„Mondd, katona, emlékszel-e még?” – Napóleon Mit üzenhet egy hódító hadvezérről készült alkotás az orosz-ukrán háború árnyékában? Ridley Scott Napóleon című filmjében alternatív képet vázol fel az egykori császárról, ám az ábrázolás nemcsak a történelmi valóságtól áll távol, hanem a brit rendező korábbi magával ragadó kosztümös eposzaitól is. A nagy történelmi személyek és hadvezérek mindig jó muníciót adtak a filmművészetnek, Napóleon Bonapartéra pedig ez különösen igaz. A korzikai születésű francia államférfi és hódító rendkívül jól dokumentált, izgalmas életutat tudhat magáénak. Több mint ötven győztes csatát vívott, többet, mint Nagy Sándor és Julius Caesar együttvéve. Birodalmában több mint 60 millió ember élt uralma alatt Spanyolországtól Lengyelországig. Lefektette a modern Franciaország alapjait, megalapította a Francia Bankot, polgári törvénykönyvet alkotott és a modern francia felsőoktatás megteremtésében is jelentős szerepe volt. Ugyanakkor rendszere egyszemélyű diktatúraként működött, az ellenzéki újságokat betiltották, kiépült besúgó hálózata mindenkit megfigyelt az országban, háborúiban pedig milliók haltak meg. Oroszországi hadjárata során a „nagy sereg” kilencvenöt százalékos veszteséget szenvedett, a 600 ezer katonából, csak 28 ezer tért haza. Konfliktusai hazánk történelmére szintén komoly hatással voltak. Napóleon seregével 1809-ben, Győr mellett aratott diadalt a Habsburg Birodalom erői felett (igaz a francia hadat Napóleon fogadott fia, Eugène vezette). Ennek részeként, a magyar történelemben utoljára vetették be a nemesi felkelés harcosait. Emellett olyan jeles hazai személyek vettek részt a hadjáratokban, mint például báró Alvinczi József altábornagy, gróf Széchenyi István, herceg Esterházy Miklós, Simonyi József huszárezredes (Simonyi óbester), a későbbi aradi vértanúk közül Aulich Lajos és Schweidel József, vagy akár a hihetetlen fejsérüléseket túlélő Mecséry Dániel, a „legkeményebb fejű magyar”. A francia császár alakja mondhatni szinte a kezdetektől inspirálta a filmművészet képviselőit. Abel Gance 1927-ben készítette el kilencórás opuszát, mely Napóleon gyermekéveitől az itáliai hadjáratig dolgozta fel a hadvezér tetteit. Forradalmi újításai közé tartozott a Polyvison nevű osztott képernyős technika, melynek során három filmszalagot vetítettek egymás mellé, amely extra-szélesvásznú képet eredményezett. Gance egy hatrészes sorozat első epizódjának szánta filmjét, ami ebben a formában nem valósult meg. Később más módon, több filmben is visszakanyarodott Napóleon életéhez, pl. az 1960-as Austerlitz című rendezésével, melyben a császár legnagyobb katonai diadalának állít emléket. Szergej Bondarcsuk, a neves szovjet rendező több filmjében megemlékezett a napóleoni háborúkról, így Tolsztoj Háború és békéjének négyrészes adaptációjában, vagy a császár utolsó csatáját bemutató Waterlooban, Rod Steigerrel a főszerepben. Stanley Kubrick grandiózus eposzban kívánta megrendezni Napóleon életét, s bár a forgatókönyv elkészült, a filmet végül sohasem forgatta le. Igényes és történelmileg akkurátus TV-filmsorozatban, szinte a teljes életpályát dolgozta fel Yves Simoneau. A Napóleon című, részben magyar koprodukcióban forgatott miniszériában a komikus színész Christian Clavier meglepő hitelességgel alakította a címszereplőt, mellette pedig olyan kiválóságok játszottak, mint Isabella Rossellini, Gérard Depardieu vagy John Malkovich. Történelmi hitelesség? Több is veszett Waterloonál! Napóleon élete egyfelől rendkívül