[TD="width: 50%, align: center"]Moliére((1622 - 1673) [/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Poquelin mester, a királyi udvar tekintélyes kárpitosa úriembernek akarta nevelni korán értelmesnek mutatkozó fiát, Jean-Baptiste-ot. Volt is annyi összeköttetése, hogy a fiút abba a legelőkelőbb gimnáziumba írathassa, amelyben csak arisztokraták és a legesleggazdagabb polgárok gyermekei tanulhattak. Az iparosfiú, aki végig a legszorgalmasabbak és legokosabbak közé tartozott, hamar felismerte, hogy a nagyúri ifjak megvetik, tüntetően lenézik a polgári ivadékokat, a módos polgárfiúk pedig szóba is alig akarnak állni a kárpitos fiával, bárha az apja a királyi udvar házi műhelyében dolgozik, de mégiscsak kézműves. Ráadásul ez az alulról jött fiú mindegyiküknél jobb tanuló, tehát indulatos ellenszenvvel, sőt gyűlölettel találkozott iskolatársai között. — Ez a serdülőkori tapasztalat alakította ki tudatában a lenézést a nagyurak iránt is, a nagyon gazdagok iránt is. Apjaura pedig azt szerette volna, ha a fiúból jogász lesz. Akkor ügyvéd is lehet, tehát bekerülhet az urak és gazdagok társaságaiba. A gimnázium után be is iratkozott a híres párizsi egyetemre, kitűnően elvégezte, de egy pillanatig sem akarta az urak és a gazdagok érdekeit képviselni. Az is hamar kiderült, hogy jól énekel, kitűnően táncol, arcmozdulataival mulattatni tud egész társaságokat. Elment tehát — még jogász korában — a legjobb hírű párizsi színházba, jelentkezett az igazgatónál, Béjart mesternél, aki alapos szakember lévén azonnal felismerte az istenáldotta színészi tehetséget, és szerződtette a fiatalembert. Előbb a kórusba, de csakhamar már szerepeket is kapott, kitűnő komikusnak bizonyult. Tehát zsebében a jogi diplomával nem ment haza, hanem megírta levélben apjának, hogy ő bizony színész lett. A csalódott, felháborodott, elkeseredett apa első haragjában válaszként kitagadta fiát, még azt is megtiltotta, hogy tisztelt családi nevüket használni merje. (Igaz, amikor hosszú évek múltán az engedetlen gyermek már nemcsak ünnepelt színész volt, de nagy hírű író is, akkor az apa megbocsátó örömmel ölelte újra keblére, felismerve, hogy az a híres Moliere nevű művész, író, színházi rendező, akit maga a király is felettébb kedvel — azonos az ő kitagadott gyermekével. Mert Jean-Baptiste Poquelint mindenki Moliere-nek nevezte, és évszázadok óta ezen a néven lett klasszikus remekíró messze túl Franciaország határain is.) Ez pedig úgy történt, hogy Béjárt direktor felesége, madame Béjárt, aki a színház első hölgye (olaszosan: prima donnája) volt, beleszeretett a sokkal fiatalabb, szép hangú, jó mozgású új színésztársba. Béjart-né sokkal idősebb volt az ifjú színésznél, de híresen szép és vonzó asszony. Nem csoda, hogy az ifjú színész azonnal viszontszerette. Sokáig voltak egymásnak sok örömet szerző szeretői. De egyszer Béjart mester megtudta felesége hűtlenségét, és a már jó színésznek bizonyuló Poquelin fiút azonnal elkergette a társulattól. Erre azonban Béjart-né is elhagyta férjét és a színházat. Magával vitte egész kicsi leányát is, akinek ettől fogva a leendő Moliere volt a gyámja, nevelőapja. — A Moliere név pedig úgy ragadt rá, hogy a szerelmes asszony „lágy, hangocská"-nak — persze franciául: Moliere-nek — nevezte. Ezt a találónak érzett becenevet hamar átvette az egész társulat, majd a nézők is, s amikor már írónak is számított, Moliere volt az írói neve is. [TD="width: 33%"][/TD] [TD="width: 34%"][/TD] [TD="width: 33%"][/TD] A szerelmes színészpár új művészi életet akart kezdeni. Társulatot szereztek, hogy vándorszínészekként járják az országot. A vidéki városok és a nagyobb falvak szívesen látták a szórakoztató együtteseket. Az elhagyott Béjart-féle színházból is csatlakoztak hozzájuk néhányan. Moliere pedig zenés vígjátékokat kezdett írni a számukra. Ezeket akkor pastoraléknak, vagyis pásztorjátékoknak nevezték. Ez alakult át később az operett nevű játékfajtává. Moliere-ről kiderült, hogy könnyeden ír súlytalan cselekményű komédiákat, az énekelhető