosztotta vele az árpacipóját, éppúgy, mint a bátyja, az első Almafi. Az öreg neki is ugyanazt az útbaigazítást adta. Öt is figyelmeztette a bűvös patakra és a bűvös rétre, hogy le ne szakítson egy rózsát se. Ezt mondta:
- A jó múltkor itt járt a bátyád, annak is vesztét okozta a leszakított rózsa. Vigyázz tehát, kedves fiam, nehogy a bátyád sorsára juss!
Az öreg aztán őtőle is elbúcsúzott, s eltűnt, mint a kámfor.
Útnak indult a második Almafi. A bűvös patakon keresztülment szerencsésen. Már nyúlt le ő is a vízirózsáért, hogy leszakítsa, de eszébe jutott a bátyja sorsa. És bárhogy csábították a rózsák, nem szakított le egyet se. De mikor az ezüstrétre ért, tovább nem tudta magát türtőztetni, ott leszakított egy ezüstrózsát, betűzte a gomblyukába. Abban a pillanatban ezüstgyíkká változott, s azonmód besiklott a kövek közé.
Most már két Almafi tűnt el.
Telnek-múlnak az idők, nem jön a két fiú. Azt mondja az édesapjuk a harmadik Almafinak:
- No, fiam, rajtad a sor! Eredj te is szerencsét próbálni, keresd meg a két bátyádat!
Az is kapott, szegény, útravalóul egy árpacipót. Ő is azon a nyomon ment, amelyen a két bátyja. Azon a kövön is falatozott, ahol azok. Előtte is megjelent az öreg, ősz ember, és ő is megosztotta vele az árpacipót. Azt mondja neki az öreg:
- Látom, jószívű vagy, fiam, te talán majd okosabban cselekszel, mint a két bátyád!
Elmagyarázta neki is a bűvös patakot, a rétet, meg hogy nagyon vigyázzon, nehogy a bátyjai sorsára jusson. A fiú megfogadta az öreg, ősz embernek, hogy majd mindenre vigyáz.
Odaért a bűvös patakhoz. Ő is akart szakítani a rózsából, de emlékezett az öreg tanácsára. Szerencsésen át is kelt a bűvös patakon. Át az ezüstréten is. De mikor az aranyrétre ért, ott már ő is alig tudta magát türtőztetni. Már nyúlt is a rózsáért, hogy leszakítsa, de akkor megint eszébe jutott az öreg figyelmeztetése.
Ment hát, ment, s egyszerre csak hova jutott az aranymezőről? Egy puszta homoksivatagra. "No - mondja magában -, igazán eltalálta az öreg, hogy hol találom meg a szerencsémet, mert itt aztán éhen pusztulok! Se fű, se fa, se semmi nem látszik, semminek semmi nyoma."
Nagy búsan mégiscsak folytatta az útját. Gondolta, míg bírja az éhséget, addig megy, mert úgyis éhen kell elpusztulnia ezen a halott homoksivatagon.
Három nap, három éjjel mindig gyalogolt, éhen-szomjan. Már közel volt ahhoz, hogy összeesik. De egyszerre csak meglát igen messziről egy borzasztó nagy házat. Talán a házban csak lesz lakó! S talán odáig még eljut az éhségtől.
- Mikor a ház elé ért, akkor esett csak csodálkozásba. Egy ablak, de egy picinyke sincs azon a borzasztó nagy palotán. Csak elrejtve egy egész kis ajtó. Mindegy, amit az Isten ád! Benyit a fiú a palotába, hát egy rettenetes nagy terembe jut.
Olyan fényesség volt benne, hogy kápráztatta a szemet, pedig a falán egy ablak sem volt. Körülnéz a fiú, asztalokat lát, sorban. Odalép az első asztalhoz, egy tál kása van rajta, a kása mellett táblácska, a táblácskán írás, hogy ez a kása a tündérek kásája, és aki ezt a kását megeszi, az soha többé meg nem éhezik. Több se kellett a fiúnak, hozzáfogott nagy étvággyal, bekebelezte a tál kását. Bekebelezte, s valóban úgy érezte, hogy örök időkre jóllakott.
Ment a második asztalhoz. Azon meg egy üvegben valami folyadék volt. Az üveg mellett aranytáblácska, az aranytáblán írás, hogy ez az ital a tündérek itala, aki ezt kiissza, az soha többet meg nem szomjazik. Szomjas volt a fiú, nem tétovázott, fölhajtotta az italt. Olyan jólesett neki, hogy igazán azt hitte, hogy soha többet nem kíván italt.
Ment a harmadik asztalhoz, azon meg egy kis tálacskában valami kenőcsféle volt. A tálacska mellett rubintáblácska, a rubintáblácskán írás, hogy ez a kenőcs tündérek kenőcse, aki evvel bekeni a testét, az ezer ember erejét kapja. A fiú nem hagyta érintetlen a kenőcsöt, jól bekente magát belőle.
Úgy ment a negyedik asztalhoz. Azon egy kard, a kard mellett smaragdtáblácska, a smaragdtáblácskán írás, hogy ez a tündérek kardja, aki az oldalára csatolja, az ne féljen semmiféle ellenségtől, mert ez a kard legyőzhetetlen. Persze hogy magához vette a fiú a kardot. Aztán ment az ötödik asztalhoz. Azon egy korsócskában szagos olaj. A korsó mellett gyémánttáblácska, a gyémánttáblácskán írás, hogy aki evvel a szemét bekeni - az mindent lát, le a mélységbe, a föld gyomrába, mert ez a láthatóság olaja, a tündérek használatára. Gondolkodás nélkül megkente a szemét az olajjal.
Most ébredt rá Almafi, hogy minek is jutott a birtokába. Az öreg igazat szólt. Hiszen ahogy bekente magát avval a kenőccsel, rögtön érezte, milyen borzasztó erő szállja meg. És ahogy a szemét is bekente és a padlóra nézett, hát meg is látott menten a föld gyomrában mindenféle szörnyeteget. Mivel nagyon ki volt merülve, s most már jól evett is, ivott is, lefeküdt a padlóra, és azon nyomban elaludt.
Hogy meddig aludt, azt nem tudta: csak rettenetes nagy zúgásra ébredt föl. Azt hitte, talán a ház omlik össze. Kiszaladt a szabadba, nézelődött jobbra-balra, hogy mi is az a nagy morajlás. Egyszerre aztán, ahogy néz-néz a levegőbe, egy gyönyörű szép repülő kastélyt pillant meg ott. Annyira elbámult azon a szép repülő kastélyon, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kastély erkélyén egy gyönyörűséges szép lány ül. Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.
A kastély máris tovatűnt a levegőben, de a fiú megfogadta, hogyha életébe kerül is, addig nem nyugszik, míg azt a repülő kastélyt meg nem találja.
Ment, mendegélt abba az irányba, amerre a kastélyt repülni látta. Teljes három hónapig utazott. Egyszer csak beért Tündérországba. Ez olyan ország volt, hogy a fákon levelek helyett húszkoronás körmöci aranyok csillogtak. A patakoknak az egyik felén tej folyt, a másik felén meg tokaji bor. Egyszóval abban az országban ugyancsak mesés volt minden. Már egy álló napot utazott harmadik Almafi Tündérországban. Este odaért egy házhoz. Táncmulatság volt ott, gyönyörű szép lányok táncoltak körben. Almafi szemrevaló fiatalember volt, odavegyült a többiek közé, s ő is táncolt a tündérlányokkal. Mikor vége lett a mulatságnak, kérdezősködni kezdett, nem hallották-e hírét a repülő kastélynak. Nem tudtak neki útbaigazítást adni. Szegény megint csak ment, ment nagy szomorúan, maga se tudta, merre. Amint ment, mendegélt, most egyszerre csak egy nagy erdőbe ért. Kiszemelt magának egy szép nagy terebélyes fát. Mivel már este volt az idő, s nagyon el volt fáradva, gondolta, kipiheni ott magát. Lefeküdt hanyatt a fa alá, s azon gondolkozott, hogy meddig kell neki még barangolnia, míg azt a repülő kastélyt megtalálja.
Álomba merült, de kevés ideig aludt, kakaskukorékolásra riadt. Néz föl a fiú a fára, hát a feje fölött egy kinyúló ágon egy aranytarajú kakas ül.
Azt mondja Almafi:
- Ej, ej, aranytarajú kakas, neked is valami nagy bánat nyomhatja a szívedet, hogy ilyen szomorúan kukorékolsz.
Megszólal erre az aranytarajú kakas:
- Bizony, földi halandó, elég szomorú a dolgom!
Kérdi a fiú:
- Miért, ha szabad kérdeznem? Hátha segíthetnék a bajon!
- Nem hiszem, földi halandó - feleli a kakas -, hogy az én bajomon segíteni tudnál.
- De csak szólj bátran, aranytarajú kakas - válaszol Almafi -, nem bántalak! Gyere le a fáról, panaszold el a bajod.
A kakas nekibátorodott, lerepült a fáról Almafi elé.
- Elmondhatom a bajom, bár úgyse segíthetsz rajta! Szerelmes voltam egy tündérlányba, és szerencsétlenségemre az Ármányosság tündére is szerelmes volt belé. Én is tündér voltam, de a jó és szegény tündérek fajtájából. A lány énhozzám húzott, nem az Ármányosság tündéréhez. Már jegyben is voltunk a menyasszonyommal. Már az esküvőre készültünk, mikor valami bűvös vízzel az Ármányosság tündére befecskendezett, és elátkozott, hogy örökké ezt a kakasalakot viseljem. Az aranytarajt azért adta, hogy mégis különbség legyen köztem és a rendes kakasok közt.
Azt felelte erre Almafi:
- Csak azt mondd meg, hogyan tudnám visszaszerezni neked emberi alakodat!
Az aranytarajú kakas azt mondta:
- Az Ármányosság tündérének a kertjében van egy kút, abban a kútban bűvös víz van. Ha onnan tudnál hozni egy pohár vizet, és azzal a vízzel háromszor beföcskendeznél, de úgy, hogy én ne vegyem észre, akkor visszanyerném régi alakomat. Csakhogy azt a kutat tizenkétfejű sárkány őrzi, s oda nem lehet bejutni, mert a sárkány minden kis neszre fölfülel, és azon nyomban fölfalja az embert.
A fiú bátor volt, nem ijedt meg ettől, hisz övé volt a legyőzhetetlenség kardja. Ezt azonban az aranytarajú kakasnak nem árulta el. Azt felelte:
- Csak azt mondd meg, hol találhatnám én meg az Ármányosság tündérének kertjét!
- Van egy beszélő hegy - mondta az aranytarajú kakas -, abban a hegyben van egy márványtábla: aki azt megláthatná, és elolvashatná, hogy mi van arra fölírva, az megnyithatná annak a hegynek a torkát, mert az a torok emberi hangon beszél.
- Még csak azt mondd meg most, hogyan tudok én odamenni! - mondta erre a fiú.
- Szakíts le a tarajomból egy darabot!
- Nem fog fájni? - kérdezte Almafi.
- Csak szakíts le egy darabot belőle, ne törődj az én fájdalmammal! - válaszolta a kakas.
A fiú kitépett egy darabot a kakas tarajából. Azt mondja az erre:
- Dobd föl a levegőbe azt a tarajdarabkát, és az majd mindenütt megy előtted. Ha az megáll majd a levegőben, arról megtudhatod, hogy megérkeztél. A többi már a te dolgod.
Úgy is lett, az aranytaraj szállt, szállt a fiú előtt vagy három méterrel, vezette. Három nap, három éjjel mentek. Egy nagy erdőbe értek. Az erdő közepén egy magas hegy volt. Az aranytaraj megállt a hegy felett. Almafi megértette, hogy a célnál vannak.
Nézelődött a hegy körül, meglátja végül a táblát. Mi van ráírva? Az, hogy aki ennek a hegynek a torkát meg akarja nyitni, annak a saját erejéből föl kell hoznia az erdőből tizenkét szál szagos fenyőfát, máglyába kell raknia, és meg kell gyújtania. Mikor az utolsó szikra kialszik, akkor megnyílik a hegy torka.
Mi volt az őneki? Fogta, és tövestül szaggatta ki a fenyőfákat, megcsinálta a máglyát, alágyújtott szépen. Gyönyörű szép illat áradt ki a fenyőből. Mikor aztán az utolsó sziporka is kialudt, mert nagy tűz volt ebből a tizenkét szál fenyőből, egyszer csak mély, dörgő hangon megszólalt a hegy:
- Mit kívánsz, te földi halandó, aki saját erődből hoztad a tizenkét szál rózsafenyőt, és avval megnyitottad a torkomat?
Felelt erre a fiú:
- Csak azt mondd meg, merre van az Ármányosság tündérének a kertje, s hová lett a kakassá varázsolt dalia menyasszonya?
A hegy így felelt:
- Üveghegy támadt a tenger fenekén, abban van a menyasszony.
- És az Ármányosság tündérének a kertje?
- Menj mindig csak kelet felé! Nézd fölötted a tarajdarabkát.
A taraj erre rögtön megindult. Három hétig éjjel-nappal utazott, alatta a fiú. Akkor a taréj megint megállt. Ott volt a kert.
A fiú bement a kertbe. A kutat csakugyan tizenkétfejű sárkány őrizte. Mikor meglátta a fiút, már ordított is a sárkány, csak úgy rengett bele az egész kert. Az Ármányosság tündére nyomban fölébredt, de azt gondolta, valami madár repült el, azért ordít a sárkány.
Közben a sárkány már tüzet okádott. Hiába volt, a fiú kirántotta a kardját, s a kard magától működött: a sárkánynak egyszerre három fejét is levágta. Négyszeri vágásra mind a tizenkét fej lehullott. Az Ármányosság tündére csak akkor nyitott be a kertbe. A fiú ki volt merülve, lefeküdt, elaludt: észre se vette, hogy az Ármányosság tündére megkötözte. Csak akkor riadt fel, amikor a sárkány a pincébe dobta. Azt mondta neki, csúnyán röhögve:
- No, öcsém, majd három hét múlva találkozunk! De addig egy falatot se kapsz.
Almafi csak fütyörészett: oda se neki, hogy be van zárva, hogy se enni, se inni nem kap. Kibírja!
Mikor a három hét letelt, Ármányosság tündére ment a pince felé. Azt hitte, Almafi már éhen pusztult. A szolgákkal nagy máglyát rakatott, hogy majd elégeti az Almafi testét. Mikor a pincéhez ér, mit hall? Hogy Almafi nagyban fütyörész!
Elfutotta a harag.
- Arra készültem, hogy rég elpusztultál, s a testedet kell elégetnem. Élsz? Hát akkor elevenen égetlek el.
S indult feléje, hogy a máglyára vigye.
No, de Almafi se volt rest. Elkapta az Ármányosság tündérét, megkötözte kezét-lábát, és vitte, mint a pelyhet, ki az udvarra.
Közben azt mondta neki:
- Tudod, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele? El akartál égetni, hát most én égetlek el téged.
És elégette ott a máglyán, a hamuját meg nekieresztette a szélnek. Azóta terjedt el az ármányosság az egész világon.
Kerített aztán egy korsót Almafi, megmerítette a bűvös kútban, és útnak indult. Jó csillagja, az a tarajdarabka, még mindig várta az égen. Megint utaztak, most már visszafelé: három hétig éjjel-nappal mentek. Akkor odaértek abba az erdőbe, ahol az aranytarajú kakas élt. A csillag itt eltűnt, Almafi pedig lefeküdt aludni.
Virradatig aludt. Virradatkor megint a kukorékolásra ébredt. Meglátta a kakast egy fán. Odaszólt neki:
- Gyere le a fáról, aranytarajú kakas!
Leröpül a fáról az aranytarajú kakas, s kérdi a fiútól:
- Szerencsével jártál?
Sajnos - feleli a fiú -, nem segíthetek rajtad, nem tudtam hozzájutni a varázsvízhez!
De ezt csak azért mondta, hogy a kakas ne is sejtse, hogy le akarja őt föcskendezni a varázsvízzel.
Az aranytarajú kakas elszomorodott, lehajtotta fejét. Almafi észrevétlenül elővette a korsót, és háromszor befecskendezte a vízzel a kakast. Megriadt erre a kakas, megrázkódott, és helyette egy daliás, csinos fiatalember termett Almafi előtt. Átölelte Almafit, megcsókolta, és megköszönte neki a szolgálatot.
Azt mondja akkor Almafi:
- Tudod-e, hogy a menyasszonyoddal mi történt?
- Nem tudom - felelte a szegény tündér -, mert én már akkor el voltam varázsolva.
- Én kérdeztem a hegytől, s az azt mondta, hogy egy tengerben egy üveghegyben van bezárva. De hogy az a tenger hol van, arról semmit se mondott.
- Én tudom, hol van az a tenger - mondta a jó tündér -, de nem sokat érek vele, mert ki láthat le a tenger fenekére? Én nem. Így meg hogyan találjuk meg?
- Azt csak bízd rám! - mondta Almafi. - Induljunk mindjárt!
Mentek egy darabig gyalogosan. De a tündérnek megvolt a hatalma, hogy repülni tudott. Azt mondta Almafinak:
- Tudod mit? Ülj föl a hátamra, röpülök veled.
- De nehéz leszek - mondja Almafi.
- Nem számít semmit - mondja a tündér. - Ha elfáradtam a röpülésben, ismét leszállunk, gyalog megyünk.
Röpültek egy jó ideig, aztán ismét gyalog folytatták útjukat. Három nap, három éjjel mindig mentek, hol gyalog, hol röpülve. Egyszer aztán a tenger szélére értek.
- No - azt mondja a tündér -, itt vagyunk, Almafi, a tengernél. Mit látsz?
Azt mondja Almafi:
- Röpüljünk csak a tenger közepéig, hogy mind a két partig elláthassak.
A tenger fölé repültek. Egyszer azt mondja Almafi:
- Nyomon vagyunk, tündér barátom! Nem csodálom, hogy el akarta rabolni tőled az Ármányosság tündére a menyasszonyodat - gyönyörű szép lány!
- Hát már látod, barátom?
- Igen, látom - mondja Almafi -, épp most fésülködik bent az üveghegyben! Szálljunk le a partra! Hanem itt már nemigen segíthetek rajtad. Az már terajtad áll, tündér barátom, hogyan szabadítsuk ki a vízből. Mert én nem mehetek le a vízbe.
- Az a fő, hogy látod, hol van. A többit én elintézem!
Lehajolt a tündér a vízbe, és lekiáltott egy csukahalnak, mivel az volt a legügyesebben úszó hal, hogy szedje össze a haltársait, és ezt az üveghegyet onnan a tenger fenekéről emeljék föl a víz színére.
A csuka rögtön bejárta a halak birodalmát. Nem telt bele jó negyedóra, már emelkedett föl a hegy. Mikor a halak annyira felemelték a hegyet, hogy el lehetett érni, Almafi megfogta, egyetlen rántással partra teremtette. Aztán egy óvatos ökölcsapással kettétörte az üveget, úgyhogy a tündérkisasszony sértetlenül kiszabadult belőle.
Lett nagy öröm. A szerelmesek boldogan ölelkeztek. Hiszen azt gondolták, hogy az életben már sohasem találkoznak. Mikor megint összeölelkeztek, abban a pillanatban arra szállt egy sólyommadár. A tündérfiú észrevette, magához intette, és megkérte, hogy röpüljön haza, vigyen hírt az ő édesanyjának, hogy itt meg itt vannak, küldjön értük fogatot, hogy mentől előbb hazaérhessenek, mert ők tudnak ugyan röpülni, de Almafi nem tud. Meg is érkezett a fogat, négy rénszarvas húzott egy aranyhintót, beleültek mind a hárman, és a tündérlakhoz utaztak.
Lett otthon is nagy öröm. A fiú bemutatta az édesanyjának s a húgainak, hogy ez a fiú mentette meg a varázslat alól őt is, a menyasszonyát is. Almafi most már el akart búcsúzni, de a tündérfiú nem engedte:
- Maradjál itt, barátom, a menyegzőmön is. S válassz te is menyasszonyt magadnak a két húgom közül.
Három nap múlva megtartották a menyegzőt. Almafi volt a tanú az esküvőn. Ott volt Almafi számára is az alkalom, hogy megházasodjék, de ő nem tudott senkibe szerelmes lenni, csak abba a repülő kastélyos kisasszonyba. Megnézte a két tündérkislányt. "A két bátyámnak szánom őket" - ezt gondolta magában.
Mikor aztán elmúlt a lakodalom, a tündérfi csak akkor kérdezte Almafitól, hogy hát mi tulajdonképpen az ő utazásának a célja. Almafi elmondta neki, hogy ő a repülő kastélyt keresi. De ennek a tündérek sem hallották a hírét. A tündérfi azonban így szólt:
- Te segítettél rajtam én is segítségedre lehetek talán. Utazzunk együtt.
Útnak is indultak aztán mind a ketten. Megint csak úgy utaztak hogy hol röpültek, hol gyalogoltak. Három teljes hétig mentek. Bejártak már hetvenhét országot.
Amint véletlenül ismét a tenger fölött röpültek egyszer csak a távolban Almafi mit pillant meg? A repülő kastélyt! Meglöki rögtön a barátját, hogy abba az irányba röpüljön. De még három nap, három éjjel kellett röpülniük, míg összetalálkozhattak a kastéllyal, mert hiszen Almafi csodásan messze ellátott.
Most már látták a kisasszonyt is az erkélyen. De hogy jussanak észrevétlenül hozzá?
Azt mondja a tündérfi:
- Tudod mit, barátom? Fölröpülök a kastély fölé, leereszkedünk az udvarba, az udvarban leteszlek téged a hátamról, s együtt majd csak betörünk a szobákba.
Almafi azonban így szólt:
- Köszönöm a szívességedet, barátom. De neked már van feleséged, ne kockáztasd az életed. Csak egyet kérek még tőled. Öreg szüleim vannak, meg két bátyám. Menj el értük, vidd el magadhoz őket, s a két öregebb Almafihoz add hozzá a te két húgodat.
Azzal elbúcsúztak. A tündérfi ment, amire kérték. Almafi pedig leszállt a kastély udvarára. Indult azonnal a palotába. Betörte az ajtót, sorra járta a szobákat. Hamar rátalált arra az erkélyre, ahol kinn ült a kisasszony. Éppen akkor is sírdogált, mikor Almafi odatoppant.
Azt mondta neki Almafi:
- Szívemnek szép szerelme, miért sírsz?
Azt mondja a kisasszony:
- Hogyne sírnék, mikor ide vagyok láncolva három éve már ehhez a kastélyhoz, ehhez az erkélyhez.
Nézi az Almafi, hát csakugyan oda van láncolva a lány keze-lába erős lánccal. A láncon nagy lakatok. Fogta magát, lecsupálta a lány kezéről-lábáról a láncot.
Nem kereste a lakat kulcsát, van-e vagy nincs. Az ereje volt hozzá a kulcs.
- Most mondd meg, szívemnek szép szerelme, hogyan kerültél ide, ebbe az elátkozott kastélyba!
A lány erre ezeket mesélte:
- Én egy királynak a lánya vagyok. Édesapám egyszer kiment vadászatra a közeli erdőbe, de nem ejtett semmiféle vadat. Amint a vadászatról visszatért, egy szörnyeteggel találkozott. Fogta a nyilát, belelőtte a szörnyetegbe. A szörnyeteg elment, de azt mondta az apámnak, hogy még drágán fogja ő megfizetni, amiért megsebesítette, mert akárhogy vigyáz, elviszi majd egyetlenegy lányát. Apám csak mosolyogta, hogyan bírna egy királyi kastélyhoz jutni egy szörnyeteg, mikor ott van az a sok testőrség! De aztán otthon csak elfogta a nyugtalanság. Nekünk nem szólt, de láttuk, hogy mind jobban búsul. Hiába ostromoltuk kérdésünkkel, búsulásának okát nem árulta el előttünk. De aztán úgy-ahogy megfeledkezett a dologról, vagy tán gondolta, hogy a szörnyeteg úgyse váltja be a szavát. Egy szép napon azonban én kiszöktem sétálni a királyi kertbe, pedig apám nagyon őrzött, minden lépten-nyomon kísérőkkel jártam. Hogy, hogy nem, egyedül mentem le a kertbe. Egyszer csak mire lettem figyelmes? Valami nagy zúgásra. Mire körültekintettem, hogy miféle zúgás az, észrevettem a repülő kastélyt. A kastély szemlátomást egyenest hozzám szállt. Mikor egy méterre szállt a föld színéhez, kiugrott belőle egy szörnyeteg, engem nyalábjába kapott. Mire magamhoz tértem ijedtségemből, itt találtam magamat ezen az erkélyen. Kezdetben nem voltam ideláncolva, szabadon járhattam a kastély lakosztályában, de a szörnyeteg mindennap fölkeresett, és azzal ostromolt, hogy legyek a felesége. Nem hallgattam rá, el akartam szökni, azért láncolt ide, ehhez az erkélyhez. De nem bánt velem gorombán, nem hiányzott semmim, csak nem járhattam szabadon. Máig is mindennap megjelenik, és megkérdezi, meggondoltam-e már magamat. De ha ítéletnapig röpülünk, akkor sem leszek a felesége.
- No - mondja válaszul Almafi -, hol találhatnám én meg azt a szörnyeteget?
Feleli erre a királylány:
- Ez a kastély száz szobából áll. A szörnyeteg épp a századik szobában lakik. Azt hiszem, most épp déli álmát alussza. Legyőzhetetlenül erős. Mégpedig azért, mert van a kastély pincéjében egy hordó, annak a borát itta. Ha meg akarsz küzdeni vele, eredj le, és igyál te is az italából, akkor tán legyőzheted.
Almafi megtalálta a pincét, meg az akós hordót. Nem keresett poharat, hanem fogta magát az akós hordót, és jó nagyot ivott belőle. Egyszerre úgy érezte, hogy izmai szinte vasból vannak, mert hiszen eddig is ezer ember ereje volt benne. Indult rögtön megkeresni a szörnyeteget.
A hetvenedik szobába érve már hallotta a nagy hortyogást. Ment a hortyogás irányába, beért a századik szobába, ott volt a szörnyeteg. Megrúgta csak úgy a fekvőhelyén:
- Ébredj, szörnyeteg!
Fölébred a szörnyeteg, dörzsöli a szemét. Látja, hogy egy földi halandóval van dolga. Csak úgy fektéből mondja neki:
- Hogy mersz te álmomban háborgatni?
- Azért, mert kettőnk közül az egyiknek pusztulni kell - mondja Almafi.
- Jól van - mondja az -, látom, ember vagy a talpadon, bátor fickó vagy! Hát mindjárt próbára megyünk!
Volt ott egy métermázsás vasgolyó. A szörnyeteg fölkel, s azt mondja:
- Amelyikünk ezzel a vasgolyóval keresztül tudja törni a falat, az lesz a győztes.
- Dobj te előbb, szörnyeteg! - mondja Almafi.
A szörnyeteg fogja a golyót, fél kézzel belevágta a falba, úgy, hogy a golyó félig belement. Almafi sem volt rest, kikapta a falból a golyót, úgy belevágta, hogy keresztültörte a falat, és kiesett az udvarba. A szörnyeteg csak most nézte meg, kivel is van dolga. Azt mondja:
- Látom, erős ember vagy. Gyerünk ki az udvarra, birkózni.
Az udvaron rögtön összefogóztak. Almafi ezer embererővel birkózott, a szörnyeteg ezerkétszáz ember erejével. Ezért aztán Almafit úgy vágta földhöz, hogy majd széjjelmállott. Nagy nehezen föltápászkodott Almafi. Összeszedte magát ezerötszáz embererővel, a szörnyetegnek csak ezerkétszáz embererővel tellett. Ezért aztán most Almafi úgy vágta földhöz a szörnyeteget, hogy palacsintává lapult, kiadta a gonosz lelkét.
Almafi nyomban szaladt az erkélyre a lányhoz. Megállt előtte, s így szólt:
- Szívemnek szép szerelme, ha akarod, ásó, kapa, nagyharang választ csak el bennünket egymástól! Már két éve bolyongok utánad!
Aztán elmesélte neki, hogyan látta meg őt, röptében a kastéllyal. Most már a lány is beleszeretett Almafiba, hiszen az életmentője volt, de amúgy is nagyon csinos egy gyerek volt. Rögtön ott a repülő kastélyon hűséget esküdtek egymásnak.
De Almafi nem szerette ezt a folytonos repülést. Megkérdezte a lánytól, hogyan lehetne ezt a kastélyt megállítani. A lány tudta, hogy a kastélynak a két oldalán egy-egy szárny van. De azt már nem tudta, hogyan lehet a szárnyakat megállítani.
- Ha másképp nem megy - mondja a fiú -, elvágom a két szárnyát! El én, mihelyt valahol földet látok!
Egyszer éppen az erkélyen beszélgettek, Almafi hirtelen felugrik, aztán azt mondja a királykisasszonynak:
- Szívemnek szép szerelme, nemcsak földet, valami várost is látok!
A királykisasszony még másnap sem látott semmit. Harmadnap, amikor a kastély a város fölé ért, s már jól leereszkedett, Almafi kirántotta a kardját, és egy csapással levágta a kastélynak először az egyik szárnyát, azután a másikat. Épp jó helyen, mert a város a lány apjának a fővárosa volt.
Míg a lány odavolt, immár harmadik éve, az egész város fekete gyászba borult. Mindenkinek fekete zászlót kellett a házára kitenni, éjjel-nappal. A király olyan szigorú rendeletet adott ki, hogy még mosolyogni sem volt szabad senkinek se; akit rajtakaptak, hogy a száját csak egy kicsit is mosolyra húzta, megbüntették.
A király fölfigyelt a zúgásra. Megy ki az udvarra, akkor látja a repülő kastélyt! Meglett az öröm, mikor aztán még azt is látták, hogy az elveszett lány ugrott ki egy fiatal, daliás emberrel. A királylány mindjárt bemutatta szüleinek a vőlegényét, az ő életmentőjét.
A gyász mindjárt megszűnt a városban. A király kiadta rendeletben, hogy mindenki vonja be a fekete lobogót, és örvendjen! Aztán megtartották az esküvőt, meghívták a tündérfit, a két másik Almafit, az öreg szülőket, nagyszerű lakodalmat csaptak.
Még most is élnek, ha meg nem haltak!

Jancsi és Juliska
Egy nagy erdő szélén élt egy szegény ember a feleségével és két gyermekével. A fiút Jancsinak hívták, a leányt pedig Juliskának. Nemigen volt mit aprítaniuk a tejbe, s egyszer, amikor nagy lett a drágaság az országban, az apa még a mindennapi kenyérre valót sem tudta megkeresni. Amint egy este az ágyban a sorsán rágódott, és hánykolódott a gondoktól, felsóhajtott, és így szólt a feleségéhez:
- Mi lesz velünk? Hogyan tápláljuk szegény gyermekeinket, amikor magunknak sincs már semmink?
- Tudod mit, apjuk - felelt az asszony -, holnap reggel kivisszük őket az erdőbe, annak is a legsűrűjébe, ott aztán mindkettejüknek adunk utoljára még egy darabka kenyeret, aztán dolgunkra megyünk, és magukra hagyjuk őket. Nem fognak hazatalálni, s így megszabadulunk tőlük.
- Nem úgy van az, te asszony - felelt a favágó -, már én ilyet nem teszek, hogyan is vehetném a szívemre, hogy egyedül hagyjam az erdőben a gyermekeimet; jönnének a vadállatok, és ízekre szaggatnák őket!
- Ó, te bolond, - szólt az asszony - emígy meg mind a négyen éhen veszünk, akár gyalulhatod is a koporsódeszkákat. - És addig nem hagyta békén a férjét, mígnem az végül kötélnek állt.
A két gyermek sem tudott elaludni az éhségtől, így meghallották, mit mondott mostohaanyjuk az apjuknak. Juliska keserves könnyeket sírt, és azt mondta Jancsikának:
- Most aztán végünk van!
Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván: - Ne sírj, Juliska, nyugodtan alhatsz, majd csak segít rajtunk a jó Isten.

Reggel jó korán jött az asszony, s kizavarta a gyermekeket az ágyból. Megkapták a darab kenyerüket. Az erdő felé menet Jancsi szétmorzsolta zsebében a kenyeret, meg-megállt, és egy-egy morzsát a földre szórt.
- Jancsi, miért maradsz el, mit bámészkodol?" - szólt reá az apja. - Szedd a lábadat!
- Csak a tubicámat nézem, ahogy ott ül a tetőn, és istenhozzádot mond nekem.
Csakhogy Jancsi mindannyiszor egy-egy morzsát hajított az útra. Az asszony jó mélyre vezette a gyermekeket az erdőbe, olyan helyre, ahol még soha életükben nem jártak.
Féltek ott a rengeteg közepén, mert úgy hallották, hogy egy boszorkány is lakik a sűrűben.
Ott aztán jókora tüzet raktak, és az asszony azt mondta:
- Maradjatok itt veszteg, ti gyermekek, és ha elfáradtok, szunyókálhattok is egy kicsit; mi most megyünk az erdőbe fát vágni, majd napszálltakor, ha készen leszünk, eljövünk és hazaviszünk benneteket.
Amikor eljött a délidő, Juliska megosztotta kenyerét Jancsival, aki a magáét elszórta volt az úton. Aztán elaludtak, és leszállt az este, de senki sem jött a szegény gyermekekért. Késő éjszaka volt már, amikor felébredtek, hanem Jancsi vigasztalta húgocskáját, mondván:
- Csak várd ki, Juliska, míg feljön a hold, majd akkor meglátjuk a kenyérmorzsákat, amelyeket elszórtam, azok majd mutatják az utat hazafelé.