hálás, egyben hatalmas falat egy filmkészítőnek. A korzikai tüzértiszt és uralkodó jellemfejlődése, csúcsra jutása majd bukása kiváló lehetőséget kínál forgatókönyvírónak és színésznek egyaránt, a számos csata pedig nagyszabású és látványos jeleneteket, technikai megoldásokat tesz lehetővé. Ugyanakkor – mint a fentebbi ismertetőből kiderült – a hadvezér életét egyetlen filmben bemutatni gyakorlatilag lehetetlen, még a teljesség igénye nélkül is. Éppen ezért volt meglepő, amikor 2020 őszén Ridley Scott bejelentette, hogy Napóleonról kíván filmet készíteni, a francia forradalom éveitől egészen a waterlooi-i vereségig és a Szent Ilona-szigeti száműzetésig. Az Apple TV+ által gyártott alkotást a Sony tulajdonában lévő Columbia Pictures küldte mozikba, a két és fél órás verzió után pedig egy több mint négyórás rendezői változat érkezik majd a streaming-csatorna kínálatába. A film eredeti munkacíme Kitbag volt. Ez arra a Napóleonnak tulajdonított mondásra utal, miszerint „Minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot”. Scott Joaquin Phoenixet nézte ki a francia császár szerepére, aki a Gladiátorban már viselhette a császári diadémot, míg a császár hitvese, Joséphine megformálására eredetileg Az utolsó párbaj színésznőjét, Jodie Comert választotta. Időegyeztetési gondok miatt végül Comert Vanessa Kirby váltotta. Már a színészválasztás fanyalgást váltott ki azokból, akik a történelmi hitelességet tartják szem előtt. Joséphine valójában hat évvel volt idősebb férjénél, szemben Kirbyvel, aki tizennégy évvel fiatalabb Phoenixnél. Ráadásul a színész a forgatások idején már ötvenfelé közelített, Napóleon viszont ötvenegy évesen halt meg. Mindez viszont csak fokozódott az első előzetes megérkezésével. A kedvcsinálóban Napóleon ágyúval löveti a gízai piramisokat, valamint saját maga, karddal a kézben vezet lovasrohamot. Természetesen egyik mozzanat sem történt meg a valóságban, melyre a History Hit csatorna történésze, Dan Snow világított rá. Scott a kritikára a közösségi médiában csak annyit reagált, „get a life”, amit úgy fordíthatunk, hogy „kezdj valamit az életeddel”. Snow és Scott egy közös videóban elemezték a Napóleon trailerét. A történész itt már óvatosabban, de feltette a kérdést a rendezőnek, hogy mit szól azokra a kritikákra, miszerint „ez vagy az nem úgy történt”. A direktor így reagált: „Honnan tudod, ott voltál?” Már ebből látható, hogy bár Scott számos filmje dolgoz fel történelmi témát, ugyanakkor a brit filmlegenda meglehetősen szabadon kezeli a történelmi tényeket és gyakorlatilag teljesen fölöslegnek gondolja a történészi szakmát. A legtöbb filmes, mint például Mel Gibson, vagy akár a Tündérkert alkotói elismerték, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy filmjeik nem tekinthetők hitelesnek, ám a valóságtól való eltérést a művészi szabadsággal, a drámai hatáskeltéssel és a filmes adaptációk korlátaival indokolják. Ridley Scott viszont úgy tesz, mintha a történelemtudománnyal szemben, egyedül ő lenne tisztában a múlt eseményeivel, és olyan embereken kéri számon a kritikát, akiknek éppen az a hivatása, hogy rámutassanak a hamis történelmi mítoszokra és tévedésekre. Scott többször nyilatkozott úgy, hogy akkor érzi magát igazán elemében, „ha világokat alkothat”, legyen az a világ egy sci-fi vagy egy kosztümös darab része. Ám ez a világalkotás nem afféle akkurátus újraalkotást jelent egy történelmi filmnél, hanem egy paravánt, ami helyet adhat valamilyen grandiózus történetnek, vagy egy nagyformátumú, karizmatikus