versek szövegét is ő alkotta, költőnek is jó volt. Csak éppen zeneszerző kellett hozzá. Szerencséjük volt. Egy serdülőkorból alig kinövő muzsikusfiú, aki tíz évvel volt fiatalabb Moliere-nél, kitűnő dallamokat tudott szerezni a szövegekhez, és egy ideig velük is tartott vándorútjukon. Lully idővel a század legnagyobb zeneszerzője lett, Moliere-rel együtt került a királyi udvarba, és mindvégig jó barátként készséggel komponált, amikor Moliere-nek zenés betétre volt szüksége. — Ez a vándortársulat hamar népszerű lett. A Béjart-nál induló színészek és színésznők jó művészek voltak, Béjart-né asszony nemcsak híres szépség volt, hanem a kor egyik legnagyobb színművésznője, is. MagaMoliere elsőrangú komikus színész, leleményes rendező és sikeres színdarabíró. Bár később ezeket a korai pásztorjátékokat nem vette fel vígjátékainak kötetébe. Mindmáig is csak Psyche című, ógörög tárgyú szerelmes játékát ismerjük. A szerző idővel csak ezt vállalta korai kísérletei közül. [TD="width: 100%"]A Moliere-komédiák dramaturgiája[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]: A mű középpontjában olyan alak szerepel, aki egy jellemvonásában eltér a józan ész kívánalmaitól. Ez a vonás gyakran már a mű címében is jelentkezik. Ez a jellemhiba egyre inkább elhatalmasodik a hősön, és veszélyezteti a környezetében élők boldogságát, nyugalmát. Leggyakrabban a fiatal szerelmesek addig biztosnak látszó jövőjét rombolja szét. Moliere-nél a fiatalok a legkevésbé megrajzolt alakok. Személyiségük abban merül ki, hogy egymást szereti[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]k. Valójában egyik darabból a másikba vándorolnak. A főhős környezetében mindig van olyan alak, aki próbálja a józan ész nevében a főhős véleményét megváltoztatni, ő a rezonőr, az író szócsöve. Régi komédiahagyomány a szolgák szerepeltetése. Egyik típusa [/FONT]a[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman] maga természetességével, plebeius józanságával szemben áll urával, s a fiatalok boldogulását segíti. A másik típus a lusta, alamuszi, az urának behódoló szolga. A befejezés problémája: A Moliere-művek mivel alapvetően jellemvígjátékok, gyakran közelebb á[/FONT]l[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]lnak a tragikomédiához. Művészi hibának szokták felróni a látszólag megoldhatatlan konfliktusok könnyű feloldását. Ezek a megoldások nem a mű logikájából következnek, hanem külsődlegesek. Ennek okai:[/FONT] [FONT=Times New Roman CE,Times New Roman][/FONT][FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]– a műfaj kívánalmai [/FONT][FONT=Times New Roman CE,Times New Roman][/FONT]– a király iránti lojalitás (=megér[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]tés, hűség), hiszen a komédia moliere-i befejezése azt sugallja, hogy a társadalomban és emberben lévő problémák megoldhatók, az erkölcsi világ helyreállítható a jó és megértő uralkodó segítségével (a deus ex machina helyett rex ex machina).[/FONT] Tartuffe (1669[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]): Az első változatát Párizs érseke betiltatta (1664), s a király nem is állt ki Moliere mellett. A változtatások lényege az általánosítás.[/FONT] A klasszicista tragédia[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]: Két legjelentősebb képviselője: Corneille (1606–1681): Cid, Horatius, Pompei Racine (1639–1699): Phaedra, Berenice, Andromaché, Ifigénia Az alapvető konfliktus a józan ész, a mértéktartás, a kötelesség és az emberi szenvedély között van. Paradox módon bár a kívánalomnak megfelelően a kötelesség és józan ész értékrendjét hirdetik, arról tanúskod[/FONT]n[FONT=Times New Roman CE,Times New Roman]ak, hogy van az emberben a rációnál, belátásnál erősebb erő, a megmagyarázhatatlan és megokolhatatlan szenvedély, mely egyszerre fölemel és porba taszít. Mivel nincs ok és indok, csak a megmagyarázhatatlan hatalma a ráció fölöttinek, ezért George Steiner [/FONT]szerint ez a korszak a tragédia utolsó fejezete, az igazi tragédia hattyúdala. [/TD] [/FONT]