Amikor fölkelt a hold, ők is elindultak volna, de nem találtak semmiféle morzsát, mert azokat fölcsipegette az a sok-sok madár, akik röpdöstek erdőn és mezőn. Lopva hátra-hátra pillantottak. A sötét árnyak ijesztőnek tűntek.
Mentek-mendegéltek egész éjjel s még egy álló nap reggeltől estelig, de nem tudtak az erdőből kivergődni. Majd elepedtek az éhségtől, mert mást sem ettek, mint azt a néhány bogyót, amit a bokrokon találtak. És mert annyira elfáradtak, hogy a lábuk se vitte már őket, lefeküdtek egy fa tövébe, elmondották esti imádságukat és elaludtak.

Mármost reájuk virradt a harmadik reggel azóta, hogy elhagyták a szülői házat. Megint elindultak, de mind mélyebbre tévedtek a vadonban, és úgy voltak már, hogy ott kell veszniök, hacsak nem találnak hamar segítségre. Délben pedig megpillantottak egy ágon egy szép hófehér madárkát, és az oly csodálatosan énekelt, hogy szinte földbe gyökeredzett a lábuk, úgy hallgatták. Amikor dala végéhez ért a madár, meglibbentette szárnyát, és elröppent előttük, ők meg mentek utána, mígnem egy házikóhoz értek. Amikor egészen közel mentek, akkor látták, hogy a házikónak kenyérből van a fala, kalácsból a teteje, ablaka pedig csillogó cukorból.
- Nosza, lássunk neki! Én a tetőből eszem, te pedig, Juliska, egyél az ablakból, az jó édesnek tűnik - mondta Jancsi. Aztán felágaskodott, és belekóstolt a tetőbe, miközben Juliska az ablakot majszolgatta.
Egyszer csak egy vékony, sipákoló hang szólt a szobából:
- Recsegés-ropogás...
Mitől ropog ez a ház?
A gyermekek meg így feleltek:
- A széltől, a széltől,
az égi legénytől!
És folytatták a lakmározást. Egyszer csak kitárult az ajtó, és botjára támaszkodva egy vénséges vén banya botorkált ki rajta.

- Mi szél hozott errefelé benneteket? Kerüljetek beljebb, nem bánjátok meg!
A boszi nagyon szerette a gyerekeket. Nem ám úgy, ahogy édesapátok és édesanyátok titeket, hanem ropogós, finom falatként - ebédre, vacsorára. A boszorkányos vénasszony minden földi jót tett a gyerekek elé: tejet, cukros palacsintát, almát, diót... De csak mutatta a nyájasságot, valójában ízig-vérig gonosz boszi volt, azért építette kenyérből a házikóját, hogy odacsalogassa a kicsinyeket, felhizlalja, majd megegye őket.
Amikor Jancsi és Juliska már csak karnyújtásnyira volt a boszorkánytól, akkor a banya kajánul felvihogott és károgó hangján rikkantotta:
- Megkaparintottalak benneteket, innen nem menekültök!
Csontos kezeivel betuszkolta Jancsit egy ketrecbe, Juliskával vizet hozatott, hogy finomabbnál finomabb ebéddel hizlalja a legénykét. Míg Jancsi a pompás falatokat ette, addig Juliskának csak a maradék jutott.

De éles eszű volt ám ez a Jancsi legény! Amikor a banya arra kérte, hogy mutassa ujját, hogy lássa mennyit hízott, akkor az első ebédből maradt csirkecsontot nyújtotta a gonosz asszonyságnak. Dühöngött is a némber, hogy mennyire nem hízik ez a fiúcska. Jancsi még egy hónap múltán is sovány maradt, ezért a banya dühében úgy határozott, hogy megeszi.
- Juliska! Hozzál szaporán vizet, akár kövéredik, akár ilyen sovány marad ez a gyerek, nem várok tovább: holnap levágom és megeszem!
Juliska sírva fakadt: -Édes jó Istenkém! Segíts meg minket! Bárcsak felfaltak volna az erdőben a vadak, akkor legalább együtt pusztultunk volna el!
- Ne siránkozz! - rivallt rá a banya. – Kenyerét is sütünk! Már begyújtottam a kemencét!
És így is volt. Az öregasszony a kemence ajtajához lökdöste Juliskát:
- Mássz be! Nézd meg, elég meleg van-e odabent, betolhatom-e már a kenyeret?
Csakhogy Juliska sejtette, hogy a banya őt akarja megsütni, és azt mondta:
- Nem tudom, hogyan másszam be!
- Te buta liba! - szidta ekképp a boszorka. - Elég nagy a kemence szája, magam is beférnék!

Odacsoszogott és bedugta fejét a kemencébe. Juliska ekkor nagyot lökött rajta. A banya bezuhant a kemencébe. A kislány rácsapta a kemenceajtót és jó erősen bereteszelte.
Hiába jajveszékelt a boszorka, sorsát nem kerülhette el: bennégett a kemencében, ahová Jancsit és Juliskát szánta. A kicsi lány azonnal testvéréhez szaladt és kinyitotta ketrecét.
- Megszabadultunk testvérkém! Odalett a boszorkány!

Ahogy a banya utolsó porcikája is megsemmisült, láss csodát! A kertben lévő mézeskalács-figurák egytől-egyig megelevenedtek és táncra perdültek! Mind kisgyermekek voltak, akiket elvarázsolt a vénasszony!
Jancsi könnyedén kiszökkent a ketrecből és kishúgával bement a mézeskalács-kunyhóba. Szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól: ezernyi kis skatulyát találtak telis-tele gyöngyökkel, drágakövekkel.
- Ezek szebbek, mint a kavicsok! - kiáltott Jancsi, és dugig töltötte zsebeit a drágakövekkel. Juliska sem volt rest, és a köténye zsebébe ő is pakolt néhány marékkal.

- Most aztán iszkiri haza! - kiáltotta Jancsi, és elindultak az erdő felé. Mentek, mentek hazafelé, egyre ismerősebb lett a táj, a madarak is vígan daloltak, míg egyszer csak feltűnt az atyai ház. Futásnak eredtek, berontottak a szobába, s apjuk nyakába ugrottak. Édesapjuk teljesen megőszült, hiszen nem volt nyugalma, amióta magukra hagyta gyermekeit. Furdalta a lelkiismeret. Juliska kötényéből, Jancsi meg zsebeiből kirázta a kincseket.
- Nézd, édesapa! Ezeket találtuk! - kiáltották.
És meg is szűnt minden gond. Boldogan és örömben éltek, amíg meg nem haltak.

A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA​

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről.
De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.

A SÜKET, A VAK ÉS A KOPASZ
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejű ember. Ezek hárman nagy erős barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek.
Amint egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn keresztül, megszólal a süket ember:
- Hallgassatok csak, én valamit hallok!
Megszólal a vak is:
- Az ám, nézzétek, én valamit látok!
Nagyot kiált erre a kopasz ember:
- Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

BORSÓSZEM-HERCEGKISASSZONY​

​

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.

A FÜLEMÜLE​

​

Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.
A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók.
Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát, és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.
- De szépen énekel, uramisten! - sóhajtott föl, de aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.
A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében, de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:
- Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!
A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger partján, a kínai császár rengeteg erdejében.
A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott, olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról, palotájáról meg kertjéről. "A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!" - ez állt a könyvben is.
- Miféle fülemüle? - ütötte fel a fejét a császár. - Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!
Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt, hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak annyit mondott: "Ph!" - egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem jelent.
- Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy fülemüle nevű csodálatos madár! - mondta a császár. - Azt írják, hogy az ér a legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?
- Nevét se hallottam - rázta fejét a főudvarmester. - Az udvarnál még nem mutatták be.
- Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! - kiáltotta a császár. - Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével, s éppen én nem tudok róla?
- Mondom, felség, a nevét se hallottam - mondta megszeppenve a főudvarmester. - De utánajárok és előkerítem!
De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit, de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.
- Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.
- Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság - mondta haragosan a császár. - Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat! Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!
- Csing-pe! - mondta a főudvarmester, ami talán annyit jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe, mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az udvara nem tudott róla.
Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt mondta a kérdezősködőknek:
- Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném! Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.
- Gyermekem - mondta kegyesen a főudvarmester -, udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma estére felséges színe elé rendelte.
Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol elbődült egy tehén.
- Megvan! - örvendeztek az apródok. - Micsoda erő egy csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!
- Ez tehénbőgés volt - mondta a kis konyhalány. - A fülemüle tanyája még jó messze van.
Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.
- Csodálatos ének! - kiáltott fel az udvari pap. - Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.
- Hiszen ezek békák! - mondta a konyhalány. - Gyerünk csak tovább, most már nemsokára odaérünk.
Akkor felzengett a fülemüle éneke.
- Ez az! - suttogott a leány. - Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! - És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.
- Lehetetlen! - kiáltott fel a főudvarmester. - Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!
- Kicsi fülemüle! - szólt fel a konyhalány. - Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!
- Szívest örömest! - felelte a fülemüle, s rákezdte gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.
- Akár az üvegcsengettyű! - lelkendezett a főudvarmester. - És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!
- Énekeljek még a császárnak? - kérdezte a fülemüle, mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.
- Nagyérdemű kis fülemülém! - szólt fel neki az udvarmester. - Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.
- A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem - felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.
A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt.
A trónterem kellős közepén fölállítottak egy aranyrudat - ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas rangra emelték - nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet.
Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.
Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte, s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.
- Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy. Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!
És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.
- Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos - mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.
Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban, még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle megcsinálta a szerencséjét.
Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára, s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a kirándulásokban.
Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott, az egyé így koszom rá a másikra: "Füle", az pedig így fogadta: "Müle". Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott énekelni.
Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon egyetlen szó állott: "Fülemüle".
- Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról - vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét - mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó: "A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos fülemüléjének."
- Gyönyörű! - álmélkodott az egész udvar, s aki a fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta "A kínai császár fő-fülemüle-szállítója" címet.
- Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra járót - rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.
- Nem ő a hibás - vette védelmébe a karmester. - Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.
Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat. Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer.
Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki - de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
- De hát miért tette? - töprengett a császár, s az udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.
- Azért a mi énekesünk mégis különb! - vigasztalták magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt; a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.
- Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.
- Mi is úgy véljük! - mondta az udvar, s a karmester engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle, mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek. Azt mondták: "Ó!" - és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat, s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.
- Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.
Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár birodalmából.
A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok, amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas udvari címe: "A legkegyelmesebb császár asztali énekese", s rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.
Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták, s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték: "Fü-fü-fü, iu-iu-iu!" És azt fújta a császár is napestig. Igazán gyönyörű volt!
Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét - sose énekelt olyan szépen, mint akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár megnémult.
A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után, megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem biztos, hogy akkor is énekelne.
Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta. De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal, kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.
Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről, s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.
- Ph! - a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét rázogatta.
Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás, mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit keresni.
A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.
A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.
- Emlékszel-e rám? - suttogta az egyik. - Hát énrám emlékszel-e? - kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár homlokáról patakzott a veríték.
- Nem tudtam, hogy visszajöttök! - nyögte a szegény császár. - Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! - kiáltott fel. - Hadd harsogja túl a szavukat!
De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.
- Jaj, zenét! zenét! - kiáltotta a császár. - Kedves szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel, még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj meg az énekeddel!
Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a császárt, s körös-körül mélységes csend volt.
Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.
Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét: - Tovább, kicsi madár, tovább!
- Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki! Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!
És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.
- Köszönöm neked, égi madárkám! - mondott neki hálát a császár. - Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél. Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált. Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?
- Én már megkaptam a jutalmamat! - mondta a kis fülemüle. - Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.
S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba.
Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem volt mellette - azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.
- Maradj nálam mindörökre! - kérlelte akkor a császár. - Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra töröm.
- Azt ne tedd! - mondta a fülemüle. - Híven végezte kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád, valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell ígérned.
- Kívánj akármit! - kiáltotta a császár. - Teljesítem.
- Csak egyet kérek - mondta a fülemüle. - Ne mondd el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!
Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: "Jó reggelt!"

A KISKONDÁS​

​

Volt egyszer egy szegény királyfi; volt ugyan egy kis birodalma, ha kicsi is, ahhoz elég nagy, hogy megházasodhassék. Mert azt vette a fejébe.
Hanem azért vakmerőség volt, hogy éppen a császár leányát szemelte ki magának, s megkérdezte tőle:
- Feleségül jönnél-e hozzám?
Mégis meg merte kérdezni, mert nevét-hírét messze földön ismerték, s százával akadtak volna királykisasszonyok, akik azt felelték volna neki:
- Szíves-örömest!
De hogy a császár leányát okos dolog volt-e feleségül kérni? No, majd megtudjátok.
A királyfi apjának sírján egy csodálatos rózsabokor nyílott. Virágot ugyan csak minden ötödik esztendőben nyitott, akkor is egyetlenegy szálat, de az olyan édesen illatozott, hogy aki megszagolta, egy csapásra elfeledte minden búját-baját. Egy fülemüléje is volt a királyfinak; olyan gyönyörűségesen tudott énekelni, mintha a világ valamennyi szép dallama a torkában lakozott volna. A királyfi a rózsát meg a fülemülét szánta a császár leányának ajándékul; díszes ezüstszelencébe helyezte mind a kettőt, és elküldte neki a palotába.
A császár maga elé bocsáttatta az ajándékot vivő szolgákat díszes termébe, ahol a császárkisasszony éppen vendégesdit játszott az udvarhölgyeivel. Amikor a szép ezüstszelencéket megpillantotta, tapsolt örömében.
- Bár egy kis cirmos volna! - kiáltott fel.
De a szelencéből a csodálatos rózsa került elő.
- Igazán csinos munka - vélték az udvarhölgyek.
- Nem hogy csinos - mondta a császár -, de gyönyörű!
Hanem a császár leánya megérintette a rózsát, és hajszál híja, hogy sírva nem fakadt.
- Fuj! - kiáltotta. - Hiszen ez igazi rózsa! Nem mesterkéz munkája!
- Fuj! - visszhangozták az udvarhölgyek. - Igazi rózsa!
- Mielőtt megharagudnánk, lássuk, mi van a másik szelencében - mondta a császár.
Kiröppent a fülemüle, s olyan gyönyörűséges énekbe kezdett, hogy akarva se lehetett volna rosszat mondani róla.
- Superbe! Charmant! - lelkesedtek az udvarhölgyek; franciául csevegtek, nem törődtek vele, ha hibásan is.
- Mennyire emlékeztet ennek a madárnak a hangja a megboldogult császárné zenélő dobozára! - sóhajtotta egy öreg lovag. - Ugyanaz a hang, ugyanaz az előadás.
- Igazad van - mondta a császár, és sírt, mint a gyermek.
- Remélem, ez aztán nem igazi madár - szólalt meg a császárkisasszony.
- De bizony igazi - felelték a királyfi szolgái.
- Akkor csak repüljön, amerre a szárnyai viszik - legyintett a császár leánya, és hallani sem akart róla, hogy a királyfit a színe elé bocsássák.
Hanem a királyfi nem törődött vele, hogy kosarat kapott; barnára meg feketére mázolta az arcát, fövegét mélyen a szemére húzta, és bekopogott a palotába.
- Adj isten, császár uram! - köszönt illedelmesen. - Akadna-e itt valami nekem való munka?
- Sokan keresnek ám itt munkát! - felelte a császár! - De várj csak! Éppen kellene valaki a kondám mellé, mert igen sok a disznóm.
Elszegődött hát a királyfi kiskondásnak a császárhoz. Beköltözött nyomorúságos kis kamrájába a disznóól mellé. Egész áldott nap ott ült a kamrája előtt, és egy bögrén dolgozgatott. Mire beesteledett, el is készült vele. Takaros kis bögre volt: körös-körül csengettyűk lógtak róla, s amikor a bögrében étel főtt, azt a régi dalt csilingelték
Kár, bizony nagy kár,
minden oda van már!
Hanem a legcsudálatosabb fortélya mégis az volt a bögrének, hogy aki a gőze felé tartotta az orrát, az nyomban kiszimatolhatta, milyen ételek főnek szerte a városban. Ez bizony másvalami volt, mint a rózsa!
A császár leánya egy nap arra sétált az udvarhölgyeivel. Amikor a régi dalt meghallotta, csodálkozva állt meg: ezt a dalt ő is tudta játszani, igaz, hogy csak ezt az egyet és ezt is csak egy ujjal.
- Hiszen ez az a dal, amit én is tudok játszani! - kiáltotta. - Nagyon tudós ember lehet az a kiskondás! Szaladj, kérdezd meg tőle, mennyiért adja nekem a hangszerét.
Az egyik udvarhölgy kénytelen-kelletlen odament a disznóólhoz, de előbb fapapucsot rántott, nehogy sáros legyen a cipellője.
- Mit kérsz a bögrédért? - kérdezte a kiskondástól.
- Tíz csókot a császárkisasszonytól - felelte.
- Nem félsz az istentől, te szemérmetlen? - szörnyülködött az udvarhölgy.
- Ez az ára, olcsóbban nem adom - mondta a kondás. Az udvarhölgy visszasietett.
- No, mit mondott? - kérdezte a császárkisasszony.
- Nem is merem megmondani - felelte az udvarhölgy. - Szörnyűség!
- Akkor hát súgd meg! - S az udvarhölgy a fülébe súgta, mit mondott a kiskondás.
- Arcátlan fickó! - haragudott meg a császár leánya, és továbbment.
De alig tett pár lépést, utánaszállt a csengettyűk szava. Olyan szívhez szólón csilingelték a dalt:
Kár, bizony nagy kár,
minden oda van már!
- Eredj vissza - küldte a császárkisasszony az udvarhölgyet -, kérdezd meg tőle, beéri-e tíz csókkal valamelyik udvarhölgyemtől.
- Köszönöm, nem kérek belőle - felelte a kiskondás. - Tíz csók az ára, de a császárkisasszonytól, különben nem adom a bögrét.
- Micsoda makacs szerzet! - sóhajtotta a császár leánya. - Legalább takarjatok el, nehogy meglásson valaki!
Az udvarhölgyek köréje álltak, s valóban eltakarták szétterjesztett szoknyáikkal, a kiskondás megkapta a tíz csókot, a császárkisasszony meg a csudálatos bögrét.
Örült a császár leánya, majd kibújt a bőréből. A bögrének reggeltől estelig főznie kellett; nem akadt a városban tűzhely, amelyikről ne tudták volna, mi sül-fő rajta, a kamarás urak konyhájától a legszegényebb varga konyhájáig. Az udvarhölgyek tapsolva táncolták körül a bögrét.
- Tudjuk, ki eszik gyümölcslevest meg palacsintát ebédre, tudjuk, hol kerül pirított dara meg rostélyos az asztalra! Milyen érdekes ez!
- Igen, nagyon érdekes! - örvendezett a főudvarmesternő.
- Hanem aztán el ne áruljatok ám, mert nagy szégyen volna a császár leányára!
- Nem árulunk el a világért sem! - ígérték az udvarhölgyek.
A kiskondás, mármint a királyfi - a palotában mindenki úgy tudta, hogy közönséges kondás - most sem lógatta hiába a lábát. Készített egy csodálatos kereplőt, amit ha megforgattak, eljátszott minden keringőt, hopszaszát és polkát, ami csak elhangzott a világ teremtése óta.
- Elragadó! - kiáltott fel a császárkisasszony, amikor arra sétált. - Sosem hallottam szebb zenedarabot. Szaladj oda, kérdezd meg a kiskondást, mit kér azért a hangszerért. De kikötöm, hogy csókot nem adok!
- Száz csókot kér érte a császárkisasszonytól - hozta a hírt az udvarhölgy.
- No, ennek sincs ki a négy kereke - mondta a császár leánya, és továbbment. De alig tett néhány lépést, újra megállt. - A művészetet pártfogolnia kell a császár leányának - vélte. - Mondd meg neki, érje be tíz csókkal, a többit majd megadják az udvarhölgyeim.
- Csakhogy nekünk nincs sok kedvünk hozzá - húzódoztak az udvarhölgyek.
- Eh, szamárság! Ha én nem restellem megcsókolni, ti is megtehetitek - mondta a császárkisasszony. - Ne felejtsétek el, hogy az én kenyeremet eszitek!
Mit tehetett az udvarhölgy, visszament a kiskondáshoz.
- Száz csók a császárkisasszonytól, ez az ára - kötötte meg magát a kiskondás. - Különben nem áll a vásár.
- Álljatok körém - parancsolta a császár leánya az udvarhölgyeknek, s a kiskondás számolni kezdte a fizetséget.
- Mi az a nagy tolongás ott a disznóól mellett? - csodálkozott el a császár, amikor kilépett a tornácára. Megdörzsölte a szemét, még a pápaszemét is az orrára illesztette. - Látom már, az udvarhölgyek rendetlenkednek. No, ennek a végére járok! - Megigazította a papucsa letaposott kérgét, azzal lesietett az udvarra.
Tyű, hogy sietett!
Az udvaron egészen nesztelenül lépkedett; az udvarhölgyek különben is a csókok számlálásával voltak elfoglalva, ügyeltek, hogy a kiskondás se több, se kevesebb csókot ne kapjon, mint amennyit kialkudott. Nem vették észre a császárt, aki lábujjhegyre ágaskodott mögöttük.
- Micsoda-a?! - kiáltott a császár, amikor látta, hogy a leánya csókolózik ott a kiskondással. Lerántotta a papucsát, s közébük vágta, amikor éppen a nyolcvanhatodik csóknál tartottak. - Takarodjatok! - És kikergette országából a kiskondást is, meg a leányát is.
Ott állt a császárkisasszony a szabad ég alatt a szakadó esőben, és sírt, sírt keservesen.
- Ó, milyen boldogtalan teremtés vagyok én! - kesergett. - Mért is adtam kosarat a szép királyfinak? Ó, én szerencsétlen!
A kiskondás akkor egy fa mögé rejtőzött, letörölte arcáról a barna meg fekete mázt, eldobta rongyos gúnyáját, és királyi pompában lépett a császárkisasszony elé. Olyan szép volt, olyan daliás, hogy a császár leánya álmélkodva hajolt meg előtte. De a királyfi haragosan végigmérte.
- Semmire sem becsüllek! - mondta neki. - A derék királyfit kikosaraztad, a rózsát meg a fülemülét lekicsinyelted, de a haszontalan játékszerekért nem sajnáltad a csókot a kondásotoktól! Megérdemled a sorsodat!
Azzal visszament a birodalmába, és becsapta a palotája kapuját a császárkisasszony orra előtt. Az meg álldogálhatott a palota előtt, s énekelhette, hogy:
Kár, bizony nagy kár,
minden oda van már!

A REPÜLŐ LÁDA​

​

Volt egyszer egy gazdag kereskedő; annyi volt a pénze, hogy egy egész főutcát, s még egy kisutcát is kirakhatott volna ezüstpénzzel, ha úgy tetszik neki. De nem tette ám, mert okosabbra használta a pénzét: ha egy rézpénzt kiadott, ezüstpénzt vett be helyette - ilyen ügyes kereskedő volt. Hanem egyszer ő is csak meghalt.
Egyetlen fiáé lett minden vagyona, aki ugyancsak értette a módját, hogyan kell a pénzt elverni. Bálba járt minden éjjel, bankóból ragasztott papírsárkányt, s lapos kavicsok helyett aranypénzeket ugratott a víz színén; el is úszott hamarosan mindene. Végül nem volt többje, mint négy ezüstpénze, még a ruháit is eladogatta, s nem maradt egyéb rajta, mint egy pár papucs meg egy viseltes hálóköntös. Barátai szégyelltek mutatkozni vele, hát szóba se álltak a gazdag kereskedő szegény fiával. Hanem akadt köztük egy jólelkű ember, az küldött neki egy öreg ládát ezzel az üzenettel: - Csomagolj be! - Ez nagyon szép is volt tőle, de hát az ifjúnak semmije se volt, amit becsomagolhatott volna. Gondolt egyet, s ő maga ült bele a ládába.
Csakhogy nem akármilyen láda volt ám az! Ha a zárát megnyomták, fölemelkedett a levegőbe. Az ifjú meg is nyomta, s a láda - hopp! - már föl is szállt a kürtőn, föl a felhők közé, egyre magasabbra. Néha nagyokat reccsent a láda feneke, s az ifjú reszketett, mert ha az öreg láda szétesik a magasban, aligha marad egyetlen ép csontja az utasának. Isten segíts!
Segített is - az ifjú szerencsésen eljutott a törökök földjére. Egy erdőben ért földet, a ládát elrejtette az avarban, aztán bement a városba. Nem bámulta meg senki, mert a törökök maguk is mind papucsban meg köntösben jártak.
Egy dajkával találkozott útközben, aki kisgyermeket vitt a karján.
- Állj csak meg egy szóra, török dajka! - állította meg az ifjú. - Micsoda palota az ott a városszélen? Mért van olyan magasan minden ablaka?
- A szultán leánya lakik benne - felelte a török dajka. - Megjövendölték, hogy akit megszeret, az szerencsétlenné teszi. Azért senki se teheti be hozzá a lábát, csak ha vele van a szultán meg a szultánné is.
Az ifjú megköszönte a dajka válaszát, azzal visszasietett az erdőbe, beleült a ládájába, s fölrepült a szultánkisasszony palotája tetejére. Onnan aztán leereszkedett, bemászott egy ablakon, éppen a szultánkisasszony szobájának ablakán.
Az a selyempamlagán feküdt, és mélyen aludt. Olyan szép volt; az ifjú nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A lány kinyitotta a szemét, és halálra rémült, de az ifjú azt mondta neki, hogy ő a török isten, aki leszállt hozzá a magasságból, s ezzel egy csapásra megnyerte a szultánkisasszony szívét.
Az ifjú odaült mellé a selyempamlagra, s gyönyörű szépeket mondott a szultánkisasszony szeme párjáról: mint két ragyogó csillag, mint két sötét vizű tó, amelyen mint a hableányok úsznak a tiszta gondolatok; aztán a homlokát magasztalta, csodálatos márványpalotához hasonlította.
Szépen beszélt, csodaszépen! Aztán megkérte a szultánkisasszony kezét, s az nyomban oda is ígérte.
- Látogass meg szombat este! - kérte az ifjút. - Akkor kávézik nálam apám, a szultán meg anyám, a szultánné. Tudom, büszkék lesznek rá, hogy a török isten lesz a férjem. Mondj majd nekik szép meséket, mert igen szeretik: anyám a tanulságos és finom meséket, apám meg a mulatságosakat.
- Akkor azt hozok nászajándékul, egy mesét - mondta az ifjú, s azzal elbúcsúztak egymástól. A szultánkisasszony előbb még adott neki egy aranypénzekkel kivert, szép mívű kardot, aminek az ifjú jó hasznát vehette.
Beleült a ládájába, s elrepült, szép új hálóköntöst vásárolt magának, aztán leszállt az erdőbe, s ott üldögélt, valami szép mesén törte a fejét, de bizony ugyancsak törnie kellett.
Szombat estére mégiscsak kitalálta.
A szultán, a szultánné meg az egész udvar ott kávézott a szultánkisasszony palotájában s áhítattal várták a török istent. Nagyon nyájasan fogadták.
- Mesélhetne nekünk valamit - mondta a szultánné -, egy szép mesét, de finom és tanulságos legyen!
- De azért nevethessünk is rajta! - fűzte hozzá a szultán.
- Mesélek én szívesen - mondta az ifjú -, de jól figyeljen mindenki! Azzal belekezdett.

"Volt egyszer egy csomag kénes gyufa; szerfelett büszkék voltak előkelő származásukra, ugyanis az erdő legöregebb fenyőfájából készítették valamennyit. A kénes gyufák egy tűzszerszám meg egy ócska vasfazék között feküdtek a konyhán, s szomszédaiknak elmesélték ifjúkorukat. - Hej, amikor még a fenyő zöld ágán voltunk! - sóhajtottak fel. - Akkoriban senki se mondta, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni! Reggel meg este gyémántteát ittunk - az emberek harmatnak nevezik -, egész nap verőfényben fürödtünk, s az erdő minden madara nekünk mondott mesét. Mi voltunk a leggazdagabbak az erdőn: a többi fának csak nyári ruhára telt, de a mi családunk télen-nyáron sötétzöld ruhában pompázott. Aztán jött a favágó, a nagy világrengés, széjjel hasogatták egész családunkat; apánk mint főárboc egy nagy hajóra került, s most az egész világot körülhajózhatja, ha akarja. Testvéreink, a többi ágak, szétszóródtak a világban. Nekünk jutott az a feladat, hogy a halandó embernek világítsunk, mi vagyunk hát a legelőkelőbbek itt a konyhán.
- Nekem másképpen alakult az életem - mondta az egyik szomszéd, a vasfazék. - Amióta az eszemet tudom, csak súroltak és főztek bennem. Nélkülem nem lehetne fenntartani az életet a házban, ahol természetesen a legmegbecsültebb személyiség vagyok. Nincs nagyobb élvezet, mint ha ebéd után fényesre súrolják az embert, megpihenhet, és okosan társaloghat a barátaival. De azért mi nagyon elzárkózottan élünk valamennyien, talán csak a dézsát kivéve, amit néha mégiscsak levisznek az udvarra! Újságot se hord ide senki, legföljebb a piaci kosár, de az mindig olyan nyugtalanítóan beszél a kormányról meg a népről! A múltkor úgy megijedt tőle az egyik öreg köcsög, hogy lezuhant és ezer darabra tört. Azt hiszem, a piaci kosár túlságosan szabad szellemű!
- Te meg túlságosan sokat fecsegsz! - mondta a tűzszerszám, s acélja akkorát ütött a kovára, hogy csak úgy szikrázott. - Mulathatnánk este egy jót!
- Nagyszerű! Beszéljünk arról, hogy ki a legelőkelőbb közöttünk! - kaptak rajta a kénes gyufák.
- Én nem szeretek sokat beszélni magamról - kiáltott közbe a cserépfazék. - Találjunk ki más mulatságot! Majd én kezdem. Mesélek valami olyat, ami mindnyájunkkal megtörténhet, azt szívesen hallgatja és átérzi mindenki. Volt egyszer valahol a kék tenger partján, a dán öblök vidékén...
- De szépen kezdődik! - csörömpöltek közbe a tányérok. - Biztosan tetszik majd nekünk!
- Igen, a dán öblök vidékén, ott nevelkedtem én, csöndes családi körben. A bútorokat szépen kifényesítették, a padlót felsúrolták, s kéthetenként kimosták a fehér függönyöket...
- Milyen nagyszerűen tudja előadni! - lelkesedett a seprő. - Kiérezni belőle, hogy asszony mondja. Valami megható tisztaság van benne.
- Én is azt érzem! - kiáltotta a dézsa, s akkorát ugrott örömében, hogy a padlóra loccsant belőle a víz.
A cserépfazék tovább mondta a mesét; a vége éppen olyan szép volt, mint az eleje.
A tányérok megcsörrentek lelkesedésükben, a seprő kihúzott a homokból egy szál zöld petrezselymet, és megkoszorúzta a cserépfazekat csak azért is, hogy a többit megbosszantsa. »Ma én koszorúzom meg őt - gondolta magában -, holnap majd ő koszorúz meg engem.«
- Én meg táncolok! - kiáltotta a csípővas, s már ki is perdült a konyha közepére. Teremtőm, hogy kirúgta a lábát! Az ócska székhuzat kettérepedt irigységében, amikor meglátta.
- Engem is megkoszorúztok? - kérdezte a tánca végén. Megkoszorúzták.
- Micsoda csőcselék! - fintorogtak a kénes gyufák.
Aztán a teafőzőt kérték fel, hogy énekeljen, de az kimentette magát: azt mondta, hogy megfázott, s nem tud tűzbe jönni, de ezt csak nagyképűségből mondta. Az az igazság, hogy ő csak odabenn szeretett énekelni az uraságok asztalán.
Az ablakpárkányon egy régi Lúdtoll merengett. A szolgáló szokott vele néha levelet írni. Nem volt rajta semmi nevezetes, legfeljebb, hogy egyszer igen mélyen mártották a kalamárisba - éppen erre volt büszke. Most ő is közbeszólt
- Ha a teafőző nem akar énekelni, akkor hagyjátok békén! Kinn a kalitkában ül egy kanári, az szebben énekel. Tanulni ugyan nem tanulta, de ma este ezt megbocsáthatjuk neki.
- Én nem tartom illendőnek - szólalt meg a teáskanna, aki a konyha énekese volt és féltestvére a teafőzőnek -, hogy külországi madarat kérjünk fel szereplésre. Hazafiság is van a világon! Döntsön a kérdésben a piaci kosár!
- Eh, én csak bosszankodom! - kiáltotta a piaci kosár. - Ha tudnátok, mennyire bosszankodom! Hogy lehet ilyen haszontalanságokkal tölteni egy estét? Mennyivel szebb lenne színdarabot játszani! Ki-ki álljon a helyére, s én leszek a rendező. Különb mulatság lesz!
- Nagyszerű! Játsszunk komédiát! - örvendezett a konyha népe.
De nyílt az ajtó, belépett a szolgáló, s egyszerre elcsöndesedett valamennyi, zörrenni se mertek. Azért nem volt ott egy repedt bögre se, aki ne érezte volna magát előkelőnek és tehetséges színésznek. »Csak rajtam múlott - gondolta -, s igazi vidám estét csaptunk volna!«
A szolgáló kapta a kénes gyufákat, megrakta a tüzet. Uram, teremtőm, milyen fényesen lobbantak; s milyen egykettőre tüzet gyújtottak!
»No, most aztán láthatja a konyha népe - gondolták -, ki itt a legelőkelőbb! Micsoda fény! Micsoda ragyogás! Ezt csinálják utánunk!« - S azzal kilobbantak."