személy kibontakozásának. Az 1492: A paradicsom meghódítása, a Gladiátor, a Mennyei királyság, a Robin Hood, az Exodus: Istenek és királyok vagy éppen Az utolsó párbaj mind-mind ezt a szemléletet tükrözi. Természetesen attól még lehet egy film nagyszerű, hogy eltér a valós eseményektől, ám Scott számtalan kollégájához hasonlóan mindig az éppen aktuális korszellemből visszatekintve szemléli a múltat és valamilyen modern üzenetet csempész a régi korok világába. A Mennyei királyságban megkerülhetetlen a forgatáskor tetőfokán tomboló iraki háború vagy Az utolsó párbaj esetében a #metoo mozgalom hatása, az Exodusnál pedig a nyíltan ateista rendező teljesen átértelmezi a bibliai Mózes karakterét. Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire tekinthető relevánsnak filmet készíteni Napóleonról az orosz-ukrán háború árnyékában, amikor egy hadakozó, más országokat megtámadó, területszerző szándékú vezető már egyáltalán nem számít példaértékűnek. A kérdés és a korhangulat hatása pedig egyértelmű Scott rendezésén, aki egy abszolút deheroizáló szándékú alkotást készített. Ezzel önmagában még nem lenne baj, hiszen az egykori francia császár élete végéig munkálkodott a róla kialakult magasztos kép fenntartásán, és propagandája rengeteg mítoszt terjesztett el. Egy földhözragadtabb feldolgozás tehát abszolút relevanciával bírna korunkban, csakhogy Scott és a forgatókönyvíró, A világ összes pénzét is jegyző David Scarpa a dézsával együtt a gyermeket is a földre önti. Az új Napóleon történelemképében a francia hadvezér mentes mindenféle karizmától, nagyságtól, motivációtól, ambíciótól és forradalmi újítástól. Győzelmei inkább köszönhetők a vakszerencsének, katonái bátorságának, harctéri diadalait pedig a rendező közönséges mészárlásnak titulálja. Ennek legékesebb példája az austerlitzi csata bemutatása, ahol Napóleon a befagyott tóra szorult osztrák és orosz csapatok talpa alól, ágyúval löveti szét a jeget. Nincsenek zseniális hadmozdulatok, taktikai manőverek, a francia császár legfényesebb diadalát egyszerű vérfürdővé degradálja a rendező. A valóságban viszont csak a visszavonuló csapatok tévedtek rá a jégmezőre és az itt meghalt katonák száma a filmben mutatott többezres nagyságrenddel szemben legfeljebb pár százra tehető. A másik ordas nagy hazugság a Vendémiaire 13-i lázadás bemutatása (a név a forradalmi időszámítás dátumára utal, mely a gregorián-naptár szerint 1795. október 5-e volt). Ennek során XVIII. Lajos hívei, a királypárti tömegek akarták visszavenni a hatalmat a Direktóriumtól és ezzel a Francia Köztársaságtól. Scott ezt a tömeget fegyvertelennek ábrázolja, akik mindössze követ vagy gyümölcsöket dobálnak az ágyúkkal felsorakozott forradalmi katonák felé. Ezzel szemben a rojalista tömeg igenis rendelkezett fegyverekkel és ugyanúgy rá tehették volna a kezüket a Párizsban felhalmozott ágyúkra, ahogyan Napóleon tette. Az üzenet egyértelmű: Napóleon tömeggyilkos, aki ágyúival védtelen, békés tüntetőkre nyit tüzet kartáccsal vagy a fagyott tó felszínén csúszkáló, tehetetlen kiskatonákat küld a jeges hullámsírba. Ettől is bizarrabb azonban az, ahogyan Phoenix Napóleont mint embert kelti életre. A francia császár nevét meghallva valószínűleg mindenkinek karakán határozottság jut az eszembe, a jellegzetes bikornis kalapot viselő sziluett, aki szó szerint lefegyverző karizmával rendelkezett a harctéren, a politikában és a magánéletben egyaránt. Phoenix Napóleonja arcátlanul és történelemhamisító módon megy szembe mindazzal, amilyennek