Míg a halál el nem választ? – Átjáróház Az Átjáróház az a fantasy romkom, amire már régóta vágytunk. Madarász Isti második mozifilmje vicces, elbűvölő (a cuki és a varázslatos értelemben is) és izgalmas, remek színészi alakításokkal teli Rujder Vivientől Kulka Jánosig. Madarász Isti az a magyar rendező, aki őszintén rajong a filmekért (ki más nyilvánítana köszönetet a stáblista végén a kedvenc művészeinek?), a történeteit szívvel-lélekkel meséli, és ahogy azt az első mozifilmje, a Hurok is bizonyítja, igazán kísérletezőkedvű alkotó. Pontosan ez tükröződik a legújabb, Átjáróház című filmjén is, ami hasonlóan ambiciózus, ám ha lehet, még ötletesebb és frissebb, mint elődje. Bár a hazai közönségfilmek nagy részét a (romantikus) vígjátékok adják, a magyar kínálatból már régóta hiányzott valami, ami túllép az átlagos tucatsztorikon és valóban különleges: Madarász Isti fantasy romkomja pedig éppen ezt az űrt tölti be. Az Átjáróház ötvözi az Amélie csodálatos élete fantasztikus világképét és mágikus realizmusát egy kis Éjszaka a múzeumban-nal, ehhez jön meg pár horrorelem Veres Attila, a forgatókönyvíró (és horrorkönyvek szerzője) jóvoltából. Az egészet pedig a szereplőgárda teszi igazán teljessé. Őszinte leszek, a női főszereplő, Rujder Vivien számomra eddig egyáltalán nem volt szimpatikus, színésznőként sem sikerült meggyőznie. Az Átjáróház Ágijaként viszont olyan elbűvölő, bájos és cuki, hogy én is kénytelen voltam beállni a rajongói sorába. Ági éppolyan esetlen, mint amennyire Krisztián szerencsétlen, amin valljuk b,e a jófiús frizurája sem segít (bár tény, hogy Bárnai Péternek sikerül megragadnia a „kedves srác”-skála valóban pozitív, kicsit sem toxikus és annál jólelkűbb oldalát). De éppen ezért, meg persze a kitartásuk és rendíthetetlen lelkesedésük miatt (amit Krisztián ragaszt át először Ágira, majd ketten a nézőre) olyan szerethetőek: már születésükkor vonzották a bajt, a balesetek pedig felnőttként sem kerülik el őket. És ez az, ami végső soron rákényszeríti őket arra, hogy a megismerkedésük után minden egyes estét együtt töltsék – Ági ugyanis „bentlakóként” érkezik a hullaházba, ahol Krisztián éjjeliőrként dolgozik. De mint Larry Daley, ő sem egy egyszerű éjszakai portás: ahogy a múzeumi kiállítási tárgyak, úgy a halottak is életre kelnek, mikor mindenki más alszik. Krisztiánnak pedig az a feladata, hogy Szellemekkel suttogó-módjára átsegítse őket a túlvilágra úgy, hogy nappal megoldja a befejezetlen ügyeiket, be nem teljesült kívánságaikat, ezáltal elég könnyűvé téve a szívüket ahhoz, hogy belépjenek a mennyországba, ahová ahogy a Led Zeppelin megjósolta, valóban lépcsőn lehet eljutni. A halottak a személyiségüket tükröző, hullazsákokból lett kezeslábasokban róják a halottasház folyosóit. Árpa „sziauram” Attila, a két lábon járó ripacs színész, aki mintha csak az edzőteremből ugrott volna le Krisztiánhoz, a korábbi éjjeliőr az egykori egyenruháját eleveníti meg, Ági pedig, mint amilyen manic pixie dream girlként öltözködött az életben, olyan angyali, bolyhos, tüllös ruhában igyekszik rájönni arra, mi tartja még a Földön. Az ideje azonban egyre fogy, ő viszont csak nem jut közelebb a megoldáshoz. Pedig igazán sietnie kéne, mivel minél közelebb kerül a következő holdciklus kezdetéig, annál nagyobb eséllyel csap le rá a lelkeket elnyelő, tűzokádó boncmester. Oké, így leírva ez nem tűnik olyan félelmetesnek, Kulka János viszont már a puszta jelenlétével képes megfagyasztani a levegőt, a boncmester pedig azonnal valódi fenyegetéssé válik. Ez a fajta mágikus realizmus azonban nem korlátozódik a halottasházra. Mégpedig a nyers, mégis gondoskodó Ilus néninek köszönhetően, aki felnevelte Krisztiánt, egyébként boszorkány, és nem mellesleg az Átjáróház egyik legjobb karaktere (de mégis mi mást vártunk, mikor Kútvölgyi Erzsébet alakítja őt?!). A segítsége elengedhetetlen ahhoz, hogy Krisztián ahelyett, hogy a túlvilágra kalauzolná Ágit, inkább visszahozza szerelmét az életbe – az erről szóló utolsó harmada a filmnek pedig már végképp átlép a némi akcióval kevert fantasy birodalmába. A népmeséket idéző próbatételek szekvenciája pedig amennyire random az agancsos nénivel, annyira látványos, izgalmas. Madarász Isti ügyesen fűzi össze a sztori legkisebb motívumait is a (kicsit túltolt) kő-papír-ollótól a Rubik-kockáig, hogy minden egy nagyobb jelentőségű egésszé váljon. Ezernyi hasonló apróság van, melyek még hozzájárulnak az Átjáróház idioszinkratikus miliőjéhez is (melynek megtestesítője gyakorlatilag Galla Miklós az egyszerre creepy és különc hullaházi igazgató szerepében): így például a meghatározhatatlan idősík is, melyben a történet játszódik. Hiszen Ági egyszerre viseli az ’50-es évek pasztell színeit a ruháin és a haján is, a ’60-as évekre emlékeztető buszokra várakoznak, a hullaház szocreál termei megérdemelnének egy felújítást, miközben Rábai Balázs tájékoztatja a nézőket a hírekről, az emberek okostelefonon beszélnek és Hot! Magazint olvasnak. De ez az időbeli ambiguitás csak segít a közönségnek belehelyezkednie az Átjáróház mágikus realista alternatív valóságába, hogy ne legyen más dolgunk a Krisztián és Ági szerelméért való őszinte szurkoláson kívül. Mindezek pedig lazán kiemelik Madarász Isti filmjét a középszerű romkomok közül, sőt, szerintünk a rendező bebizonyította, hogy a kreativitása igazán megérdemelné, hogy még jó sokszor kísérletezzen a direktori székbe ülve. Mert hát az ilyen filmek a mi be nem teljesült kívánságaink, ilyen filmekre van szükségünk. Az Átjáróház láttán pedig eggyel könnyebb lett a szívünk és felszabadultabb a lelkünk. Az Átjáróház december 8-tól látható a mozikban. 2022. december 11. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/atjarohaz-kritika