- Gyönyörű szép mese volt! - kiáltott fel a szultánné. - Magam is ott voltam abban a konyhában, láttam a kénes gyufákat. Tiéd a lányunk keze.
- Tiéd hát - mondta a szultán -, hétfőn megülhetitek a lakodalmat. - Már tegezték, mert félig-meddig a családhoz tartozott.
Kitűzték hát a menyegző napját, s előző este fényben úszott a szultán városa. Mézeskalácsot meg perecet dobáltak a nép közé, az utcagyerekek lábujjhegyre álltak, éljent rikkantottak, szájukba dugták az ujjukat, és fütyültek. Mondom, minden csupa pompa volt meg ragyogás.
"Én is mulattatom valamivel a népet" - gondolta a szultánkisasszony vőlegénye. Röppentyűket, petárdákat vásárolt, megrakta velük a ládáját, beleült maga is, és fölemelkedett a levegőbe.
Ó, hogy sziszegett, ropogott, tündöklött, szikrázott az a sok petárda!
A törökök nagyokat ugrottak elragadtatásukban, még a papucs is leröpült a lábukról - sose láttak még ilyen csodálatos égi tüneményt! Most már aztán csakugyan elhitték, hogy maga a török isten ül menyegzőt a szultán leányával.
A török isten elröpült a ládájában az erdő fölé, s ott leereszkedett, hogy megpihenjen. Aztán azt gondolta: "Bemegyek a városba, megkérdezem a népet, tetszett-e a tűzijáték." Hát hiszen nem csoda, hogy kíváncsi volt rá!
Tyűh, mi mindent összehordtak azok a törökök! Akárkit megkérdezett, mindenki mást látott, de valamennyinek igen-nagyon tetszett.
- Maga a török isten volt, elhiheted! - mondta az egyik. - Olyan volt a szeme, mint két fényes csillag, a szakálla meg, mint a felhő.
- Lángokból volt szőve a köpenye! - tódította a másik. - És a köpenye ráncaiból szép kis tündérek kukucskáltak elő!
Csodálatos dolgokat hallott hát magáról - a nép, persze, nem ismerte meg. Másnap lett volna a menyegzője a török szultán leányával. Visszasietett az erdőbe, kereste a ládáját, de hol volt az már! Egy marok hamu lett belőle. A tűzijáték után benne maradt egy kis szikra, tüzet fogott tőle, s míg gazdája a városban járt, hamuvá égett. A török isten így hát nem tudott többé repülni, s nem térhetett vissza mátkájához.
A szultánkisasszony egész álló nap kint várta a háztetőn, nézte az eget, leste-várta mátkáját, a török istent, lesi-várja mind a mai napig. De ugyan hiába, az már a világot járja, s meséket mond, majdnem olyan mulatságosakat, mint a kénes gyújtókról szóló mese.

AZ EZÜSTHÚSZAS​

​

Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas. Fényes ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében
- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is lépett.
Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán a kezébe nem került.
- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel. - No, ez már velem marad az úton!
A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt nagy megbecsülésnek érezte.
Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna, amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt. Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem vette észre senki.
Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult. Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek vele.
"Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! - gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új szokásokat!"
- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!
Most kezdődik még csak a húszas kalandos története. Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.
...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet - folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit! - Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett. De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:
- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb megszabadulni tőle!
Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli pénz helyett túl akartak adni rajtam.
- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire. Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez: rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt, hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan alávaló, szélhámos gazember volnék.
Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam neki.
- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! - sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.
Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett belőlem vénségemre!
A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja, hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s egészen nyájasan pillantott rám.
- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába akasztalak, talán szerencsét hozol rá!
Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott; a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem ártatlan, meleg kis szívén.
A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a zsinóromat.
- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd meglátjuk.
Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba, szerencsehozó sorsjegyet vett értem.
Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem, úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek, méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok, félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a becsületem.
Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe, erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott, aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!
Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam
- Nem ér ez semmit! Hamis!
- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa, ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz, derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s hazajössz velem a mi hazánkba!
Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.
Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő, amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam. Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új, boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét az ezüsthúszas.

Rémusz bácsi meséi
​

[SIZE=13pt]A RÓKA ÉS A HÉJA[/SIZE]​

[SIZE=13pt]Amikor a Kisfiú újra beállított a kunyhóba, Rémusz bácsi ezzel fogadta:[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Utánad néztem az ablakon, amikor elmentél tőlem. Láttam, hogy úgy ugrándoztál az úton, mint a Róka, amikor le akarta vetni a hátáról a Nyulat.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– És közben úgy ültem a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár – tette hozzá a Kisfiú.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Amit most mesélek, azt nehezebb lesz utánozni – mondta Rémusz bácsi.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Amikor a Héja meghallotta a Nyúl hangját, jó messziről (azt, hogy: “Keresd meg magad!"), rájött, hogy becsapták. A fa derekán nincs nyílás, a nyílásban nincs kövér szürke mókus. De még a Nyúl is kiszökött az odúból.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Bosszankodott a Héja erősen, hogy így rászedette magát. Tartott tőle, hogy a Róka csúnyán lehordja majd, amiért futni engedte a Nyulat. Elhatározta hát, hogy letagadja, ami történt.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Gyorsan lehussant a fáról, és leült az odú nyílása elé, mintha ott ülne azóta is.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Már jött is a Róka az erdőn keresztül, fejszével a vállán.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Remélem, nem várattalak sokáig – mondta. – Hogy érzi magát a Nyúl az odúban?[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Azt hiszem, semmi baja – válaszolta a Héja. – Nagyon csendesen viselkedik. Talán elaludt a sötétben.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– No, majd én felkeltem – nevetett a Róka.[/SIZE]
[SIZE=13pt]S azzal ingujjra vetkőzött, markába köpött, két kézre fogta a fejszét, azután felemelte, és lecsapott vele. Csak úgy pattogott a szilánk a fa derekából.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Hát ehhez mit szólsz, Nyúl koma? – csúfolódott a Róka. Még mindig azt tartod, hogy egy-két évig eléldegélhetsz ebben az odúban?[/SIZE]
[SIZE=13pt]A Nyúl (hol volt az már akkor!) persze nem felelt. Helyette gyorsan megszólalt a Héja:[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Ujujuj! Látom a Nyulat! Ott lakmározik, bent az odúban![/SIZE]
[SIZE=13pt]– Nem sokáig lakmározik már – felelte a Róka.[/SIZE]
[SIZE=13pt]S azzal megforgatta a feje fölött a fejszét, és akkorát csapott vele egyszer, kétszer, sokszor a fa derekára, hogy visszhangzott bele az erdő. Röpködött a szétforgácsolt fakéreg, tágult az odú nyílása.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Hol a Nyúl? – kérdezte a Róka, mert hiába meresztette a szemét, nem látta sehol.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Bent lapul az odú mélyén – bizonygatta a Héja. – Épp egy káposztatorzsát rágcsál.[/SIZE]
[SIZE=13pt]No, jó, a Róka megint megforgatta a feje fölött a fejszét, megint odavágott vele a fa derekára, egyszer, kétszer, sokszor. De ettől már úgy kinyílt az odú szája, hogy a Róka meglátta: egy kevés fonnyadt mohán és száraz taplógombán kívül semmi sincs odabent.[/SIZE]
[SIZE=13pt],,Ha a Nyúl eltűnt – gondolta magában –, akkor csak a Héja lehet ludas a dologban."[/SIZE]
[SIZE=13pt]Sokkal ravaszabb volt azonban, semhogy elárulja, mit gondol. Ehelyett így szólt:[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Csakugyan, ott kuporog a Nyúl az odú mélyén. Dugd be a fejedet, nézd meg, mit csinál![/SIZE]
[SIZE=13pt]A Héja nem fogott gyanút, bedugta a fejét a nyíláson.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Abban a pillanatban mögötte termett a Róka, és elkapta a madár farkát.[/SIZE]
[SIZE=13pt]A Héja csapkodott a szárnyával, szabadulni igyekezett. De a Róka nem eresztette.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Miért bántasz, cimbora? – kérdezte a Héja ártatlanul. – Nem vétettem én neked semmit.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Nem-e? – felelte a Róka. – Hát a Nyúl hová lett? Mert az odúban nincs, és csak te tudhatod, hogy hová tűnt.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Eltűnt? – adta a meglepettet a Héja. – No de ilyent! Hol lehet?[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Alighanem a te feneketlen gyomrodban. Ahelyett hogy őrizted volna, felfaltad. Pedig hát én akartam felfalni.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Búbos banka legyen a nevem, ha csak hozzányúltam is! -tiltakozott a Héja.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Bánom is én, akárminek neveznek is! – mondta a Róka. – Ha nem ehettem meg a Nyulat, megeszlek téged, gyomrodban a Nyúllal![/SIZE]
[SIZE=13pt]– Mondtam már, hogy nincs a gyomromban a Nyúl![/SIZE]
[SIZE=13pt]– Akkor csak téged magadat eszlek meg – válaszolta a Róka.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Hát, ha mindenképpen végem van – sóhajtotta a Héja –, arra kérlek, hogy legalább forgass meg előbb jó erősen, csapd a fejemet a fához, hogy ne szenvedjek annyit.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Ha csak ez kell, megtehetem – felelte a Róka. S azzal, szájában a madár[/SIZE]
[SIZE=13pt]farkával, sebesen forogni kezdett. A héja maga is segített, a szárnyával verdesve, a lábával rúgkapálva. Addig pörgött a Róka, amíg a Héja farkából mind kiszakadt a toll. A madár, mihelyt szabadnak érezte magát, felrepült a fa tetejére. A Róka meg ott állt a fa tövében, bambán, egy csomó héjatollal a szájában.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– És a Héja nem sajnálta a tollat? – érdeklődött a Kisfiú.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Sajnálta egy kicsit – felelte Rémusz bácsi –, de azzal vigasztalódott, hogy esztendőre úgyis kinő.[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Hát a Nyúl? – kérdezte a Kisfiú. – Azzal mi lett?[/SIZE]
[SIZE=13pt]– Mi lett volna? Ment a dolgára. Bizonyára jó vacsora várta, éppúgy, mint most téged.[/SIZE]
[SIZE=13pt]A Kisfiú elindult hazafelé. Útközben megpróbálta azt játszani, hogy ő a Róka, akinek a Héja van a szájában, és ő a Héja, akit megfogott a Róka: pörgött, forgott, csapkodott, rúgkapált – de igen lassan jutott tovább. Abbahagyta hát a játékot (Anya is kiáltott már a kertkapuban, hogy siessen), és úgy ment haza, mint egy egyszerű kisfiú.[/SIZE]

A NAGY TENGERI KÍGYÓ​

​

Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska; igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek, mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a mindennapi betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait járta.
A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be; egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még egyikük se járta meg.
A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény, amelynek a végét se látták; csak nyúlott, nyúlott, s ha hozzáért egy kicsi halhoz, vagy agyonnyomta, vagy olyat ütött rajta, hogy a szegény kis hal élete végéig nyöghette. Az apró halak, de még a nagy halak is fenn a tenger színén, lenn a tenger mélyén, riadtan iramodtak szét előle, a súlyos testű, óriási szörnyeteg pedig egyre mélyebbre merült, egyre hosszabbra nyúlott, sok-sok mérföld hosszúra - talán az egész tengert végigérte.
Halak, rákok, csigák, minden úszó, minden csúszó teremtmény észrevette a roppant szörnyeteget, az ismeretlen fajtájú tengeri angolnát, amely egyszerre csak közébük ereszkedett.
Micsoda hal, micsoda kígyó lehetett az? Ugye, mi tudjuk? Az a sok-sok mérföld hosszú távírókábel, amit Európa meg Amerika között vezettek át a tenger mélyén az emberek.
Nagy volt a riadalom, a lótás-futás a tenger bennszülött lakói között, amerre a távíróhuzalt vezették. A repülőhalak olyan magasan csapongtak a víz fölött, mint még soha, mások a tenger fenekére menekültek, s olyan sebesen fúródtak lefelé a vízben, hogy előbb leértek, mint a nagy, fekete kígyó. Még a tőkehalak meg a félszegúszók is megrémültek, akik eddig békésen vadászgattak társaikra a tenger mélyén.
Néhány ijedősebb tengeri uborka úgy megrettent, hogy kiköpte a gyomrát, de azért tovább élt, mert ilyen a természete. Sok homár és tengeri rák előbújt kemény páncéljából, s bizony, a lábával fizetett érte.
A nagy felfordulásban, világrengésben az ezernyolcszáz testvér is szétszóródott, s nem is találták meg egymást soha többé. Csak egy fél tucat maradt közülük együtt, csöndesen meghúzódva vártak egy jó darabig, aztán mikor elszállt első ijedelmük, körülnéztek.
Néztek fölfelé, néztek lefelé, s a mélyben látni vélték a roppant szörnyeteget, ami úgy megrémítette a tenger apraját-nagyját. A szörnyeteg ott pihent a tenger fenekén, nem látták a végét; vékony volt, az igaz, de nem tudhatták, milyen vastaggá dagadhat, sem azt, hogy milyen ereje van. Békén feküdt a fövenyen, de ezt teheti alattomosságból is.
- Feküdjék csak, ahol van! Ne törődjünk vele! - mondták az óvatosabb halacskák, de a legkisebbikük kíváncsi volt rá, miféle szerzet lehet az a kígyó. Felülről szakadt közébük, úgy gondolták, hogy odafönn tudhatnak meg róla legtöbbet, felúsztak hát a tenger sima színére. Találkoztak a delfinnel, a tenger vidám csavargójával, aki bukfencet is tud vetni a víz fölött, s igen jó szeme van - no, ez biztosan tud valamit! Meg is kérdezték nyomban, de a delfin csak magával volt elfoglalva meg a bukfencezéssel, nem látott semmit, nem tudott semmit, hát csak hallgatott, s úgy tett, mintha büszkeségből nem válaszolna.
Mentek hát a halacskák a fókához. Az éppen akkor merült a víz alá, s meglehetősen udvarias volt velük, bár a kis halakat meg szokta enni. De aznap véletlenül tele volt a bendője, s ez nagy szerencse volt. A fóka már valamivel többet tudott, mint a delfin.
- Néhány éjszakát egy parti sziklán töltöttem, s onnan jól megfigyelhettem a szárazföldet. Alattomos élőlények lakják, a maguk nyelvén embereknek nevezik magukat, s az életünkre törnek. Igaz, legtöbbször sikertelenül, én magam is megmenekültem tőlük, s az a tengeri angolna is, akiről kérdezősködtök. Mert ez az angolna eddig az emberek fogságában volt, a szárazföldön, isten tudja, meddig. Aztán egyszer csak hajóra tették, hogy egy tengeren túli országba szállítsák. Láttam, mennyit küszködtek vele, míg végül is legyőzték, de csak azért, mert a szárazföldön igen elgyöngült. Hengergették, göngyölgették, aztán kihúzták hosszúra, de egyszer csak kicsusszant a kezükből. Pedig az emberek nagyon erőlködtek, százan meg százan tartották lefogva. Mégis kitépte magát a kezükből, s lemenekült a tenger mélyébe; azt hiszem, jó ideig ott is maradt.
- Mért olyan vékony? - kíváncsiskodtak a halacskák.
- Mert kiéheztették - felelte a fóka. - No de most majd erőre kap, hamarosan megint olyan kövér lesz, mint régen. Én úgy gondolom, ő az a nagy tengeri kígyó, akitől úgy rettegnek az emberek, és akiről annyit beszélnek! Én nem láttam még soha, nem is igen hittem benne, de most azt sejtem, ő lehet az! - mondta a fóka, s már alá is bukott a vízbe.
- Milyen okos, mennyit tud! - lelkesedtek a halacskák. - Sose voltunk még ilyen okosak. Csak hazugság ne legyen, amit mondott!
- Merüljünk le, és járjunk a végére! - javasolta a legkisebbik. - Útközben pedig a mások véleményét is meghallgathatjuk.
- Mi bizony a legkisebb uszonyunkat se mozdítjuk, hogy a végére járjunk! - mondták a testvérei, és lustán elúsztak másfelé.
- Hát én mozdítom! - szánta el magát a legkisebbik, s már süllyedt is lefelé a mélybe, de jó messze a nagy tengeri kígyótól. A kis hal bekalandozta a tengeri birodalmat.
Sose látta még ilyen nagynak a világot! Nagy falkákban heringek úsztak el mellette, úgy fénylettek, mint megannyi kis ezüst csónak; a nyomukban makrélák, azok még pompásabbak voltak. Százféle formájú, százféle színű halak suhantak el mellette; áttetsző virághoz hasonló medúzák ringattatták magukat az árral; hatalmas növények imbolyogtak a tengerfenéken, öles fűcsomók, pálma alakú fák, amelyeknek egy-egy fényes kagyló volt minden levele.
Végül egy hosszú, sötét pásztát pillantott meg a víz alatt, s arra vette útját. Csak akkor látta, amikor a közelébe ért, hogy az se nem hal, se nem a tenger óriás kígyója, hanem egy elsüllyedt hajó, amelyet derékban kettéroppantott a tenger iszonyú ereje. A kis hal körülúszkálta a hajóroncsot, besuhant a kabinokba; elhagyatott volt minden, egy lelket se látott, vízinövények nőtték be a hajó deszkáit, mélységes csend volt. A kis halat félelem fogta el, s eliramodott oda, ahol napfény szűrődött át a vízen, s halak sokadoztak. Útközben egy roppant nagy, fiatal cethallal találkozott.
- Jaj, le ne nyelj! - rimánkodott neki már messziről a halacska. - Fél fogadra se lennék elég, akkorka vagyok, úgyse laknál jól velem. Nekem meg olyan szép az élet!
- Akkor meg minek járkálsz itt a mélyben, ahová ti sohasem merészkedtek? - rivallt rá mérgesen a cet.
A halacska, a legkisebbik, elmondott neki mindent, amit tudott a végtelenbe nyúló angolnáról vagy mi a csodáról, amely a tenger színéről merült le hozzájuk, s megijesztette a tenger legbátrabb lakóit is.
- Lám, lám! - mondta a cet, s olyan tömeg vizet szívott fel, hogy amikor kifújta, mintha szökőkút támadt volna a tenger színén. - Lám, lám! Most már tudom, mi csiklandozta meg a hátamat, amikor megfordultam. Azt hittem, valami hajóárboc, amit fogpiszkálónak szoktam használni. De az nem errefelé volt ám! Jóval kijjebb hever valahol. Utánanézek, most úgysincs egyéb dolgom, ráérek!
Azzal előreúszott, a halacska meg utána, de nem közvetlenül utána, mert a roppant cet nyomában sebesen rohanó ár támadt a tenger vizében. Útjukban egy cápával meg egy öreg kardhallal is találkoztak, ők is hallották már hírét a sok-sok mérföld hosszú, vékony tengeri kígyónak, de látni még nem látták, s nagyon kíváncsiak voltak rá.
Egy macskacápa is hozzájuk csatlakozott.
- Veletek tartok! - mondta. - S ha az a nagy tengeri kígyó egy horgonykötélnél nem vastagabb, egyszerűen kettéharapom! - Azzal kitátotta a száját, és megmutatta hat sor fogát. - Még egy hajóhorgonyon is nyomot hagy a fogam, hogyne tudnék akkor elbánni egy angolnával!
- Én már látom! - kiáltotta izgatottan a nagy cethal. Azt hitte, neki élesebb a szeme, mint a többinek. - Nézzétek, hogy suhan, hogy fordul, tekergőzik! De csak egy angolna közeledett feléjük, egy sok rőf hosszú, igazi angolna. - Hiszen ezt már máskor is láttam errefelé! - mondta a kardhal. - Nem zavar ez sok vizet! Egyetlenegy nagy hal se ijed meg tőle.
Felvilágosították, hogy nem ezt keresik, hanem az új angolnát, vagy ahogy mások nevezik, a nagy tengeri kígyót. Aztán hívták az igazi angolnát, tartson velük felfedező útjukon.
- Ha hosszabb, mint én - fenyegetőzött az angolna -, akkor nem állok jót magamért!
- Velünk is meggyűlik a baja! - mondták harciasan a többiek. - Elegen vagyunk, nem félünk! - Azzal továbbsuhantak.
Egyszer csak egy csodálatos szörnyeteg állta útjukat, nagyobb, mint valamennyien együttvéve. Olyan volt, mint egy tengerbe merült sziget.
Csak nagy sokára látták meg, hogy egy öreg cethal. Fejét benőtték a vízinövények, hátán annyi kagyló, csiga, osztriga tapadt meg, hogy fekete bőre csupa folt volt tőlük.
- Gyere velünk, öregapó! - hívták. - Új hal tolakodott közénk, nem tűrhetjük meg a birodalmunkban!
- Én bizony nem mozdulok innen, örülök, hogy fekhetem! - mondta a vénséges vén cethal. - Hagyjatok békén, ne zavarjátok a nyugalmamat! Jaj, jaj, nagyon beteg vagyok! Csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, ha fölvánszorgok a víz színére, s a hátamat kiemelem a vízből. Odagyűlnek hozzám a kedves vízimadarak, és letisztogatják a hátamat; igen jólesik, hacsak belém nem vágják a csőrüket, mert néha bizony jól belehasítanak a hájamba! Ó, jaj, de beteg vagyok!
- Ez csak képzelődés - intette le a fiatal cet. - Én bizony mindig jól érzem magam. Egy hal sose lehet beteg.
- Bocsánat, hogy ellentmondok! - nyögte a vén cethal. - Az angolna bőrbajos, a csukának himlője van, s valamennyien gyomorbajosok vagyunk.
- Képtelenség! - mondta a cápa, s rá se hederített többet az öreg cetre. A többieknek is más gondjuk volt.
Végre odaértek arra a helyre, ahol a kábel vonult. Végignyúlik az egész tengeren, Európától Amerikáig; zátonyokon és iszapmezőkön, sziklaerdőkön meg tengeri növények sűrűjén, piros korallerdőkön vezet át az útja, át a víz változó sodrain, tengermélyi örvényeken, ezerfelé halak seregén, amelyek olyanok, mint az ősszel útra kelő madárcsapat. Olyan moraj, csobogás, zúgás van odalenn a mélyben, hogy elképzelni se tudjuk. Ebből a zúgásból marad egy kicsi a nagy-nagy tengeri csigákban: meghallod, ha a füledhez tartod. Mondom, odaértek.
- Ott lapul! - mondta a legnagyobbik hal, s azt mondta a legkisebbik is. Persze, a távírókábelből csak egy darabkát láttak, elejét-végét nem is láthatták volna.
Szivacsok, polipok, medúzák emelkedtek föl a mélyből, fölébe lebbentek, ráhajoltak, s ezért hol eltűnt, hol megint látni lehetett. Tengeri sünök, csigák, apró rákok sokadoztak körülötte, óriási pókok, amelyek egész sereg apró csúszómászót cipeltek a hátukon, kíváncsian ácsorogtak mellette; sötétkék tengeri uborkák - vagy hogy is hívják azt a furcsa állatot, amelynek egész teste egyetlen gyomor - körültapogatták az új tengeri állatot, amely hívatlan közébök süllyedt. Gadócok, tőkehalak forogtak erre-arra, hogy minden irányba figyelhessenek. A fenékjáró küllő, amely az iszapba fúrja magát, s onnan les ki kocsányos szemével, mozdulatlan várta, ugyan mi lesz ebből a nagy sürgésforgásból.
A távírókábel mozdulatlan feküdt a tenger fenekén. De élet lüktetett, és gondolatok cikáztak benne: emberi gondolatok futottak rajta keresztül.
- Alattomos állat! - mondta a cethal. - Ha nem vigyázok, még megüti a hasamat, pedig az a gyönge oldalam.
- Tapogassuk meg, miféle - indítványozta a polip. - Én már megérintettem hosszú karjaimmal, vékony ujjaimmal, de most erősen megmarkolom!
S már nyújtotta is leghosszabb és leghajlékonyabb karját a távírókábel felé. - Pikkelye nincs - állapította meg -, de bőre sincs. Azt hiszem, nem hoz eleven fiakat a világra.
Az angolna egész hosszában melléje feküdt, és jól kinyújtózott.
- Hosszabb nálam! - szögezte le mérgesen. - De hát az nem elég. Se gyomra, se bőre - mit képzel ez?
A cet, a fiatal, erős cet, olyan mélyre ereszkedett, mint még soha.
- Miféle vagy? - szólította meg a kábelt. - Halféle? Növényféle? Vagy emberi szerzet? Mert akkor bizony nem tudsz megélni idelenn!
De a kábel nem válaszolt - nem is szokott soha. Gondolatok cikáznak át rajta, emberi gondolatok, amelyek mérföldeket tesznek meg egyetlen pillanat alatt, s a föld két sarkát kötik össze.
- Felelj, vagy ízekre tépünk! - fenyegette meg a hirtelen természetű cápa, s a többiek is bátorságra kaptak: - Felelj, vagy ízekre tépünk!
De a kábel még ettől se ijedt meg. Másfelé kalandoztak a gondolatai, mert hogy voltak gondolatai, az bizonyos.
"Harapjatok ízekre! - gondolta békésen. - Legföljebb majd felhúznak és megjavítanak, megtörtént ez már a rokonaimmal is, kisebb vizekben."
Nem felelt, mert egyéb dolga volt: üzenetek jöttek-mentek a testén keresztül, s ezekért ő volt felelős.
Odafönt alkonyodott, ahogy az emberek mondják; tűzvörös volt a napkorong, vörösre izzította a felhőket is, megragyogtatta szélüket.
- Éppen jó ez a vörös világítás - mondták a polipok. - Most majd szemügyre vehetjük ezt a szörnyeteget!
- Rohanjunk rá! Előre! - kiáltotta a macskacápa, s kimutatta mind a hat sor fogát.
- Előre! Előre! - adta tovább a jelszót a kardhal, a cet meg az angolna, s nekiiramodtak. A macskacápa rohant, az élen, s éppen bele akart harapni a távírókábelbe, amikor a kardhal nagy izgalmában az ő hátsó felébe döfte a kardját. Elrontott vele mindent: a macskacápának nem volt ereje harapni.
De nagy felfordulás lett odalenn! Egymásnak rontott a sok nagy hal, kis hal, tengeri uborka, csiga, rák, s marta, cibálta, püfölte egymást veszettül. A kábel meg békésen nyúlott a tenger fövenyén, s végezte a kötelességét, amit helyesen tett.
Odafönn koromsötét éjszaka terült mindenre, de a tenger mélyét élőtények milliói világították be.
Parányi rákok fénylettek a sötétben, gombostűfejnél is alig nagyobbak. Bizony különös ez, de igaz.
A csepp rákok fényénél tengeri lények ezrei bámulták a kábelt.
- Ki lehet, mi lehet?
Ez bizony nagy kérdés volt.
Akkor úszott közébök egy öreg tengeri rozmár. Nőstény volt, farkával és rövid karjaival evezett, fejét hínár fonta körül, kagylók lepték be, amire az öreg rozmár nagyon büszke volt.
- Látom, tudományra szomjaztok valamennyien, tudni szeretnétek, miféle lény ez. Az egész tengeri birodalomban én vagyok az egyetlen, aki ezt megmondhatom nektek, de ennek fejében szabad legelőt kérek a tenger fenekén magamnak és egész családomnak. Hal vagyok csakúgy, mint ti, de még több valamivel: csúszómászó is. Én vagyok a legokosabb élőlény a nagy tengeri birodalomban, mert tudomásom van mindarról, ami idelenn történik, meg arról is, ami odafönn megesik. Én mondom nektek: ez a lény, amin nem tudok eligazodni, fölülről szállt le közétek, s ami onnan alászáll, az vagy halott, vagy azzá lesz, hát nem árt senkinek. Hagyjátok békén, feküdjön, ahol van. Emberek keze munkája!
- Én úgy nézem, több annál! - szólt közbe a mi halacskánk.
- Fogd be a szádat! - rivallt rá a tengeri rozmár.
- Senkiházi! - támadtak neki a többiek, s mondtak rá még csúnyábbakat is. A rozmár aztán megmagyarázta a tenger népének, hogy a szörnyeteg, amely szót sem ejt soha, csakis emberi kéz műve lehet. Befejezésül rövid elmefuttatást tartott az emberi nép alattomos természetéről.
- Tőrbe csalni bennünket, ez az életük célja - mondta. - Hálókat vonnak, csalétket tűznek horogra, azzal csábítgatnak bennünket. Ez is valami horogzsinegféle, az ostoba emberi nép azt hiszi, hogy beleharapunk! De mi nem vagyunk ostobák! Hozzá se érjetek, mert sárrá meg iszappá omlik szét. Rozoga tákolmány minden, ami felülről jön, nem jó semmire!
- Nem jó semmire! - visszhangozták a többiek. Egy véleményen voltak a rozmárral, hogy egyáltalán legyen véleményük.
Csak a mi halacskánk gondolt mást: "Én úgy sejtem, hogy ez a végtelen hosszú, vékony kígyó a legcsodálatosabb hal az egész tengeri birodalomban!"
- Bizony, a legcsodálatosabb! - feleljük neki mi, emberek, mert ez az igazság. Dalok és mondák már régóta beszélnek a nagy tengeri kígyóról.
Az emberi okosság szülötte, az emberi ész vitte le a tenger mélyére, a keleti parttól a nyugati partig; olyan sebesen szállnak rajta a hírek, üzenetek, mint amilyen sebesen a nap fénye ér le a földünkre. Nőttön-nő az ereje, s a hossza átöleli az egész földkerekséget, háborgó tengerek meg üvegsima vizek alatt, ahova úgy néz a hajósnép, mintha a tiszta égbe nézne, s a mélyben színesen villódzó haltestek tűzijátékában gyönyörködik.
A tenger mélységes mélyén nyugszik a kígyó, az áldott csodakígyó, amely tulajdon farkába harap: körülfogja a világot. Fejjel rohannak neki a halak, a rákok, mert máig sem értik, miféle lény lehet az, amely felülről szállt közébük. Mi tudjuk: az emberiség gondolatokkal teli, százféle nyelven beszélő, mégis néma hírkígyója, a kor legnagyobb tengeri csodája - a nagy tengeri kígyó.