a források alapján az egykori uralkodót megismerhetjük. Napóleon egy motyogva beszélő, a női nemtől félő, frusztrációit a csatatéren levezető, deformált személyiségű, félkegyelmű alak. Phoenix Bonapartéja még arra is képtelen, hogy megszólítsa Joséphine -t, aki később császárnéja és élete szerelme lett, de hasonló cselekvésképtelenségről tesz bizonyságot más hölgyek társaságában. Scott a Napóleon alacsony termetével kapcsolatos, ezerszer cáfolt legendákat élteti tovább. Bár a hadvezér semmivel sem volt alacsonyabb korának átlag férfijainál, mégis többször segítségre szorul a lóra való felszálláskor, sámlira áll, amikor meg akarja nézni egy szarkofágban álló múmia arcát, és megjegyzést tesz, ha egy hölgy végre alacsonyabb nála. Ennek eredője valószínűleg a korszak brit propagandája, mely Napóleon két méter magas testőreihez mérte az átlagos alkatú, és valójában korántsem olyan alacsony császárt. Figurája szánalomraméltó és környezetéből inkább sajnálatot vált ki, mint csodálatot. Kiváló példa erre az Elba szigetéről való szökés bemutatása, amikor a visszatérő uralkodó ellen vezényelt katonák nem nyitnak tüzet korábbi parancsnokukra. Minden történelemben jártas ember azt mondaná, hogy azért, mert Napóleon mindent egy lapra feltéve katonái elé állt, maga vezényelt sortüzet számukra, ám azok nem akartak szeretett parancsnokuk ellen harcolni. Ridley Scott verziójában viszont Napóleon valósággal könyörög az ellene vonult bakáknak, hogy ne nyissanak rá tüzet, és nem az uralkodó határozottsága, hanem szánalmat ébresztő mivolta az, ami meghátrálásra készteti őket. Minden képzeletet alulmúl viszont, amikor Bonaparte tábornok Chaplin burleszkjeit megszégyenítő módon, rajzfilmfiguraként botladozva menekül ki a Nemzetgyűlés terméből, az elsőre sikertelennek látszó 1799-es puccs során, ahol a szituációt a sokkal karakánabb öccse, Lucien menti meg. Miközben Scott egy alternatív Napóleon képet vázol fel, ennek nem fejti fel az okait és indokait. Esetleg egy egészségtelen anya-fia viszony? Egy zsarnoki apa? Pubertáskori sikertelenség a lányoknál? Iskolai bántalmazás? Látens homoszexualitás? Személyiségzavar? Szerhasználat? Mindezekre csak felvillantott, felületes magyarázatokat, sejtetéseket kapunk a filmből – talán majd a rendezői verzióban. Nem csupán Phoenix játéka mondható teljességgel elhibázottnak, hanem a császárnét megformáló Vanessa Kirbyé is. A néző semmilyen fogódzott nem kap, hogy ez a két ember mivel hódította meg egymás szívét, kapcsolatuk pedig teljesen mentes mindenféle kémiától. A császár szerelmét és vonzalmát egyszerű birtoklási vággyá degradálják, miközben a zsarnok akarnok férj látványosan próbálja túlkompenzálni határozatlanságát egy erős női karakterrel szemben (mely a modern, korszakidegen feminista hatásoktól sem mentes). A napóleoni uralmat támogató és alátámasztó politikusokat csak felületesen mutatják be. Ezzel szemben a császár legnagyobb ellenségét, Wellington herceget (Rupert Everett) sokkal karizmatikusabbnak ismerhetjük meg, mint a francia uralkodót magát. A film rendkívül igazságtalanul von mérleget Napóleon életpályájával kapcsolatban. A mérleg egyik oldalába felteszi a rengeteg csatát és háborút és a bennük meghalt milliós tömeget, ám a másik mérőtálkában nincsenek ott Napóleon reformjai, újító jogi, politikai, közgazdaságtani, kulturális úttörései, melyek mai napig hatással vannak a Föld nyugati féltekének gondolkodásmódjára és államszervezésére. Napóleont ezzel a rendező lényegében egy oldalra helyezi Adolf