A RÉGI HÁZ​

​

Az utcasoron állt egy régi-régi ház. Csaknem háromszáz esztendő vonult el fölötte; ezt le is lehetett olvasni az oromzatáról, ahol faragott tulipánok meg komlóindák között volt bevésve az évszám, amelyben a ház épült, alatta egy ódon betűkkel vésett, rövidke vers. Az ablakok fölött kőből faragott, torz arcok vigyorogtak, a felső emelet magasan fölébe tornyosodott az alatta levőnek; a tető párkányzata alatt sárkányfejben végződő ólomcsatorna húzódott. Valamikor a sárkány tátott szája okádhatta az esővizet, de most a gyomrából zúdult, mert az ólomcsatorna réges-rég kilyukadt.
Az utcasor többi háza mind új volt és takaros: nagy ablakú, sima falú, látszott rajtuk, hogy a régi házzal nem vállalják a rokonságot.
- Ugyan meddig éktelenkedik itt szégyenszemre ez a rozzant vénség? - mondogatták egymásnak bosszankodva. - A párkánya olyan messze kiugrik, hogy nem láthatjuk tőle az ablakainkból, mi történik odalenn az utcán. A lépcsője meg széles, mint egy várlépcső, és magasak a fokai, mintha toronyba kapaszkodnának. Vaskorlátja akár a temetők kerítése, s nagy rézgombok éktelenkednek rajta. Csak már ne látnánk!
A túlsó soron is szép új házak büszkélkedtek, s ezek is azt tartották a régi házról, amit a szemköztiek. Hanem az egyikük ablakában egy hamvas arcú, rózsás bőrű, fénylő szemű kisfiú üldögélt naphosszat, és nézte a régi házat; nagyon tetszett neki, különösen amikor napfény vagy holdsugár ragyogott az ódon tetőn. Nézte, nézte a málló vakolatú, régi falakat, s a legcsodálatosabb képek jelentek meg előtte. Elképzelte, milyen lehetett ez az utca valamikor régen, amikor csupa ilyen ház sorakozott benne, kocsifelhajtóival, széles párkányaival, kecses tetőivel; alabárdos katonákat képzelt maga elé, sárkányt meg kígyót ábrázoló esőcsatornákat - olyan jó volt elnézni a vénséges vén falakat!
A régi házban egy öregember lakott; bársony térdnadrágot meg rézgombos kabátot hordott, és parókát viselt, amelyen látszott, hogy igazi paróka. Minden reggel megjelent nála egy öreg szolga, aki takarított a házban, és elment ezért-azért a boltba; különben egy szál egyedül volt a bársonynadrágos öregember.
Néha odament az ablakhoz, és kinézett, a szemközti házból fejbólintva átköszönt neki a kisfiú, az öregember visszaköszönt, s így lassan barátságot kötöttek. Szót ugyan még nem váltottak egymással, de erre nem is volt szükség.
A kisfiú sokszor hallotta a szüleitől: "Az öregúr semmiben nem lát szükséget, csak olyan nagyon elhagyatott!"
A legközelebbi vasárnapon a kisfiú becsavart valamit egy darabka papirosba, lesietett a kapuba, s amikor az öreg szolga elment a ház előtt, megállította - Elvinnéd-e ezt a kis csomagot a régi házba, az öregúrnak? Mondd meg neki, hogy én küldöm: két ólomkatonám van, neki adom az egyiket, mert tudom, hogy olyan nagyon elhagyatott.
Az öreg szolgának mosolyra derült az arca. Bólintott, és átvitte gazdájának az ólomkatonát. Hamarosan visszatért, és hozta a kisfiúnak az öregúr üzenetét: menjen át, ha kedve van, látogassa meg. A szülei megengedték neki, s a kisfiú átindult az öregúrhoz a szemközti házba.
A lépcsőház vaskorlátján mintha fényesebben ragyogtak volna a rézgombok, mint máskor; talán a vendég tiszteletére fényesítették ki? A kapu fölött a trombitások - mert kőből faragott trombitások álltak ott, tulipánszirmok között - mintha még buzgóbban fújták volna, mint azelőtt, az arcuk is pufókabbnak látszott. "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" - azt fújták kőtrombitájukon.
Aztán kitárult a nehéz kapu. A tornác mind a négy falán páncélruhás lovagok és selyemuszályos dámák arcképei függtek, s ahogy a kisfiú belépett, megzörrentek a vértek, s halkan zizegni kezdtek a selyemuszályok. Aztán lépcső következett: egy darabon fölfelé vezetett, majd egy kicsit lefelé, s egy erkélybe torkollott; ódon volt ez az erkély is, csupa rés, hasadék, s a réseken kisarjadt a fű meg a repkény, de olyan dúsan zöldellt, hogy az erkély valóságos kertnek látszott. Öreg virágcserepek sorakoztak itt, az egyiknek emberi ábrázata volt, a másiknak szamárfüle, és kedvükre nőhettek, nyílhattak bennük a virágok. Volt, amelyikben szegfű nődögélt, buján sarjadtak a hajtásai, s egészen érthetően suttogták: "Levegő simogatott, napfény csókolt, s vasárnapra nyíló virágot ígért, egy nyíló kis virágot vasárnapra"
Most egy szobába ért a kisfiú; a szoba falai aranyvirágokkal telehintett bőrrel voltak kárpitozva.
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
- mondogatták a falak.
Magas támlájú, faragott karosszékek álltak a szobában. "Ülj le! Ülj le!" - kínálgatták öblüket. - "Jaj, hogy recseg-ropog minden csontom! Biztosan köszvényt kapok, mint az öreg almárium. A köszvény hasogatja a hátamat. Jaj!" Végül abba az erkélyes, nagy szobába nyitott be a kisfiú, ahol az öregúr üldögélt.
- Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! - fogadta az öregúr. - És köszönöm, hogy átjöttél.
- Köszönjük! Köszönjük! - mondták recsegő hangon a bútorok is, de lehet, hogy nem is köszönetet mondtak, hanem a köszvényt panaszolták. Egymás hegyén-hátán tolongtak, mindannyian kíváncsiak voltak a kisfiúra.
A szemközti falon egy nagy arckép függött - szép és vidám ifjú hölgyet ábrázolt, aki a régi-régi idők abroncsos szoknyáját viselte, és rizsporos haja tornyosra volt fésülve. Szelíd szeme egyenesen a kisfiú arcába tekintett, s ő nyomban meg is kérdezte az öregúrtól:
- Hol szerezted ezt a képet?
- A sarki zsibárusnál vettem - felelte az öregúr. - Sok régi arckép van a boltjában, de ügyet se vet rájuk senki, mert akiket ábrázolnak, már rég sírjukban nyugosznak. Én ismertem ezt a hölgyet, ő is meghalt már régen, vagy ötven esztendeje.
A kép sarkában, az üveg alatt, fonnyadt kis virágcsokor sárgult, lehetett az is vagy ötvenesztendős. És a nagy falióra ingája ide-oda lendült, a mutatók meg-megcsikordulva vánszorogtak körbe, s egy-egy fordulásukkal megint öregebb lett valamivel a szoba, de ezt nem vette észre senki.
- Odahaza azt hallottam - szólalt meg a kisfiú -, hogy te igen nagyon elhagyatott vagy.
- Ó, nem - felelte az öregúr -, hiszen meglátogatnak a régi emlékek, s annyi mindent hoznak magukkal! Aztán te is átjöttél hozzám. Látod, mennyi örömöm van!
Egy képeskönyvet emelt le a polcról, de micsoda képeskönyvet! Díszes fölvonulások voltak benne, gyönyörű hintók, amilyeneket már nem is látni manapság; masírozó katonák - olyanok mint a kártyalapon a filkók -, zászlókat lengető céhmesterek. A szabók zászlóján ollót tartott két oroszlán, a csizmadiákén páros fejű sas büszkélkedett, mert mesterségükben minden páros. De nagyszerű képeskönyv volt az!
Az öregúr átment a másik szobába befőttért, almáért meg dióért. Szép, nagyon szép volt az élet a régi házban!
- Én nem bírom tovább! - fakadt ki az ólomkatona, aki a komódon állt feszes vigyázzban. - Olyan elhagyatott, rideg ez a régi ház! Aki megismerte a családi életet, nem tud itt megszokni semmiképpen. Nem bírom tovább! Olyan hosszú a nap, s az este még hosszabb! Itt nem úgy van, mint odaát nálatok, ahol a szüleid este nyájasan elbeszélgetnek, s te olyan vidáman lármázol a kisebb testvéreiddel. Milyen magányos, szomorú az élet itt az öregúrnál! Azt hiszed, megcsókolja őt valaki? Azt hiszed, kap valakitől egy barátságos pillantást vagy egy szép karácsonyfát? Nem is vár semmit, csak a halált. Én nem bírom ki nála!
- Ne vedd úgy a szívedre! - vigasztalta a kisfiú. - Nekem úgy tetszik itt minden, s látod, a régi emlékek is ellátogatnak ide, és annyi mindent hoznak magukkal!
- De én nem látom őket, nem is ismerem! - panaszkodott az ólomkatona. - Nem, nem bírom tovább!
- Pedig bírnod kell - felelte a kisfiú, s aztán meg is feledkezett az ólomkatonáról, mert visszatért az öregúr, és pompás befőttet, almát meg diót hozott kis vendégének.
Boldogan és jókedvűen ment haza a kisfiú; szálltak a napok, múltak a hetek, s a régi meg az új ház két lakója sokszor integetett át egymásnak. Egyik nap aztán megint átment a kisfiú az öregúrhoz.
A kapu fölött megint azt fújták a kőtrombitások: "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" A régi képeken megint megzördültek a vértek, zizegni kezdtek a selyemuszályok, a bőrkárpit a maga versét mondta, s a karosszékek köszvényüket panaszolták.
Minden, minden olyan volt, mint első ízben, hiszen a régi házban egyformán peregtek az órák, a napok.
- Most már igazán nem bírom tovább! - kiáltotta az ólomkatona, amikor a kisfiút megpillantotta. - Már ólomkönnyeket sírtam. Olyan szomorú itt minden! Hadd menjek inkább háborúba, azt se bánom, ha golyó találja a karomat vagy lábamat, az legalább változatosság! Megtudtam már, milyen az, amikor régi emlékek látogatják meg az embert. Engem is meglátogattak, s hidd el, csak szívfájdalom, ha soká tart a látogatás. A végén már majdnem levetettem magamat a komódról. Elképzeltem a szemközti házat, a szobátokat, s olyan tisztán láttalak benneteket! Láttam a vasárnap reggeleteket, amikor ti, gyerekek, körülálljátok az asztalt, és eléneklitek a reggeli zsoltárt; komoly arccal, összekulcsolt kézzel álltatok ott szüleitekkel együtt. Aztán kitárult az ajtó, és behozták a kicsi húgodat, aki még kétesztendős sincs, de akármilyen zenét vagy éneket hall, mindjárt táncolni kezd, az a mulatsága. Ahogy meghallotta a zengő zsoltárt, megint táncra illegette a kis lábát, de sehogy sem találta el az ütemet, mert ti lassan, ünnepélyesen énekeltetek, s ő először fél lábra állt, és előrenyújtotta a nyakát, aztán a másik lábára állt, és megint kinyújtotta a nyakát, de a tánca sehogy sem illett az énekhez. Ti meg ott álltatok az asztal körül komoly arccal, ami biztosan nagyon nehezetekre esett. Bezzeg én nevettem akkor úgy, hogy le is fordultam az asztalról, meg is ütöttem magam, máig is kék az oldalam, de hát csúnya dolog is volt, hogy nevettem! Ez a vasárnap reggel meg a többi szép óra, amit köztetek átéltem, újra és újra megjelenik előttem; ezek lehetnek azok a régi emlékek, s ezt hozzák magukkal. Mi újság nálatok? Most is énekeltek vasárnap reggelente? És beszélj a kicsi húgodról - táncol-e még? Hát a pajtásom, a másik ólomkatona, hogy s mint van? Ő biztosan boldog! Jaj, nem bírom itt tovább!
- Téged az öregúrnak ajándékoztalak - mondta neki szigorúan a kisfiú. - Itt kell maradnod! Értsd meg már végre!
Belépett az öregúr, s egy ódon szekrénykét hozott be, ami csupa érdekességgel volt tele: festékes dobozokkal, balzsamszelencékkel meg régi kártyákkal; aranyozott, nagy kártyák voltak - ilyet se látni manapság. Feneketlen fiókokat húzogattak ki, a zongorát is fölnyitották; belül tájkép volt a födelére festve, s rekedt hangon pendültek a húrjai, amikor az öregúr eljátszott rajta egy régi dalt, és halkan dúdolt is hozzá.
- Ezt a dalt énekelte ő! - mondta, s fölnézett sugárzó szemmel a zsibárustól vásárolt arcképre.
- Hadd menjek a háborúba! A háborúba! - kiáltotta torka szakadtából az ólomkatona, azzal levetette magát a komódról.
Ugyan hová lett? Kereste az öregúr, kereste a kisfiú, de mintha a föld nyelte volna el. - Majd megkerül - mondta az öregúr, de nem találta meg soha többé, mert az ólomkatonát csakugyan elnyelte a föld, vagy inkább a padló: az egyik padlóhasadékba esett, és úgy feküdt ott, mint egy nyitott sírban.
Beesteledett, a kisfiú hazament, eltelt a hét, aztán még néhány hét. Jégvirágos lett az ablak, s a kisfiúnak rá kellett lehelgetnie az üvegre, hogy egy tenyérnyi darabon leolvadjon róla a jég, és ő átnézhessen a régi házra. Annak díszeit, cirádáit belepte a hó, széles lépcsőjén is vastag hótakaró fehérlett, mintha egy lélek sem élne a házban. Nem is élt, mert az öregúr halva feküdt.
Este kocsi állt meg a ház előtt, s föltették rá a koporsót, hogy elvigyék messzi vidékre, ahol rég halott ősei pihennek. Elindult vele a kocsi, de nem kísérte senki, mert a hajdani barátok már valamennyien sírjukban nyugodtak. Csak a kisfiú intett utána szomorúan.
Néhány nap múlva árverést tartottak a régi házban, s a kisfiú az ablakból nézte, hogyan viszik el sorra a páncélos lovagokat, az uszályos dámákat, az emberábrázatú meg szamárfüles virágcserepeket, a köszvényes karosszékeket meg az öreg almáriumot. Ezer felé vitték szét a sok holmit; a régimódi hölgy arcképe visszakerült a zsibárushoz, s ott függött időtlen időkig, mert azt a hölgyet senki sem ismerte, s nem törődtek a képével sem.
Tavasszal aztán bontani kezdték magát a házat is: már csak omladék, mondták róla az emberek. Az utcáról beláthattak a hajdani bőrkárpitos szobába - a kőművesek már leszaggatták a falakról a bőrt -, csak az erkély dús növényei zöldelltek még, nőttek kedvükre, mintha nem vennének tudomást semmiről. Aztán elpusztultak azok is, mert a régi házat földig lebontották.
Rég ideje volt már! - mondogatták egymásnak az utcasor új házai.
Nagy ablakos, sima fehér falú ház épült a helyén; előtte, ahol tulajdonképpen a régi ház állt, kis kert zöldellt, vadszőlőindái felkúsztak a szomszéd ház falára, szép vaskerítése volt és pompás veretű vaskapuja. Aki arra járt, gyönyörködve állt meg előtte. Verebek telepedtek a szőlőindákra, összevissza zsinatoltak, de nem a régi házról fecsegtek, arra nem is emlékeztek, hiszen sok-sok esztendő pergett le azóta. A hajdani kisfiú embernyi ember volt már, derék, becsületes ember, sok örömet leltek benne a szülei. Már meg is házasodott, s éppen az új, kertes házba költözött be ifjú feleségével.
Egy napon megállt a felesége mellett a kertben, és nézte, hogyan ülteti el azt a kis mezei virágot, ami úgy megtetszett neki. Elültette, és jót megnyomkodta körülötte a földet. Jaj, mi történt? A fiatalasszony megszúrta a kezét. A puha kerti földből valami hegyes tárgy meredt ki. Igen, jól sejtitek: az a hegyes jószág az ólomkatona volt, ugyanaz, amelyik valamikor régen az öregúr szobájában a padlóhasadékba esett. Sokáig hányódott a lebontott ház romjai között, aztán a földbe került, és esztendőkig ott feküdt.
A fiatalasszony megtörülgette a katonát egy zöld levéllel, aztán tisztára dörzsölte a zsebkendőjével - ó, milyen jó illata volt annak a kendőnek! Az ólomkatona mintha mély ájulásból tért volna magához.
- Mutasd csak! - kiáltotta a hajdani kisfiú, és mosolyogva csóválta a fejét. - Nem, nem, lehetetlen, hogy ugyanaz legyen! De eszembe jut róla egy ólomkatona, ami kisfiú koromban az enyém volt. - És beszélt a feleségének a régi házról, az öregúrról meg az ólomkatonáról, amit az öregúrnak ajándékozott, mert az olyan nagyon elhagyatott volt. Apróra elmondott mindent az ódon házról meg lakójáról, s a fiatalasszony könnyes szemmel hallgatta.
- Bizony lehet, hogy ugyanaz az ólomkatona! - mondta az urának. - Elteszem emlékbe, s amit mondtál, megőrzöm emlékezetemben. Mutasd meg nekem az öregúr sírját!
- Nem tudom, hol pihenhet - felelte a férfi - Amikor meghalt, már egy barátja sem élt. Én pedig akkor még kisfiú voltam.
- Ó, milyen elhagyatott lehetett szegény! - sóhajtott az asszony.
- Bizony nagyon elhagyatott volt! - mondta a kezében az ólomkatona. - De legalább emlékeznek rá, és ez a legszebb dolog a világon.
- A legszebb! - kiáltotta egy hang a közelükben, de nem látta más, csak az ólomkatona, hogy a bőrkárpit egy foszlánya volt. Az aranyvirágok rég leperegtek róla, olyan volt már, mint egy nedves kis földdarab, de még mindig azt vallotta, amit hajdanában:
Aranyfüst eltűnő,
bőrön nem fog az idő...
Hanem az ólomkatona most már nem hitte el neki.

BODZA-ANYÓKA​

​

Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.
- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.
- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.
- Magam sem értem - felelte az édesanya.
- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.
- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?
- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.
- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.
- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.
- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!
- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.
- Meséljen a bácsi! Meséljen!
- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.
A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.
- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.
- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!
- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.
- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.
- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.
- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.
- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.
- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.
- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.
- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...
- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.
- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.
- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.
- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.
- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.
- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.
- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.
- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.
- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.
- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!
- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.
Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.
- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:
- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!
S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.
- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!
- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.
- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!
- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!
Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.
Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.
- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?
Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.
A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.
- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.
- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.
- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.
- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.

A PÁSZTORLÁNY MEG A KÉMÉNYSEPRŐ​

​

Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve - mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.
Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket.
Egy harmadik porcelán figura is állt azon az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.
- Olyan férjed lesz - mondta a vén kínai a pásztorlánynak -, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumfa. Nem is szólva arról a sok mindentől, amit a titkos fiókokban rejteget.
- De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni! - kiáltotta a kis pásztorlány. - Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán feleséget őriz!
- Hát te leszel a tizenkettedik! - mondta a vén kínai. - Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok.
Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt.
De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.
- Nem tehetünk mást - mondta végül -, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.
- Amit te akarsz, azt akarom én is! - felelte a kis kéményseprő. - Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem, a mesterségemmel el tudlak majd tartani becsülettel.
- Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen! - sóhajtotta a pásztorlány. - Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi világban.
A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartotta, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják utánuk, agancsukat emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak:
- Megszöknek! Megszöknek!
A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe.
Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben meg egy ügyesen összetákolt kicsiny bábszínház - éppen előadás folyt benne, s a hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes játékkártyának. A komédia, amit játszottak, egy szerelmespárról szólt, akiket elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon sorsára ismert benne.
- Nem, nem bírom tovább! - zokogott fel. - Menjünk ki a szekrényből! - De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.
- Mindjárt üldözőbe vesz bennünket! - kiáltott fel ijedten a kis pásztorlány, és kétségbeesésében törékeny porcelán térdére roskadt.
- Mondanék én valamit! - állt elő a kis kéményseprő. - Bújjunk abba a nagy virágvázába ott a sarokban; rózsa meg levendula között pihenhetünk, a vén kínainak meg, ha utánunk talál jönni, sót szórunk a szemébe.
- Ott se lennénk biztonságban - sóhajtott a kis pásztorlány. - És aztán úgy hallottam, hogy a virágváza meg a kínai jegyesek voltak valamikor, s az efféle szerelem sohasem múlik el egészen. Nem, nem tehetünk mást: neki kell vágnunk a messzi világnak.
- Hát csakugyan volna hozzá bátorságod? - kérdezte meghatottan a kis kéményseprő. - Tudod-e, milyen irdatlan nagy a világ? S ha nekivágunk, soha többé nem jöhetünk ide vissza?
- Tudom, s még így se félek! - felelte a pásztorlány.
A kéményseprő mélyen a szemébe nézett, aztán így szólt:
- Nem választhatunk más utat, mint az én utamat: a kéményen kell kimennünk a messzi világba. De van-e igazán bátorságod, hogy bebújj velem a kályhába, hideg vasgyomrába, kormos csövébe? Mert csak így tudunk eljutni a kürtőbe, de ott már ne félj, ott én ismerem a járást! Fölmászunk a magasba, föl, egészen a kéménybe, s azon át kijutunk a nagyvilágba.
Azzal odavezette szíve választottját a kályhaajtó elé.
- Istenem, milyen koromsötét van odabenn! - mondta a pásztorlány, de azért nagy bátran belépett a kályhaajtón, és megindult fölfelé a kürtőben, ahol rájuk borult a fekete éjszaka.
- Mindjárt fönn leszünk a kémény tetején! - mondta a kéményseprő. - Már látom az eget. Nézd, éppen fölöttünk ragyog az ég legfényesebb csillaga!
Csakugyan, éppen rájuk ragyogott a legtündöklőbb csillag, mintha utat akart volna mutatni nekik. Tovább másztak-kapaszkodtak fölfelé a nyaktörő úton, igen-nagyon magasra. A kéményseprő emelte, támogatta, óvta jegyesét, mutatta neki, hová lépjen finom kis porcelán lábával, s így értek föl nagy sokára a kémény tetejére. Ott leültek megpihenni, mert a keserves út bizony nagyon elfárasztotta őket.
Magasan a fejük fölött tenger sok csillagát szikráztatta az ég; alattuk a mélyben a város háztetői - most látták először a messzi világot; olyan véghetetlen nagy volt! A szegény kis pásztorlány sohasem hitte, hogy ilyen nagy és félelmetes a világ. Kicsi fejét jegyese vállára hajtotta, és olyan keservesen zokogott, hogy övéről lepattogzott az aranyfesték.
- Rettenetesen nagy a világ - sírdogált. - Mi lesz velünk, hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek! Elindultam veled a messzi világba, de ha igazán szeretsz, vigyél vissza, kérlek, vigyél vissza!
A kéményseprő megpróbált a lelkére beszélni, a vén kínaira emlékeztette, meg a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitányra, de hiába beszélt. A kis pásztorlány olyan szívettépően zokogott, és olyan könyörögve csókolgatta szíve választottját, hogy az nem tehetett mást, belenyugodott akaratába, még ha esztelenségnek tartotta is azt.
Nagy kínnal-keservvel visszamásztak a kéménybe, leereszkedtek a kürtőn; bizony, megtépázta őket az út! Megálltak a kályha hideg gyomrában, s kihallgatóztak a kályhaajtón: ugyan mi történt a szobában, míg ők úton voltak? A szobában csönd volt, kilestek az ajtón: hát ott feküdt a vén kínai összetörve a padlón. Amikor üldözőbe vette őket, lebukott az asztalról, s most élettelen hevert háromfelé törten: hátának egy jókora darabja levált, feje meg a sarokba gurult. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ott állt a régi helyén, és elgondolkodva bámult maga elé, mintha mi sem történt volna.
- Ó, istenem! - kiáltott fel a pásztorlány. - Vége szegény nagyapónak, s ez a mi lelkünkön szárad! Ó, istenem, ezt nem élem túl! - zokogott, és tördelte törékeny kis kezét.
- Ne búsulj, még össze lehet ragasztani - vigasztalta a kéményseprő. - Nagyon szépen összeragasztják, majd meglátod! Csak ne sirasd olyan nagyon, mert ha visszaragasztják a hátát, a fejét meg odasrófolják a törzséhez, még éppen elég bajunk lesz vele!
- Úgy gondolod? - kérdezte a kis pásztorlány. És fölkapaszkodtak régi helyükre, az asztalra, s körülnéztek:
- Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk - sóhajtott föl a kis kéményseprő. - Kár volt a sok fáradságért!
- Jaj, csak összeragasztanák szegény nagyapót! - suttogta bűnbánóan a pásztorlány. - Nagyon sokba kerül az?
A vén kínait hamarosan összeragasztották: helyére tették a háta levált darabját, a fejét egy jókora sróffal odaerősítették a nyakához.
Olyan volt megint, mint valamikor új korában, de bólogatni, azt nem tudott többet.
- Kegyed nagyon magasan hordja az orrát, amióta darabokra törött - mondta meg neki a véleményét a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány -, mintha bizony az olyan nagy dicsőség volna! Hozzám adja hát az unokáját, vagy nem adja?
A kéményseprő meg a pásztorlány esdekelve nézett a kínaira, attól rettegtek, hogy bólintani talál; de a vén kínai nem mozdította a fejét, mert sróf volt a nyakában, ezt pedig restellte volna elárulni egy idegennek.
A porcelán jegyespár hát egymás mellett maradhatott; áldották a vén kínai srófját, és hűségesen szerették egymást, míg csak össze nem törtek.

A BOLHA MEG A TANÁR​

Volt egyszer egy léghajós, aki nagyon megjárta: kipukkadt a léggömbje, ő pedig lezuhant, és összetörte minden csontját. Inasát, a léghajósinast, két perccel előbb küldte le ejtőernyővel, ez volt a fiú szerencséje, mert hajaszála se görbült meg. Gazdája mellett sok tapasztalatot szerzett, fölcsaphatott volna maga is léghajósnak, csak éppen léggömbje nem volt, s pénze se, hogy szert tegyen rá.
Hogy eltengődjék valahogy, bűvészmesterségre adta a fejét, megtanult a hasából beszélni, s attól fogva hasbeszélőnek nevezték. Ifjú volt és daliás, s amikor kiserkedt a bajusza, és szép ruhákat vett magának, akár grófnak is nézhették volna. Tetszett a hölgyeknek; egy hajadont úgy megbolondított daliás külsejével és bűvészetével, hogy az mellé szegődött, és elment vele idegen országokba. A bűvész ott tanárnak mondta magát - szerényebb már nem is lehetett volna.
Folyton azon törte a fejét, hogyan szerezhetne léggömböt magának meg ifjú feleségének. Akkor aztán járhatnák a világot! Csakhogy nem volt módja hozzá. - Majd lesz! - vigasztalta magát.
- De mikor! - sóhajtotta az asszony.
- Ne búsulj, még fiatalok vagyunk. Én még sokra vihetem a tanári pályán. Addig pedig morzsákon is megélünk.
Az asszony hűségesen segített neki, ott ült az ajtó előtt, és árulta a jegyeket az előadásra, márpedig ez didergető mulatság télvíz idején! Egyik bűvészmutatványban is segített a férjének. A tanár egy jókora asztalfiókba zárta a feleségét, s amikor a következő pillanatban újra kihúzta a fiókot, üres volt - az asszony egy másik, rejtett fiókba bújt át hirtelen. A közönség ámult, szemfényvesztő mutatvány volt.
Egy este aztán, ahogy a fiókot kihúzta, ő sem látta a feleségét, nemcsak a közönség elől tűnt el - nem volt sem az első fiókban, sem a mögötte levőben, de még a házban sem. Ez már az asszony bűvészete volt. Megelégelte a fiókokban bujkálást, s nem is tért vissza soha többé. A szegény bűvész attól fogva csak szomorkodott, elfelejtett nevetni, s nevettetni se tudott többet. Így lassan elmaradozott a közönsége, a bűvészmesterség alig hozott valamit a konyhára. A tanár lerongyolódott, végül már nem maradt semmije, csak a jókora bolhája, amit még a felesége hagyott rá, s ezért igen nagy becsben tartotta. Szelídítette, oktatgatta, megtanította kecses táncot lejteni, puskával tisztelegni, ágyút elsütni, persze csak afféle játékágyút.
Büszke volt nagyon a bolhára, a bolha is büszke volt a maga tudományára, lehetett is! Tanult bolha lett, méghozzá emberi vér csörgedezett az ereiben, bejárta a nagy városokat, hercegek, hercegnők kegyes tetszését nyerte meg. Újságok írtak róla, falragaszok hirdették sokféle tudományát. A bolha tudta magáról, hogy nagy hírű személyiség, aki kenyeret ad egy tanárnak, de akár egy egész családot is el tudna tartani.
Büszke volt, és híres volt, mégis, ha utaztak a tanárral, harmadik osztályra váltott jegyet, mert azt tartották, hogy az éppen olyan gyorsan jár, mint a többi. Hallgatag megegyezés volt köztük, hogy halálig együtt maradnak, soha meg nem házasodnak, a bolha agglegény marad, a tanár meg özvegy. Ami majdnem mindegy.
- Ahol az embert egyszer szerencse érte, oda ne térjen vissza többé - azt tartotta a tanár. Jó emberismerő volt, s ez is nagy tudomány.
Teltek az évek, lassan már minden országot bejártak, egyedül a vadak földjén nem voltak még. A tanár tudta a vadakról, hogy keresztényhúst esznek, de hát ő nem volt igazi keresztény, a bolha még úgyse, s ő nem is lett volna valami kövér falat. Így hát bátran nekivágtak az útnak, remélve, hogy nagy sikereket aratnak a vadak országában.
Utaztak gőzösön, utaztak vitorláshajón; a bolha mindenütt szerepelt, s ezért ingyen utazhattak. Végre megérkeztek a vadak országába.
Egy ifjú kis hercegnő uralkodott itt, alig tizennyolc esztendős, de már egy ország gondja nyomta a vállát. Igaz, maga akarta, mert elvette a hatalmat királyi apjától meg anyjától, ilyen erőszakos kis teremtés volt: Páratlanul szép és páratlanul neveletlen.
Amikor meglátta a bolhát puskával tisztelegni meg ágyút sütögetni, úgy belehabarodott, hogy azt mondta: - Vagy ő, vagy senki! - Valósággal tombolt a szerelemtől, pedig azelőtt is elég tombolós természetű volt.
- Kedves, okos, megnyerő ifjú ez! - mondta a bolhára az apja is: - Bár emberré lehetne!
- Azt csak bízd rám, öreg! - mondta a lánya; bizony csúnya dolog, hogy vérbeli hercegnő létére így beszélt az apjával, de mondom, páratlanul neveletlen volt. Azzal a keze fejére ültette a nagy hírű bolhát.
- Ember vagy, tudd meg, és velem együtt uralkodol! - mondta neki. - Csakhogy azt kell ám tenned, amit én akarok, különben agyonütlek, a tanárodat pedig megeszem vacsorára.
A tanárt egy nagyteremben szállásolták el. Különös terem volt az: cukornádból rakták a falait, a tanár hát torkoskodhatott volna kedvére, de ő nem szerette az édességet. Nem közönséges ágya volt, hanem függőágya; abban ringatózott egész nap, s azt képzelte, hogy léghajón utazik, amilyet mindig kívánt magának.
A bolha ottmaradt a hercegkisasszony mellett, hol a kis kezén ült, hol a fehér nyakán. A hercegkisasszony kitépett egy szál hajat, annak egyik végét a bolha lábára köttette a tanárral, a másik végét maga erősítette oda nagy korallfüggőjére.
Szép napok voltak azok, a bolha is boldog lehetett - legalább a hercegkisasszony azt gondolta. Csak a tanárnak volt keserves: csavargó természete már vitte volna tovább, egyik városból a másikba, szerette volna újra még újra olvasni az újságokban, hogy neki mennyi türelemre és észre volt szüksége ahhoz, hogy a bolhát emberi tudományokra tanítsa. Itt egész nap csak a függőágyban himbálta magát, hevert, lustálkodott, és nagyszerű ebédeket evett: friss papagájtojást, zsiráfsonkát meg elefántszemet, mert az emberevők nem mindig esznek ám embert, csak ünnepnapon; csemegének.
A szegény tanárt majd elemésztette a szörnyű unalom. Rég otthagyta volna már a vadak országát, de a bolha nélkül nem mehetett, hiszen hogyan bűvészkedett, hogyan élt volna meg nélküle? Vissza kell szerezni a bolhát! Az pedig nem könnyű. Sokáig törte a fejét, amíg kisütötte, mitévő legyen. Akkor felkiáltott: - Megvan!
- Felséges uram - állt a hercegkisasszony apja elé -, nem ülhetek tovább tétlen! Hadd tanítsam meg tisztelegni minden alattvalótokat! Ez az, amit a világ legnagyobb országaiban műveltségnek neveznek!
- És engem mire tudnál megtanítani? - kérdezte a felség.
- Legnagyobb tudományomra: elsütni egy ágyút, de úgy, hogy megrendüljön a föld, s a legízesebb madarak sült pecsenye alakjában potyognak eléd. Akkorát dörrenjen az ágyú, s olyan magasra csapjon a lángja.
- Ide azzal az ágyúval! - adta ki a parancsot a hercegkisasszony apja. Hanem a vadak országában nem volt egyetlenegy ágyú sem, csak a bolha ágyúja, az pedig kicsi volt a mutatványhoz.
- Öntök én egy nagyobbat - ajánlkozott a tanár. - Csak adasd hozzá, ami kell: finom selymet, tűt meg fonalat, kötelet meg zsinórt, aztán gyomorcseppeket a léggömb számára, hogy könnyebben fölemelkedhessék. Akkor dörren csak igazit az ágyú.
Megkapott mindent hiány nélkül.
Összesereglett az egész ország népe, mindenki látni akarta a nagy ágyút. De a tanár nem engedett egészen közel senkit, amíg a léggömb útra készen nem állott.
A bolha ott ült a hercegkisasszony keze fején, onnan bámészkodott. A tanár most már egészen megtöltötte a léggömböt; alig tudta féken tartani, olyan mehetnékje volt.
- Igen tüzes - mondta a tanár -, magasabbra kell vinnem, hogy lehűljön. - Azzal beleült a léggömb alatt függő kosárba.
- Nem boldogulok egyedül! - kiáltott ki aztán. - Léghajósinas kellene ide, hogy segítsen nekem! De erre csak egyvalaki alkalmas: a bolha.
- Nem szívesen engedem - aggódott a hercegkisasszony, de azért odanyújtotta a bolhát a tanárnak, aki a keze fejére ültette.
- Oldjátok el a köteleket! - kiáltotta. - A léggömb most felszáll egy kicsit!
Azt gondolták: most jön az ágyú!
A léggömb pedig emelkedett, szállt, szállt egyre magasabbra, végül eltűnt a felhők között, s örökre elhagyta a vadak országát.
A neveletlen hercegkisasszony meg az apja meg az anyja meg a vadak egész népe csak állt és várt. Ma is ott állnak, és várják vissza a léggömböt, a tanárt meg a nagy hírű bolhát. Ha nem hiszed, utazz el a vadak országába, ott mindenki csak róluk beszél. Azt remélik, hogy ha az ágyú lehűl, visszatérnek közéjük.
Csakhogy nekik több eszük van ám! Dehogy mennek vissza; itthon vannak a hazájukban, most már első osztályú jegyet váltanak a vasúton, mert a nagy léggömb sokat hoz a konyhára. Nem kérdi tőlük senki, hol tettek szert a léggömbre. Békében élnek, jómódban: nagy hírű és megbecsült emberek ők - a bolha meg a tanár.

[media]

[media]

[media]

[media]

[media]

[media]

[media]

[media]

[media]

​

"JÓL VAN, APJUK!"​

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!​

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.
"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"
- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"
- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.
- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.
- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.
- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.
- A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.
- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
- Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.
- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"
- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
- Adjon isten, anyjuk!
- Fogadj isten, apjuk!
- Elcseréltem a lovunkat.
- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
- Egy tehenet adtak érte.
- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!
- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!
- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.
- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!
Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.
Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!

​

A fecskék​

​

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját. és közben ébresztgetett bennünket:
- Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!
A tornácról a hajnali csendességben élesen csicsergett be a köszöntő.

Fittyfiritty, fittyfiritty
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki
csicseri, csicseri!​

Megjöttek a fecskéink.
Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőművesmester, aki fürgében dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valami:
- Vakolat van-e még?
- Van elég.
- Add errébb!
- Fuss szalmáért, picike!
- Hozom én ízibe!
- Hocc ide!
- Cvikk, cvikk, cvikk!
- Mi tetszik?
- Jó ebéd tetszenék.
- Mi legyen az ebéd?
- Bogaracska, legyecske.
- Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss! - ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.

A csökönyös kiselefánt​

Élt a messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.
- Gyere velünk - hívta elefántapja.
- Nem megyek - rázta a fejét csökönyös kiselefánt.
- Gyere - hívta az anyja.
- Nem megyek.
- Gyere - hívták a testvérei.
- Nem.
Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:
- Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?
Arra szökött egy gazella. Nézte a kiselefánt , megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.
- Tudom már mi leszek! Gazella leszek!
Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módjára szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:
- Nem is olyan jó gazellának lenni9. Inkább majom leszek!
Tovább sétált, míg egy majomcsapatot nem talált.. Oda kiáltott nekik:
- Én is majom akarok lenni. Játszatok velem!
No több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten továbbállt. Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.
- De most már aztán igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem röpülni, hallod-e!
- megtanítalak én szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere csak utánam!
Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.
- Így kell, ide nézz!
- Hiszen ez semmi! - rikkantott a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.
Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen :
- Mégis csak elefánt maradok inkább!
Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

A NAGYRAVÁGYÓ TŰ​

​

​

Volt egyszer egy közönséges varrótű, aki igen sokat tartott magáról, s el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és előkelő családjához tartozik.
- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra, akik elővették. - Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé meg nem találtok, olyan finom vagyok.
- Csak ne légy olyan nagy garral! - intették le az ujjak, és alaposan megszorították a derekát.
- Látjátok? Kísérettel vonulok! - kérkedett a tű, s büszkén húzta maga után a fonalat, amelyen nem volt csomó.
Az ujjak ügyet se vetettek a dicsekvő beszédre, a szakácsné feslett bőrű papucsának irányították a tűt, azt kellett összefoldoznia.
- Micsoda alantas munka! - finnyáskodott a tű. - Ezen ugyan sose jutok keresztül! Kettétörik a derekam, meglátjátok, kettétörik!
Úgy is lett.
- Megmondtam én, megmondtam! - siránkozott a varrótű. - Nagyon is finom vagyok.
- No, most már aztán semmire se vagy jó - mondták az ujjak, de azért nem eresztették el. A szakácsné pecsétviaszt csöpögtetett a tűre, aztán összetűzte vele elöl a kendőjét.
- Hát melltű lett belőlem! - emelte még magasabbra az orrát a nagyravágyó tű. - Tudtam én, hogy még magasabb polcra kerülök, hiába, a származásom! Bizony a vér nem válik vízzé. - És elégedetten nevetett, de csak befelé; a varrótűkön sohasem lehet észrevenni, ha nevetnek. Olyan büszkén pöffeszkedett a szakácsné kendőjében, mintha aranyos hintóból tekingetne körül:
- Bocsánat, ha szabad kérdeznem, kegyed aranyból van? - kérdezte a szomszédasszonyát, egy szerény kis gombostűt. - Elragadó a megjelenése, feje is van, igaz, hogy elég kicsi. Igyekezzék, hogy nagyobbra nőjön, mert pecsétviaszt nem akárkire csöpögtetnek ám! - Azzal büszkén kihúzta magát, de úgy, hogy ki is esett a kendőből, egyenest a mosogatóvízbe, amit a szakácsné éppen akkor zúdított ki a szennycsatornába.
- Most világjáró útra kelek! - mondta a tű. - Ha ugyan meg nem feneklek valahol. - De bizony megfeneklett.
- Nem erre a világra termettem én! - sóhajtotta a szennycsatorna alján. - Túlságosan finom a lényem. Még szerencse, hogy tudom, ki vagyok, s ez mindig megvigasztalja az embert! - És továbbra is büszkén feszített, s nem vesztette el derűs kedvét.
Fölötte, a szennycsatorna vizében, mindenféle limlom vitorlázott el: forgács, szalmaszál, újságfoszlány.
- Milyen gondtalanul úsznak! - elmélkedett a tű. - Nem is sejtik, ki fölött vitorláznak el! Megrekedtem! S most nincs tovább! Lám, ott úszik egy forgács; bizonyos, hogy mit sem tud a világról, csak annyit, hogy ő forgács. Ott meg egy szalmaszál - ni, hogy pörög-forog a vízben! Ne légy úgy eltelve magaddal, szalmaszál, mert még odavágódol a csatorna falához! Az meg ott egy újságfoszlány! Már rég elfelejtette a világ, hogy mit írtak rá, mégis, lám, hogy terpeszkedik! Én meg itt ülök türelmesen, és várok. Mert tudom, hogy így is vagyok valaki!
Egy nap megcsillant valami a közelében; a tű gyémántnak hitte, pedig csak egy kis üvegcserép volt. De fényesen tündöklött, s ezért a nagyravágyó tű megszólításával tüntette ki, és mint melltű mutatkozott be neki.
- Kegyed gyémánt, ugyebár? - kérdezte tőle leereszkedőn.
- Olyanféle vagyok - felelte az üvegcserép.
Így hát mind a ketten magas előkelőségeknek tartották egymást, s ezért beszédbe is ereszkedtek. Arról folyt a szó, hogy milyen gőgös a világ.
- Én egy asszonyságé voltam, s egy dobozban laktam - kezdte el élete történetét a tű. - Az asszonyság szakácsné volt; a kezén öt ujjat viselt, de mondhatom, soha életemben nem láttam felfuvalkodottabb teremtéseket! Pedig hát nem voltak jók semmi másra, mint hogy engem kivegyenek a dobozomból, és visszategyenek.
- És előkelő származásúak voltak azok az ujjak? - érdeklődött az üvegcserép.
- Előkelő származásúak? - nevetett gúnyosan a nagyravágyó tű. - Azok ugyan nem, de persze annál gőgösebbek. Öten voltak testvérek, született Ujjak valamennyien. Egymás mellett sorakoztak, bár különböző nagyságúak voltak. A legszélső, a hüvelykujj, tömzsi, köpcös alak volt, eléggé kiállt a sorból, egyetlen ízület volt a hátán, s ezért csak egy helyen tudott meggörbülni. Mégis azzal kérkedett, hogy ha az embernek levágják a hüvelykujját, még katonának se sorozzák be. A fazéknyaló ujj - mutatóujjnak is mondják - minden édes meg savanyú lébe belemászott, ő mutatott fel a napra, a holdra, s őt nyomta meg a szakácsné, ha levelet írt. A középső ujj következett utána, ez volt a legnagyobb, és eléggé lenézte a társait. A negyedik ujj aranykarikát hordott a derekán, ezért gyűrűsujjnak címeztette magát; a kisujj pedig nem csinált az égvilágon semmit, de ez meg arra volt büszke. Mást se tett az öt ujj csak kérkedett, dicsekedett, és én nem bírtam tovább hallgatni. Ezért menekültem ide, a csatornába. S most itt gubbasztok elfelejtve.
Ebben a pillanatban újabb tömeg víz zúdult a szennycsatornába, színig megtöltötte, és magával sodorta az üvegcserepet.
- No, ez már elindult a világjáró útra! - sóhajtott föl irigyen a tű. - Én meg itt rostokolhatok tovább. Hiába, nagyon is finom vagyok én erre a világra! De éppen erre vagyok büszke, s ez nemes büszkeség! - Azzal tovább feszített a csatorna alján, és elmélkedett. - Sokszor már azt hiszem, hogy a napsugarak családjából származom - gondolta -, olyan finom és fényes vagyok, mint ők. Most jut eszembe, hogy a napsugarak keresnek is néha a víz alatt. Ó, teremtőm, olyan finom vagyok, hogy még a tulajdon édesanyám se lel meg a vízben! Csak ne szegtem volna a nyakam, akkor szemem is volna és sírhatnék, bár talán akkor sem sírnék, mert az nem előkelő.
Egy napon utcagyerekek sereglettek a csatornához, belenyúlkáltak a vízbe, s limlomokat halásztak ki belőle: rozsdás szögeket, öreg pénzdarabokat meg egyebet. Piszkos munka volt, de hát ebben lelték mulatságukat.
- Jaj! - kiáltott föl az egyik, mert a tű megszúrta az ujját. Kihalászta, szemügyre vette. - Ez aztán csúf legény!
- Nem legény vagyok, hanem kisasszony - igazította ki a nagyravágyó tű, de ezt a fiú nem hallotta.
A tűről, amíg a csatornában hevert, lemállott a pecsétviasz, és testét feketére ette a rozsda. De feketében mindenki karcsúbbat mutat, s így a nagyravágyó tű azt hitte, hogy most még törékenyebb, még finomabb, mint valaha.
- Itt úszik egy tojáshéj! - kiáltották az utcagyerekek, s a tűt beleszúrták a tojáshéjba. - Fehér hajón fekete ruhában! - ábrándozott el a tű. - Illik a ruhámhoz ez a hajó. Így legalább észrevesznek. Csak nehogy tengeribetegséget kapjak, mert akkor eltörök.
Szerencsére nem kapott tengeribetegséget, és nem törött el.
- A tengeribetegségtől megvédi az embert az acélgyomor, meg az a tudat, hogy sokkal különb a többinél! Most már nem fog rajtam a betegség. Minél finomabb az ember, annál többet kibír.
- Reccs! - mondta a tojáshéj, mert egy fuvaroskocsi kereke ment át rajta. - Ja-aj! Micsoda súly! - kiáltott fel méltatlankodva a nagyravágyó varrótű. - Mégis tengeribetegséget kaptam volna? Összetörök! Jaj, összetörök!
De mégse törött össze, pedig egy fuvaroskocsi ment keresztül a derekán. Ott feküdt a sárban, feküdjék is, időtlen időkig!

​

​

​

A LEN​

Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.
- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső! Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a világon!
- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod, csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
- Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye!
Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes szenvedés volt.
- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.
Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.
"Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!" - Még a szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás, újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden ízét, valamennyi rostját.
- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. - Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se igen tudták, mire mondják:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy! Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak, még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék!
Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.
- Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez!
Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a tucat fehérnemű is a végét járta.
- Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen!
Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték, beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép sima, fehér papiros lett belőlük.
- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse!
Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes szolgálatot tett az emberiségnek.
- Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg, hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett. Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész földkerekségen!
De a papirost nem világjárni küldték, hanem a nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna.
- Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd, mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem!
A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és félretették.
- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán, meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig csak fölfelé vitt az utam.
Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset. Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor végén, amikor már nem is számít rá az ember.
A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok, amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok.
- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír. Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol azt énekelte:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!
De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek neki:
- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb nálam!
De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet - nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.

​

​

A három selyp leány
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se volna. Már ugyancsak itt volt az ideje, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve. Egyszer egy idegen legény jött a faluból leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.
Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz, a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
- Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
- Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebb se hagyja:
- De drága a té, péndér addák!
A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.

​

​

LEVES HURKAPÁLCIKÁBÓL​

1. LEVES HURKAPÁLCIKÁBÓL​

- De pompás volt tegnap az ünnepi ebéd! - lelkendezett egy öreg egérasszonyság a szomszédasszonyának, aki nem volt hivatalos az egérkirály lakomájára. - Én az öreg királytól számítva a huszonegyedik helyen ültem, s az nem megvetendő hely! Ami a fogásokat illeti, igazi szakértelemmel voltak összeállítva. Penészes kenyér, szalonnabőr, faggyúgyertya meg hurka - aztán ugyanez megint elölről. Mindenki úgy érezte, hogy két ebédet evett végig. Nagyon jó volt a hangulat, s olyan bizalmasan beszélgettünk, mint meghitt családi körben. A végén nem maradt a lakomából más, mint egy csomó hurkapálcika, hát azokra terelődött a szó, meg arra, hogy állítólag hurkapálcikából is lehet levest főzni. Mindenki hallotta már a hírét, de olyan levest még senki nem evett, azt meg még úgyse tudta, hogyan kell elkészíteni. Gyönyörű pohárköszöntőt mondtak a hurkapálcika-leves feltalálójára, aki megérdemelné, hogy megválasszák a szegényházak elöljárójának. Ugye, mulatságos dolog? Aztán maga az öreg egérkirály emelkedett szólásra, s kijelentette, hogy azt az ifjú egérhajadont, aki hurkapálcikából a legízesebb levest főzi, maga mellé ülteti a trónra, királynéjává teszi. Egy év és egy nap gondolkodási időt ad.
- Pompás gondolat - bólogatott a másik egérasszonyság. - De hogyan kell megfőzni azt a levest?
- Hogyan kell megfőzni? Hogyan? Hogyan? - kérdezgették egymástól az egérdámák, ifjak és öregecskék. Valamennyien szívesen ültek volna a király jobbjára, vele uralkodni, de a fáradságot már sajnálták, hogy kimenjenek a messzi világba tanulmányútra, pedig ezt tették volna okosan. Igaz, nem mindennek olyan a természete, hogy könnyű szívvel oda tudja hagyni családját és meghitt otthonát; kinn a világban nem mindennap kerül sajthéj a konyhára, szalonnabőr se mindenütt akad, nem ám! Sokszor fölkopik az utas álla, s még örüljön, hogy egy macska szét nem tépi, mert az is megeshet!
A legtöbb egérhölgyet ezek a meggondolások riasztották vissza a tanulmányúttól. Mindössze négy ifjú és fürge, de szegény egérhajadon szánta rá magát a nagy útra. Úgy tervezték, hogy négyen négy felé indulnak, s majd elválik a végén, kinek jut a szerencse. Mindegyik vitt magával egy-egy hurkapálcikát, amely emlékeztette útja céljára, de vándorbotnak is alkalmas volt.
Május elején keltek útra, s a következő májusban tértek vissza, de csak hárman - a negyedikük nem került elő, de még hírt se adott magáról, pedig már elérkezett a próba napja.
- Bizony, nincsen öröm üröm nélkül! - sóhajtotta az egérkirály, de aztán megparancsolta, hogy hetedhét országból hívják egybe az egérnépet. A konyhában gyűltek össze. A három világjáró egérhajadon egymás mellé állt; a nyomaveszett negyedik helyére gyászfátyolba burkolt hurkapálcikát állítottak. Senki se mondhatott véleményt addig, amíg a három egérhajadon be nem számolt tapasztalatairól, s a király engedélyt nem adott a hozzászóláshoz. No de hallgassuk meg a világjárókat!

2. MIT LÁTOTT ÉS TANULT VILÁGJÁRÓ ÚTJÁN AZ ELSŐ KISEGÉR​

- Amikor elindultam a nagyvilágba - kezdte az első egérhajadon -, azt hittem én is, amit a magamfajta fiatal lányok, hogy okosabb már nem is lehetnék. Pedig tévedtem, mert egész esztendőbe telt, amíg csakugyan szert tettem egy kis tudományra. Egyenest a tengerpartra mentem, és hajóra szálltam, észak felé vettem utamat. Azt hallottam, hogy a hajószakácsnak magának kell segítenie magán odakinn a nyílt tengeren. Mondhatom, nem került sok fejtörésébe, hiszen tele volt a kamrája szalonnával, sózott hússal meg dohos liszttel; sok ínyenc falathoz juthat az ember a hajón, csak egyet nem tanulhat meg soha: hogyan kell hurkapálcikából levest főzni. Napokon, éjszakákon át vitorláztunk; hullámok dobálták a hajót, és csuromvizesek lettünk. Amikor kikötött a hajó, rögtön partra szálltam; odafönn voltam a magas északon.
Mondhatom, furcsa érzés otthagyni zegzugos otthonunkat, hajón utazni - bár azon is otthon érezheti magát az ember -, aztán egyszer csak százmérföldnyire találja magát, idegen országban. Sűrű erdők illatoztak ott a parton, nyíresek meg fenyőrengetegek. Nem szerettem azt az illatot, facsarta az orromat. A vadvirágoknak olyan fűszeres szaguk volt, hogy tüsszentenem kellett, és a hurkára gondoltam. Nagy erdei tavak csillogtak a fák között, a vizük közelről olyan tiszta, mint a kristály, de messziről fekete tintának látszik. Hattyúk úszkálnak a tükrükön, fehér tajtéknak véltem őket, olyan csöndesen ringatóztak, de aztán láttam őket repülni meg járni, és rájuk ismertem. A ludak atyafiai, meglátszik a járásukon, hiába, senki se tudja letagadni a családját. Én a magamszőrű családokkal barátkoztam össze, erdei és mezei egerekkel, akik különben nagyon elmaradott népség, főképp ami az étkezést illeti, pedig én éppen amiatt szántam rá magam a külföldi útra. Azt, hogy hurkapálcikából is lehet levest főzni, világmegváltó gondolatnak tartották, és nyomban telekürtölték vele az erdőt, de hogy a feladatot meg is lehet oldani, azt egyenesen lehetetlennek tartották. Nem is sejtettem, hogy mégiscsak ott, abban az erdőben tárul fel előttem a leves főzésének titka, méghozzá aznap éjszaka. Tavasz volt, s ők azt mondták, azért olyan erős szagú az erdő, azért olyan fűszeres a virágok illata, azért olyan tiszta s mégis sötét a tavak tükre, amelyen hattyúk úszkálnak. Az erdő szélén három-négy ház állott, s köztük olyan magas rúd volt a földbe szúrva, mint egy hajóárboc. A rúd tetején koszorúk meg pántlikák függtek, májusfa volt, ahogy megtudtam. Béresek meg cselédlányok táncolták körül, hangosan énekeltek, túlzengték a nyirettyű hangját is. Nagy volt a vigasság alkonyatkor meg holdvilágnál; én persze nem vettem részt benne - mit keresne egy kisegér egy erdei mulatságon? Ott ültem a lágy mohában, és keményen fogtam a hurkapálcikámat. Az erdő egy tisztására különös fényességgel ragyogott le a hold; öreg fa állt a tisztáson, olyan bársonyos volt a moha az oldalán, mint - igen, bátran mondhatom, mint az egérkirály bundája, de nem szürke volt, hanem zöld, valóságos jótétemény a szemnek. Egyszer csak parányi alakok jelentek meg a fa tövében, olyan cseppecskék, hogy a térdemig se értek. Emberformájúak voltak, csak sokkal arányosabbak, tündéreknek mondták magukat; virágszirom ruhát viseltek, légy- meg szúnyogszárny dísszel, nagyon szépen festett. Úgy láttam, mintha keresnének valamit, de hogy mit azt nem tudtam. Akkor odalépett hozzám az egyikük, a legrangosabbik; a vándorbotomra, a hurkapálcikára mutatott:
- Ez jó lenne nekünk, éppen ilyent keresünk! Még hegyes is a vége, igazán pompás! - És minél tovább nézte a vándorbotomat, annál nagyobb lett elragadtatása.
- Csak kölcsönadhatom, nem örökbe - mondtam.
- Nem örökbe! - kiáltották a többiek, s már meg is ragadták a hurkapálcikát, amit eleresztettem, és odatáncoltak vele a legpuhább mohára. Rögtön le is szúrták a földbe - ők is májusfát állítottak, s az én vándorbotomat mintha csak egyenesen nekik készítették volna. Mindjárt fel is díszítették, mondhatom nagyon szép volt!
A kicsi pókok aranydróttal fonták körül, holdfényben fehérített lenge fátylakat, lobogókat aggattak rá; úgy fénylett a fa, hogy káprázott a szemem. Lepkeszárnyakról gyűjtötték a színeket, azokkal tarkították a fehér fátylakat, virágokat, gyémántharmat szikrázott rajtuk. Alig ismertem rá az én szerény hurkapálcikámra, olyan májusfa lett belőle, hogy biztosan nem akad párja az egész világon. Aztán érkezett csak meg az igazi nagy tündértársaság. Egy szál ruha sem volt rajtuk, s ez a legízlésesebb öltözködés. Meghívtak engem is, hogy nézzem végig a májusi ünnepüket, de húzódjam kicsit arrább, mert túlságosan nagy vagyok hozzájuk.
Aztán rázendített a zenekar. Mintha ezer meg ezer parányi üvegharang csendült volna meg, olyan teli zengésű, olyan erős volt a hangja; én először azt hittem, a hattyúk énekelnek, aztán mintha kakukkszó meg rigófütty vegyült volna bele, végül már muzsikált az egész erdő, gyermekének, harangzúgás és madárfütty zengte a legszebb dallamokat, s ez az egész harangjáték a tündérek májusfájából hangzott, az én hurkapálcikámból. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokra képes. De persze ez attól is függ, kinek a kezébe kerül. Úgy meghatott a muzsika, hogy még a könnyem is kicsordult gyönyörűségemben, már amannyi könny egy kisegértől telik.
Nagyon rövid volt az éjszaka; ebben az évszakban odafönn rövidek az éjjelek. Virradat felé enyhe szél támadt, borzongani kezdett az erdei tó tükre, s a lebegő, finom fátylak meg lobogók lassan szétfoszlottak a levegőben. Eltűntek a májusfa pókhálólombjai, függőhídjai és kis erkélyei, amelyeket a levelekre építettek. Hat tündér visszacipelte hozzám a hurkapecket, s megkérdezték, nincs-e valami kívánságom, amit teljesíthetnének. Arra kértem őket, mondják meg, hogyan kell hurkapálcikából levest főzni.
- Hogy mi hogyan csináljuk - mosolygott a legelőkelőbbikük -, azt láthattad az éjszaka! Aligha ismertél rá a hurkapálcikádra.
- Én nem erre vagyok kíváncsi - feleltem, aztán megmondtam neki kereken, mért szántam rá magam külországi útra, s mit várnak otthon az utazásomtól. - Ugyan mi haszna az egérkirálynak s az egész hatalmas birodalomnak abból, hogy én végignézhettem ezt a gyönyörű májusi ünnepet? - kérdeztem tőle. - Nem varázsolhatom elő a hurkapálcikából, s nem mondhatom azt: "Nézzétek, ez itt a hurkapálcika, a leves majd aztán jön!" Ez különben is afféle ínyencség volna csupán - jóllakott embereknek való!
A tündér akkor bedugta a kisujját egy kék ibolya kelyhébe, és azt mondta: - Jól figyelj! Most megérintem a vándorbotodat; ha hazatérsz az egérkirály birodalmába, értesd a botod végét az egérkirály melléhez, s meglásd, ibolya fakad a botból, beborítja az egészet még a hideg télben is. Legalább viszel tőlünk valami emléket, s ezenkívül még valamit.
Mielőtt a kisegér végigmondta volna, megérintette a hurkapecek vándorbottal felséges királya mellét, s kivirágzott nyomban a bot, gyönyörű ibolyák fakadtak rajta, s olyan bódítóan illatoztak, hogy az egérkirály nyomban megparancsolta: azok az egerek, akik a legközelebb vannak a tűzhelyhez, dugják a tűzbe a farkukat, hadd legyen egy kis égett szag is, mert az ibolyaillat nem becsületes egérorrnak való.
- És mi az a "még valami", amit említettél? - kérdezte aztán a király.
- Az bizony nem más, mint amit "kirobbanó sikernek" szoktak nevezni - felelte az egérhajadon, s azzal megfordította a hurkapálcikát. Egy csapásra eltűnt róla a sok ibolya, a kisegér úgy tartotta, mint a karmesterek a pálcájukat. - Az ibolya, mondta nekem a tündér, csak szemnek való, az orrnak meg a tapintószerveknek. A fülnek meg az ízlésnek is kell ám valami! - És az egérhajadon meglendítette a karmesteri pálcát. Micsoda zenekar harsant fel! Nem olyan muzsika volt az, mint az erdei tündérek ünnepén, nem bizony, hanem igazi konyhazene, egérfülnek kedves. Óriási zűrzavar kerekedett. Mintha hirtelen szél kavarta volna meg a fövő ételeket, mintha valamennyi fazék meg lábas egyszerre forrt volna; a rézüst volt a dob, a tűzpiszkáló a dobverő. Aztán egyszer csak csend támadt, csak a teafőző duruzsolása hallatszott, de olyan különösen, hogy nem lehetett tudni, kezdi-e vagy végzi; rákezdte a kisfazék, rákezdte a nagyfazék, fortyogott, zuborgott valamennyi edény, egymás szavába vágva, összevissza, mintha elment volna a sütnivalójuk. És a kisegér egyre vadabbul dirigálta az ütemet, egyre vadabbul fortyogtak a fazekak, mindjárt-mindjárt kifut belőlük az étel. Csak úgy zúgott a tűzhely kéménye - juj! A végén már kibírhatatlan volt a lárma, s a kisegér elejtette a karmesteri pálcát.
- Ez a leves ugyan nehezen készült el - mondta az egérkirály. - De remélem, most már tálalják.
- Bizony nem. Eddig ért csak a tudományom - felelte az egérhajadon, és mély, udvari bókot vágott.
- Csak eddig? - kérdezte csalódottan a király. - Akkor hát halljuk a második hajadont.

3. MIT MESÉLT A MÁSODIK KISEGÉR​

- Én a kastély könyvtárában láttam meg a napvilágot - kezdte a második egérkisasszony. - Sem én, sem családom többi tagja nem részesültünk abban a szerencsében, hogy bejuthattunk volna az ebédlőbe, hogy az éléskamráról ne is beszéljek. Konyhát csak külföldi utazásom alkalmával láttam, no meg most. Szülőföldemen, a könyvtárban bizony sokat éheztünk, de gazdagodtunk a tudományban. Hozzánk is eljutott a hír, hogy őfelsége királyi jutalmat ad annak, aki levest tud főzni hurkapálcikából. Nagyanyám, amikor ezt meghallotta, előkeresett egy régi kéziratot, amit ugyan nem tudott kibetűzni, de egyszer hallotta, amikor felolvasták. Így szólt az írás: "Aki költő, az még hurkapálcikából is tud levest főzni." Nagyanyám megkérdezte tőlem, nem vagyok-e én is költő. Én nem éreztem magam annak, mire nagyanyám azt tanácsolta: menjek ki a messzi világba látni-tapasztalni, hogy költő legyen belőlem. Megkérdeztem tőle, mi kell hozzá, hogy költő legyek, hiszen az éppen olyan nehéz lehet, mint hurkapecekből levest főzni. Nagyanyám, aki előtt, mondom, egyszer felolvasták a régi kéziratot, azt felelte, hogy három dolog kell hozzá: értelem, képzelet és érzés. Ha valahogy szert tudok tenni erre a három dologra, akkor máris költő vagyok, s egykettőre boldogulok majd a hurkapálcika-levessel is.
Felkötöttem hát az útilaput, s elindultam napnyugatnak, hogy költő legyen belőlem.
Az értelem a legfontosabb mindenben, a másik két dolog már nem örvend olyan nagy megbecsülésnek, ezt már tudtam. Ezért legelőször az értelmet akartam felkutatni. De hol keressem? "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" - mondta Zsidóország egyik nagy királya, s ezt én már a könyvtárban is kibetűztem. Meg sem álltam addig, amíg egy nagy hangyabolyhoz nem értem, ahol lesben álltam, hogy bölcsességet tanuljak.
Roppant tiszteletre méltó nép a hangyanép, csupa értelem mindegyik. Olyan náluk minden, mint egy számtanpélda, amelynek pontosan kijött az eredménye. Dolgozni és tojást rakni - mondják - annyi, mint a jelenben élni és a jövőt biztosítani. Ők ezt is teszik. Kétféle hangya van: tiszta és piszkos hangya; számok jelzik a rangot. A hangyakirálynőnek egyes a száma; az ő véleménye az egyedül helyes vélemény, övé a világ minden bölcsessége, s ezt jól tudnom. Olyan sokat beszélt és olyan okosan, hogy én már merő butaságnak éreztem. Azt mondta, hogy az ő hangyabolyuk a világ legmagasabb pontja, pedig a boly mellett volt egy öreg fa, amely sokkal magasabb volt, s ezt senki se tagadhatta, hát nem beszéltek róla. Csakhogy egy este valahogy odatévedt egy hangya, és felmászott a fa törzsén, nem éppen a koronáig, de jóval magasabbra, mint előtte akármelyik hangyatestvére. Hazatérve aztán elmondta a hangyaboly lakóinak, hogy nem messze van valami, ami még a hangyabolynál is magasabb. A hangyák ezt olyan sérelmesnek találták, hogy a hír hozóját szájkosárra és örökös magányosságra ítélték. Nemsokára egy másik hangya is eljutott ahhoz a fához, megtette ugyanazt az utat és ugyanazt a felfedezést, csakhogy ő nagy óvatossággal és körültekintéssel beszélt a dolgokról, s mivel ráadásul a tiszteletben álló hangyák közé tartozott, a tiszták közé, elhitték, amit mondott, s amikor meghalt, tojáshéj síremléket is emeltek neki, mert tisztelik a tudományt. - Láttam - folytatta a kisegér -, hogy a hangyák szakadatlanul tojásokat hoznak-visznek a hátukon; az egyikük egyszer elvesztette terhét, s nagy üggyel-bajjal megpróbálta újra a hátára emelni, de nem tudta semmiképpen. Éppen arra futott két másik, azok segítségére siettek, ahogy tőlük telt, de közben majdnem elejtették a maguk tojását, mire nyomban sorsára hagyták társukat, mert mindenkinek a maga dolga a legfontosabb. A hangyakirálynő azt mondta a két hangyára, hogy a szívük is, az eszük is helyén volt. "A szív meg az ész - mondta -, ez a kettő emeli a hangyát valamennyi értelmes lény fölé. Az ész a legfontosabb, s a legnagyobb ész az én tulajdonom!" - és hátsó pár lábára állt, hogy még tekintélyesebb legyen. Én nem mulaszthattam el az alkalmat: lenyeltem a királynőt. "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" Hát én nemcsak néztem, de le is nyeltem a királynőt, egész nagy bölcsességével együtt.
Aztán odamentem a fához, amit már említettem, tölgyfa volt, hatalmas törzsű, terebélyes koronájú, s igen-nagyon öreg. Tudtam, hogy egy eleven teremtés lakik benne, a fával született, s vele is hal meg - ezt is a könyvtárban hallottam. Végre láttam ilyen fát, s megláttam a tölgyfa tündérét is, aki nagyot sikoltott, amikor megpillantott, félt tőlem, mint valamennyi nő. De neki több oka is volt a félelemre, mint földi társainak; élet-halál ura voltam a szemében, mert ha elrágom a fa törzsét, vége az életének. Meleg és barátságos szóval köszöntöttem, s ettől felbátorodott, finom kis kezébe vett, s amikor megtudta, miért járom a világot, megígérte, hogy talán még aznap este hozzájuttat a hiányzó két kincs egyikéhez, a képzelethez. Elmondta, hogy a képzelet istene, jó barátja. "Ülj csak le oda, az alá a zöld szagosmüge alá, s figyelj; ha a képzelet istene idejön, majd módot találok rá, hogy kihúzzak egy tollat a szárnyából. Ha azt megszerzem neked, azzal beérheted, többet egy költő sem kívánhat."
Az isten nemsokára ott is termett, a tölgyfa tündére kihúzott egy tollat a szárnyából, én fölkaptam és elszaladtam vele - folytatta a kisegér -, és vízbe mártottam, hogy megpuhuljon. Nehezen emészthető falat, de én alaposan megrágtam és lenyeltem. Nem könnyű ám költővé lenni, sok mindent kell lenyelni, amíg sikerül. Az értelem és a képzelet tehát már bennem volt, s ezek sugallták nekem azt a gondolatot, hogy a harmadik dolgot a könyvtárban találom meg; egy nagy ember mondta, s meg is írta, hogy vannak regények, amik egyedül arra valók, hogy az embereket megszabadítsák fölösleges könnyeiktől, vagyis ezek afféle szivacsok, amelyek magukba szívják a túlcsorduló érzelmet. Eszembe jutott, hogy én láttam is ilyen könyveket, nagyon étvágygerjesztő külsejük volt, lapjaik zsírosak a sok forgatástól, s látszott rajtuk, hogy a könnyek valóságos áradatát szívták fel.
Fogtam hát magam, és hazasiettem szülőföldemre, a könyvtárba, kerestem egy ilyen regényt, s föl is faltam mindjárt majdnem az egészet - már ami a puha belét illeti. A kemény héját, a kötését, otthagytam. Aztán nekiláttam egy másiknak. Amikor mind a kettőt megemésztettem, éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Egy harmadik könyvből is ettem még egy keveset, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy költő vagyok. Ezt megállapítottam magamban, s elmondtam másoknak is. Fejfájásom támadt, hasfájásom, s még ki tudja, hányféle fájásom: azon törtem a fejemet, milyen meséket, történeteket tudok, amiket kapcsolatba lehetne hozni a hurkapálcikával. Hirtelen annyi pálcika, bot meg ág jutott eszembe, hogy zúgott belé a fejem. Hiába, túlságosan sok értelmet nyeltem le a hangyakirálynővel. Még annak az embernek a története is eszembe jutott, aki a szájába vett egy fehér pálcikát, és láthatatlanná vált; aztán végig felsoroltam magamban: "pálcát törni", "zöld ágra vergődni", "bottal ütik a nyomát": S a végén már úgy éreztem, csupa pálca, ág, vessző, bot az egész agyam. De hát ezekről kell verset írnom, ha már költő lettem, márpedig az lettem, nemhiába törtem magam érte. Így hát a hét minden napján egy-egy pálcikaverssel leptem meg királyomat - ez az én levesem.
- Halljuk a harmadikat! - a király csak ennyit mondott.
- Cin, cin! - hangzott ebben a pillanatban a konyhaajtóból, s egy kisegér surrant a többi közé: a negyedik világjáró, akit már elsirattak társai. Nagyon sebesen érkezett, föl is döntötte a gyászfátyolos hurkapálcikát; napokon, éjeken át csak szaladt szegény, még egy alkalmi tehervonatra is felkapott, hogy időre hazaérjen, mégis majdnem elkésett. Előrefurakodott; borzas volt és elcsigázott, vándorbotját, a hurkapálcikát is elvesztette, de a beszéd fonalát bizony nem. Máris elkezdte, mintha csak az ő szavát várná mindenki, mintha nélküle a világ kereke is megállana. Beszélt, beszélt, amíg csak végére nem ért. Olyan hirtelen termett köztük, hogy senkinek sem volt ideje megütközni a viselkedésén vagy a beszédén. Hallgassuk meg hát, mit mesélt.