Hitlerrel, Joszif Sztálinnal, Szaddam Huszeinnel, Szlobodan Milosevicscsel, vagy akár Vlagyimir Putyinnal. Nincs kulturális, politikai örökség, csak halálba küldött embermilliók. Ridley Scott azt persze nem firtatja – és talán angol származása közrejátszik –, hogy ebben az időben a Brit Birodalom szintén hasonló világhódító ambíciókat dédelgetett, Napóleon pedig nem egyszemélyes felelőse a korszak háborúinak. A posztmodern diktátorkép azonban még szörnyűbb. Míg a fentebb felsorolt diktátorok mindegyike egy jellegzetes, karizmatikus vezető, Phoenix Napóleonja kisszerű, és nem mutat fel határozott kiállást, babonázó kisugárzást. Még a csatatéren sincs igazán elemében és tüzérmúltja ellenére úgy fogja be fülét az ágyúdörgésben, mint egy gyámoltalan kisfiú, ha lufit pukkasztanak mellette. Scott Napóleonja lényegében egy incel-császár uralkodását mutatja be. A rendező Napóleon alakját választja arra, hogy görbetükröt tartson a párkapcsolati sikertelenségük miatt a nőket gyűlölő, Andrew Tate-et, Donald Trumpot vagy más hímsoviniszta személyeket bálványozó és erőszakba menekülő férfiak elé. Scott szerint ide vezetne, ha a fentebb említett tömegek képviselőinek adnánk hatalmat, vagyis totális háborúhoz. Ezzel a próbálkozással és üzenettel azonban durván meghamisítja egy valóban élt történelmi személy emlékét, akitől igencsak távol állnak a fentebb leírtak, ráadásul nem temeti be a lövészárkokat, hanem tovább mélyíti a kultúrharcot. Az efféle kurzusműveket Scott nem most kezdte el gyártani. Már Az utolsó párbajjal igyekezett célkeresztbe állítani a toxikus maszkulinitást, ezen keresztül pedig a lovagi értékrendet. A Napóleonban a hagyományos, patriarchális férfiképen talál fogást, és férfiatlanná tesz egy olyan személyt, aki pozíciójából adódóan nem lehetne ilyen helyzetben. A Napóleon nem csak történelmi tablóként vérzik el, hanem a tiszteletlen ábrázolásból fakadóan filmként sem állja meg a helyét. Minden jó történet elengedhetetlen része a személyiségfejlődés és az, hogy látjuk, hősünk honnan hová tart. A filmbéli Napóleon viszont a játékidő elején és végén ugyanolyan bizarr és jellegtelen személyiség. Nem látjuk a fiatal, lelkes és ambiciózus tábornokot, aki aztán csúcsra ér és a végén a fejébe szállna a dicsőség. Phoenix Napóleonja végig egysíkú, egydimenziós félőrült, aki olyan, mint a Gladiátor Commodus császára az ördögi kisugárzás nélkül. A mozi komoly bajban van azzal, hogy megtalálja a hadvezér életének sarokpontjait és igazán fontos pillanatait. Az itáliai hadjáratból például semmit sem látunk, pedig ez alapvető fontosságú lenne Napóleon későbbi sikereinek megértésében. Ellenben túl sok kínos ágyjelenetet látunk, ahol Napóleon érzelmektől mentesen szexszel, de a film már fájóan megfeneklik a császári házaspár válásánál is. A rossz ütemezés érdektelenségbe sodorja Scott rendezését, különösen azok előtt, akik jobban tisztában vannak Napóleon munkásságával és életével. A film kevés pozitívumai közé tartozik, hogy Scott még mindig mestere a vizualitásnak. A Napóleon, ahogy bármelyik filmje szemet gyönyörködtető, szinte festői képekkel, melyek sokszor a korszakot ábrázoló alkotásokat idézik meg. Ezektől olykor korábbi, szintén napóleoni háborúval foglalkozó rendezése, a Párbajhősök juthat eszünkbe, vagy akár Stanley Kubrick kosztümös darabja, a Barry Lyndon. A csatajelenetek – vagy inkább mészárlások – brutálisak, látványosak, bár a hozzáértők számára a harceljárások ordítóan pontatlanok. Egyik ilyen, hogy a waterloo-i csatában a britek által