4. MIT MESÉLT A NEGYEDIK KISEGÉR, MIELŐTT MÉG A HARMADIK SZÓHOZ JUTOTT VOLNA​

- Én mindjárt a világ legnagyobb városába mentem - kezdte -, hogy is hívják, nem emlékszem, a nevekkel mindig bajban vagyok. A vasútról az elkobzott holmikkal együtt a városházára kerültem, s ott egyenest a börtönőrhöz futottam. Beszélt nekem a foglyairól, különösen egyről, akinek néhány meggondolatlan szó volt a bűne: a szavakról megint csak a szavakat mondta, sok szó hangzott el és íródott le a fogoly dolgában. - Az egész csak hurkapálcika-leves - mondta a börtönőr -, de ez a leves a fejébe kerülhet. - Kíváncsi lettem a fogolyra - folytatta a kisegér -, s egy alkalmas pillanatban besurrantam hozzá, hiszen egérlyuk mindenütt akad, még zárt ajtók mögött is. A fogoly sápadt volt, nagy szakállú és fénylő szemű. A cellában füstölgött a lámpa, de a falak már megszokták, feketébbek már nem lehettek tőle. A fogoly verseket meg rajzokat karcolt a falra. Én nem olvastam a verseit. Úgy láttam, a fogoly unatkozik, és szívesen látott vendég voltam nála. Kenyérmorzsával kedveskedett, füttyszóval és nyájas szavakkal; örült a társaságomnak, én bizalommal voltam hozzá, így hát barátok lettünk. Megosztotta velem kenyerét és vizét, még sajtot meg hurkát is adott, nagyon jó sorom volt, de azért meg kell mondanom, elsősorban baráti magatartása miatt maradtam mellette. Fölemelt a tenyerére, engedte, hogy végigszaladjak a karján, belecsimpaszkodjam a szakállába, kicsi barátjának nevezett, s én szívből megszerettem, hiszen a szeretetet mindig viszonozza az ember! Már el is feledtem, miért vágtam neki a világnak; vándorbotomat otthagytam a padlóhasadékban, máig is ott hever. Ott akartam maradni a börtönben, mert tudtam, hogy rajtam kívül senkije sincs szegény fogolynak, márpedig magam sem vagyok valami sok. Maradtam hát, de ő nem maradt. Amikor utoljára voltunk együtt, nagyon szomorúan beszélt velem, kétszer annyi morzsát meg sajthéjat adott, mint máskor, aztán csókot intett, elment, és soha többé nem jött vissza. Nem tudom, mi lett a sorsa. - Az egész csak hurkapálcikaleves! - mondta valamikor a börtönőr, őhozzá mentem hát, hogy megtudjak róla valamit. De kár volt megbíznom benne, mert a kezébe vett ugyan, de nyomban be is zárt egy kalitkába, ahol egész álló nap egy taposómalmot kellett forgatnom, ami - gondolhatjátok - rettentő dolog. Az ember csak szalad, szalad, mégse jut előbbre, s ráadásul még ki is nevetik.
A börtönőr unokája kedves leányka volt, aranyszőke fürtű, vidám szemű, mosolygós szájú. - Szegény kisegér! - mondta szánakozva, és bekukkantott az én rettenetes kalitkámba, aztán félrehúzta a reteszt - s én kiugrottam az ablakpárkányra, onnan meg az ereszcsatornába. Szabadság! Szabadság! Ezen ujjongtam csak, és eszembe jutott utazásom célja.
Öreg este volt, koromsötét; egy ódon toronyban kerestem menedéket. Egy őr meg egy bagoly volt a torony lakója. Az őrhöz sem volt bizalmam, de a bagolyhoz még kevésbé. A bagoly egy macska formájú nagy madár, s az a legfőbb hibája, hogy fölfalja az egereket. Csakhogy az ember tévedhet, s tévedtem én is, mert a bagoly tekintélyes és nagy műveltségű öreg bagoly volt, többet tudott, mint az őr - annyit, mint én. A bagolyfiak azonban sok hűhót csaptak semmiért, ilyen volt a természetük. - Az egész csak hurkapálcika-leves! - legyintett olyankor az öreg bagoly; ennél gorombább szót nem hallottam tőle, mert gyengéden szerette a családját. Határtalan bizalmat éreztem iránta, s a falrepedésből, ahol meghúzódtam, felkiáltottam neki: - Cin, cin! - Bizalmam, úgy látszik, nagyon meghatotta, mert ígéretet tett, hogy oltalmába vesz, semmiféle állatnak meg nem engedi, hogy rosszat forraljon ellenem, még télen sem, amikor pedig mindenkinek szűken van enni.
Okos volt, mondom, mindent tudott a világon. Tőle tanultam meg azt is, hogy a toronyőr az oldalán függő kürt nélkül nem tudna tutulni, mégis olyan önhitt, hogy a torony baglyának képzeli magát. Sokat tart magáról, keveset ér. Afféle hurkapálcika-leves! - Mindjárt megkértem az öreg baglyot, adja ide nekem a hurkapálcika-leves receptjét, de ő azt felelte: - Az nem igazi leves, csak amolyan emberi szólás-mondás, mindenki másképp értelmezi, de mindenki azt hiszi, hogy az ő értelmezése a helyes. Pedig az egész csak annyi, mint a levegő - semmi.
- Semmi?! - kiáltottam. Szíven ütött ez a szó. Az igazság sokszor fájdalmas, de mégis a legnagyobb dolog. Ezt mondta az öreg bagoly is. Gondolkoztam rajta, és beláttam, hogy drágább kincset az igazságnál nem is hozhatnék haza; többet ér ez, mint akármilyen hurkapálcika-leves. Szedtem is a sátorfám, siettem, hogy idejében hazaérjek, és átadjam nektek a legfőbb jót: az igazságot. Az egerek népe felvilágosodott nép, a legtündöklőbb világosság pedig az egérkirály agyában fényeskedik. Az igazság kedvéért bizonyára megtesz királynévá.
- A te igazságod merő hazugság! - acsargott rá a harmadik egérhajadon, aki még nem juthatott szóhoz. - Úgy látszik, én tudok egyedül hurkapálcikából levest főzni! Főzök is mindjárt!

5. HOGYAN KÉSZÜL A LEVES​

- Én nem jártam külországban - kezdte a harmadik kisegér. - Hazámban maradtam, okosabbat nem is tehettem volna. Minek utazni, amikor az ember itthon is megszerezheti a kellő tapasztalatokat? Mondom, itthon maradtam. Amit tudok, nem természetfölötti lényektől tanultam, nem úgy faltam föl, baglyoktól se kértem tanácsot. Az egyszerű józan ész sugallta. Hozzák csak elő az üstöt, öntsék teli vízzel! Telis-teli! Gyújtsanak alája! Hadd lobogjon a tűz, amíg csak zubogni nem kezd a víz! No, most dobják belé a hurkapálcikát! Őfelsége kegyeskedjék az üsthöz fáradni, és belémártani felséges farkát a forró vízbe. Belémártani és jól megforgatni benne! Minél tovább benne hagyja, annál ízesebb lesz a leves. Igazán nem drága étel. Még fűszer se kell bele - elég, ha őfelsége megkavarja a farkával.
- Nem végezhetné el ezt más helyettem? - kérdezte az egérkirály.
- Senki más! - felelte az egérhajadon. - A bűvös erő egyedül az egérkirály farkában van.
Felforrt a víz, zuborgott már az üstben; a király odaállt melléje - nézni is félelmetes volt! - és kinyújtotta farkát a víz fölött, mint az éléskamrában szokták az egerek, amikor lekaszálják a köcsög tej színét, aztán lenyalják a farkukat. Az egérkirálynak még csak a forró víz gőzébe ért a farka, de már el is ugrott onnan.
- Te vagy az én királyném, te vagy méltó, hogy mellettem ülj a trónon! - kiáltotta. - Hanem a levessel várjunk az aranylakodalmunkig; hadd legyen az országom szegényeinek nagy örömük.
Mindjárt lakodalmat ültek, vigasságot csaptak. Némelyik egér azt mondta, amikor hazaért: - Azért mégsem egészen hurkapálcika-leves az; inkább egérkirályfark-leves! - Tetszett nekik mind a négy egér meséje, de úgy vélték, hogy azért valahogy mégis másképp lehetett volna az egész. - Én bizony nem így mondtam volna, hanem úgy!
Ezt hívják kritikának, amely mindig nagyon bölcs - utólag.

Ez a történet bejárta az egész világot. Minden ember másképp vélekedett róla, de a történet ugyanaz maradt. Így is van ez rendjén, kicsi és nagy dolgokban egyaránt, még akkor is, ha csak a hurkapálcika-levesről van szó. Köszönetet, persze, ne várjon érte az ember.

​

A TEÁSKANNA​

​

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"
Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

​

​

A SZERENCSE-TÜNDÉR SÁRCIPŐJE​

1. ÍGY KEZDŐDÖTT​

A koppenhágai új piactér közelében, az Östergade egyik házában nagy társaság gyűlt egybe; időnként elkerülhetetlen, hogy nagy vendégsereget hívjunk, aztán viszonzásul bennünket is meghívjanak. A társaság egyik része már körülülte a kártyaasztalokat, a másik része pedig arra várt, mi alakul ki a háziasszonynak abból a kérdéséből: "No, és mivel töltsük az időt?" Egyelőre itt tartottak; ki-ki azzal szórakozott, amivel éppen tudott. Beszélgetés közben a középkorra terelődött a szó; voltak, akik sokkal szebbnek képzelték el, mint a jelenkort. Knap igazságügyi tanácsos olyan hevesen védte ezt az álláspontot, hogy a háziasszony nyomban helyeselni kezdett neki; mindketten elítélték Örstednek egy almanachban megjelent írását a régi és új időkről, amelyben lényegében a jelenkor javára döntött. Az igazságügyi tanácsos az 1513-ban meghalt János dán király uralkodásának idejét tartotta a legnagyszerűbb, legboldogabb kornak. Szakadatlan folyt az élénk vita, akkor hallgatott csak el egy pillanatra, amikor behozták az újságot, abban viszont nem volt semmi figyelemre méltó. Menjünk ki addig az előszobába, ahol a vendégek letették a kabátot, botokat, esernyőket és sárcipőket. Két hajadon üldögélt idekinn, egy fiatal és egy öreg. Első pillanatra azt hihetnénk, hogy gazdáikra, valamelyik öreg kisasszonyra vagy özvegyre várnak, hogy majd hazakísérjék a vendégségből, de aki figyelmesebben megnézi őket, láthatja, hogy nem lehetnek közönséges cselédek; nagyon is finom a kezük, királynői a tartásuk, ruhájuk is egészen merész és különös szabású. Két tündér üldögélt az előszobában. A fiatal, ha nem is maga a Szerencse-tündér, de egyik komornájának szobalánya; s az a dolga, hogy a Szerencsetündérnek kisebb ajándékait hordja szét a világba. A komoly arcú öreg tündér a Gond tündére volt. Ő mindenüvé maga járt, a maga fenséges személyében intézett mindent, mert tudta, hogy így a legjobb.
Elmondták egymásnak rendre, hol jártak aznap; a Szerencse-tündér komornájának szobalánya ezen a napon csak apró-cseprő dolgokban járt; egy új kalapot óvott meg a záporesőtől, kijárta egy derék embernek, hogy egy előkelő léhűtő köszönjön neki, hasonló ügyeket intézett el, s beszámolt róla az öreg tündérnek. Végül megsúgta neki, hogy még valami egészen különleges megbízatása van.
- Tudnod kell - folytatta -, hogy ma van a születésem napja, s ezen a jeles napon egy pár sárcipőt bízott rám az asszonyom. Az emberiséget kell megajándékoznom vele. Bűvös erő lakik ebben a sárcipőben: aki felhúzza, ott terem azon a helyen és abban a korban, ahová kívánkozik; azon nyomban teljesül a vágya, és az az ember végre tökéletesen boldog lehet itt a földön.
- Ne hidd! - rázta a fejét a Gond-tündér. - Az az ember boldogtalan lesz, és áldja majd a pillanatot, amikor megszabadul a bűvös sárcipőtől.
- Hogy mondhatsz ilyet? - hitetlenkedett a másik. - Nézd, ideteszem a küszöbre, valaki majd tévedésből felhúzza, s az lesz a szerencsés. - Azzal elhallgattak.

2. HOGYAN JÁRT AZ IGAZSÁGÜGYI TANÁCSOS?​

Későre járt; Knap igazságügyi tanácsos, aki már egészen beleélte magát János király korába, hazakészülődött. A véletlen úgy akarta, hogy tévedésből a Szerencse sárcipőjét rántsa fel a magáé helyett; s abban lépett ki az Östergadéra. A sárcipő bűvös ereje azonban egy szempillantás alatt visszaröpítette abba a korba, amelybe leginkább kívánkozott: János királyéba, s ahogy a vendéglátó házból kitette a lábát, bokáig süppedt a sárba, lucsokba, hiszen abban a korban még nem kövezték az utcákat:
- Micsoda feneketlen sár! - mérgelődött a tanácsos. - Hová tűnt a gyalogjáró? És mért oltották el az utcai lámpákat?
Nemrég kelt fel a hold, s különben is olyan vastag köd volt, hogy mindent elnyelt a sűrű sötétség. Lámpa csak a következő utcasarkon pislogott, egy Madonna-kép előtt, de nagyon gyéren világított; a tanácsos csak akkor vette észre, amikor alája ért, és megakadt a szeme az anya és a gyermek festett képén.
"Itt alighanem régi képeket árulnak - mondta magában a tanácsos -, s a kereskedő elfelejtette bevenni éjszakára a cégért."
Emberek haladtak el mellette János király korának öltözetében. "Micsoda maskarák! Biztosan jelmezbálból jönnek."
Egyszer csak sípok zendültek, dobok puffantak, fáklyafény világította be az éjszakát. Az igazságügyi tanácsos csodálkozva állt meg, és nézte az előtte elhaladó különös menetet. Dobosok csapata lépdelt az élen, nem sajnálták a dobjukat, verték derekasan; íjas, vértes darabontok követték őket. A menet közepén egy papi személy pompázott méltóságosan. Az igazságügyi tanácsos álmélkodva kérdezte, kicsoda a rangos egyházi ember.
- A sjaellandi püspök - felelte valaki.
- Uramisten, mi jutott a püspök eszébe? - sóhajtotta a tanácsos, és rosszallón csóválta a fejét. Vajon csakugyan a püspök lenne? Egyre ezen törte a fejét, miközben mereven maga elé tekintve végigment az Östergadén, majd a Nagyhíd téren. A Palota térre vezető hidat kereste, de nem találta; a homályban valami folyóvíz partja derengett, s végre két embert pillantott meg egy kikötött csónakban.
- Holmba akar átkelni uraságod? - szólították meg.
- Holmba? - Az igazságügyi tanácsosnak fogalma sem volt, milyen korba cseppent bele hirtelen. - Nem, Christianshavenbe tartok, a Kispiac utcába. - A két ember csodálkozva bámult rá.
- Csak azt mondják meg, merre van a híd? Szégyen, gyalázat, hogy egyetlen lámpa se ég errefelé, s akkora a sár, mintha ingoványban gázolna az ember! Minél tovább beszélt a révészekkel, annál érthetetlenebb volt előtte a beszédük.
- Nem értem ezt a bornholmi tájszólást! - mondta végül bosszankodva, és faképnél hagyta őket. De a hidat csak nem találta, még csak a korlátját se látta. "Gyalázat, hogy milyen elhanyagolt itt minden! - mérgelődött. Sohasem látta siralmasabbnak a maga korát, mint ezen az estén. - Bérkocsit fogadok határozta el -, majd hazavisz... Az ám, de hol vannak a bérkocsik? Egyet se látni. Vissza kell mennem az új piactérre, talán ott találok bérkocsit, különben sose jutok haza Christianshavenbe."
Visszaindult hát az Östergadén, s már a vége felé járt, amikor kisütött a hold. - Hát itt meg miféle állványokat építettek? - kiáltott fel, amikor a holdfényben kirajzolódott előtte az Öster-kapu, amely abban az időben az Östergade végén állott.
Szerencsére talált végre egy átjárót, amelyen át kijutott a mai új piactérre, csakhogy ez akkoriban puszta rét volt. Itt-ott csenevész bokrok; a rét közepén széles csatorna vagy folyó vize hömpölygött át. A túlsó parton elszórtan szegényes viskók dülöngéltek, holland hajósok tanyái; róluk nevezték el Hollandvölgynek ezt a városrészt.
- Vagy délibáb játszik velem, vagy becsíptem - jajdult fel az igazságügyi tanácsos. - Mi történt körülöttem? Mi történt?
Megint visszafordult, szentül hitte, hogy lázas beteg. Amikor visszaért a házsorok közé, szemébe tűnt, hogy a legtöbb ház favázas és zsúpfödeles épület. "Nem, nem vagyok magamnál - nyögte. - Pedig nem ittam, csak egy pohár puncsot! Úgy látszik, annyi is megártott. Különös ötlet is punccsal meg meleg lazaccal kínálni a vendégeket; meg is említem majd az ügynöknének! Ha visszamennék hozzájuk s megmondanám, hogy rosszul vagyok... De ez kissé kínos volna, s az se biztos, hogy még ébren vannak."
Kereste azért a házat, ahol vendégségben volt, de mintha a föld nyelte volna el.
- Rettenetes! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Nem ismerek rá az Östergadéra! Egyetlen boltot se látok, körös-körül düledező, roskatag viskók, mint Roeskildéban vagy Ringstedtben. Istenem, de rosszul vagyok! Ha szégyenkezem miatta, azzal nem segítek magamon. Ugyan hol az ördögben lehet az ügynök háza? Itt kellene lennie, de ez egészen másforma ház. No, fő, hogy még ébren vannak. Nagybeteg vagyok, most már bizonyos.
Félig nyitott ajtó előtt állt; az ajtórésen fény vetődött ki az utcára: János király-korabeli sörház volt. Az ivó olyan, mint egy holsteini parasztház pitvara; hajósok, koppenhágai polgárok s néhány írástudó ember ült a kancsók mellett beszélgetésbe merülve. Ügyet se igen vetettek az újonnan érkezettre.
- Bocsánat - lépett az igazságügyi tanácsos az elősiető kocsmárosnéhoz -, rosszul lettem az utcán. Lenne szíves bérkocsit hozatni, szeretném hazavitetni magamat Christianshavenbe.
A kocsmárosné nagy szemeket meresztett rá, a fejét rázta, aztán németre fordította a szót. A tanácsos azt hitte, hogy az asszony nem tud dánul, elismételte hát németül a kívánságát. Különös beszéde és még furcsább öltözete bizonyossá tette a kocsmárosnét, hogy külföldivel van dolga. Azt az első pillanatban észrevette, hogy a vendég rosszul érzi magát, hozott is neki mindjárt egy kancsó vizet; a víz persze édes is volt, sós is egy kicsit, mert az udvar kútjából merítették.
A tanácsos tenyerébe hajtotta fejét, mélyet lélegzett, és eltűnődött rajta, milyen furcsán megváltozott körülötte minden.
- Ez A Nap mai száma? - kérdezte, csak azért, hogy kérdezzen valamit, amikor a kocsmárosné egy árkus papírt tett el a keze ügyéből.
Az asszony nem értette a kérdést, csak odaadta neki az árkus papírt; fametszet volt rajta, azt az égi jelenséget ábrázolta, amelyet Köln városa fölött láttak. - Érdekes régiség! - élénkült fel az ódon metszet láttára az igazságügyi tanácsos. - Hogy került önhöz ez a ritkaság? Értékes holmi, bár ami a tárgyát illeti, együgyű mese, semmi más. Manapság már megfejtették az efféle égi jelenségeket: a csakugyan létező északi fénnyel magyarázzák. Valószínűnek tartják, hogy az elektromosság játéka.
A közelebb ülők minden szavát hallották, és álmélkodva néztek rá; egy ember felkelt, mély tiszteletkel emelte le a kalapját, és komoly arccal kérdezte:
- Ön, monsieur, ugye, igen-nagyon tudós ember?
- Nem én - felelte szerényen a tanácsos -, csak éppen van némi fogalmam egyről-másról, amit minden műveltembernek tudnia kell.
A modestia dicséretes erény - bólintott az ember. - Beszédéről különben meg kell állapítanom, hogy mihi secus videtur, de én örömmel suspendálom judiciumomat.
- Bocsánat... kihez van szerencsém? - kérdezte zavartan az igazságügyi tanácsos.
- A szentírás baccalaureusa vagyok - mutatkozott be az idegen.
A tanácsos beérte a válasszal, a különös cím összhangban volt a különös öltözékkel. "Bizonyára egy régimódi falusi iskolamester - vélte magában -, bogaras különc, amilyeneket már nem látni másutt, csak Jyllandban."
- Bár ez nem locus docendi - folytatta a baccalaureus -, azért kérem, folytassa, ha nem fárasztom vele. Látom, nagyszerű ismerője a régi auctoroknak! - Igen, ezt elmondhatom magamról - felelte a tanácsos -, szeretem böngészni a régi hasznos írásokat, de szívesen olvasom az újakat is, kivéve az úgynevezett "köznapi történeteket", ezekkel bőven szolgál az élet is.
- "Köznapi történeteket"? - kérdezte értetlenül a baccalaureus.
- Igen, a mai regényeinkre célzok.
- Ó - mosolygott a másik -, azért el kell ismerni, elmés írások azok, vagy becsben vannak az udvarnál is. A király különösen kedveli Iffven és Gaudian urak regényét Artus királyról és a Kerekasztal lovagjairól. Őfelsége tréfás szavakkal emlékezett meg a regényről főuraink előtt.
- Még nem volt alkalmam elolvasni - mondta a tanácsos -, bizonyosan új regény, és Heiberg kiadásában jelent meg.
- Nem Heiberg - Godfred von Ghemen adta ki.
- Talán Godfred von Ghemen a szerző? - ámult el az igazságügyi tanácsos. - Hiszen ez igen régi név: Godfred von Ghemen nyomtatta az első könyvet Dániában!
- Úgy van, ő az első könyvnyomtatónk - bólintott a baccalaureus.
Eddig döccenés nélkül folyt a beszélgetés; egy derék polgár a súlyos dögvészről beszélt, amely néhány éve pusztított, vagyis 1484-ben, de a tanácsos azt hitte, hogy a nemrégi koleráról van szó, s így nem derült ki semmi furcsaság a beszélgetés során. Az 1490-es kalózhadjárat olyan közeli esemény volt, hogy meg kellett említeni. Az emberek elmondták, hogy az angol kalózok a kikötőből rabolták el a hajókat; az igazságügyi tanácsos, aki felidézte 1801 eseményeit, a pártjukra állt az angolokkal szemben. De most már elakadt a beszélgetés, minduntalan felvették az iskolamesteri hangot; a derék baccalaureus rendkívül tudatlannak bizonyult a tanácsos szemében, az meg a tanácsos kijelentésit, a legegyszerűbbeket is képtelennek és túlságosan merésznek találta. Néha meghökkenten meredtek egymásra, aztán ha egészen összezavarodtak egymás beszédétől, a baccalaureus deákra fordította a szót, remélve, hogy így jobban megérteti magát. De persze nem használt ez sem.
- No, jobban van? - rántotta meg a kocsmárosné a tanácsos kabátujját. Az hirtelen észbe kapott; beszéd közben megfeledkezett róla, mi is történt vele, s most végiggondolta az egészet.
- Uramisten, hol vagyok? - kiáltott fel, és szédülni kezdett.
- Kocsmárosné asszony, Claretet ide! Méhsört meg brémai sört! - kiáltotta az egyik vendég. - Uraságod a vendégünk!
Két hajadon lépett az ivóba, az egyik kétszínű főkötőt viselt. Töltöttek a kupákba, aztán mélyet bókoltak; az igazságügyi tanácsosnak végigfutott a hideg a hátán.
- Mi történik itt? Mi történik itt? - dadogta hideglelősen, de innia kellett velük; a két hajadon egészen illedelmesen vette birtokába a jámbor tanácsost. Kétségbeesetten nézegetett körül, s amikor valaki azt mondta, hogy berúgott, cseppet sem kételkedett ebben az állításban, csak azért könyörgött nekik, hozzanak neki bérkocsit. Erre aztán mindenki azt hitte, hogy oroszul beszél.
A tanácsos még sohasem volt ilyen nyers beszédű és alantas társaságban.
- Azt hinné az ember; hogy a pogányság korába süllyedt vissza az ország - mondta magában. - Mondhatom, nem volt rettenetesebb estém életembe! - Hirtelen mentő gondolata támadt: lebukik az asztal alá, ellopakodik az ajtóig, és menekülni próbál.
Szerencsésen el is jutott az ajtóig, de a többiek észrevették, mit tervel. Elkapták a lábát, s a szegény tanácsos szerencséjére a kezükben maradt a bűvös sárcipő, s vele együtt az igazságügyi tanácsos is megszabadult a varázslattól.
Végre tisztán látott: erős fényű utcai lámpa égett a feje fölött, előtte egy nagy ház magaslott, jól ismert, pompás épület. Az Östergadét látta maga előtt, olyannak, amilyennek mi is ismerjük. A tanácsos lábbal egy kapu felé, a gyalogjárón feküdt, szemben vele egy éjjeliőr üldögélt bóbiskolva.
- Uramisten, itt hevertem az utcán, s milyen furcsát álmodtam! - dörzsölte meg a szemét a tanácsos. - Igen, itt vagyok az Östergadén! Milyen szép, milyen világos és eleven! Borzasztó, hogy mit tett velem az az egy pohár puncs!
Két perc múlva már bérkocsi vitte Christianshaven felé. A tanácsos az éjszaka kiállott félelmekre és gyötrelmeire gondolt, s szíve mélyéből áldotta a boldog valóságot, korunkat, amely hibáival együtt is sokkal jobb, mint az, amelyikben az imént időzött. Bizony, nagyon okosan gondolta ezt az igazságügyi tanácsos úr!

3. A BAKTER KALANDJA​

- No nézd! Egy pár sárcipő! - kiáltott fel csodálkozva a bakter. - Biztosan a hadnagyé, aki ott fönn lakik az emeleten. De mért hagyta itt a kapuban?
A derék bakter készséggel becsöngetett volna a hadnagyhoz, hogy a sárcipőt visszaszolgáltassa, mert látta, hogy a hadnagy ablaka még világos. De a ház többi lakója már aludt, s nem akarta felzavarni őket.
"Biztosan jó meleg holmi - mondta magában. - Milyen kellemes, puha bőrből van! - Felpróbálta: mintha az ő lábára szabták volna. - Hanem milyen fura a világ sora! A hadnagy most kedvére heverhetne a jó meleg ágyában, s mégse teszi! Hanem ahelyett föl-alá járkál a szobájában. De boldog ember lehet, istenem! Nincs a nyakán se feleség, se gyerek, minden estéjét vidám cimborákkal tölti. Ha a helyében lehetnék, de boldog is lennék!"
Még végig se mondta a kívánságát, máris hatott a sárcipő bűvös ereje: a bakter mindenestől beköltözött az emeleten lakó hadnagyba. Fönn állt a szobában, s egy kis rózsaszínű papírlapot tartott a kezében; a papírlapon egy vers állt, a hadnagy úr saját verse. Mert ki az közülünk, akinek nem volt életében legalább egyszer költői hangulata? Márpedig ha olyankor leírja, amit érez, készen is van a vers. A hadnagy úr ezt a verset írta a rózsaszínű papírlapra:
HA GAZDAG LENNÉK!
"Ha gazdag lennék!" - hányszor áhítottam,
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom...
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének -
segíts meg, istenem!
Ó, ifjú emlék, szívem altatója!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel - hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!
"Ha gazdag, lennék!" - ezt szövöm imámba,
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én...
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.
Ha gazdag lennék - legalább vigaszban,
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem!
Igen, ilyen verseket ír az ember, ha szerelmes, de aki csak egy kicsit is meggondolt, nem nyomtatja ki. Hadnagyi paroli; szerelem és szegénység - szabályos háromszög ez, vagy hogy másképp mondjam, a szerencse kettétört kockájának egyik fele. Tudta ezt jól a hadnagy; sóhajtott is egy szívszakasztót, fejét az ablakpárkányra hajtva:
"Mennyivel boldogabb az a szegény bakter odalenn az utcán! Hírből se ismeri, amit én szükségnek nevezek. Otthona van, asszonya, gyereke, akik vele sírnak, ha ő sír, s vele nevetnek, ha jókedvű! Ó, bárcsak mindenestül beléköltözhetném, mennyivel boldogabb volnék!";
A hadnagyba költözött bakter abban a pillanatban visszaváltozott bakterré, mert miután a Szerencse-tündér sárcipőjének bűvös ereje a hadnagyba költöztette, hadnagyi mivoltában sem volt elégedett, megirigyelte a baktert; s az kívánt lenni újra, ami volt. A bakter hát újra bakter lett.
"Jaj de rosszat álmodtam - sóhajtott fel. - De azért mulatságos volt. Mintha én lettem volna a hadnagy, aki az emeleten lakik, de mondhatom, nem sok örömöm volt benne. Hiányzott a feleségem meg a két kölyök, akik majd megfojtanak, úgy ölelgetnek szeretetükben."
Ott ült hát megint az utcán, és elgondolkozva bólogatott; még mindig kótyagos volt az álomtól, még nem vetette le a bűvös sárcipőt. De akkor egy hulló csillag szántotta át az eget.
"Ez bizony leszaladt - mondta magában a bakter. - Nem baj, maradt odafönn elég. Kedvem volna egy kicsit közelebbről szemügyre venni azokat a fényes dolgokat ott fenn, különösen a holdat, az biztosan nem csúszik ki egykönnyen az ember kezéből. A diák, akire mos a feleségem, azt mondja, hogy ha meghalunk, egyik csillagról a másikra szálldosunk. Biztosan hazugság, pedig milyen szép is volna! Jó lenne fölugrani egy kis időre, még ha a testem itt maradna is a lépcsőn."
Csakhogy vannak a világon dolgok, amelyekről nagyon vigyázva kell beszélni. Hát még annak hogy kell vigyázni, akinek éppen a lábán van a Szerencsetündér sárcipője! Mindjárt megtudjátok, hogyan járt a bakter.
Mi, emberek, valamennyien tudjuk, milyen gyorsan röpít a gőz, hiszen elégszer próbáltuk már vasúton vagy gőzhajón. Pedig ez a repülés csak lajhárcammogás vagy csigamászás a fény sebességéhez képest; a fény tizenkilencmilliószor sebesebben száguld a legjobb versenyfutónál, s a villamosság még annál is gyorsabban. A halál nem más, mint a szívünket érő villamos ütés, a testtől elszabadult lelket a villamosság szárnyán röpíti a végtelenbe. A napfény nyolc perc és néhány másodperc alatt teszi meg a több mint húszmillió mérföld utat; a lélek még kevesebb idő alatt teszi meg ugyanezt a villamosság gyorspostáján. Az égitestek közötti távolság csak annyi a számára, mint a mi számunkra városbeli barátaink házai, még ha egészen közel is vannak hozzánk. Csakhogy ennek a villamos ütésnek idelenn a földön az életünk az ára, mert mi nem húzhattuk fel a Szerencse-tündér sárcipőjét, mint a bakter.
A bakter néhány pillanat alatt tette meg az ötvenkétmillió mérföld utat a holdig, amely, mint tudjuk, sokkal könnyebb, légiesebb anyagból van, mint a mi földünk; lágy, mint a frissen hullott hó.
A bakter egy holdkráter szélén lelte magát, egyikén a sok-sok holdkráternak, amelyeket Madler doktor nagy holdtérképéről ismerünk. A kráter belül, egy dán mérföldnyi mélységben meredeken zuhant le, és katlant alkotott; a katlan fenekén nagy város terült el, olyan volt, mint egy pohár vízben a felvert tojásfehérje, olyan habkönnyű anyagból épült minden háza, erkélye, tornya, kupolája. A ritka levegőben áttetszően imbolygott a város minden épülete, s a bakter feje fölött úgy lebegett a földünk, mint egy nagy, bíborfényű golyó.
Élőlényeket is látott a katlanban, olyasféléket, akiket mi "embereknek" nevezünk, de persze nemigen hasonlítottak hozzánk. Beszéltek is valami holdbéli nyelven, s a bakter lelke csodálatosképpen meg is értette a beszédüket, pedig ezt senki sem kívánhatta volna tőle.
Bizony, a bakter lelke minden szavukat megéltette: a mi földünkről vitatkoztak, nem hitték, hogy a földön élőlények vannak. Hiszen a föld körül olyan sűrű a levegő, hogy valamirevaló holdlakó egy percig se bírná ki. Egyedül a holdat tartották lakhatónak, a világmindenség tulajdonképpeni központjának, az élőlények bölcsőjének.
De hagyjuk a bakter lelkét, menjünk vissza Östergadéra, s nézzük meg, mi történt közben a testével.
Élettelen kuporgott a lépcsőn, kezéből kiesett az alabárdja; tekintete a holdon csüngött, mintha a holdtányéron bolyongó lelkét keresné.
- Hé, bakter, hány óra? - kiáltott rá egy késői járókelő.
De a bakter nem felelt, hogy is felelhetett volna? A járókelő szelíden orron koppintotta, mire a bakter teste elvesztette az egyensúlyát, s elnyúlt egész hosszában az utcakövön, hiszen halott volt a lelke nélkül. A késői járókelő megrémült: megölte a baktert. Jelentették, megtanácskozták az ügyet, hajnalban aztán kivitték a baktért a kórház halottaskamrájába.
No, ha egyszer visszatér a bakter lelke, ugyancsak sokat kell szaladgálnia! Hiszen először is az Östergadén keresi majd gazdáját, a testet, csakhogy ott nem találja. Akkor valószínűleg a rendőrséghez fordul. Onnan az országos címhivatalba küldik, hogy a talált tárgyak között kerestethessék a testét, végül pedig a kórházba utasítják. Igen ám, csakhogy a lélek, ha önállóvá lesz, okosabb mindennél, csak a test teszi butává.
Vigasztalódjunk hát: a bakter lelke egykettőre megleli a testét.
Mondom, a baktert kivitték a kórház halottaskamrájába, s ott az első dolog, amit csináltak vele, természetesen az volt, hogy lehúzták lábáról a sárcipőt. A lélek a következő pillanatban már röpült is vissza a test felé, visszaköltözött belé, s a bakter azon nyomban életre kelt. Ahogy föleszmélt, váltig azt hajtogatta, hogy soha életében nem volt rettenetesebb éjszakája, s hogy még két tallérért se élné át újra. No de szerencsére, hogy túlesett rajta.
A kórházat még aznap elhagyta, de a Szerencse-tündér sárcipője ott maradt.

4. FONTOS MOZZANAT. EGY SZAVALAT. KÜLÖNÖS UTAZÁS​

Minden koppenhágai ismeri a Frederik-kórház kapuját, de mivel ezt a történetet valószínűleg nem koppenhágai is olvassa, rövid leírást kell adnunk róla.
A kórházat magas kerítés választja el az utcától; a kerítés tömör vasrácsai olyan ritkán állnak, hogy azt beszélik, a vékonyabb dongájú orvosjelöltek átférnek köztük, s a rácson át indulnak kisebb látogatásokra a városba. Van ugyan egy testrészük, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnak áterőszakolni a rácson: a fejük. Tehát itt is, mint olyan sokfelé ezen a világon, a kis fejűeknek kedvez a szerencse. Elég ennyi bevezetésül.
Egy fiatat orvosjelölt, akiről csak szó szerinti értelemben lehet elmondani, hogy "nagy koponya", éppen ügyeletes szolgálatot teljesített ezen az estén; szakadt az eső; az orvosjelölt azonban e kettős akadállyal dacolva is mindenáron ki akart jutni a városba. Csak egy fertályórányi dolga volt, s úgy gondolta, ezért nem érdemes a portást beavatni, hiszen úgyis át tud surranni a ritka rácsok között. Ott hevert a keze ügyében a bakter ittfelejtett sárcipője: az orvosjelöltnek meg sem fordult a fejében, hogy nem közönséges holmi az, hanem a Szerencse-tündér bűvös sárcipője: csak arra gondolt, jó szolgálatot tesz a csúf időben, hát fölrántotta, s most már csak azon múlt a kirándulás, hogy át tud-e bújni a rácson. Eddig még egyszer sem próbálta. Megállt a vaskerítés előtt.
- Istenem, csak a fejem átférjen! - fohászkodott, s alighogy kimondta, már kinn is volt a feje, pedig ugyancsak jókora koponyája volt. Persze mi tudjuk, hogy a sárcipő bűvös erejének köszönhette. Csakhogy most a feje kinn volt, a teste meg sehogy se tudott utána nyomakodni.
- Úgy látszik, túlságosan kövér vagyok! - sóhajtotta. - Pedig azt hittem, a fejemmel lesz a baj. Most kinn van a fejem, én meg nem férek át.
Vissza akarta húzni a fejét, de nem tudta semmiképpen. A nyakát ugyan kényelmesen forgathatta, de ezzel nem sokra ment. Első érzése a bosszúság volt, a második, hogy emelkedett kedve a fagypont alá süllyedt. Szerencsétlen helyzetét a Szerencse sárcipőjének köszönhette, s a boldogtalannak nem jutott eszébe, hogy a szabadulást kívánja - pedig teljesedett volna -, hanem maga próbálta kiszabadítani magát, persze hiába. Az eső ömlött, egy lélek se járt az utcán. A kapucsengőt nem érte el a boldogtalan orvosjelölt - ugyan hogy szabadulhat a kutyaszorítóból? Látta már a sorsát: itt áll reggelig, akkor aztán majd lakatosért küldenek; s az elfűrészeli az átkozott vasrácsokat. Csakhogy mindez nagy port ver majd fel; a szemközti iskolából mind odasereglenek a gyerekek, a matróznegyed népe is odatódul, s látja őt a pellengéren. Nagyobb tömeg gyűl majd össze, és egész másképp fognak álmélkodni, mint tavaly, amikor az óriási agávét csodálták.
- Jaj, ha erre gondolok, a fejembe tódul a vér! Még eszemet vesztem! Talán már meg is bolondultam. Ó, ha innen kiszabadulhatnék, mindjárt jobban lennék!
Mondhatta volna ezt előbb is szegény. Alighogy a kívánságát kimondta, már ki is szabadult a feje; több se kellett a derék orvosjelöltnek, megfordult, és rohant befelé, félig eszét vesztve az ijedtségtől, amelyet a Szerencsetündér sárcipője okozott.
De ne higgyétek ám, hogy véget értek az orvosjelölt kalandjai. Most jön még csak a java!
Elmúlt az éjszaka, elmúlt a következő nap; a sárcipőért csak nem jelentkezett a gazdája.
Másnap szavalóestet rendeztek a Kannike utcai kis színházban. Zsúfolásig telt a nézőtér; ott volt a Frederik-kórház orvosjelöltje is, aki már-már elfeledte az előző éjszakai kalandját. Megint felhúzta a sárcipőt, mert nem ment érte senki, s mert a nagy sárban jó szolgálatot tett. Egy új verset adtak elő a színházban. "A nagynéni pápaszeméről", amelyet ha föltesz valaki, aki nagy társaságban van, belelát az emberekbe, mint a nyitott kártyákba, még azt is meglátja, kinek-kinek mit hoz a jövő esztendő.
A vers eszméje erősen foglalkoztatta; szeretett volna egy ilyen bűvös szemüveget; amellyel, ha okosan használja, egyenest az emberek szívébe láthat. Hiszen az még érdekesebb, mint a jövendőt fürkészni; a jövőjét úgyis megtudja előbb-utóbb mindenki, mások szívébe azonban senki sem láthat.
"Ó, ha a szívébe láthatnék az első sorban ülő előkelő dámáknak és uraknak! Ha egy kis nyíláson benézhetnék a szívükbe, mint valami kis boltba, s végigmustrálhatnám annak a boltnak a portékáit! Annak a dámának ott biztosan egy fényes divatüzletet találnék a szívében; annak ott biztosan üres a boltja, de ráférne egy alapos nagytakarítás. Vannak aztán szolid boltok is. - Felsóhajtott. - Igen, én is ismertem egy szolid boltot, csakhogy abban már benn ül egy segéd, s ez annak a boltnak a legnagyobb hibája. Olyan boltok is vannak, amelyekből kikiáltanak: »Lépjen közelebb, kedves uram!« Én bizony lépnék is; ha fürge kis gondolat lehetnék, és besurranhatnék a szívekbe."
Több se kellett a sárcipőnek! Az orvosjelölt abban a szempillantásban zsugorodni kezdett, s megkezdte különös utazását az első sor közönségének szívében. Az első egy hölgy szíve volt; de az orvosjelölt az első pillanatban azt hitte, hogy egy ortopédiai intézetbe csöppent - így hívják azt az intézetet, ahol az orvosok a test hibáit, kinövéseit egyengetik ki -, méghozzá abban a szobában, ahol az eltorzult testrészek gipszmásolatait tartják. A különbség csak annyi volt, hogy az ortopédiai intézet kamrájából eltávolítják a gyógyult betegek hibás tagjainak másolatait, de ebben a kamrában örökre megőrizték őket. A jó barátnők testi és lelki kinövéseinek pontos másolatait őrizte ez a női szív.
A gondolat - a hajdani orvosjelölt - most átröppent egy másik női szívbe. Olyan volt ez a szív, mint egy szent templom; az ártatlanság fehér galambja lebegett a főoltár fölött. Áhítat fogta el, térdre akart borulni, de röpülnie kellett tovább, a harmadik szívbe. Még távolról is hallotta a tiszta templomban zengő orgonát, s úgy érezte, mintha maga is jobb emberré változott volna, méltóvá arra, hogy beléphessen a következő szentélybe, amely egy nyomorúságos padlásszobában betegen fekvő édesanyát mutatott neki. A nyitott ablakon bevetődött isten napjának fénye, bebólogattak a tetőről a faládába ültetett gyönyörű rózsák, két égszínkék tollú madár a gyermeki boldogságról énekelt, a beteg anya pedig az ég áldást kérte lányára.
Aztán egy teliaggatott mészárszéken mászott négykézláb keresztül; amerre nézett, csak húst látott, húst és semmi mást - egy köztiszteletben álló gazdag ember szíve volt, akinek a neve biztosan megtalálható az előkelő emberek címjegyzékén.
Utána a gazdag ember feleségének szívébe férkőzött be: rozzant, düledező galambdúc volt; a csúcsán a férj arcképe volt a szélkakas, az összeköttetésben volt a galambdúc ajtóival, s ahogy a szélkakas fordult, úgy nyíltak-csukódtak az ajtók.
Aztán egy tükörterembe surrant be; olyan volt, mint a rosenborgi kastély híres tükörterme, de ennek a tükrei hihetetlenül nagyítottak. A terem közepén a szív gazdájának jelentéktelen kis "én"-je ült elmélyülten, mint a dalai láma, és rajongva bámulta felnagyított tükörképét.
Átröppent a szomszéd szívbe - mintha csak egy tűdobozba került volna, hegyes tűk meredeztek minden oldalából. "Ez csak egy száraz vénkisasszony szíve lehet!" - gondolta. De tévedett: egy sokszorosan kitüntetett ifjú katona szíve volt, afféle "csupa ész és csupa szív" katonáé.
A szegény orvosjelölt szédülve röppent ki az utolsó szívből - végigjárta az első sort, ahogy kívánta. Nem tudta összeszedni a gondolatait, azt hitte, túlságosan szárnyaló képzeletének játéka volt, amit átélt.
"Uramisten! - sóhajtotta. - Úgy érzem, hajlamom van a megőrülésre! Olyan forró a testem, mintha lázas volnék, fejembe tódul a vér! - Újra felidézte előző éjszakai rettenetes helyzetét, a fejét fogva tartó vasrácsokat. - Alighanem ott szereztem a bajt - gondolta. - Orvosolnom kell, amíg nem késő. Talán a gőzfürdő jót tenne. Ha ott feküdnék a legfelső fürdőpadon..."
Végig se gondolta, már ott feküdt a gőzkamrában, a legfelső fürdőpadon, csakhogy ruhástul, még a sárcipő is a lábán volt; s az izzadó mennyezetről arcába permeteztek a forró cseppek.
- Tyű! - kiáltott fel és leugrott; futott a zuhany alá. A fürdőszolga, amikor meglátta a felöltözött embert, rémülten felordított.
Az orvosjelöltnek volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan a fülébe súgja, - Fogadásból tettem! - De amikor végre hazakeveredett, első dolga volt, hogy egy jókora hólyaghúzó tapaszt tett a nyakára meg a hátára, hogy kihúzza fejéből a tébolyt.
Másnap reggel csupa vér volt a háta; ennyi haszna volt, látjátok, a Szerencsetündér sárcipőjéből.

5. AZ ÍRNOK ÁTVÁLTOZÁSA​

A bakternek - bizonyára emlékszünk még rá - közben eszébe jutott, hogy hiszen ő az utcán találta azt a sárcipőt, amit kinn hagyott a kórházban. Érte ment hát, és elkérte, de mivel se a hadnagy, se az utca többi lakója nem ismerte el a magáénak, a derék bakter beszolgáltatta a rendőrségnek.
- Hajszálra olyan, mint az én sárcipőm! - csodálkozott el az egyik írnok, s odaállította a sárcipőt a magáé mellé. Csakugyan, szakasztott mása volt, még a legélesebb suszterszem se tudta volna őket megkülönböztetni egymástól.
- Írnok úr! - szólította meg egy altiszt, aki egy csomó irattal lépett a szobába. Az írnok megfordult, átvette az iratokat, s amikor elintézte, megint a két pár sárcipőre esett a tekintete. Most aztán már végképp belezavarodott: a jobb oldali pár-e az övé vagy a bal oldali.
- Az az enyém, amelyik sáros - döntötte el végül, pedig rosszul döntött, mert éppen a Szerencse-tündér sárcipője volt a sáros. No de néha a rendőrségen is tévedhetnek. Az írnok felhúzta a magáénak vélt sárcipőt, néhány iratot zsebre vágott, egy köteget meg a hóna alá, hogy majd otthon átolvassa és lemásolja. Hanem éppen vasárnap volt, szép, napos délelőtt, arra gondolt hát, milyen jólesne egy kis séta a Frederiksbergen. Gondolta, s már indult is.
Nem hinném, hogy akadt nála csöndesebb és szorgalmasabb fiatalember; igazán megérdemli azt a kis sétát, eleget görnyedt az asztal mellett. Elindult, mondom, ment, ment, és nem gondolt semmire, így a bűvös sárcipő nem mutathatta meg a tudományát.
A fasorban szembetalálkozott egy ismerősével, az ifjú költővel, aki elmondta neki, hogy másnap nyári utazásra indul.
- Már megint utazik? - sóhajtott fel az írnok. - Milyen boldog lehet, aki szabad! Repülhet, mint a vándormadár, mi meg ülünk a szűk kalitkában. - De abba a kalitkába tiszta búzát szórnak mindennap! - felelt a költő. - Nem kell aggodalmaskodniuk a holnap felől, s öregkorukban biztos nyugdíjat élveznek.
- Azért mégis önnek a legjobb! - mondta az írnok. - Ülni és verseket írni - lehet-e annál nagyobb élvezet? Az egész világ magasztalja; s a maga ura, az sem utolsó! Próbálná csak meg, mi az: nap mint nap az igazságszolgáltatás hétköznapi dolgaival foglalkozni.
Az ifjú költő csak a fejét rázta, az írnok is rázta, mind a ketten kitartottak a maguk véleménye mellett, aztán elköszöntek egymástól.
"Különös emberek ezek a költők! - morfondírozott magában az írnok. - Szívesen lennék magam is költői lélek, én biztosan nem olyan panaszos verseket írnék, mint a többiek! Ó, milyen csodálatos tavaszi nap, igazán poétának való! Olyan szokatlanul tiszta és üde a levegő, gyönyörűek a felhők, illatoznak a füvek, a fák. Hosszú évek óta nem éreztem mindent ilyen mélyen át!"
Ugye látjuk már, hogy közben csakugyan költő lett az írnokból? Szemre nem látszott rajta semmi változás, mert téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek: akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő; annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékezőtehetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg a szavakkal testet nem ad nekik. Ez egyedül a költők adottsága. De köznapi emberekből költővé válni mindig nagy átváltozást jelent; az írnok most ezen az átváltozáson ment át.
"Ó, isteni illat! - sóhajtott fel. - Lona néném ibolyáinak illatát idézi. Igen, kisgyermek koromban éreztem. Istenem, azóta se jutott eszembe a kedves öreg kisasszony. A Tőzsdepalota mögött lakott. A leghidegebb télben is rügyeztetett a szobájában néhány ágat, vesszőt; még ibolya is nyílott a poharában, míg én kályhán melegített rézgarast nyomtam a jégvirágos ablaküvegre, s a fölengedett kerek lyukon kinézegettem. Milyen szép kilátás nyílt az ablakából! Lenn a csatornában befagyott hajók álltak elhagyottan; egy nagyhangú varjú volt egész legénységük; amikor aztán nekiszilajodtak a tavaszi szelek, egyszerre megindult a munka: a hajósnép énekszóval, hujjogva fűrészelte szét a jeget, bekátrányozta a hajókat, és felszerelte rá a vitorlákat, aztán hajrá, repültek messze tengerekre. És én itt maradtam, s itt maradok örökre. A rendőrségen görnyedek az íróasztal mellett, s nézem, hogy váltják ki mások az útlevelüket idegen országba - ez jutott nekem. Bizony, bizony! - és mélyet sóhajtott. De egyszer csak torkán akadt a lélegzet. - Istenem, mi történt velem? Soha életemben nem éreztem, nem gondoltam ilyeneket! A tavaszi levegőtől kábult el a fejem? Jóleső, de egyszersmind félelmetes érzés! - Zsebébe nyúlt, elővett egy hivatalos iratot. - Ez majd eltereli gondolataimat - mondta, és végigfutotta az első sorokat. - »Sigbirth asszony, eredeti szomorújáték öt felvonásban« - olvasta. - Hát ez micsoda? Hiszen ez a tulajdon kezem írása! Én tragédiát írtam volna? És itt egy másik: »Ármány a sáncon, avagy a bűnhődés napja, bohózat.« Hogy került ez a zsebembe? Biztosan a zsebembe lopta valaki. Itt egy levél is... - a levelet a színházi igazgatósága írta; - nem éppen udvarias hangon: a darabokat visszautasították. - Hm, hm! - tanakodott magában az írnok, s leroskadt egy padra."
Gyorsan csapongtak a gondolatai, s a szíve puha volt, mint a vaj. Akaratlan kinyúlt a mellette bólogató virág után, és letépte: egyszerű kis százszorszép volt. Az írnok kezében elmondta mindazt, amit mi csak botanikusok előadás-sorozataitól tudhatunk meg: elbeszélte születésének történetét, mesélt a napfény csodálatos erejéről, amely széttárja a parányi szirmokat, és arra serkenti, hogy illatozzanak. Az írnok az élet harcaira gondolt, amelyek így tárják ki az érzések felé az emberi lelket. A virágnak két kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő ölelésében. - A fénynek köszönhetem szépségemet - mondta a virág. - De a lélegzetedet a levegőnek - súgta neki a költő.
Kisfiú álldogált a közelében, botjával nagyokat csapott az árok mocsaras vizébe; a cseppek felfröccsentek a zöld lombok közé, s az írnok a láthatatlan kis lények miriádjaira gondolt, a vízcsepp lakóira, amelyek magasra szöktek, önnön méreteikhez képest olyan magasságba, mintha mi, emberek, a felhők fölé repülnének egy heves forgószél szárnyán. Ahogy az írnok végiggondolta ezt és egész csodálatos átváltozását, elmosolyodott:
"Álom ez, álom! Különös, hogy milyen valóságos tud lenni az ember álma, ugyanakkor tudja, hogy csak álmodik. Bár reggel is emlékeznék az álmomra, ha majd fölébredek! Milyen furcsa izgalom ez bennem! Élesen és tisztán látok mindent, mintha ébren volnék, de tudom, ha felébredek, csupa ostobaságra emlékszem majd az álmomból - sokszor jártam már így. Olyan az a sok okos és nagyszerű dolog, amit álmában mond vagy hall az ember, mint a föld alatti csodalények aranya: cseng és ragyog, amikor megkapja az ember, de napvilágnál haszontalan kaviccsá, száraz levéllé változik. Jaj, istenem! - szakadt fel belőle egy sóhaj, s szomorúan nézte az ágról ágra szökdelő vidám énekesmadarakat. - Mennyivel boldogabbak ezek nálam! Milyen pompás lehet repülni; milyen öröm lehet szárnyakkal születni a világra! Ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy kis pacsirta legyek."
A következő pillanatban kabátja széle és ujja szárnnyá zsugorodott, ruhái tollakká változtak, sárcipője kicsiny madárlábbá; végignézett magán, és csak mosolygott. - Most már legalább biztos vagyok benne, hogy álmodom! Bár ilyen bolondos álmom még sohasem volt. - Azzal felröpült a lombok közé, és énekelni kezdett, csakhogy dalában nem volt költészet, mert a költői lélek eltűnt belőle, amikor pacsirtává változott. A Szerencse-tündér sárcipője, mint mindenki, aki alapos munkát akar végezni, egyszerre csak egy kívánságot teljesített: az írnok költői lelket kívánt magának, hát megkapta, de aztán pacsirta akart lenni, ez a kívánsága is teljesült, de az előbb kapott képessége semmivé vált.
"Tréfás dolog - mondta magában -, nappal komoly hivatalos iratokat másolok a rendőrségen, éjjel álmomban pedig pacsirta képében röpködhetek a Frederiksberg parkjában - lehetne róla írni egy népszerű vígjátékot."
Leröppent a fű közé, forgatta a fejét erre, arra, megkopogtatta csőrével a hajladozó fűszálakat - úgy magaslottak fölfelé, mint Észak-Afrika sudár pálmafái.
A következő szempillantásban vaksötét éjszaka vette körül; mintha valami óriás fekete leplet dobtak volna rá. Pedig csak egy kikötőnegyedbeli gyerek csapta le a sapkájával; óvatosan alája nyúlt, s elkapta az írnok szárnyát. A szegény írnok ijedségében csipogva felkiáltott: - Arcátlan kölyök! Nem tudod, hogy én rendőrségi írnok vagyok? - Hanem a fiú csak ennyit értett a kiabálásból: - Csip, csip - és rákoppintott a madár csőrére, s már vitte is.
A fasorban két iskolás gyerekkel találkozott; a művelt, előkelő osztályból valók voltak, azaz hogy ha az eszük szerint osztályoznák az embereket, ők volnának a legutolsók az iskolában. Ez a két fiú nyolc garasért megvette a pacsirtát, s a rendőrségi írnok visszakerült Koppenhágába, a Gottersgade egyik házába.
"Szerencse, hogy csak álom az egész - mondta magában az írnok -, különben most dühbe gurulnék! Az előbb költő voltam, most pacsirta vagyok. Biztosan a csapongó költői lélek változtatott madárrá. Elég szomorú dolog kismadárnak lenni, különösen haszontalan gyerekek kezében. Vajon mi lesz a sorsom?"
A két fiú nagyon szép, előkelően berendezett szobába vitte, egy mosolygós kövér hölgy elé. A hölgy azonban egy cseppet sem volt elragadtatva tőle, hogy - amint mondta - ilyen egyszerű mezei madár került a házba, de azért elhatározta, hogy egy napra megtűri. A gyerekek az ablakban álló üres kalitkába tették a pacsirtát.
- Talán majd Pepi örül neki - mondta a kövér hölgy, s gyöngéden rámosolygott a nagy, zöld tollú papagájra, amely gőgösen ringatózott díszes rézkalitkája lengő gyűrűjén. - Pepinek épp ma van a születésnapja - tette hozzá együgyűn -, s az egyszerű kis mezei madár szeretne gratulálni neki.
Pepi azonban ügyet se vetett a köszöntőre, tovább himbálózott roppant előkelően; annál hangosabban kezdett énekelni az a szép kis kanári, amelyet előző évben hoztak ide meleg, illatos hazájából.
- Ó, te nagyhangú! - kiáltott rá a hölgy, s egy fehér zsebkendővel leborította a kanári kalitkáját.
- Csip! - csipogta panaszosan a kanári. - Micsoda hófúvás! - És fájdalmas sóhajjal elhallgatott. Az írnok, vagy amint a hölgy mondta, az egyszerű mezei madár kalitkába került, a kanári szomszédja lett, nem messze tőlük a papagáj gőgösködött. Pepi csak egy mondatot tudott elrecsegni az emberek nyelvén, azt is elég mulatságosan:
- Legyünk végre emberek! - A többi, amit rikoltozott, éppoly érthetetlen volt az emberi fülnek, mint a kanári éneke, persze nem az írnok fülének, hiszen az most maga is madár volt, és tisztán értette a madárbeszédet.
- Örökzöld pálmák, virágzó mandulafák közt röpködtem! - énekelte a kanári. - Pompás virágok fölött szálltam el testvéreimmel, át a sima tükrű tavon, amelynek medrében vízinövények ringatóztak. Láttam papagájokat is, szép tarka tolluk volt, és hosszú, vidám történeteket meséltek.
- Azok vadmadarak voltak - oktatta ki a papagáj. - Műveletlenek. Legyünk végre emberek! Te mért nem nevetsz? A kövér hölgy mindig nevet rajta, s nevetnek a vendégei is, neked se esik le a koronád. Öreg hiba, ha valakinek nincs humorérzéke! Legyünk végre emberek!
- Emlékszel-e még a virágzó fák alatt kifeszített sátrakra meg a szép lányokra, akik táncoltak előttük? Meg az édes gyümölcsökre s az erdei füvek üdítő nedveire?
- Emlékszem - felelte egykedvűen a papagáj -, de itt sokkal jobban megy a dolgom. Finom csemegéket kapok, és úgy bánnak velem, mint családtaggal; tudom, hogy okos teremtés vagyok - kívánhatnék-e többet? Legyünk végre emberek! Te, ahogy az emberek mondják, költői lélek vagy, én viszont sokoldalú tudású és jó humorú fickó vagyok; te lángész vagy, de meggondolatlan, felröppensz a természet legmagasabb hangjáig, aztán leborítanak egy zsebkendővel. Velem ezt nem mernék megtenni, nem ám, mert én sokkal több pénzükbe kerültem! A csőrömmel tekintélyt vívtam ki magamnak, s a jó humorommal mindenkit megnevettetek. Legyünk végre emberek!
- Napsugaras, viruló hazám! - kezdett magasztaló énekbe a kanári. - Hadd éneklem sötétzöld fáidat, sima tengeröbleidet, ahol lehajló ágak csókolgatják a tiszta víztükröt, s ragyogó ruhájú testvérkéim torkán kiárad a boldogság; hadd éneklem tájaidat, ahol "a sivatag eleven forrásai", a csodálatos kaktuszok nőnek...
- Ugyan, hagyd már ezt a siránkozást! - reccsent rá a papagáj. - Halljunk inkább valami mulatságosat! A nevetés a legmagasabb szellemi tevékenység. Láttál-e már kutyát vagy lovat nevetni? Azok csak sírni tudnak - a nevetés tudománya egyedül az embernek adatott meg. Hahaha! - harsogta Pepi, és ismert szellemességével fejezte be: - Legyünk végre emberek!
- Szegény, szürke kis dán madár! - szánakozott a kanári a pacsirtán. - Hát téged is foglyul ejtettek! Odakinn az erdőn, ahol éltél, most biztosan hideg van, de ott a szabadság. Repülj! A kalitkád felső ajtaját nyitva felejtették. Repülj, repülj!
Az írnoknak nem kellett sok biztatás, egy szárnysuhintás, s már kinn is volt a kalitkából. De abban a pillanatban megnyikordult a szomszéd szoba félig nyitott ajtaja, egy villogó zöld szempár jelent meg a résben, s beóvakodott a macska. Üldözőbe vette a pacsirtát. A kanári veszettül röpködött a kalitkájában, s a papagáj a szárnyát csapkodta és rikoltozott:
- Legyünk végre emberek!
A szegény írnok halálra rémült, kimenekült az ablakon, s szállt, szállt az utcák, házak felett. Úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie.
Az egyik szemközti ház nagyon ismerős volt neki: az írnok-pacsirta be is röppent egy nyitott ablakán. Körülnézett, hát - saját szobájában volt. Ráröppent az íróasztalára.
- Legyünk végre emberek! - mondta magában, de nem is gondolta meg mit beszél, csak a papagáj szavait ismételte. Mégis: a következő pillanatban írnok volt megint, az volt csak furcsa, hogy az íróasztal tetején ült.
"Kegyelmes isten! - sóhajtott fel. - Ugyan mért ülhettem fel az asztalra, s hogy nyomhatott el itt az álom? Milyen összevissza álom volt! És micsoda bolond históriát álmodtam!"