alkalmazott négyzetek nem átlósan, hanem egymás mellett helyezkednek el, ami garantáltan baráti tüzet eredményezne. Emellett nagyon jól látszik, hogy a direktor nem tud elszakadni azoktól a technikai megoldásoktól, amik a Gladiátorban ugyan hatásosan néztek ki, de mára már erőltetetté és unalmassá váltak. Scott előszeretettel forgat csatajeleneteket erdős, havas tájakon, amiket rendszerint sötét, kék vagy szürke, deszaturált szűrővel örökít meg. A film Austerlitz-jeleneténél ez ráadásul ugyanaz az erdő volt, ahol a Gladiátor kezdőcsatáját rögzítették. Mostani filmjére ez a kép megoldás már igencsak kifulladni látszik, és szerzői kézjegy helyett már inkább erőltetett önismétlésnek hat. Újítónak és meglepőnek mondható azonban Scott zenehasználata. A rendező a film több pontján alkalmaz attrakciós montázst, vagyis a képi tartalomhoz látszólag oda nem illő, feszültséget keltő, vagy komikus hatású muzsikát választ. Ez már rögtön a nyitójelenetben látható, ahol Marie Antoinette kivégzésénél a francia sanzonlegenda, Édith Piaf hangja csendül fel. Ezzel szemben az austerlitzi mészárlásnál egy olyan vérfagyasztó kórust hallunk, mely Scott képeit a Hideghegy című film krátercsatájához teszi ördögien hasonlatossá. A Napóleon Scott egyik legrosszabb rendezése az Exodus és az Alien: Covenant mellett. Nem csupán történelmileg hazug, és primitíven egydimenziós, hanem említett pozitívumain túl filmművészetileg sem állja meg a helyét és képtelen a néző figyelmének folyamatos fenntartására. Sajnos egyáltalán nem egy olyan mozi ez, mint a Gladiátor – ahol a valóságtól való eltérést a legádázabb történelemprofesszor is el tudja nézni, ha a filmművészeti oldalra fókuszál. A Napóleon a saját régi hírnevébe szerelmes Scott vergődése és egy sokkal-sokkal komplexebb történelmi figura méltatlan besározása. Bár a kapkodást, hangsúlytévesztést és hiányzó nagy pillanatokat pótolhatja vagy javíthatja a négyórás rendezői verzió, az eleve hibás koncepció baklövéseit már nem tudja kiküszöbölni. Nem egy olyan eposzról van szó tehát, mint a Mennyei királyságnál – ahol a direktor egyébként sem rossz alkotását a bővített verzió zseniálissá és örök klasszikussá tette – hanem egy elbaltázott lehetőségről, igazi fércmunkáról. Történelmi személyek újraértékelésé és tetteik újra és újra történő feldolgozása az idő múlásával mindig szükségszerű. Ám ha valaki tiszteletlenül áll a korszak és az elődök felé, azt bizony utoléri a balszerencse. Aki valóban Napóleon életére kíváncsi, az inkább a Christian Clavier főszereplésével készült TV-sorozatot tekintse meg, mely szerényebb anyagi és technikai lehetőségei ellenére is fényévekkel jobb munkát végzett, mint Scott 130, más becslések szerint 200 millió dollárból. Ha pedig valaki a film hatására elmerülne a francia nemzet muzsikáiban, annak egy katonadalt ajánlanék, melynek címe: „Te Souviens-tu?” vagyis „Emlékszel-e még?“ Ebben két veterán a régi múlton merengve idézi fel Napóleon győzedelmes vagy éppen kudarcos csatáit, hadjáratait. A kérdés pedig felénk, az utókor felé is releváns. Napóleonra a maga komplexitásában, történelmi kontextusában és árnyalt képében kell tekintenünk. Nem feledhetjük hadjáratainak áldozatait, de azokat a vívmányokat sem, amiket mind a mai napig élvezünk, és ami szerint modern európai emberként gondolkozunk. A dal sorait idézve: „Mondd, katona, emlékszel-e még?” A Napóleon november 23-tól látható a magyar mozikban. 2023. november 22. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/napoleon-kritika