6. VÉGRE SZERENCSÉT HOZ A SÁRCIPŐ​

Másnap, kora reggel, amikor az írnok még ágyban nyújtózkodott, kopogtak az ajtaján. Szomszédja lépett be, egy fiatal teológus, aki ugyanazon az emeleten lakott.
- Add kölcsön, kérlek, a sárcipődet - kérte az írnokot. - Nagy a sár a kertben, de olyan melegen süt a nap, kedvem volna odalenn elszívni a pipámat. Felrántotta a sárcipőt, s lesietett a kertbe, amelynek minden dísze egy szilva- meg egy almafa volt. Koppenhága belvárosában még az ilyen csepp kerteket is igen sokra becsülik.
A teológus fel-alá sétálgatott a kertben; még csak hat órára járt, s kinn az utcán megzendült a postakocsi kürtje.
- Utazni, ó, utazni! - kiáltott fel a teológus. - Az lehet a legnagyobb öröm a világon. Leghőbb vágyam! Akkor biztosan csillapodna bennem ez a nyugtalanság. Messzire mennék, nagyon messzire! Bejárnám a csodálatos Svájcot, végigutaznám Itáliát, onnan aztán...
Szerencse, hogy a sárcipő bűvös ereje gyorsan hatott, különben nagyon is messzire került volna, ahová talán mi se tudnánk követni. A teológus utazott. Svájc szívében járt, nyolc útitárssal szoronkodva a delizsánszban. Sajgott a feje, meg-megbicsaklott a nyaka, fáradt lába megdagadt, és kegyetlenül nyomta a csizma. Félig álomban, félig ébren zötyögött a postakocsin. Jobb zsebében a hitellevelét őrizte, a balban az útlevelét, a nyakában, kis bőrzsákba varrva, néhány Lajos-aranyát rejtegette. Minduntalan azt álmodta, hogy egyik vagy másik kincsét elveszítette, ilyenkor rémülten nyitotta ki a szemét, és gyorsan egy háromszöget írt le a kezével: megtapintotta a jobb zsebét, a bal zsebét, végül a nyakában függő kis erszényt. Fönn a poggyászhálóban ernyők, botok, kalapok himbálóztak, és eltakarták a csodálatos kilátást; a teológus ki-kikandikált, s a szívéből felzengett egy dal, amit Svájcban énekelt egy költő ismerősünk, de nem nyomtatott ki:
Gyönyörű táj, csodás vidék:
a Mont Blanc ormát látom.
Ha volna pénzem is elég,
itt élném csak világom!
Fenséges, komoly és sötét volt a természet. A felhőkbe vesző ormok fenyői réti fűszálaknak tetszettek; szitálni kezdett a hó, hideg szél kerekedett.
"Brrr! - vacogott a teológus. - Csak túljutnánk már az Alpokon! Odaát nyár van, s én felvehetném a pénzt a hitellevelemre. Azért nem tudom élvezni a svájci tájat, mert folytonosan rettegnem kell a kincseimért, hogy ellopják. Csak már odaát volnék!"
Ahogy kimondta, már ott is volt az Alpok túlsó oldalán, Itália szívében, Firenze és Róma között. A Trasimeno-tó olvadt aranynak látszott a sötétkék esteli hegyek ölében; itt, ahol valamikor Hannibal megverte Flaminiust, most békés szőlőtőkék kapaszkodtak össze zöld ujjaikkal; pőre fiúcskák fekete sertéjű kondát őriztek az út menti babérfák illatos sűrűje alatt. Ó, ha híven lefesthetném ezt a tájat, felujjongana az olvasó: "Gyönyörű Itália!" De sem a teológus, sem útitársai nem lelkesedtek ilyen tűzzel.
Mérges csípésű legyek meg szúnyogok ezrei üldözték őket, hiába hessegették mirtuszágakkal, annál dühösebben csíptek, s az utasok arca csupa véres hólyag lett a csípéseiktől. Az elcsigázott lovakat, akár a dögöt, rajokban lepték a legyek, a kocsis csak néhány pillanatra könnyíthetett rajtuk, amikor leszállt a bakról és megcsutakolta őket.
Lement a nap; hirtelen fagyos hideg járta át a levegőt, megborzongatta az utasokat, de a hegyek és a felhők olyan különösen tiszta és fénylő zöldben úsztak, mint... különben menj oda magad, s nézd meg, többet ér, mint útleírást olvasni róla. Feledhetetlen látvány volt! Gyönyörködtek benne az utasok is, csakhogy - üres volt a gyomruk, a testük törődött, minden gondjuk az volt, milyen lesz az éjjeli szállás, s kapnak-e egyáltalán. Bizony, ez jobban foglalkoztatta őket, mint a csodálatos természet.
Olajfaerdőn vezetett át az út; olyanok voltak a fák, mint a bütykös törzsű hazai füzek. Magányos fogadó állt a fák sűrűjében. Toprongyos, nyomorék koldusok ütötték fel előtte tanyájukat. A legerősebbikük is úgy festett, mint az ínség legnagyobbik fia, aki most serdül férfivá; a többi vagy vak volt, kézen csúszó vagy sorvadt lábú vagy ujjatlan, kacska kezű. Rongyaik még csak fokozták testük nyomorúságát. - Eccelenza, miserabili! - könyörögtek, és esengve nyújtogatták béna tagjaikat. A fogadóné kisietett a postakocsi utasai elé; mezítláb volt, fésületlenül, piszkos ingvállban. Az ajtóknak madzag volt a kilincse, a szobák téglapadlójában nagy gödrök tátongtak, fönt a gerendák közt denevérek csapongtak, s a fülledt levegő elviselhetetlen volt.
- Terítsen inkább az istállóban - mondta az egyik utas. - Ott legalább tudja az ember, mitől van bűz.
Ablakot nyitottak, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak, de a levegőnél gyorsabban áradtak be a kiszáradt karúak nyomasztó nyögései: - Miserabili, Eccelenza!... - Az összefirkált falakon a feliratok fele la bella Itáliát, a szép Itáliát szidta.
A fogadósné felszolgálta a vacsorát: a híg levesnek bors és avas olaj volt a fűszere; ugyanilyen avas olajban úszott a saláta is. Még az állott tojás meg a sült kakastaréj volt a legjobb fogás; a bor hordóízű volt; savanyú lőre.
Éjszakára málháikkal torlaszolták el az ajtókat, az utasok őrt állítottak, hogy aludhassanak: a mi teológusunk őrködött. Rettenetes volt a szoba éjjeli levegője. Tikkasztó hőség volt, szúnyogok raja zöngött és csípett, s odakinn még álmukban is nyögtek a nyomorultak.
- Utazni csupa gyönyörűség volna - sóhajtott fel a diák -, ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok; mindig jobbat kívánok, a legjobbat kívánom, de azt már nem tudom, mit és hol érhetem el. Tulajdonképpen egy boldogító cél felé törekszem, a legboldogítóbb felé.
Ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta, teljesült hát a vágya: teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben bolyongott. - Senkit se mondj boldognak halála előtt - intenek Szolón szavai: itt is, igaznak bizonyulnak.
Minden kihűlt test a halhatatlanság titokzatos szfinxe; a fekete koporsóban fekvő szfinx némasággal felelt arra, amit az élő két nappal azelőtt leírt:
Konok halál, te néma rettenet;
temetőhantok jelzik sűrű lépted.
Jákob létrája várja lelkemet,
vagy új életre egy fűszálban ébredel?
Fájdalmad a világnak idegen -
utadat végig egymagadban róttad.
Nehéz volt a gond szegény sziveden:
majd könnyű föld takarja koporsódat.
Két alak suhant el fölötte a szobában. Ismerjük őket; a Gond-tündér volt az egyik, a Szerencse-tündér küldöttje a másik. Mindketten a halott fölé hajoltak.
- Látod? - szólalt meg a Gond. - Hát boldoggá tette sárcipőd az emberiséget?!
- Ezt az egyet, aki itt nyugszik, örök boldogsággal ajándékozta meg - felelte az Öröm, a Szerencse-tündér küldöttje.
- Nincs igazad - rázta a fejét a Gond-tündér. - Nem szólították, maga hagyta el a világot. Szelleme nem volt elég erős ahhoz, hogy felszínre hozza a mélyre rejtett kincseket. Én segítek rajta!
Azzal lehúzta a sárcipőt a halott teológus lábáról; az felocsúdott halálos álmából, s visszalépett az életbe. A Gond-tündér pedig eltűnt, mint a pára, magával vitte a bűvös sárcipőt is, biztosan a tulajdon jószágának tekintette.

​

BIZONYISTEN!​

- Hátborzongató história! - kotkodácsolta egy jérce, mégpedig a falu ellenkező végén, mint ahol a história megesett. - Hátborzongató dolog történt a tyúkólban! Nem mernék egyedül aludni ma éjjel, nem én! Milyen jó, hogy annyian gubbasztunk a rúdon! - Aztán elmondta a históriát, amely csakugyan olyan rettenetes volt, hogy a tyúkoknak minden tolla szála az égnek meredt, a kakasnak meg lefittyedt a taraja. Bizonyisten!
De kezdjük az elején a históriát, amely a falu túlsó végén, egy másik tyúkólban esett meg.
Leáldozott a nap, s a tyúkok sorra fölrepültek az ülőre. Egy kurta lábú fehér tyúkocska annak rendje és módja szerint elhelyezte tojását a szalmában, igazán semmi kifogást se lehetne ellene emelni. Aztán nyugodtan felröppent az ülőre, csőrével megigazgatta a tollait, s közben kihullott egy fehér pihetolla.
- Ni, hogy száll! - mutatott utána: - Nem baj! Minél többet elhullatok, annál szebb leszek!
Tréfából mondta persze, mert ő volt a legmókásabb tyúkocska az ólban, máskülönben, mondom, nem vethettek semmit a szemére. Hát így tréfálkozott, aztán elbóbiskolt.
Sötétség ereszkedett mindenre, a tyúkok összebújtak az ülőn, hanem a fehér tyúkocska szomszédasszonyának nem jött álom a szemére. Hallotta is meg nem is a fehér tyúk megjegyzését; ez a legokosabb, ha békén akarunk élni ezen a világon. Végül is elmondta a szomszédjának, mi nyomja a begyét:
- Hallottad, mit mondtak itt az előbb? Van itt egy szemérmetlen teremtés - nem akarom nevén nevezni -, az megkopasztja magát, hogy szebb legyen! Én rá se néznék, ha kakas volnék!
Hanem az ól tetején ott üldögélt a bagoly az urával meg a kisbaglyokkal; ennek a népségnek jó füle van, értették is minden szavát a tyúknak. De csak forgatták bagolyszemüket, az anya csapkodott a szárnyaival, és rendreutasította az urát:
- Mit fülelsz! Persze már mindent hallottál, amit odalenn beszélnek! Én is hallottam, bánom is eléggé; sok mindent meg kell hallanunk, amíg kihullik a tollunk! Van itt egy tyúk, az annyira kivetkőzött magából, hogy kitépdesi a tollait, úgy illegeti magát a kakasnak!
- Prenez garde aux enfants!* - intett franciául az apabagoly. - Csak ne a gyerekek előtt!
- Bizony, én elmondom a szomszéd bagolyasszonyságnak! Tőle sok függ a társaságban! - S az anyabagoly elrepült.
- Hu-hu! Hu-hu! - kiáltott be aztán a szomszédasszonyával együtt a galambdúcba. - Hallottátok? Hallottátok? Hu-hu! Van itt egy elvetemült tyúk, aki a kakas kedvéért valamennyi tollát kitépte! Bizony megfagy, ha eddig még meg nem fagyott! Hu-hu!
- Hol? Hol? - dugták ki a fejüket a galambok.
- A szomszéd udvarban! Elhihetitek, tulajdon szememmel láttam! Nem is illene elmondanom, de hát megtörtént! Bizonyisten!
- Igaz lehet! Igaz lehet! - mondták izgatottan a galambok, aztán leturbékoltak a maguk udvarára:
- Hallottátok? Van itt egy tyúk, de az is lehet, hogy kettő, akik minden tollukat kitépdesték, hogy kitűnjenek a többiek közül, s így tereljék magukra a kakas figyelmét. Veszedelmes játék, mert megfázhatnak, forrólázat kaphatnak, s végük. Bele is haltak mind a ketten! Bizonyisten!
- Talpra! Talpra! - kiáltott ébresztőt a kakas, és fölröppent a palánkra. Álmos volt még nagyon, de annál hangosabban kukorékolta: - Három tyúk belehalt szerelmi bánatába! Reménytelenül imádtak egy kakast. Hogy végezzenek magukkal, kitépték minden tollukat. Bizony, csúnya história, nem is tartom meg magamnak. Adjátok tovább!
- Adjátok tovább! - cincogták a denevérek, kotkodácsolták a tyúkok, kukorékolták a kakasok: - Adjátok tovább!
S röpült a szörnyű hír tyúkóltól tyúkólig, alvégről a felvégig, míg végre visszakerült oda, ahonnan szárnyra kelt.
- Öt tyúk - így mondták - minden tollát lefosztotta; meg akarták mutatni egymásnak, melyik soványodott le jobban reménytelen szerelmében. Aztán véresre csípték-vágták egymást, míg csak össze nem rogytak, családjuk szégyenére, gazdájuk kárára! Bizonyisten!
Az a mókás kedvű tyúkocska, aki azt a kis fehér pihetollat elhullatta, persze nem ismert rá tulajdon személyére, amikor a szörnyűséges história a fülébe jutott. Kifogástalan erényű tyúk volt, hát így szólt:
- Mélységesen megvetem az efféle kacér tyúkokat! Fájdalom, elég sokan vannak. Az ilyesmit persze nem kell szótlanul tűrni, én magam fogom szellőztetni az újságokban, hadd járja be a híre az egész országot! Megérdemlik az efféle tyúkok, családjukkal együtt!
Bele is került az újságokba, olvashatta mindenki.
Úgy ám, egy pihéből könnyen lehet öt tyúk! Bizonyisten!

​

​

​

​

ÖTEN EGY HÜVELYBŐL​

Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.
- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!
Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a hüvely is.
- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából igazuk is volt.
Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.
- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.
- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a legkisebbik. - No, hamarosan elválik!
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.
- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.
- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt a többiek szeme elől.
- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.
És ő is eltűnt.
- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a természet nem feledkezett meg róla.
- Lesz, ami lesz!
Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló esztendeje nyomta már az ágyat.
- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.
De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja munkában volt.
Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és kinyitotta.
- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan hogy kerülhetett ide a magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.
És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát, aztán munkába ment.
- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.
- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét. Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.
- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.
De lássuk, mire vitte a többi borsószem!
Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: "Fogjon meg, aki tud!" - az ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.
A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit a világnak.
A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.
- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a legérdemesebb.
A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.
A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága; végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni benne.
- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt igaza.

[SIZE=large][/SIZE]

[SIZE=large]A vitéz szabólegény[/SIZE]​

​

[SIZE=13pt]Egyszer volt, hol nem volt,[/SIZE][SIZE=13pt] hetedhét országon is túl volt egy király. Ennek a királynak két olyan kertje volt, amelyik csupa selyemfüvet termett. Egyszer eszibe jut a királynak, hogy lekaszáltatja a füvet, hadd egyenek a lovai selyemszénát. Egy serek kaszást hívat, s parancsolja nekik, hogy menjenek a kertbe, s a füvet kaszálják le.[/SIZE]
[SIZE=small]Előáll a kaszások közül a legbátrabb beszédű, s azt mondja a királynak:[/SIZE]
- Felséges királyom, ha karóba húzatod a fejünket, úgy sem kaszáljuk le a selyemfüvet, mert az egyik kertben három óriás lakik, a másikban meg három medve, s azokkal nemhogy mi, de még a felséged katonái sem bírnának, halál fiai lennénk, amint a fűbe vágnánk a kaszánkat.
[SIZE=small]Éppen akkor vetődött az udvarba egy vándor szabólegény, hallja, hogy mit beszélnek a kaszások, s mindjárt ajánlkozik a királynak:[/SIZE]
- Felséges királyom, csak bízza rám, én elpusztítom az óriásokat is, a medvéket is.
- No, hallod-e - mondja a király -, nem nézem ki belőled ezt a nagy vitézséget, hanem ha csakugyan embere lesz annak, amit mondasz, neked adom a fele királyságomat.
Egyszeribe kezet csapnak, s a szabólegény csak annyit kíván a királytól, hogy adjon neki egy nyulat, egy darab túrót meg egy vérrel telt hólyagot.
[SIZE=small]No, ez ugyan nem volt nagy kívánság. Mindjárt hoztak a vadaskertből egy nyulat, a kamrából túrót, egy nagy disznóhólyagot pedig megtöltöttek vérrel. Hátramegy ezekkel a legény a kertbe, abba, amelyikben az óriások tanyáztak, s hát éppen sétálnak az óriások nagy urasan, hátratett kézzel, a puha selyemfűben. Odamegy a szabólegény, megbillenti a kalapját, köszön az óriásoknak, azok csak úgy foghegyről fogadják, s odaszólnak neki:[/SIZE]
- Mit keresel itt, te emberiznik?
- Nézem a füvet, hogy le lehet-e már kaszálni.
- Majd lekaszálom én veled - mondotta a legöregebb óriás -, csak várj egy kicsit!
- Nono, kend is várjon egy kicsit - mondotta a legény -, majd meglátjuk ki tud többet.
[SIZE=small]Nagyot kacagtak az óriások, de akkorát kacagtak, hogy a kacagásuk még a föld alatt is hallatszott. Mikor jól kikacagták magukat, azt mondja a legfiatalabb óriás:[/SIZE]
- No, hát gyere, próbáljuk meg, fussunk versenyt.
- Én nem bánom - mondta a szabólegény -, hát csak futamodj meg.
[SIZE=small]Megfutamodik az óriás, de abban a pillanatban a szabólegény elereszti a nyulat, s utána kiált az óriásnak:[/SIZE]
- Hát ez is futás?! Hiszen az öcsém is jobban fut, mint te! - s csakugyan, a nyúl egy szempillantásra úgy elhagyta az óriást, mintha ott se lett volna. A legénnyel nem is futott versenyt, meg sem próbálta.
[SIZE=small]Akkor meg a középső óriás állott elő, egy nagy követ vett a kezébe, azt darabokra tördelte, s mind egy falásig megette.- Ezt csináld utánam, öcsém - mondta a szabólegénynek.- Ó, ez semmi - hetykélkedett a szabólegény. Rátette a túróját a kőre, aztán elkezdte nyomkodni, s mutatta az óriásoknak:- Lássátok-e, én még elvet is facsarok a kőből.- Hm, ez csak ugyan erős legény - mondotta az öreg óriás, a másik kettőnek -, csak legyünk vele jó barátságban.[/SIZE]
[SIZE=small]Nem is próbáltak vele többet, hanem éjszakára ott marasztalták a házuknál, jó vacsorát adtak neki, aztán ágyat vetettek, hadd feküdjék le. A szabólegény azonban élt a gyanúperrel, gondolta, hogy ha elalszik, ezek az óriások majd elpusztítják. Nem feküdt le hát az ágyba, hanem maga helyett egy taplós csutakot fektetett az ágyba, a párnára meg a vérrel telt hólyagot, ő maga pedig lefeküdt az ágy alá.[/SIZE]
[SIZE=small]Hát csakugyan, éjféltájban jön az öreg óriás egy karddal, s úgy odavágott a hólyaghoz, hogy egyszeribe szeme közé loccsant a vér. Azzal kiment a társaihoz, mutatta nagy örömmel a véres kardot. Most már nincs mitől tartsanak, megölte a legényt. Az óriások mindjárt le is feküdtek, el is aludtak, de éppen csak ezt várta a vitéz szabólegény, mind a három óriásnak lenyisszentette a nyakát, kardra szúrta a három fejet, s úgy vitte reggel a királyhoz.- Na, fiam - örvendezett a király -, te igazán vitéz ember vagy. Most csak pusztítsd el a három medvét is, aztán tied a fele királyságom. Kell-e valami?- Nem kell egyéb, felséges királyom, csak egy hordó bor, azt vitesse ki a medvés kertbe, a többi az én dolgom.[/SIZE]
[SIZE=small]Viszik a hordót a kertbe, s amint az emberek eltávolodtak, a szabólegény leütötte a hordó tetejét, azután meghúzódott egy fa mögé, s úgy leste, várta a medvéket. Na, nemsokára elé is cammogtak azok, nekidőltek a hordónak, mind egy cseppedős cseppig megitták a bort, de meg is részegedtek attól úgy, hogy abban a helyben felfordultak, s meg sem tudtak mozdulni. Akkor a szabólegény szépen odasétált, az óriások kardjával a medvéknek is levágta a fejét, mind a három fejet a kard hegyére szúrta, s vitte a királynak nagy diadallal.- Megöltem a medvéket is, felséges királyom.De bezzeg megrökönyödött a király. Most már mit csináljon? [/SIZE]


[SIZE=13pt]Odaadja ennek a hitvány szabólegénynek a fele királyságát? Erősen megbánta az ígéretét, s ugyancsak törte a fejét, [/SIZE] hogy s mint tudjon megszabadulni a szabólegénytől. Gondolt ide, gondolt oda, s azt mondta a szabólegénynek:
- [SIZE=13pt]No, te legény, a fele királyságomat megnyerted, de addig mégsem adom kezedre amíg az anyósomat a pokolból vissza nem hozod.[/SIZE]
- [SIZE=small]Ne féljen, felséges királyom, visszahozom én, csak adjon nekem egy bivaly-szekeret, s arra a szekérre tétessen egy nagy hordó vizet.[/SIZE]


[SIZE=13pt]Hiszen adott neki a király jó szívvel szekeret, adott volna nem egyet, százat is, csak menjen el a pokolba, mert abban reménykedett, hogy ha az ördögök szerte nem szaggatják, majd elpusztítja az anyósa szertelen sok beszédével.[/SIZE]
[SIZE=small]Elmegy a legény, megérkezik a pokol kapujához, ott az ostorával elkezd szörnyen rittyegtetni, pattogtatni. Szalad is mindjárt egy ördög nagy lelkendezve, s kérdi:[/SIZE]
- Hé, legény, mit rittyegtetsz itt? Minek jöttél ide?
- Annak, hogy adjátok ide a király anyósát, hadd viszem haza.
- Olyan nincs! - pattogott az ördög.
- Bizony, ha nem adjátok ide, tudd meg, hogy ebben a hordóban szentelt víz van, mindjárt megszentelem vele ezt a helyet, s templomot építek ide.
[SIZE=small]Hej, megijedt az ördög, szaladott be a pokolba, s jelentette Plutónak, hogy mit akar egy legény. De megijedt Plútó is, megijedtek az ördögök mind, s eszük nélkül vitték ki a király anyósát a pokolból, felültették a szekérre, hadd vigye a legény.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Na, haza is vitte a vitéz szabólegény a király anyósát. A szegény király már [/SIZE] nagy örömben volt, hogy a legény odapusztult a pokolban, nem kell vele megosztani a királyságát. De bezzeg elmúlt az öröme, mikor meglátta az anyósát! Úgy megijedt, hogy meg sem várta, míg az anyósa feljött a palotába, elszaladt, mintha a szemét vették volna ki, s a világ végéig meg sem állott. A népek csak várták, várták, hogy jön-e haza a király, nem-e, de bizony eltelt egy hét, eltelt kettő, eltelt több is, s a király csak nem jött vissza.

[SIZE=13pt]Egyszer aztán megunták a várakozást, összecsődült az egész ország a király városában, s a vitéz szabólegényt kikiáltották királynak.[/SIZE]
[SIZE=13pt]Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.[/SIZE]

​

[SIZE=large][/SIZE]

Mese a szeretetről a tükörről és a szépségről​

Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme:
Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
-Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott, érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán
járt a hír a Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül, tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött.
Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött.
Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elő tükör képes megmutatni a valóságot.

 

Az égig érő fa


Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsúlt is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsúlt, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:

- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!

De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben! - mondotta a királykisasszony.

Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:

- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.

Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.

- Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek.

Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.

Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!

Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!

Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.

- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!

Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:

- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.

A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.

- Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az előbb mondott.

- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök királykisasszony nélkül.

Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:

- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?

- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.

De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!

Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd! Azt mondta hát a kondásfiúnak:

- Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.

János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!

János, János, térülj vissza! - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!

Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.

Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.

- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.

Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.

- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár?!

Mondá János:

- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!

- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.

Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:

- Hát ez az emberizink mit keres itt?

- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.

- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.

Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.

Hiszen ez könnyű dolog! - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:

- Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.

Egyszer csak megszólal a ló:

- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.

- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.

- Égő parazsat, fiam, de sokat.

- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.

- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt. - mondotta a ló.

Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:

- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!

Mondá a ló:

- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.

Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.

Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:

- Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!

Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serdülni az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát.

- Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!

Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.

- No, te emberizink - mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!

- Ne ölj meg, hagyd meg az életemet - könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!

- Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa bort a bűneidért!

Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:

- Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.

Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:

- Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!

Mondá a sárkány:

- Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.

Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: lábam ide, nem oda! - s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.

De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.

- Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.

Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:

- Hát aztán hová s merre, édes lovam?

- Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, a nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.

Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.

- No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.

Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nem hiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.

- No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.

Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.

- Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta.

- Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.

- Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.

- Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.

Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.

- Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!

Azt mondá Jánoska:

- De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.

Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.

Mit csináljak? mit csináljak? - tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:

- Min szomorkodol, kicsi gazdám?

Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.

- Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!

No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.

- Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló.

Behunyták.

- Most nyissátok ki!

Kinyitották.

Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.
Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.

Aki nem hiszi, járjon utána.

 

A deszkavári királyfi
​

Hol volt, hol nem volt, én úgy hallottam, hogy Szittyaországában volt, volt egy király, s annak egy szép kicsi fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjaira bízta, mert a királyné nem élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De hogy szavamat össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában meghalt a királynő, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is, annak is árván maradt a kiscsikaja.

A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi, amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta, ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s a kedves kiscsikajának az árvaságát. Hej, de még akkor is sírt sokat, mikor az édesapja elment a háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradott a rengeteg nagy palotában. Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét, hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király is elesik a háborúban, s akkor majd megtéteti magát királynak. Arra határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.

A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.

Amint így sirdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:

- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, s menjünk innét, amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem is!

A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán megállott Dániel előtt, s mondta neki:

- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám! Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugratott a palota kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.

Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta Dánielnek:

- No, édes kicsi gazdám, én most téged itthagylak. Fogadd meg, amit mondok, s akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold:

- Nem tudom.

Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban, s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta:

- Nem tudom.

Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kisfiúcska, aki minden kérdésre azt válaszolja:

- Nem tudom.

A király egyszeriben megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába. Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába kérdezte:

- Ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám? - Dániel minden kérdésre csak azt válaszolta:

- Nem tudom.

Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A főszakács mellé adta inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani ezt a fiút, akármit csinál.

Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az udvarbeliek mind elmentek a templomba, csak Dániel maradott otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.

Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön haza a főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem merte bántani a fiút, csak azt kérdezte:

- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?

Felelte Dániel:

- Nem tudom.

Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.

Dániel, akarom mondani, Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában még ezután, hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.

Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak Dániel maradt honn, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a foga.

Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem elejébe toppant a lovacskája, s megkérdezi:

- Hogy vagy, kicsi gazdám?

Mondta Dániel:

- Hál istennek, jól, édes lovam.

- No, csak vigyázz magadra - mondá a csikó -, meg ne feledkezzél magadról, mindenre azt válaszold ezután is: Nem tudom.

Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogy ha valamire szüksége van, ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Dánielnek most éppen nem volt semmire szüksége, de kíváncsiságból megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta, aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetaposott, összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradott a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az istállóba, ottan elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha hazajönnek a templomból, megtépázzák.

A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt semmit.

Jön haza a főkertész, s látja a rettentő nagy pusztulást, felordítja az udvart, keresi Dánielt, tűvé teszi az udvart, aztán megtalálja a jászol alatt, kihúzza onnét, s akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:

- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek!

Úgy-ahogy visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a király azt mondta:

- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.

Következő vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos dolgot.

Hát csakugyan történt is. Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elétoppant egy ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.

Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s úgy összerúgatta a virágoskertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínben.

A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit. Jönnek haza az udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást, ordít torkaszakadtából:

- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elé, te akasz

De bezzeg nem jött elé Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem mikor ütni akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az ablakból:

- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!

Harmadik vasárnap ugyanez történt, csak most az aranyszőrű paripával rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet széjjelrúgta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt, s megcsókolta.

Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál. Azt mondja egyszer a király:

- Na, édes lányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez is mehetnétek.

Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarába mindenféle hercegek s királyfiak, hadd válasszon közülök a három leánya.

Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy belepték az udvart. A két idősebb kisasszony első nap választott magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.

- Jól van - mondá a király -, ha neked nem tetszenek a hercegek, királyfiak, jöjjön ide minden legény, akinek tetszik, s válassz azok közül magadnak szíved szerint valót.

Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendből, de a kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott meg a szeme.

Eléhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem volt közöttük, de a királykisasszony rájuk se nézett.

- Van-e még valaki az udvaromban?! - kiáltott a király nagy haraggal.

Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.

- Hát hívjátok elé!

Egyszeriben eléhívatták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s mondta nagy örömmel:

- Ezt választottam uramnak, édesapám!

Ámult-bámult minden ember, a király pedig erősen szégyenlette a dolgot. De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskette a kicsi királykisasszonyt Dániellel.

Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult egyet a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek között. Lement az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen fel a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a mennyasszonyával. Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:

- Nem tudom.

Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert az egész família erősen szégyenlette ezt az atyafiságot.

Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s hívják Dánielt is.

- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni!

Mondta Dániel:

- Nem tudom.

De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe toppan a rézszőrű paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé. Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak vele. Azt hitték, hogy valamelyik külsőországbeli királyfi. Hívták, hogy forduljon meg, s menjen velük vadászni.

- Nem megyek - mondá Dániel -, mert éppen vadászatról jövök.

S hát csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.

Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik ezt a vadkacsát.

- Én szívesen - mondá Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a mátkagyűrűtöket.

Gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt csináltatnak.

Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán visszafordultak, és elébb megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.

Mondá Dániel:

- Én a deszkavári királyfi vagyok.

Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire sógorai hazaértek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.

Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:

- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?

Felelt Dániel:

- Nem tudom.

- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán fölmentek a palotába, s eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany vadkacsát lőttek.

Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de ő most is visszamaradt. Hanem, ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.

Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már visszatérőben volt, s egy aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.

Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő azt mondta:

- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyűrűmet a homlokotokra süssem.

A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az arany-szarvassal. Gondolták, szépen befésülik hajukat a homlokukra, soha senki meg nem tudja, milyen nagy gyalázat érte őket.

Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait, akik nagy hetykén köszöntötték:

- Na, Nemtudomka, miért nem jövél velünk, látod-e, most megint mit lőttünk?

- Nem tudom - mondá Dániel.

- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen eszed, s ami volt is, mind elveszett.

Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két veje van, de sajgott is egy kicsit a harmadik veje miatt. Hej-haj, ha az is olyan derék, ügyes ember volna!

Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is Dánielt, de ő csak azt mondta:

- Nem tudom.

- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s elvágtattak, mint a sebes szél. De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszőrű paripa az aranygúnyával, s elvágtatott ő is sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.

Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:

- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszőrű paripán jár!

Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.

- Jól van - mondá Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy a hátatokra akasztófát süssek.

Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak belé, s azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s mintha semmi nem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.

Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta az ő híres vadász sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s kérdezték Dánielt csúfondáros hangon:

- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod, mit lőttünk?

- Nem tudom - mondá Dániel.

Volt nagy vigasság fent a palotában, Dániel pedig üldögélt a feleségével a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy többet is tud annál a két szónál.

De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen, minden szóra azt mondta:

- Nem tudom.

Hát - amint mondám - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.

- Jó estét, kicsi gazdám - köszöntötte a lovacska -, jól megtartottad eddig a próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az Isten!

- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.

- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes gazdám. Az édesapád a háborúba veszett, s a gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az országot, ő most a király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen, kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok neked három tarisznyát. Az egyikből annyi puskapor, golyóbis jön ki, amennyi csak kell. A másikból annyi katona, mint amennyit kívánsz. A harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez órától fogvást melletted maradok, s holnap együtt megyünk a háborúba.

Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában. Megjött az üzenet az udvarmesterből lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen által nem adják neki az országot, nem hagy élő lelket.

Felkészülődött az öreg király s a két idősebb veje. Dánielnek nem is szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve visszajöttek. Hírmondónak is alig maradt a seregből.

Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-rítak az asszonynépek, de legfőképpen Dániel felesége:

- Istenem, Istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!

Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek nagy erős kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a boldogtalannak éppen most fakad olyan virágos kedve, amikor mindenki szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jó kedvét, hadonászott, verte a mellét, fenyegetőzött, mintha azt mondta volna:

- Hej, ilyen-olyan teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad belőle!

Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a sógorok Dánielhez:

- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a háborúba!

De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esős idő, megrázta a fejét nagy búsan, s mondta:

- Nem tudom.

Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel elé toppant a lovacskája, s mondá neki:

- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz ezután szíved szerint, amennyit akarsz.

Haj, Istenem, ez volt az öröm! Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta, s mondta:

- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!

Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől. Nyakába vette a három tarisznyát, felpattant kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város végén elévette az első tarisznyát, kifordította, s hát uramteremtőm, annyi katona omlott ki belőle, hogy a föld megrengett alattuk, s az ég elfeketedett.

Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével, szaladott szembe vele az apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király! Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelenté:

- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a segítségedre jöttem.

Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.

Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, s azzal visszament az apósához, s jelentette:

- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.

Örvendezett az öreg király, de meg is ijedt mindjárt, mert észrevette, hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt mondta:

- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből egy darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.

Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába, maradjon ott, fiának fogadja, reá hagyja a királyságot, de Dániel megköszönte szépen, azt mondta: nem kíván ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy eltűnt seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék hazaértek, otthon volt már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a feleségének erősen a lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon mindent a maga mentire.

Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradott kicsi seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de bezzeg bosszantották a sógorai:

- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy vitézkedtél tegnap este!

Dániel most sem mondott egyebet:

- Nem tudom.

De aztán csak eltűnt a palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.

A felesége mintha semmiről sem tudna semmit, kinéz az ablakon, összecsapja a két kezét.

- Jaj, Uram, Jézus, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!

Lett nagy ijedtség a palotában. Mit csináljanak, merre forduljanak?

Mondja Dániel felesége:

- Küldje le, édesapám az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy mit akarnak, hátha nem is ellenség.

Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina mint a miskolci kocsonya, s kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.

Mondá Dániel:

- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki!

Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott. Mit volt mit tenni, le kellett, hogy menjen, s hát ahogy lement, leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt, s mondá:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, nézz meg jól, ismersz-e?

- Hogyne ismernélek - mondá a király -, te vagy az a vitéz deszkavári királyfi, aki az ellenségtől megszabadítád az országomat.

Azzal megfogta a Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:

- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!

No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:

- Édes uram, lelkem, uram, drága Nemtudomkám!

Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az, akinek a gyűrűjöket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra, s akasztófát a hátukra. Nem akarták elhinni, hogy ez a vitéz legyen Nemtudomka.

- No, ha nem hiszitek - mondá Dániel -, mindjárt bebizonyítom.

Elévette a két gyűrűt.

- Kié ez a két gyűrű?

- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.

- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jel van a homlokotokon!

Meg kellett, hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.

- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok, megbizonyítom a hátatokkal.

Hiszen semhogy ez a gyalázat érje, inkább elhitték, hogy ez a dali szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyira csúfoltak.

Az öreg király nem kívánta, hogy elémutassa az inget, anélkül is egyszeribe átaladta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa volt Dánielnek, s hol az apósa, hol az apja országában lakott.

Még ma is él, ha meg nem halt.